Szeptember 4.

Kedves Naplóm,

Valami rettenetes dolog fog ma történni. Nem tudom, miért írtam ezt. Ez őrület. Nincs oka, hogy ideges legyek, és minden okom meg van, hogy boldog legyek, de... De itt vagyok, reggel 5:30-kor, ébren és ijedten. Folyton azt mondom magamnak, hogy csak össze vagyok zavarodva a Franciaország és az itteni idő közti eltolódás miatt. De ez nem magyarázza meg, hogy miért vagyok ilyen ijedt. Ilyen elveszett. Tegnapelitt, míg nagynénémmel, Judith-tal, és húgommal, Margarettel hazafelé tartottunk a reptérről, nem volt ilyen furcsa érzésem. Mikor ráfordultunk az utcánkra, hirtelen arra gondoltam: anyu és apu vár minket otthon. Fogadok, ott lesznek a tornácon, vagy a nappaliból kinéznek az ablakon. Biztosan nagyon hiányoztam nekik. Tudom. Teljesen őrülten hangzik.

De akkor is, amikor megláttam a házat, és az üres tornácot, még mindig így éreztem. Futottam fel a lépcsőn, és megpróbáltam kinyitni az ajtót és bekopogtattam a kopogtatóval.
És amikor Judith kinyitotta az ajtót, berontottam, és csak ott álltam a folyosón, hallgattam, vártam, hogy halljam, ahogy anyu jön le a lépcsőn, vagy az apa hívását a szobájából.

Judith éppen akkor dobta le az egyik bőröndöt a földre a hátam mögött, és sóhajtott egy hatalmasat, majd azt mondta: „Itthon vagyunk." Margaret nevetett. Engem pedig a legszörnyőbb érzés, amit valaha is éreztem életemben, fogott el. Még soha nem éreztem így. Tökéletesen és teljesen elveszetten.

Otthon. Otthon vagyok. Miért nem jó ez a szó? Fell's Church-ban születtem. Mindig ebben a házban éltem, mindig. Ez az én régi hálószobám a megperzselt jellel a padlón, ahol Caroline és én ötödikesen kipróbáltuk a cigit és majdnem megfulladtunk.
Kinéznek az ablakon, és látom a nagy birsalmafát, amire Matt és a fiúk felmászott és összeomlott a szülinapi álom partim két évvel ezelőtt.

Ez az ágyam, a székem, az én ruhám. De most mindent furcsán néz rám, mintha én nem tartoznék ide. Kívülálló vagyok. És a legrosszabb az, hogy úgy érzem, ott van, valahol ahova tartozom. Ez az egész annyira nevetséges.

Mióta volt hogy, Elena Gilbert, félénk találkozásokkor? Mióta félt bármitől is? A lány felállt, és dühösen felvett egy piros selyem kimonót. Bele se pillantott cseresznyefa komód fölötti bonyolult viktoriánus tükörbe, tudta, mit látna. Elena Gilbert, hővös, szike és karcsú, a „divatdiktátor", a középiskolai rangidős, a lány, akit minden fiú akart, és minden lány olyan akart lenni, mint ő. Akinek most éppen szokatlan mogorva az arca, és egy csipetnyi a szája.

Egy forró fürdő és egy kávé, és megnyugszom, gondolta. A reggeli rituális mosakodás és öltözködés megnyugtató volt, csellengett efölött, miközben az új, Párizsból kapott ruháit rendezgette. A lány végül úgy döntött, hogy egy halvány rózsaszín felsőt és egy fehér lenvászon nadrágot vesz fel, úgy néz ki, mint egy pohár málna. Elég jó lenne enni, gondolta, és a tükör egy titkosan mosolygó a lányt mutatott. A lány korábbi félelmei is elolvadtak, elfelejtette.

- Elena! Hol vagy? El fogsz késni az iskolából!- A hang kissé alulról érkezett.

Elena futott, még egyszer átfésülte selymes haját és összefogta egy mély rózsaszín szalaggal. Aztán megragadta a hátizsákját és elindult lefelé a lépcsőn. A konyhában, a négy éves Margaret müzlit evett a konyhaasztalnál, és Judith elégett valamit a tőzhelyen. Judit néni olyan fajta nő volt, aki mindig idegesnek látszott, vékony volt, szép arc és világos szétálló haja, amit rendületlenül visszanyomott.

