Épp Zero és Kaname úrfi szokásos vitáját hallgattam, mikor az igazgató jelenik meg. A fiúk is abbahagyják a vitájukat.

- Gyertek velem, kérlek! Zero-kun, kérem a Bloody Rose-t.

- Miért?

- Majd megtudod.

Zero átadja a fegyverét, és mind a négyen elindulunk az igazgatói irodába. Ahogy odaérünk furcsa ösztönök lesznek úrrá rajtam. Féltés, aggódás, anyai ösztönök. Csak most veszem észre, hogy a két fiú nagyon ideges. Belépünk a hatalmas helyiségbe. Azonban mind a hárman megtoppanunk. Ugyanis a kanapén két kisgyerek alszik.

- Tsk, tiszta vérű korcsok!

Hirtelen ötlettől vezérelve odamegyek a kanapéhoz, és végig simítok a kislány barna fürtjein.

- Yuuki, mit csinálsz? - hallom meg Zero megdöbbent hangját.

- Yuuki-nak ez a dolga - szólal meg Kaien.

- Miért?

- Mert ő az édesanyjuk, Zero-kun. Az anyáknak a gyerekeik az elsők.

Hátrafordulok. A két fiú elkerekedett szemekkel néznek rá az igazgatóra. Majd vissza rám. Egyedül Kaname úrfi tekintete lágy. Majd odajön hozzám, és odaülve a másik oldalamra átölel, és rajtam átnyúlva végig simít a két kisgyerek arcán. Akik erre mocorogni kezdenek. Kaname úrfi pedig erre elmosolyodik, és csak ezután tekintünk az igazgatóra.

- Nos, most, hogy végre rám is figyeltek. Úgy döntöttem, hogy az ikreknek az éjjelisek mellett a helye. De mivel most a legfontosabb, hogy az anyjuk közelében legyenek, így Yuuki átköltözik az éjjelisekhez, és az óráikra is jár. Ha akarod Kaname kereshetünk nekik egy saját szobát.

- Nem kell. Az én szobám tökéletesen elbír még három személyt. Maximum én alszom a kanapén.

- Nem, Kaname-sama. Én alszom a kanapén - mondom, és észre sem veszem, hogy most először hívom csak a nevén.

- Nem, Yuuki-chan. A ti kényelmetek számomra az első - hangja gyengéden szól, és öleli át testem.

- De, Kaname-sama. Az a te szobád. Nem vehetjük csak el a szobádat - kezemet a mellkasára fektetem, mire közelebb hajol, én pedig olyan vörös lettem, mint egy érett paradicsom.

Mire Kaname úrfi elmosolyodik, és még közelebb hajol. Ajkaink alig egy centire vannak egymástól, szinte érzem leheletét az ajkaimon, a szívem ezerrel ver. Belenézek Kaname úrfi vérvörös szemeibe, ahol ugyan azt a vágyat látom, mint az enyémben.

- Ami az enyém az a tietek is, Yuuki. Kivéve a szerelmem, ő csak is az enyém, örökre az enyém, és senki sem veheti el tőlem - utolsó mondatánál vérvörös szemekkel és gúnyos mosollyal néz rá a dühtől remegő Zerora.

- Khm, mielőtt fiúk összevesznétek, az ikrek ébredeznek. A kislány neve Ai, a kisfiúé pedig Kei - szól bele a kialakulni készülő vitába az igazgató.

Mind  hárman feléjük fordulunk, ahol a kis Ai tényleg ébredezik. Odafordulok hozzá, s mosolyogva figyelem kislányomat.

- Ai - chan, jól vagy, kicsim?

Felém néz, majd szép lassan felül, és körbenéz az irodában. Végül tekintete megállapodik rajtam, szemeiben könnyek gyűlnek.

- Anya! - ölel át enyhén remegve a sírástól.

Én pedig csendben ölelem vissza, anyai ölelésembe vonva őt.  Nem törődve a kialakuló csönddel.

- Khm, akkor beszéljük meg a részleteket, aztán mehettek. Zero-kun, te menj, és helyettesítsd Yuuki-chant.

Kaien megvárja, hogy Zero kimenjen, majd felénk fordul.

- Yuuki-chan, a ruháidért majd holnap átmész.

Mikor bólintok, elmosolyodik.

- Mehettek - enged minket utunkra.

Ai feláll, én pedig felveszem fiamat. Majd elköszönünk, és elhagyjuk az irodát. Már félúton járunk, mikor Ai egyik kis kezével megfogja a kezem, másikkal pedig Kaname úrfiét. Mindketten mosolyogva nézünk rá a kislányra, aki boldogan lépked köztünk. Pár perc múlva belépünk a Hold Pavilonba, ahol kislányom ámulva néz körbe.

- De szép! Pont olyan fehér, mint a hó. A hó, amit Kiryuu Zero vörösre festett két éve - szomorodik el kislányom látványosan.

Tudtuk miről beszél, vagyis csak sejtettük. Én viszont reméltem, hogy nem így van. Hisz az azt jelentené, hogy Zero megölt engem, hogy ne legyek senkié.

- Mi történt akkor, Ai-chan? - kérdezem rosszat sejtve.

- Kiryuu megölt téged és a papát, mert nem akarta, hogy ti boldogok legyetek - néz rám kislányom könnyes arccal.

Én pedig összerándulok, s a mögöttem álló Kaname úrfinak dőlök, aki azonnal átölel. Védve engem a fájdalmas valóságtól. Kei erre újra mocorogni kezd karomban, de most ki is nyitja szemeit. Rám néz, s ahogy felismer átöleli a nyakam, arcát pedig belefúrja a hajamba. Érzem, ahogy könnyei végigfolynak arcán, majd le a nyakamba. Némán sírva, és utat törve fájdalmának.

- Yuuki, fektessük le őket. El vannak fáradva.

- Igazad van, Kaname - válaszolok, és Ait karomba véve, felmegyünk az emeletre.

Pár perc múlva mindketten mélyen alszanak. Kaname úrfitól kapok egy pólót, és elmegyek lefürdeni. Mikor kimegyek, Kaname az ablaknál áll, s néz ki az éjszakába. Mellé állok, s én is kinézek az ablakon.

- Feküdj le te is aludni, Yuuki!

- Nem tudok. Zero jár a fejemben. Tudom, hogy gyűlöli azt a személyt, akit én teljes szívemből szeretek.

Erre a mondatomra felém fordul.

- De soha sem gondoltam volna, hogy képes lenne ezért megölni. Ő csak egy nagyon jó gyerekkori barát, semmi több, de ő szerelmes belém. Már két éve tudom ezt, hisz elmondta. Amikor közöltem vele, hogy én mást szeretek, egyszerűen közölte, hogy csak az övé lehetek, senki másé. Valószínűleg ezért is utálják egymást.

- Igen, pont ezért - szólal meg Kaname úrfi.

- Mondtál valamit - nézek rá.

- Csak hogy feküdj le aludni.

- Oké. Jó éjszakát kívánok neked, Kaname.