Végül Kaname lenyugszik annyira, hogy folytatni tudja a mesélést.

-... rákiáltottam, hogy hagyjon téged békén, mire hátra fordult, s elengedte a csuklódat. Rábíztam Seirenre Kiryuut, s hozzád rohantam. Arcod olyan falfehér volt, hogy egy pillanatig azt hittem elveszítelek téged és az ikreket. De aztán meghallottam a lélegzetedet, de kicsit szaggatott volt. Felhoztalak a szobámba, s elállítottam a vérzést. Meg is hallhattál volna, de...

- De nem haltam meg, és ez a lényeg.

Közelebb hajoltam hozzá, s egy lágy csókot nyomtam ajkaira.

Éreztem, ahogy teste egy pillanatra megfeszül, de aztán viszonozta a csókomat. Mikor elfogy mindkettőnk levegője elválunk egymástól.

- Szeretlek, Yuuki!

- Én is téged nii-sama!

Azzal újra megcsókolom.

Most is éreztem, hogy teste megfeszül, de most vegyült bele egy kis megdöbbenés is. Végül átölel, s viszonozza a csókomat. Karjaival közelebb húz magához. Majd hogy nem az ölében ülők. Egyik kezemet rárakom a mellkasára, mire halkan felnyög, s még közelebb húz magához. Pár perc múlva elfogy mindkettőnk levegője, s elválunk egymástól.

Belenézek azokba az elbűvölő vörösesbarna szemeibe, s azonnal tudom, hogy mit szeretne. Választ akar, még pedig arra a kérdésre, hogy mikor kaptam vissza az emlékeimet.

- Az ikrek megjelenése előtt két hónappal, nii-sama - suttogom.

Szemei döbbenten elkerekednek, de válaszolni már nincs ideje. Ugyanis két apró pár láb dobbanását hozza felénk a levegő. Mindketten az ajtó felé fordulunk, mire nyílik a szoba ajtaja, s az ikrek lépnek be rajta. Ahogy észre veszik, hogy felkeltem elmosolyodnak. Én felállok az ágyról, s lassan leguggolok, hogy egy magasságban legyek gyermekeimmel. Majd kinyújtom feléjük a kezem.

- Anya!

Azzal felém kezdenek el rohanni, hogy alig két másodperc múlva karjaimba zárjam imádott gyermekeimet.