Nagyon nem akartam fel kelni, de muszáj volt. Első lépésem az volt, hogy látást viszonyítottam magamnak aztán bementem a fürdőbe. Sminkeltem és befontam a hajam parkettába.
- Szia, ne haragudj zavarunk? – jött be a fürdőbe Tris és Sophie.
- Hát, sziasztok! De hogy. Csak tudod – súgtam Trisnek. -, halál sápadt fejjel megijesztem.
- Ja persze. Még mondj ilyent. Figyelj, mit tervezel mára? – kérdezte.
- Nem tudom még, lehet, elmegyek valahova Brunoval.
- Juj, akkor most ti így? – mutogatott az ujjával.
- Nem, nem vagyunk együtt. – közben csináltam a sminkem.
- Na, mi kimegyünk, hagyunk téged.
- Oké. – szóltam majd becsukták az ajtót. Kicsit még javítgattam az arcomon aztán elő kerestem egy ruhát. Fekete nadrágot kerestem, amit végre elsőre megtaláltam, hozzá pedig egy fekete tornacsukát. Egy trikó volt felakasztva a vállfára, leakasztottam és felhúztam, fekete színű és a közepén egy fehéres feketés kereszt van. Egy bőrdzsekit húztam fel és a telefonomat beleraktam a fekete táskámba. Felhúztam egy fekete sapkát és indultam utamra. Kinyitottam az ajtót, és ni, csak ki áll velem szembe?
- Klaus, Sophie? – néztem rájuk.
- Elena, te megint kit gyászolsz? – kérdezte Klaus én meg nem törődve vele oda léptem karjába tartva Sophiet és megsimogattam.
- Hát, hogy vagy? Jól aludtál Csibém? – kérdeztem.
- Ne tereld a szót Elena! Hová mész? – kérdezte fenyegetve Klaus.
- Neked ahhoz annyi semmi, mint nekem a te dolgaidhoz. – mondtam és ott hagytam őket. Imádom Sophiet, vele nem tervezek semmit. Klaust is szeretem, ő is tartja bennem a lelket.
- Elena, szia! – jött velem szembe Rebekah.
- Bekah! – mondtam és kikerültem. Nincs ma valami jó napom, és szerintem ez látszik is. Elmentem a kikötőbe, leültem a padra ahol még ültem Trisel. Néztem a vizet, és hátra dőltem.
Körbe néztem és elgondolkodtam az életemen. Remek életem van, még is bosszankodom, hogy nem lehetek átlagos.
- Leülhetek? – hátra fordultam nem volt senki ott.
- Leülhetsz. – még mindig háttal voltam Elijahnak. Megfordultam, már ott ült mellettem. – Most agymosást kapok? – kérdeztem.
- Nem, ellenkezőleg. Mi a baj? – kérdezte.
- Fogalmam sincs. Egyszerűen nem tudom.
- Talán emlékek kavarognak benned? – kérdezte.
- Igen, egyszerűen Adrian, Tori és mindenki emléke. Egyszerűen, borzasztó. 
- Adrian? Adrian minek? 
- Elijah, ezt még nehezíteni akarod? – kérdeztem majd felálltam. – Tudod jól, hogy mondhatjuk rá, nem keresett! Azt se tudja, mi van velem! Egy nagy paraszt! – mondtam. És kijöttek a könnyeim.
- Gyere ide! – mutogatott Elijah, és leültem mellé majd megölelt. Jól esett. – Tudod téged Elena, azért szeretlek, mert bármit megtennél bárkiért. Önfeláldozó, vagy amit becsülök benned. - még mindig szorosan magához ölelt. – Viszont, annyira jól érzem magam, hogy megbocsájtottál!
- Elijah! Tudom sokszor kiszúrtál velem! – most eltoltam magamat tőle. –  De nem baj, mivel megmutattad a világod! És nagyon szeretem ezt, de még nem tudom használni az erősségem.
- Majd rá jössz! Biztos vagyok benne. – felállt és nekitámaszkodott a padnak.
- Most hová mész? – kérdeztem.
- Bocsánat, de el kell mennem. – mondta és visszament a kocsihoz majd elment. Ismét a víz felé fordultam. Felvettem egy kavicsot, és elkezdtem kacsázni, először ülve. De nem jött össze. Felálltam. Lehajoltam egy új kavicsért. Ismét nem jött össze.
- Így kell! – fordultam hátra Bruno keze már a derekamon volt.
- Hát te? – fordultam felé.
- Hát én! Kacsázni látom, nem tudsz! – gúnyolódott.
