-Nem megyünk el erről a nyomasztó helyről?-kérdeztem, mire YoonGi beleegyezően bólogatott.
-De! Ez egy jó ötlet.- ezzel a lépcső fele indultunk, és elsiettünk arról a szörnyű helyről. Amint felértünk, YoonGi visszacsapta az ajtót, és ráterítette a poros szőnyeget, mint ha semmi sem lenne alatta.

Körbejártam a szobában, addig YoonGi leült az ágyra, és szemeivel engem pásztázott.
-Van még valami...- mondta, mire rákaptam a fejem.
-Mégis micsoda? Ugye nem tartasz egy ufót az ágy alatt, ami elszívta az energiád?-kérdeztem egy grimasszal az arcomon.
-Dehogy is! - nevette el magát, mire én is nevetni kezdtem.
-Hát jól van na ! Ki tudja... ittmár bármi előfordulhat.

-De ez nem... Helyette valami más van. - mondta, mire én leültem mellé az ágyra .Én írtam egy naplót... mindent leírtam bele. A kínzásom minden egyes mozzanatát, és az akkori életvitelemről is írtam.
-Miért?-kérdeztem, hiszen akinek fáj valami, arról inkább el akar feledkezni. Nem hogy naplót ír, hogy majd pár év múlva újra olvashassa, és újra átérezze mind azt ami akkor történt.

-Mert nem akarom elfelejteni hogy min mentem keresztül, azért, hogy tudjam, miből lettem kicsoda.-már értem.
-És hol van az a napló?-kérdeztem rá, mert a kezemben akarom tartani, és könnyes szemeimmel akarom végigszelni a betűk sorait. Miből lett ki... én is tudni akarom hogy miből lett ez a csodálatos ember, aki vigyáz rám, szeret, és tisztel.
-Biztos látni szeretnéd?-kérdezte
-Igen!- mondtam magabiztosan, mire YoonGi az ágy melletti éjjeliszekrényből elővett egy egyszerű kulcsot.
- Gyere!- ezzel kivezetett a fa gerendás verandára.

A teraszon leguggolt a kisszekrény elé, amit én már korábban próbáltam kinyitnim de nem sikerült. Ezek szerint ez a bizonyos kulcs nyitja azt a szekrényt, és az a napló van benne, amiről YoonGi beszélt.

És igazam volt. YoonGi a kezében tartott egy könyvet, majd leült a hintaágyra, és magához hívott, így mellette foglaltam helyet.
-Ez az.-simított végig a fekete, fényes borítóján. Eléggé ütött-kopott volt, de a szépségét a fekete borítójába karcolt virágok adták meg. Kezembe vettem. Éreztem rajta azt az igazi 'régi könyv' szagot. A könyvet egy fém kapocs csatolta össze, hogy ne nyíljon szét.

YoonGira néztem, aki bólintott egyett, hogy nyissam ki. A kapocs egy halk csattanással kinyílt, és gyönyörű, gyöngybetűket találtam a sárga, megviselt, néhol vércseppes lapokon. Csak ámulva lapozgattam a könyvet. Vannak benne cirkák, kisebb rajzok, és satírozások. Ránézésre az egész olyan elragadó volt. Na de mit is rejt a szöveg?

YoonGi kivette a kezemből, és ő is lapozgatni kezdett. Mindegyikbe beleolvasott egy kicsit magában, majd az egyiket felolvasta hangosan is.

Kedves naplóm! Vagy jövőbeli én... talán elolvasom...

Szóval. A mai napom egy hajnali sétával indult, az egyik kihaltabb utcán. Még sötét volt, és senki nem volt ott. Kivéve Őt! Ő, aki egy nagyon kedves, értelmes férfinak nézett ki, ott sétált körbe-körbe az út közepén. Szinte zokogott valamiért, így megkérdeztem mi a baja. Erre a válasza az volt, hogy a felesége megcsalta, ezért otthagyta őt. Elmondta hogy az életénél is jobban szerette azt a nőt, és még most is szereti. Azt mondta, nélküle nincs miért élnie... azt mondta, meg akar halni.

Én megöltem.
Az sötét utca közepén szívtam ki az utolsó csepp vérét is, amíg ő a feleségéért kiáltozott. Hazudott... nem akart meghalni. Vagy... lehet hogy meg akart halni, de félt a haláltól.