Elena nyomott egy puszit az arcára.

- Jó reggelt mindenkinek! Sajnálom, de nincs időm reggelizni.

- De, Elena, nem mehetsz el reggeli nélkül. Szükséged van fehérje.

"Veszek egy fánkot iskola előtt," mondta Elena gyorsan. Megpuszilta Margaret kócos fejét és megfordult, hogy elmegy.

- De, Elena!

- És valószínőleg elmegyek Bonnie-hoz vagy Meredith-hez iskola után, úgyhogy ne várjon ebédre.
Sziasztok!

- Elena!

Elena már a bejárati ajtónál volt. Becsukta maga mögött, elvágva Judith távoli tiltakozások, és kilépett a tornácra.

És megállt.

Újra a reggeli rossz érzés fogta el. A szorongás, a félelem. És a bizonyosság, hogy valami szörnyő fog történni.

Maple Street üres volt. A magas viktoriánus házakra nézett, furcsa és csendes, mintha azok is mind üresek lennének belül, mint a házak egy film elhagyott díszletei lennének. Úgy néztek ki, mintha lakatlanok lennének, de nagyon furcsa volt ezt látni. Ennyi volt, valami figyeli it. Az ég fölötte nem kék, hanem tejfehér és átlátszatlan, mintha egy hatalmas tál fordult volna fejjel lefelé. A levegő fullasztó volt, és Elena biztosan érezte, hogy valaki figyeli.

Meglátott valami sötétet, a ház előtt az öreg birsfa ágai között.

Egy varjú volt, nyugodtan ült, sárga színt hagyva maga után. És ez a valami, őt nézi. Megpróbálta elhitetni magával, hogy ez nevetséges, de valahogy tudta. Ez volt a legnagyobb varjú, amit a lány valaha is látott, kövér és sima, a szivárványszínben ragyogott a fekete tolla. Világosan látta minden részletét: a kapzsi sötét karmok, az éles csire, az egyetlen csillogó fekete szeme.

Annyira mozdulatlanul ült a madár, hogy lehetett volna a viasz bábú is. De ahogy nézegette, Elena érezte magán, lassan elpirult hogy, hullámokban jön ki a torkán, és az arcán. Mert... Őt nézte. Úgy nézi, mint amikor egy fiú nézi, ha fürdıruhát vagy blúzt visel. Mintha vetkőztetné a szemével.

Mielőtt rájött, mit tesz, elejtette a hátizsákját, és felkapott egy követ maga mellől, az úttestről.

- Takarodj innen!- mondta, és hallotta a remegést és a haragot a saját hangjában.- Tovább! Takarodj! - Az utolsó szava után eldobta a követ.

A levelet eltalálta, de a varjú sértetlenül röppent fel. Hatalmas szárnyai voltak, és akkora lármát
csapott, hogy kitett egy egész varjú csapatot. Elena leguggolt, hirtelen pánikba esett, mert közvetlenül a feje felett csapkodott, a szél szárnyán, miközben a lány szőke haját borzolta vele. De az újra lecsapott és körözött felette, tett egy fekete sziluett a papír-fehér égbolton. Aztán, egy éles károgás, majd elszállt az erdő felé.

Elena lassan felegyenesedett, majd körülnézett, öntudatosan. Nem tudta elhinni, amit az imént történt. De most, hogy a madár eltűnt, az ég újra rendesen lett. Egy kis szél a leveleket mozgatta, és Elena vett egy nagy levegőt. Az utcán egy ajtó kinyílt, és több gyermek kifutott nevetve.

A lány mosolygott rájuk, és vett egy lélegzetet, megkönnyebbülés söpört át rajta, mint a napfény. Hogyan is lehetett ennyire ostoba? Ez egy szép nap, nagyon ígéretes volt, és semmi rossz nem fog történne.

Semmi rossz nem fog történni kivéve, hogy ő lesz az utolsó, aki megérkezik az iskolába. Egész tömeg lehet, aki várja a parkolóban.

Megmondhatná mindenkinek, hogy megállt köveket dobni Peeping Tom-nál, gondolta, és szinte vihogott.

Most, mondhatna nekik valamit, amin gondolkodhatnak. Anélkül, hogy hátra nézett volna a birsalmafára, elindult az utcán olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudott.

Egy varjú suhant át a hatalmas tölgy tetején, és Stefan reflexszerűen rántotta fel a fejét. Amikor látta, hogy csak egy madár, megnyugodott.

