Két napja, hogy Ed elment, azóta telecsabdáztam a környéket,már amennyire tudtam, úgy se akar senki idejönni az emberek közül. És átnyálaztam az összes kutatási anyagot.
Nagyapám talált egy verset, de a vége két rím még nem volt meg.... Ez a vers utalt a "kívánság" hol létére.
Most éppen a fotelemben gubbasztok, és egy forrócsokit szürcsölgetek, miközben várom, hogy elmújjon a vihar, mert elment az áram és mi mást csinálnék.
A dörgések egyre nagyobbak, és félelmemetesek lettek, az eső még jobban verte az ablakot. Majd a deszka recsegését halottam, valaki bejött. Hirtelen sokk rázta át a testem és gyors ütemben gondolkozni kezdtem. Ember nem jönne ide, és Ed sem jönne vissza. Vagyis csak ellenség lehet aki a kulcsot akarja. Ha vámpír akkor meg fog hallani. Ha troll vagy ork kiszagol... mi az ami még észre vehet. Hülye most azon kéne gondolkodnod, hogy védd ki ha támad.!!!
Fény! A sötétségben mindenkinek kitágul a pupillája a hirtelen fény nem tesz jót neki... akkor talán elfuthatok.
-Au. -kiáltott fel. Talán a beszakad deszkát nem egy újsággal kéne befedni upsz...
-Na jó, ember, mutasd magad nem akarok bújócskázni.-ordított fel, mire összerezzentem..
Halottam, hogy közeledik. A deszka reccsenése a súllyos léptek alatt a vérnyomásomat az egekbe repítette és idegességembe egyre jobban csak a szivemet tudtam hallani. Mikor hozzám ért a telefon zseblámpáját bekapcsoltam, és a szemébe világítottam. Majd a két lába közé rúgtam, amilyen erősen csak tudtam, hogy kétszer is feljajdúljon. Rá dobtam a takarómat, és elfutottam a pincébe. A pincében fogtam a seprűt, és alulról a lépcső fokokat megütögettem. Így azt fogja hinni, hogy felmentem. Nagyon csöndben meglapultam, alig vettem levegőt. A behatoló felordított, és dühösen felrohant a lépcsőn.
Kifutottam a pincéből, ki az ajtón, be az erdőbe. Volt ott egy régi róka lyuk, oda bemásztam. Az eső csak verdesett. Vizes voltam, féltem, a zsebemben az arany kulcsal, a házamat elfoglalta egy lény. Éhes is voltam. Fáztam. Valaki segítsen... ezek mondjuk éppen csak apró problémáknak tüntek, és jelenleg  a sokkhatás alatt csak meredten bámúltam magam elé és a kaján gondolkoztam...

-Azt hiszed nem fogom megérezni a szagodat?-kérdezte egy hang mire megeredtek a könnyeim. Kurvára féltem az nem kifejezés. A térdembe temettem a szemem. Nem akartam látni, nagyon féltem, ha meglátom akkor biztos végem. Azt mondta szag? Akkor ez egy Ork. És gondolom azért nem jött utánam a pincébe mert több évig ott élt Ed, és lehet átvette a szagát a hely. Hahahaha pont a legrosszabb helyzetben kezdem analizálni az ellenségem, csak én tudok ilyet. ANYAAAAAAAAAAAAA
-Figyelj. Mond meg hol van az arany kulcs, és nem bántalak.- oh ez jó hír, nem bánt, ha hahahahahah de irónikis itt valakiii
-A nagyapám megidézte az élete árán... -kezdtem rekedt, sírós hangon.
-Folytasd.- mondta, felhikkentem.
-A végrendeletében rám hagyta, de csak akkor ha megtalálom, beköltöztem a házába, hogy többet tudjak meg a kutatásaival.- mondtam miközben próbáltam összeszedni magam, hogy valamit kitaláljak a helyzetemre.
-És?-kérdezte türelmentlenül, indulatosan.
-Még nem találtam semmit. Csak a bankban lévő fiókjának a kódját, de még csak 16 vagyok, és 18 éves korig nem vehetek ki semmit a bankból. És vagy ott van a kulcs vagy egy nyom van ott a kulcshoz. - basszus mekkora ász vagyok, ilyet kitalálni!
-Mondd a kód.....- kezdte majd a hang forrása elhalt. Puff. Ennyit halottam mert az előttem lévő ork összeesett.
-Istenem, tudtam, hogy fog történni valami. -halottam egy megnyugtató ismerős hangot
-Ed? -kérdeztem hitetlenkedve. Az arcomat még mindig a térdembe temettem.
-Igen, én vagyok.-mondta. Odarohantam, megöleltem, és a ruhájába temettem az arcom.
-Na mi volt az a bank fiókos duma?- kérdezte sejtelmesen.
-Hazudtam.-mosolyogtam el én is.
-Túl jó vagy ebben.
-Köszönöm, hogy megmentettél. El se hiszem, hogy itt vagy. Köszönöm.-suttogtam.
-Szívesen, na figyelj, menjünk vissza a házba, pakold össze a legfontosabb cuccaidat, kutatásokat, és gyere el a házamhoz, itt már nem biztonságos.- mondta mire kissé meglepődtem.
-Bizti mehetek hozzád?
-Igen, kicsit tágasabb a lakásom mint a tied.
-Köszönöm. Már azt hiszem megszállt a kisangyal, hogy ilyen kedves vagy.
-Mit gúnyolódsz a megmentődön?-felnevettünk.
-Be kéne menni. -mondtam mert eddig egymást öleltük a szakadó esőben.
-Ja. Elengedsz?
-Muszáj? Nem igazán tudok még álni...
Ed hitetlenkedve felnevetett, majd hirtelen felkapott, és úgy vitt az esőben.

