A járdaszegélyen ültem és csak bámultam magam elé. Nem hallottam magam körül semmit, mindent kizártam. Az elmosódott történések mellett csak egy valami volt teljesen tiszta, az, ahogy a mentőbe tették a feketébe csomagolt Ryant. Teljesen kábult voltam és, amint bezárult az ajtó a torkomat elkezdte szorítani egy éktelen kiáltás, amit nem akartam kiengedni. Nem érdemeltem meg még azt sem, hogy fájdalmam legyen a legjobb barátom halála miatt, hiszen én tehettem róla.

Bár az üldözőim kirohantak a kis éjjel-nappaliból, amikor meghallották a szirénákat, elkapták őket és most bilincsben ülnek a járőrkocsikban. Nem tudom engem miért nem tartóztattak le még és vertek bilincsbe, de nem is igazán érdekel. Valószínűleg már vallomást tettek ellenem, mégsem indult meg senki az irányomba, hogy bevigyenek az őrsre. Tudtam, hogy valami nem stimmel, de annyira kába voltam, hogy nem is gondoltam rá addig, míg egy férfi le nem guggolt elém és nem kezdett el hozzám beszélni. Először nem is hallottam az agyamat ellepő köd miatt, de aztán rám kiabált, amitől azonnal feleszméltem.

- Kisasszony! – ijedtemben ugrottam egyet. A férfi, amint észrevette, hogy a frászt hozta rám, tekintete aggodalmassá vált.

Gyönyörű kék szeme volt, ami annyira emlékeztetett Ryanéra, hogy ismét könnybe lábadt a szemem. Fiatal férfi volt, alig lehetett idősebb nálam. Talán 22-23 éves és hihetetlenül izmos. Biztos vagyok benne, hogy csak úgy vonzza a csajokat maga körül. Barna haja a szemébe hullott, amitől még vonzóbbá vált. Ekkor vettem észre, hogy mozog a szája, mintha éppen beszélne. Méghozzá nem is akárkihez, hanem hozzám, de én egy árva mondatot sem hallottam belőle.

- Kisasszony, figyel rám?

- Elnézést, nem hallottam – motyogtam teljesen elvörösödve. A férfi sóhajtott egyet, majd ismét elmondta, amire az előbb nem figyeltem, mert annyira bámultam.

- Marcus Rodriguez nyomozó vagyok. Magát hogy hívják?

- Lucy. Lucy Robinson.

- Nos, Miss Robinson, meg kell kérdeznem igaz-e, amit ez a négy fickó állít, akiket sikerült elkapnunk.

Ijedten kaptam fel a fejem erre a mondatra.

- Négy? Csak négyet kaptak el?

- Igen – nézett rám furán a nyomozó – Csak négyet láttunk kirohanni a boltból.

Ez azt jelentette, hogy még egy valakit nem kaptak el. Jaj, remélem nem az, akire gondolok.

- Öten voltak. Kiket kaptak el?

- Ezt az információt sajnos nem árulhatom el.

- Kérem! Szükségem van rá, hogy tudjam.

Nem tudom, hogy a szememben tükröződő pánik, vagy a hangom remegése győzte-e meg, de megmutatta, hogy kiket vettek őrizetbe. A rövidke listát többször végig futottam, hátha rosszul láttam, de nem így volt. Pontosan az az ember hiányzott, akit reméltem, hogy rács mögé tudnak juttatni. A fő beszélő, aki meghúzta a ravaszt. Noah Walker még mindig szabadon jár és tudtam nem nyugszik addig, amíg meg nem kapja, amit akar. Tehát a pénzt vagy az életem.

Furcsa arckifejezést vághattam, ugyanis a nyomozó odahajolt hozzám és erősen tanulmányozni kezdte az arcomat. Az eső jellegzetes illata megcsapta az orromat és nyugalommal töltött el. Amikor Anyuval még minden rendben volt és nem voltak pszichés problémái, Apu még nem volt alkoholista és a bátyám még fiatal volt a szerencsejáték függőséghez, rengeteget játszottunk kint az esőben. Imádtam a pocsolyákban ugrálni és élvezni, ahogyan a víz végig folyik az arcomon. Olyankor mindenki boldog volt, mintha a pénzügyi problémáinkat, amik végül a mostani állapotokhoz vezettek, teljesen elmosta volna a zuhogó eső. Azóta is az a kedvenc időszakom, amikor dörög villámlik és, mintha dézsából öntenék úgy szakad az eső. Mindig azt reméltem, hogy egyszer visszajön, majd ez az időszak, amikor a víz elmossa a problémákat, de eddig még nem történt meg.