- Nem, nem tudok. De most ki akarsz gúnyolni? Hát, kösz. – mondtam és visszaültem a padra. Bruno fel fogott egy kavicsot és ő tényleg tudott.
- Látod? Így kell.
- Kösz. – mondtam, Bruno leült mellém.
- Valami nincs rendben? – bámultam még mindig a vizet.
- Eldönteni nem nagyon tudom! – mondtam.
- Hát, látszik. Gyere, menjünk el a bárba. – felálltam. Beültem a kocsiba és elmentünk a bárba.
Kiszálltam és beléptünk a bárba, kit látnak szemeim Marsel. Pedig most pont vele nem akartam találkozni.
- Leülünk ide? – kérdeztem a legmesszebbi helyre mutatva.
- Leülhetünk. – mondta majd leültünk. – Elmegyek piáért. Mit kérsz?
- Valami pezsgőt. – mondtam ő meg elment. A táskámra pillantottam, ami az ölembe volt, majd mikor felnéztem Bruno helyén már Marsel ült.
- Marsel mit akarsz?
- Semmit, csak ide jöttem hozzád, ne ülj egyedül.
- Hiszen tudod, hogy Brunoval jöttem. Mit akarsz? Most mondd, míg meg nem öllek.
- Rossz passzban vagy észrevettem. Tán nem családi drámák vannak? – kérdezte, a lelkembe mászkálva. Egy kis szó kell még a szájából és megölöm.
- Cső Marsel. – köszönt Bruno.
- Bruno. – Marsel felállt és a helyére engedte ülni Brunot.
- Te honnan ismered? – kérdeztem Brunotól.
- Már régóta ismerem. Nem tudom megmondani... - megittam, amit ki töltött pezsgőt.
- Figyelj Bruno, köszi, ezt az egészet, de ha nem bánod most elmegyek. Kéne gyakorolnom.
- Mit akarsz gyakorolni? – kérdezte furcsán reagálva.
- Szerinted? – most már leesett neki, hogy gyakorolni akarok egy kicsit. Fittebb akarok lenni.
- Elmehetek veled, ha gondolod.
- Eljöhetsz, sőt lehet jobb is lenne! – mondtam felvettem a cuccom. Elmentem haza, jött velem Bruno is. Felszaladtam a szobába, majd benyitottam Rebekah-hoz. Nem volt a szobájában, meglepődtem egy kicsit. Beléptem a szobámba, és a szekrényemhez rohantam, majd kivettem egy fekete-fehér csíkos fitness nadrágot és egy neon zöld Nike toppot arra húztam egy Nike fehér az oldala fekete trikót, és egy fekete Nike cipőt vettem ki, lehúztam magamról a ruhát és ezeket felhúztam. A hajamat copfba kötöttem. Kopogtak az ajtón.
- Gyere! – szóltam.
- Szia, Elena! Mondta Bru, hogy kerestél. – mutatott kifelé Rebekah. – Amúgy hova mész? – tűnt fel neki a sportruha.
- Kicsit elmegyünk edzeni, eljönnél? – kérdeztem.
- Igen, persze. Ja és Elena, tudom – tette a kezét a fejére. – megint költözünk, legalább is mi ketten és Tris meg Sophie.
- Miért? – kérdeztem.
- Majd elmondom, de menjünk edzeni. Mindjárt megyek. – mondta. A telefonomat úgy szándékoztam itthon hagyom, mély levegőt vettem. Majd nekifutásból kiugrottam az erkélyről. Gurulóátfordulásban értem le.
- Ez meg mi? – kérdezte Bruno.
- Nyugi, csak küzdök az erőmmel. – tettem a vállára a kezemet. Ő egy nagy táskát fogott a bal karjában, amiben tudtam, hogy mi van.
- Várj, mindig is ki akartam próbálni egy másik emberrel. – ledobta a táskát és bakot tartott.
- Mit csinálsz? – kérdeztem.
- A jobb lábad rakd, bele majd rugaszkodj el szaltóban. – mondta.
- Te ezt most nem gondolod komolyan? Nem vagyok kaszkadőr. Sőt nem gyógyulók gyorsan.
- Az igaz, de kipróbálhatnád. – mondta.
- Jó, rászedem magam. De nem nagyon bízok benned.
- Miért? – majd a lábamat rá raktam a kezére és a bal lábammal egy nagyot lendültem és szaltóztam egyet majd azt vettem észre, hogy guggolásban értem vissza.
- Ti mit csináltok? – nézett rám Rebekah.