A szemei odaestek az ernyedt fehér alakhoz a kezeiben, és érezte, hogy az arca sajnálatba vált. Nem állt szándékában megölni.

Elejtett volna valami nagyobbat, mint a nyúl, ha tudná, hogy mennyire éhes. De persze, ez volt az, amitől megijedt: soha nem tudni, milyen erős az éhség, vagy mit kellene tennie, hogy azt csillapíts.

Szerencséje volt, hogy ezúttal csak egy nyulat ölt meg.

Ott állt az öreg fa alatt, napfény szőrődött át a levelek közt, göndör hajára. Farmerben és pólóban, Stefan Salvatore pontosan úgy nézett ki, mint egy normális középiskolás diák. Nem volt az.

Mélyen az erdőben volt, ahol senki sem látja, hogy eszik. Most már lelkiismeretesen megnyalta az ínyét és az ajkait, hogy meggyőződjön róla, nem volt folt rajtuk. Nem akarta, semmi esélyt adni. A színészkedés elég kemény lesz, hogy eltitkolja azt, amilyen valójában.

Egy pillanatig töprengett, újra, csak hagynia kellene az egészet. Lehet, hogy vissza kellene mennie Olaszországba, vissza a rejtekhelyére. Mi jutott eszébe, hogy ő is csatlakozzon a napvilághoz?

De ő belefáradt, hogy az árnyékban éljen. Fáradt volt a sötétségtől, és azoktól, ami benne élt. És ami a legfontosabb, belefáradt abba, hogy egyedül van.

Maga sem tudta, miért választotta pont Fell's Church-t, Virginiában. Egy fiatal város volt, az ő szabályai szerint; legrégebbi épülete csak másfél évszázaddal ezelőtt épült. De a polgárháború emléke és a szelleme még élt itt, mint például a valós szupermarketek és a gyorsétterem-lánc. Stefan értékeli, hogy tiszteletben tartják a múltat. Azt gondolta, hogy talán ezért jönnek az emberek Fell's Church-be. És talán csak talán megtalálja a helyét közöttük.

Ő soha nem fogadható el teljesen, természetesen. Keserő mosolyra görbült a szája a gondolattól.

Tudta, hogy jobb, mint amit remélhet. Soha nem lesz olyan hely, ahova teljesen tartozik, ahol igazán önmaga lehet.

Hacsak úgy nem dönt, hogy az árnyékba tartozik... Gondolata messze szállt. Ő lemondott volna a sötétségről, maga mögött hagyta volna az árnyékot. Elhomályosította azok közül a hosszú évek közül mindegyiket és ma újra kezdődött. Stefan rájött, még mindig fogta a nyulat. Gyengéden, letette a tölgyfa levelekre. Messze, messze az emberi fül számára, meghallotta, s felismerte a zajokat, egy róka.

Gyere, vadász testvér, gondolta szomorúan. A reggeli vár.

Ahogy kabátja válla fölött átvetette, észrevette a varjút,
amely megzavarta őt korábban. Még mindig ott ült a tölgyfán, és úgy tűnt, hogy figyeli őt. Rossz előérzete volt felőle. Elkezdett szorongó gondolatokat küldeni felé, hogy megvizsgálja a madarat, de megállította magát. Meg kell, hogy jegyezze, amit ígért, gondolta. Nem használja a hatalmát, kivéve, ha feltétlenül szükséges. Nem, hacsak nincs más választása. Szinte némán mozgott a halott levelek és a száraz gallyak között, az útja az erdő széle felé vezetett. Az autója ott parkolt. Hátrapillantott egyszer, és látta, hogy a varjú elhagyta az ágakat és neki esett a nyúlnak.

Volt valami baljós abban, ahogy kiterjesztette a szárnyait a petyhüdt, fehér színő test fölött, valami komor és diadalmas. Stefan torka elszorult, és majdnem elindult vissza, hogy elhajtsa a madarat. Mégis volt annyi joga enni, mint a rókának lenne, mondta magának.

Ami sokkal jobb, mint ő. Ha ismét találkozik a madárral, megvizsgálja, szemmel tartja, határozta el. Csak most, eltépte szemét a látványtól, és kisietett az erdőből, összeszorította állkapcsát. Nem akarta, hogy későn érkezni a Robert E. Lee High School-ba.

1618 szó