Az utolsó ilyen alkalom nyolcéves koromban volt. El sem hiszem, hogy nem vettem észre, Apu nem játszik velünk kint az esőben, csak komoran bámul a verandáról. Másnap pedig már részegen jött haza és elkezdte verni az anyámat. Kiderült, hogy elvesztette a munkáját előző nap és azért viselkedett úgy. Akkor megpróbáltam közbe lépni, de Apu annyira nem tudott magáról, hogy neki vágott a lépcsőnek és eltörött a karom. A kórházban a gipszelésre várva Anya felém fordult és azt mondta minden rendben lesz és, hogy amint megoldódnak a problémák Apu is újra a régi lesz. De nem így történt. A dolgok egyre rosszabbak lettek. Apu mindennap részegen jött haza és mindig megütötte Anyát, de ő sosem ellenkezett. Nem állt ki magáért, csak azt hajtogatta, hogy minden rendben lesz és, hogy Apa nem rossz ember. Pszichés betegségbe kergette magát és szerintem már nincs is igazán tisztában azzal, hogy mi történik vele valójában. A bátyám, amint betöltötte a 18-at, szerencsejátékozni kezdett, mondván, így akar besegíteni a családnak. De sajnos csak az ígyis minimális pénzünket pazarolta el, amit Anyu nehéz munkával megszerzett pincérnősködéssel egy aprócska kávéházban. A bátyám 5 évvel idősebb nálam és én felnéztem rá és mindig számíthattam a segítségére, mert mindig a megmentésemre sietett, de miután betöltötte a 18-at eltávolodtunk egymástól és úgy kezdett el kezelni, mintha az ellensége volnék. Így hát mikor 16 éves lettem, előszedtem Apu régi versenymotorját és illegális motorversenyzésbe kezdtem, hogy kitudjak szabadulni otthonról. Rengeteg fejlesztést végeztem rajta, amit még anno ő maga mutatott nekem, hogy minél erősebb gépem legyen és ne csak az apró termetem és mozgékonyságom legyen az előnyöm. Fizetnem kellett volna a versenyeket, de nem volt miből, így a kezdeti tartozásaim egyre nőttek, mert a versenyen megnyert összegből a hűtőnket próbáltam feltölteni. Két év után Noah megelégelte a várakozást és egy héttel ezelőtt közölte, hogy vagy megszerzem a pénzt vagy búcsúzzak az életemtől. Mint a mellékelt ábra is mutatja nem sikerült összekaparnom a tartozásom, de legalább a börtönben nem igazán tud kárt tenni bennem.

A nyomozó még mindig behatóan tanulmányozott, majd megkérdezte:

- Tényleg illegális motorversenyző vagy, akinek tartozása van?

Csak némán bólintottam.

- Ezért üldöztek, de véletlenül a barátodat ölték meg?

Ismét csak bólintani tudtam. A nyomozó felsóhajtott majd a fejét megrázta, felállt és odament a rendőr társaihoz, majd valamit elkezdtek megbeszélni egymással.

A figyelmem elkalandozott és gondolataimban két másodperc múlva már teljesen máshol jártam. Eszembe jutott a nap, amikor Ryannel találkoztam, majd az, hogy hányszor mondta, hogy segít kifizetni a tartozást csak hagyjam ott a versenyt, mert veszélyes és félt. De én nem voltam képes rá. Olyan függőséget okozott a száguldás, az, hogy rendes tétje van és az adrenalin löket, hogy nem voltam képes ott hagyni. Rendes versenyre nem tudtam volna menni a pénz hiány miatt, így csak ez maradt. Ryan abba halt bele, hogy én nem voltam képes lemondani a motoros versenyről.

A nyomozó visszasétált hozzám, majd megint leguggolt elém és mélyen a szemembe nézett.

- Nem akarlak lecsukni – mondta teljes őszinteséggel a hangjában – Úgy döntöttünk elengedünk egy feltétellel.

Teljesen felvillanyozódtam a lehetőségtől, hogy talán mégis megúszhatom ezt a kalandot börtön nélkül.

- Mi lenne az? – kérdeztem rá arra a bizonyos feltételre.

- Jobbá teszed az életed. Mi elengedünk, te pedig leállsz a motorversenyzéssel és elkezdesz tanulni, hogy rendes jövőd lehessen. Te már leérettségiztél, ugye?

- Igen.

- Felvettek valahová?

- A Dél-kaliforniai Egyetemre.

A nyomozó bólintott egyet, majd folytatta:

- Akkor irány az egyetem kislány! Itt az ideje, hogy rendbe szedd az életed.

Csak bólintottam egyet, majd egy rövid gondolkodás után rákérdeztem:

- Pontosan mennyi idős is vagy?

- 22. Idén végeztem az egyetemen és a gyakornokoskodással is. Valójában te vagy az első ügyem – rám mosolygott, amitől majd kiugrott a szívem a helyéről, majd hátat fordított és távozni készült.

- Miért? – kiáltottam utána, mire megfordult.

- Mit miért?

- Miért engedsz most el?

- Mert olyan lánynak tűnsz, aki már látta az élet legrosszabb oldalát és, aki most veszített el egy nagyon fontos személyt. Nem szeretném, ha börtönben végeznéd, mert azzal megpecsételődne a jövőd és úgy gondolom elég erős vagy, ahhoz, hogy helyre tedd az életed – azzal megfordult és ezúttal hagytam, hogy elmenjen.