Mikor a nyakának ugrottam, nem csak a felesége nevét kiabálta, hanem segítségért is kiáltozott.... de engem nem érdekelt. Elhitette velem hogy meg akar halni, és én segíteni akartam neki. De mikor döntése változott a halálról, én már nem tudtam elengedi. Nem akartam elengedni. Hazudott. Az emberek hazudnak, és ő maguk sem tudják hogy mit akarnak! Az emberiség szánalmas. Igaz, én vagyok a gyilkos szörnyeteg, de néha úgy érzem, hogy az emberek gonoszabbak a vámpíroknál.

Már kezdett világosodni, így tudtam, hogy az  emberek nemsokára megjelennek, és ez a látvány, nagy botrány lesz számukra, de nem foglalkoztam vele. Az élettelen testet az út közepén hagytam, levettem róla a pulcsiját, és letöröltem vele a vérét magamról. A véres pulcsit a merev tekintetére borítottam, majd  továbbsétáltam, mint ha mi sem történt volna. Egy pszihopata szörnyetegnek érzem magam. Az is vagyok, csak a fajtársaim belém nevelték, hogy ez a normális. Pedig nem. A vámpírok megrontják a civilizációt. És a nőket... Egy alulöltözött nő, igen csak kacsintgatott felém. Miért is ne? Igen... hazavittem, és dolgokra kényszerítettem, ettem belőle, utána kidobtam a lakásból. Mikor észhez tértem, hogy mit tettem, már késő volt. Sírtam, szenvedtem. Nagy bűntudatom volt most is. Mindig... minden egyes nap.

Elmentem Seoulba, a szeretett kis házamhoz. Sok titkom van ott, és valószínűleg évek múlva ez a napló is ott lesz elrejtve. És csak a legfontosabb emberek fogják elolvasni. Na meg talán JiYong. JiYong, akit ma is felhívtam, hogy kínozzon meg.

Ő erre persze egyből igent mondott, és Seoulba tartott, a kis búvóhelyem felé. Mikor ideért, én az arcomra ki nem ülő boldogság nyitottam neki ajtót, és engedtem be a féltve őrzött titkomba. Lementünk a pincébe, de mikor leérünk oda, én egy rongybabává válok, hogy hadd cibáljon ez az  ember ide-oda engem. Hiába vagyok erős, ezt ilyenkor félre kell tennem. Hiszen én kértem meg rá ezt az embert hogy kínozzon, tehát nem szegülhetek ellen.

Lerángatta rólam a pólómat, így csupasz felső testtel, lánchoz szegezett, majd amíg elment az asztalkához egy éles tárgyért, én kifeszítve vártam hogy belémdőfjön valamit.

Mikor visszatért, kezében egy bicskát láttam. Lehajtott fejjel vártam az eredményt, de ő megkérdezte:'Biztos akarod ezt? ' Mire az én válaszom, a földnej szegezve:' Igen!'  És ekkor végighúzta a bicska élét a mellkasomon, majd a hasamon is. Vérezni kezdtem, de a vágások egyből begyógyúltak. Csak a vér maradt utánuk. Ez után mélyebb vegásokat kaptam, a testem minden egyes porcikájára, és én szenvedve tűrtem ezt egy darabig, amíg a sok sérülés miatt el nem ájultam.

Mikor felébredtem, a pincében feküdtem a láncok között, de azok nem voltak a végtagjaimra szegezve. JiYong már elment, és én a vérben úszó, ám kevés, és sekély pengenyomokkal díszített testtel csak gubbasztottam a mocskos, véres padlón.

-Hát ... ez... ez szörnyű...- bámultam magam elé könnyes szemekkel, majd odabújtam YoonGihoz, aki maga mellé tette becsukva a naplóját.
-Tudom... de ez a napló már a múlt!  És mi a  jelenben élünk, ahol együtt vagyunk, és boldogok vagyunk!-nyomott a fejem tetejére egy puszit, míg én még mindig a mellkasához bújva, testét szorosan átölelve próbáltam védeni a múlttól, és kárpótolni a múltbéli események miatt.

Sziasztok! Sajnslom hogy ilyen későn jött a rész, de elég sokat kellett már most tanulnom, és  ezt is földrajz tanulás helyett írtam. 😅 Lehet hogy van helyesírási hiba, de majd kijavítom!

Ha tetszett, voteolj, és kommentelj! Köszi hogy elolvastad!❤❤