A bástya belseje sötétbe burkolózott. Egyetlen ablak volt, amin keresztűl a hold fénye szűrődött be. Félhomályba kirajzolódott a felfele vezető lépcső körvonala, ami ijesztően csalogatta az árnyakat. Futkorászott a hátamon a hideg.
Elővettem a verset, és egy zsemblámpa segítségével olvasni kezdtem.
--"A zöld ember a spankik bölcsőjéből való.
Táncolj a pixikkel a holdfényes éjjelen.
Túl a silki keresztjén. A Pooka nem tudja merre menjen."
-Most kezdünk igazán belebonyolódni...- sóhajtotta Ed. Én csak egyetértően bólintottam.
A bástya végében öt fa ajtó volt, mindegyik közepébe egy kereszt volt faragva. A keresztek alatt különböző levél minták rajzolódtak ki, amik különböző fa fajtákat mintáztak.
Elővettem azt a naplót amiben nagyapán katalogizálta a tündéreket. Silki.... silki.... silki.... kezdtem keresgélni a bűvös tündér fajt.
-A silkik test nélküli tündérek, akik elgyengülnek a berkenye fa kereszttől. A silky jelentése átlátszó, selymes fényű, innen ered a nevük. - olvastam fel miután megtaláltam a keresett részt.
-Vagyis most a berkenyefa jelzést kell megtalálnunk?- kérdezte Ed.
-Szerintem igen, de én sajnos nem ismerem ezeket a jeleket.- sóhajtottam.
-Van egy tippem... induljunk el azon az úton!- mondta boldogan és már be is nyitott az egyik ajtón amin egy koszorúhoz hasonló jelzés volt.
-Várj Ed! Honnan tudhatjuk, hogy ez a helyes út?- siettem utána.
-Régebben ismertem egy nemes családot akiknek a címerén egy ugyan ilyen koszorú volt. Elmondásuk szerint az egy berkenye fa. De csak tippeltem mert homályosak kicsit az emlékeim. - vont vállat. Mielőtt kiakadhattam volna, megragadta a kezem és maga után húzott.
Egy szürke sötét folyosón mentünk végig. Ijesztő volt számomra, és nem először éreztem azt a folytogató érzést a torkomban, hogy lehet ezen az éjjelen életünket vesztjük.

Miután kiértünk a folyosóról, elég furcsa látvány fogadott. Zöld. Konkrétan ennyit láttam. Zöld levelek, hogy pontosítsak. Gyorsan előkaptam a meggyűrt papírom, és elolvastam újra a verset.
-"A pooka nem tudja merre menjen..."
-Most komolyan? A föld alá beültetnek egy labirintust?!- akadtam ki.- És még rendbe is van rakva....- motyogtam a végét.
-Induljunk el valamerre!- mondta Ed túlzottan nagy lelkesedéssel. És elindultunk. Életemben nem jártam még labirintusban, de megtanultam, hogy soha többé ne menjek. Kanyarok elágazások után, zsákutcák bokrok hátán. Egyszerűen belepusztultam. A lábamat lejártam a sáros földig, az alkaromat annyi karist borította ahány csillag az égen, és nem segített az sem, hogy nem találtuk a kijáratot.
A pooka egy kelta tündér, torz manó kinézettel. Szeszélyes, szereti az embereket ijesztegetni, bosszúálló, csínytevő. Már értem miért választotak hozzá egy labirintust......

Lihegve léptem ki a bokrok közül, majd élesen szippantottam bele a hideg földalatti levegőbe, ami felfrissülésként hatott rám.
-Kiértünk!- sóhajtottam fáradtan. Ed a vállamra tette a kezét, ami megnyugtatóan hatott rám.
-Nézd!- szólt Ed aki épp a mennyezet felé mutatott. A menyezeten egy kanyargós ösvény volt. Vagy nem is tudom mi. Hegyes, pikelyes szakadozások voltak belevájva a mennyezetbe. Úgy nézett ki mint egy folyó, nem is mintha valaki végig gurult volna it.....
Nem, ez nem a legjobb kifejezés....
-"Kövesd a féreg lábnyomát.
Fordúlj jobra a vörös embernél."- idézte Ed, amitól ugrottam egyett ijedtemben.
-Ezek szerint ez lenne a féreg lábnyoma?- kérdeztem.
-Ezek szerint igen.
-Kiváncsi vagyok ki alakította ki ezeket. Ott a labirintus most ez a nyom a mennyezeten....
-Biztos, hogy varázslattal alakították ki.- mondta Ed. - A labirintus rendezett volt, hiába ezen a szigeten nem jártak vagy több ezer éve. Biztos, hogy mágia van ebben a dologban. - magyarázta, mire én csak bólintottam egyet.
Ez a labirintus, a féreg lábnyoma számomra felfoghatatlan volt, hogy valaki képes ezt megépíteni. Még mindig a zord barlanghoz hasonló helyen sétáltunk a féreg lábnyomát követve, amikor elértünk egy tóhoz. A tónál összesen öt út volt, és ugye négy ami közül választhatunk.
-"Fordulj jobra a Vörös embernél."- olvastam fel. Nem igazán értettem, de elfordultunk jobra, alig mentünk néhány métert az út elágazott. Én kétségbe estem. Most is jobra menjünk? Vagy merre? Ez egyáltalán a helyes út? Mert a vörös embernél kelett volna jobra fordulni... az se tudom mi az a vörös ember.
Ed a vállamra tette megint a kezét és én csak ezután vettem észre, hogy zihálok és torzul az arcom.
-Menjünk vissza, és próbáljuk jobban megfejteni a verset. Úgy látszik kicsit elkényelmesedtünk. Nem hihetjük azt, hogy karika csapásra sikerülni fog az egész...- mondta komolyan.
- Oké.- sóhajtottam. Igaza volt... túl könnyen megtaláltuk a dolgokat, és elkényelmesedtünk.

Ott áltunk annak a folyósónak a torkolatában ahonnan jöttünk. Elővettem újra nagyapám jegyzeteit és kutakodni kezdtem.
-Vörös ember: egy mókás tündér aki mindig vörös ruhát hord, és folyton viccelődik. - Ed erre csak hümmögött egyet. - A vers szerint forduljunk jobra a vörös embernél. De itt semmi vöröset nem látok.- mondtam miközben kiléptem a folyósóból és jobra fordultam.
-Várj.- mondta Ed. Ránéztem ő meg nekem balra mutatott. Most vettem észre, hogy minden folyósó végén a jobb oldali falon van egy lámpa. Az a jó régi üvegből készült lámpa. Megnyújtottam, majd lekapcsoltam a zseblámpát. A lámpa vörösen fénylett fel, majd a fénye megtört a víz tükrön és a szemben lévő folyósóra irányult. Ed a tó körül elkezdett sétálni lámpással a kezében. Az összes folyósó előtt elhaladt, de a megtört fény rendítlenűl a szemben lévő folyósóra irányult.
Így történt, hogy elindultunk arra......