*-*

Az, hogy egy kicsit tágasabb a lakása mint az enyém. Az túlzás volt. Egy igazi kastélyba érkeztünk meg másnap.
-Ez tényleg a lakásod?-makogtam.
-Igen, miért?
-Mert ez egy kastély.
-Igen az, és mi van vele?
-Semmi, semmi.-a házam húz szorosa volt ez a kastély.
Miután kiszáltunk a hintóból(!) egy kastélyhoz(!) érkeztünk, és szolgák(!) fogadtak benünnket. Semmi fura nincsen benne. Áááá semmi. (érezétek az iróniát!)
-Mióta van birtokodban?
-Több száz éve, de lehet több is.
-És megvetted?
-Nem. A középkorban tisztelték a vámpírokat, így jutottam hozzá. Majdnem minden vámpír család kapott. Csak aztán jöttek a keresztes háborúk, és a barbárokat felszították ellenünk. Rengeteg várat romboltak le. Akiknek még birtokban van, az vagy jól őrizte, vagy átkozott messze van a civilizációtól, mint például az enyém.
-Olvastam egy kicsit erről még régebben.
-Amikor az az Ork rád támadt, azt mondtad 16 éves vagy.
-Igen. -Edre keserű mosoly ült ki.
-Mi a baj?
-Semmi.-mondta, és megfogta a kezem. "Mi ez a bizsergető érzés?" Kirázott a hideg.
A folyósókat róttuk kézen fogva amikor megállt egy szoba előtt. 
-A vendég szobákat most nem lehet igénybe venni, szóval maradt az én szobám.-mondta egy felvágós mosollyal társítva.
-Hazug.- válaszoltam szemrebbenés nélkül. Már tiltakozni akartam, amikor berángatott.  Hihetettlen ez az alak...
A pompától már nem ijedtem meg, csak az értékétől. Régi értékes fa bútorok sorakoztak, a kanapé is valami antik cucc lehetett. Francia ágy volt a falhoz tolva, és a fát mesterien faragtág ki rajta.
-Szép kis szoba.- motyogtam magamban. Átkozott gazdagok, persze nekem folyton spórolni kell...
-Köszönöm.-mondta.
-Én elalszok a kanapén, vagy a földön, hozztam hálózsákot. - mondtam szemrebbenés nélkűl
-Nem, egy hölgy nem aludhat a földön, ezt mondja az etiket.-válaszolt Ed kissé idegesítőnen.... udvariasan...
-Te miféle etiketet olvasol? -mintha meg sem halotta volna a kérdésem. Jajj...
A vacsora szó nélkül telt el. Egy hihetetlenül hosszú asztal két végébe ültettek minket, és meg sem szólaltunk. Kínos volt........ mondjuk én inkább arra az isteni kajár fokuszáltam de tök mindegy.
Most éppen a forróvízben áztatom magam.
Miért akarja, hogy a szobájában aludjak? És miért nem akarta, hogy a földön vagy a kanapén legyek?
Akkor azt akarja??!! Nem, nem, nem, nem. Biztos, hogy nem. Megráztam a fejem.
"Aludjunk együtt" mondta paráznán Ed a gondolataimba. Áááá miket gondolok, bele vertem a fejem a falba. Ez Nem Történhet Meg! Néhányszor még belefejeltem, hogy biztos legyek, hogy józan vagyok.  Nagy nehezen kimásztam a kádból, és felöltöztem. Sóhajtva léptem be a hálószobába. Ed nem volt sehol. Se az ágyban, se ágy alatt, se a szobában. Lehet ő is elment fürdeni... Vagy. Azt olvastam, hogy a vámpírok éjszakai lények és ugye nem bírják a fényt. Lehetséges, hogy éppen valami "vámpíros" dolgot csinál. Na mindegy zuzzunk aludni mielőtt megtalál, az lesz a legjobb.
Bemásztam az ágyba jól összehúztam magam, és nagy nehezen elaludtam. 
Éjfél tájt lehetett amikor nyikorgott az ajtó, valaki belépett a szobába, és bebújt mellém az ágyba. Rögtön kipattant a szemem. Verejték csorgott az arcomról. Ugye Ed az, és ha ő az akkor nem fog.... Nem, nem, nem. Ed nem tenne ilyet. Ugye?
Olyan fél óra telhetett el. Ed elaludt, én pedig még mindig csak füleltem, és figyeltem. Mocorogni, és reszketni kezdett melettem. Egy nevet suttogott. -Emma.- mondta fájdalmasan.

Ki lehet az az Emma, és miért suttogja a nevét álmában? Miért vagyok ilyen csalódott egy név hallatán? Mi ez a keserű érzés? Ed még mindig reszketett. Már nem tudom, hogy, miért csináltam. Lehet ösztönből. Átöleletem, és a fülébe suttogtam.
-Shh. Semmi baj. Itt vagyok.
-Emma?-kérdezte álmában. A könnyeim potyogni kezdtek, és nem adtak alább. Remegve mondtam ki az utolsó szót.
-Igen. -Ed nyugalomban aludt el. De én és a könnyeim nem nyugodtak. Miután Ed mélyen aludt, felkeltem, felöltöztem, és kiszaladtam a hátsó kertbe. Ott ültem a padon, és keserüen sírtam. Miért sírok? Miért szomorít el ez a név? Ki az aki ennyire fontos Ednek, hogy álmában suttogja a nevét? Mi ez a keserűség? A könnyeim csak dőltek a szememből mint az eső. A bokor rezegni kezdett, és az utolsó emlékem, fájdalom a fejemben. Leütöttek?