- Azt hiszem szaltóztam. – mondtam.
- Megyünk? – kérdezte Bruno.
Kimentünk a kapun, és beültünk a kocsiba. Hátra ültem Rebekahval, a vállára dőltem ő pedig a fejemre rakta a fejét. Ismét arra a helyre érkeztünk ahol voltunk is.
Kiszálltam a kocsiból utánam szállt ki Rebekah.
- Ez nem Elijah kocsija? – mutattam a terepjáróra.
- De. – jelentette ki Rebekah.
- Ezek mit keresnek itt? – jött oda hozzánk Bruno, és kiszedte a csomagtartóból a táskát.
- Kik?
- Itt van a falka is. – mondta.
- Na, az szuper. – mondtam kicsit izgatottan.
- Te miért vagy ilyen... Ilyen vidám? – kérdezte szokatlanul nézve Rebekah.
- Nem tudom, fel vagyok dobva. – arra lettem figyelmes, hogy Bruno ledobta a táskát és az összes farkas vagy inkább vámpír, eldönteni nem tudtam az úton álltak. Majd megjelent Elijah és Klaus is.
- Mi van itt? – kérdeztem, most már inkább feszülten.
- Kicsit megnézzük az erőd. – jött oda Elijah és ismét egy rakás ember jött föl a dombra. Azt is észrevettem, hogy Elijah is sportruhába állt meg előttem, amikor hátra néztem nem láttam mögöttem Brunot és Rebekaht se. Inkább Marselt vettem észre. Először nem hittem a szememnek. A kocsi mögött a táska még ott volt viszont a törők és a karók ki vannak véve. Felvettem négy karót.
- Most azt akarod, hogy harcoljunk? – kérdeztem Elijahra és Kalusra nézve.
- Igen. – mondták és a kezükben is már karó volt. Megcéloztam két embert, akibe kettő karó bele is állt. Majd ismét két karót dobtam bele két emberbe, az egyikbe bele is állt, de a másik élt még. Majd elfogyott a kezemben lévő karó. Egy nő jött velem szembe, aki nagyon erős volt, kicsit viszonoztam az ütését, amit kaptam megfogtam a karját és kifordítottam a kezét majd a lábamra helyeztem a nőt és kitörtem a gerincét. Jött egy nagyon magas fickó, pont el tudtam szaladni négy tőrért az egyiket bele állítottam, de egyáltalán nem vette figyelembe majd bele szúrtam a másikat is. Az jobban fájt neki. Elijah állt elém. Már csak két törőm volt.
- Most ne már! Veled is? – álltunk egymás előtt.
- Igen. – mondta és nekem rontott. Egy fának ütköztünk a hátába szúrtam a két tőrt és térdre rogyott. Jött Bruno az egyik haverjával, vagyis azt hittem erre megtámadtak, szó szerint nekem rontottak. A levegőbe ugrottam és lecsaptam őket spárgába. De nem vették észre, hogy küzdök magammal. Láttam a távolba Klaus nagyon egyezkedik valamit Rebekahval. Ez nagyon zavart, viszont az még jobban, hogy többen is rám másztak.
- Emberek! Hagyjátok! Még kicsit kell tanulni, persze csak azt, hogy hogyan tud meg tanulni úgy harcolni, ha többen, ráesnek. – jött Klaus a többieket eltolva tőlem. És szembe állt velem. – Fogj egy eszközt! – mondta, oda futottam a táskához és a nadrágomhoz raktam két karót, a kezembe meg fogtam egy-egy tőrt. Mikor megfordultam, hogy Klaus ellen legyek, nem volt ott. Éreztem, hogy a hátam mögött áll, és le akar csapni rám. Amikor bizseregtem belülről akkor tudtam igazán, hogy muszáj ellépnem az egyik irányba, mert nem játszik. Balra léptem erre ő csak a levegőbe ütközött.
- Hát érjük el ezt is! – majd megcéloztam az egyik tőrrel, ő rá nézett mikor már belé állt és volt időm addig egy karót is neki dobni. Sikerrel jártam, az egyik vállába a karó a másikban pedig egy penge. Kihúzta, fel voltam készülve, hogy nekem ront, de nem érdekelt már. Igaz nem fáradtam el, de nem akartam harcolni ma már.
Arra lettem figyelmes, hogy a gerincem sajog, és az úton fekszek, Klaus a csuklómat fogja és rajtam fekszik vagy ül, ezt nem tudtam fekve eldönteni.
- Nem kényszerítem magamat áldozatra! – mondtam.