Végig néztem, ahogy az összes rendőrautó elmegy, de még azután sem álltam fel. Fogalmam sincs mennyi ideig ültem ott és gondolkodtam azon, amit ez a bizonyos Marcus Rodriguez mondott, de lassan megpirkadt és a hajnalban munkába igyekvő emberek sokasága zajossá tette Los Angeles kihalt utcáit. Tudtam, hogy fel kéne állnom és haza kéne mennem, de annyira zsibbadtak voltak a végtagjaim, hogy képtelen voltam rá.

Néztem az embereket, ahogy a szemben lévő járdán sietnek dolgozni és azon gondolkodtam, nekik milyen életük lehet. Van-e háziállatuk? Esetleg férjük vagy feleségük? Gyerekeik? Kicsiként én mindig arról álmodtam, hogy egy hatalmas családom lesz, rengeteg gyerekkel és bebizonyítom a szüleimnek, hogy igenis érdemes lettem volna arra, hogy szeressenek és mellettem maradjanak, még, ha nehéz időszakon mentek is keresztül.

Egyszer csak egy srác huppant le mellém. Kérdőn felé fordultam és mosolygó szemébe néztem. Mogyorószínű szeme barátságosan csillogott, illetve csak az egyik, mert barna haja teljesen eltakarta a másikat. Nem volt olyan izmos, mint mondjuk Ryan vagy a nyomozó, de azért látszott, hogy ezt a kinézetet sem a tesi órán szedte össze.

- Szia! John vagyok. Téged hogy hívnak? – kérdezte és mély hangjától enyhén megborzongtam. A kezét nyújtotta felém, engem pedig megcsapott a nyári erdőre emlékeztető illata. Kissé értetlenkedve megfogtam a kezét és megráztam, majd én is bemutatkoztam.

- Lucy vagyok.

- Na és Lucy, mit csinálsz ezen a csodaszép reggelen ezen a jéghideg járdán ücsörögve? – kérdezte miközben még mindig mosolygott.

- Csak gondolkodtam.

- Az jó. Gondolkodni a világon a legjobb dolog. Én is épp azon morfondíroztam miközben feléd igyekeztem, hogy egy ilyen csodaszép lány, miért ül ilyen magányosan összeroskadva egy közért előtt, de így, hogy már tudom csak elmélkedtél nincs semmi baj. Gondolkodjunk együtt!

Kicsit elmosolyodtam a srácon és a választékos beszédén, de inkább nem mondtam neki semmit.

- Na és Lucy, mesélj ide valósi vagy? – kérdezte és nagyon úgy tűnt nehezen viseli a csendet. Mikor nem válaszoltam tovább beszélt – Én igen. Itt lakom a közelben a szüleimnél. Tavaly kezdtem el egyetemre járni, ide a Dél-kaliforniai Egyetemre. 19 éves vagyok, de téged sem igazán néznélek többnek.

Óvatosan elmosolyodtam az egyértelmű kérdésre, hogy hány éves lehetek.

- 18 vagyok – válaszoltam meg a burkolt tudakozódását.

- Á, hát ez remek. Akkor ezek szerint te idén kezdenéd az egyetemet.

- Pontosan.

- Hol?

- A Dél-kaliforniai Egyetemre vettek fel.

Ettől a srác teljesen belelkesült és elkezdett mindenféléről beszélni, aminek a felét sem értettem, de időközben rá kellett jönnöm, hogy jó érzés hallgatni és jól esik, hogy a körülöttem lévő csendet megtöri valami zaj. Csak beszélt és beszélt és beszélt. Nem is igazán figyeltem rá, de úgy látszott nem érdekli. Elmesélte az összes vicces kalandját a nagypapájával, de arról fogalmam sincs az egyetemtől, hogy jutottunk el idáig. Voltak pillanatok, amikor a gyász ide vagy oda, de felnevettem. Nem olyan őszintén, mint ez előtt az este előtt, de nevettem.

A srác egyszer csak felpattant, majd a kezét nyújtva engem is felhúzott.

- Nekem mostmár mennem kell. Anyám már halálra aggódhatja magát, hogy hová tűntem, amikor csak a szomszéd boltba küldött le kenyérért és csak öt perc az út.

Némán bólintottam. John egy kicsit mintha tanácstalan lett volna, majd mély lélegzetet vett és rám nézett:

- Mit szólnál, ha valamikor megint találkoznánk? Cserélhetnénk telefonszámot vagy valami.

Eszembe jutott a nyomozó és, hogy helyre kell hoznom az életemet. Ez a srác meglátta, hogy szomorú vagyok leült hozzám és csak azzal, hogy beszélt egy kis fényt hozott az életembe. Úgy gondoltam ez egy tökéletes kezdés lenne a jó útra lépésben.

- Persze, cseréljünk telefonszámot – egyeztem bele, majd elővettem a kőkori telefonomat és beírtam a telefonszámát, majd ő is bediktálta az övét.

- Köszönöm szépen ezt a csodálatos társalgást, kedves Lucy – kezdett búcsúzkodni John – Majd hívlak. De csak a miheztartás végett, ez egy randi meghívás lesz.

Elmosolyodtam a srácon, majd bólintva egyet, integetve megfordultam és elindultam haza felé. Úgy éreztem Johnnal tényleg sikerülhet helyre tenni az életem.