- Mondta Elena ismét! Ez a te jelmondatod? – kérdezte felém hajolva Klaus.
- Igen ez a jelmondatom. És nem akarok ezen változtatni. Leszállsz rólam? – kérdeztem ő pedig körbe nézett, elfordítottam a fejem és láttam, hogy az egész „népség" körülöttünk áll. Remek mondtam.
Klaus felállt és felsegített állni. Halottam, hogy a távolból valaki fut, nem is hallottam, hanem sajogtak a csontjaim és éreztem, hogy meg akar támadni. Klaus állt mögöttem.
- Klaus menj a hátam mögül! Klaus menj a hátam mögül! –ismételtem és kiabáltam. Megálltam. Vártam hátha belém ront. És megtette. Hogy ki nem tudom, a földre rogytam, fájt a hajlatom a lábamnál. Kigáncsoltak. Fájt az egész lábam nem tudtam mozdulni.
- Elena mi van veled? – jött oda hozzám Bruno.
- Semmi vigyél haza. Jól vagyok! – mondtam. Klaust és Elijaht láttam állni egymás mellett. Klaus a könnyeivel küszködött ismét. Bruno segített felállni, a lábamba nagy szorítás volt, és nagyon fájt és rá se tudtam lépni a bal lábamra.
- Jól vagy? – futott oda hozzám Rebekah.
- Igen. Jól vagyok! – mondtam, pedig nem voltam valami jól.
- Segítek! – szólt Rebekah és segített beülni a kocsiba.
A hátsó ülésen ültem Rebekah mellettem. Kicsit kínos volt, hogy ismét nekem esett bajom. Rebekah vállára dőltem. A bal lábam teljesen lezsibbadt, nem mertem szólni Rebekahnak arról, hogy ki volt. Viszont a tükörben láttam, Bruno elég feszült, és állandóan rám nézett, elpillantottam, ő még feszültebb lett. Amikor megérkeztünk a házhoz Rebekah kiszállt és az ajtónál állt Elijah.
- Segítek ki mászni! – szólt aggódóan.
- Nem kell! – vágtam vissza, kicsit mocskosan. Az ülést fogva segítettem ki magam ebből a szorult helyzetből, majd ismét elém álltak.
- Segítek! – mondta Bruno, nyugodt hanggal. Felkapott, mint egy öt kilós zsákot és felvitt a szobámba. Az arcát néztem, meg akartam állapítani, hogy dühös-e vagy csak így adja ki a feszültséget. – Mit nézel? – csendült fel, én meg elfordítottam a fejem.
- Bocs, csak... - nem fejeztem be, benyitott a szobámba és letett az ágyra.
Leült mellém. – Csak? –kérdezte higgadtan.
- Csak, nem tudom eldönteni, hogy mi a bajod! – mondtam neki, az ágyon fekve, borzasztóan fájós lábbal.
- Nekem nincs, semmi bajom neked viszont igenis van. – mondta majd felállt.
- Nekem sincs, és ezen ne vitatkozz, kérlek. Velem. – mondtam és felemelkedtem, a törzsemet kicsit feljebb nyomtam, mert borzasztó pózban voltam.
Felszisszentem. Bruno a kezét ökölbe téve majd keresztbe tette a mellkasán.
- Most elmegyek! Hívj, ha valami baj van. Oké? – nézett vissza rám, az ajtónál állva.
- Rendben. – mondtam. Felültem és fel akartam állni. – Rendben Elena, nem vagy gyáva. Fel tudsz állni. – biztattam magamat, mikor többnyire sikerült felállnom, viszont csak a jobb lábamon tudtam megállni. Totyorogtam egy kettő lépést mikor Tris rontott be a szobába Sophieval.
- Ne szólj semmit! Hallottam mindenről, és ne mondd azt, hogy jól vagy! – állt elém.
- Kösz Tris a biztatást, ez rendes tőled. – mondtam és oda ugráltam hozzájuk. – Szia Sophie! – simogattam meg a kis fejét. – Gyere, jössz hozzám? – mutogattam felém, miközben ő eltávolodott Tristől és a kezemben volt már.
- Látod lányom, te nem fogsz így járni. Legalább is remélem. Rád is Elena fog vigyázni. – mondta. Visszaadtam Trisnek Sophiet majd visszadöcögtem az ágyhoz. Lezuhanyozni semmi erőm nem volt, pedig utálok ilyen izzadtan lefeküdni, aludni. Amilyen erővel kelltem, most olyan nagy lendülettel aludtam is el.