A roxmortsi hétvége utáni héten kitaláltam, hogy a Roxfortban maradok a szünetre. Kell egy kis Draco mentes időszak, mert már kezd elegem lenni abból, hogy folyamatosan rajta agyalok. Ha én is hazamennék a Malfoy-kúriába, akkor persze, megint ott lesz végig a szemem előtt.

Pansy vagy százszor megkérdezte, hogy ne maradjon-e itt velem, de kedvesen visszautasítottam. Őt várják haza a szülei, akiknek már biztos nagyon hiányzik. Engem maximum csak Narcissa hiányol, de majd lát nyáron. Plusz nekik is kell egy olyan karácsony, ahol csak ők hárman vannak, mint a teljes család. Én csak belerondítok.

Természetesen Draco eléggé bosszús lett emiatt, de hát neki és nekem is sokkal jobb lesz. Legalább Daphne-val is több időt tudnak eltölteni.

Így vagyok most egyedül a szobámba, és csomagolom be a karácsonyi ajándékokat, amiket majd iskolai bagollyal elküldök az adott személyeknek. Már az utolsó ajándékot csomagoltam be, amikor leesett, hogy Siriusnak nem vettem semmit sem. Ezért amikor végeztem az utolsóval, felkerestem az én csínytevő ikerpáromat.

Szerencsére összefutottam velük a folyosón, amikor éppen egy adag trágyagránátot akartak neki dobni Frics irodájának ajtajához.

- Sziasztok, fiúk – köszöntöttem őket, és a trágyagránát elé álltam. – Tudnátok nekem segíteni valamiben?

- Szervusz, Kate – mosolyogtak rám. – Csakis akkor, ha abban szabályt kell szegni! – válaszolták széles vigyorral.

- Letudtok juttatni valahogyan Roxmortsba úgy, hogy nem jön rá senki? – kérdeztem meg tőlük.

Fred és George egymásra néztek, és némán kommunikáltak. Pár másodperc múlva visszafordultak hozzám.

- Hát persze – válaszolt Fred.

- Frics ráér később is – tette hozzá csak mellékesen George. – Mikor szeretnél indulni?

- Úgy most – mondtam. – Nagyon sürgős lenne.

- Akkor hát indulás! – rikkantottak fel egyszerre. – Kövess minket, Kate!

Azzal neki indultak a folyosón. Nagyon remélem, hogy a fiúk nem egyenesen a kapun akarnak kimenni, mert az nagyon feltűnő lenne, úgy szerintem mindenkinek. Egészen egy kihalt folyosó szakaszra vezettek, ahol maximum ez év alatt heti egyszer jártam. Aztán hirtelen megálltunk egy szobor előtt. Pontosan a félszemű boszorka szobra előtt.

- Egy alagúton keresztül eljutunk a faluba – szólalt meg Fred.

- Ami egészen a Mézesfalásig fog vezetni – tette hozzá George. – A bejárata pedig a félszemű banya púpja – mutatott a szoborra.

- Akkor hát nyomás – mondtam a fiúknak mosolyogva.

- Olyan jó belekeverni valakit a csínyeinkbe – dörzsölte össze a két tenyerét Fred, és gonosz mosolyt villantott.

Belebokszoltam a vállába, mire mérgesen rám nézett. Megvontam a vállamat, amivel mintha azt mondtam volna, hogy „Hogy így jártál, viseld el!".

George végül elővette a pálcáját, és a banyára szegezte azt, majd elsuttogott valamit, amivel abban a pillanatban megnyílt a boszorkány púpja. Épp csak akkora rés támadt rajta, amekkorán egy sovány ember befér.

- Hölgyeké az elsőbbség! – mutatott Fred a bejáratra.

- Ugye nem gondolod komolyan, hogy abba a lyukba én megyek be elsőnek úgy, hogy fingom sincs merre kell mennem? – Úgy néztem a vörös fiú szemeibe, mintha egy kosz lenne a cipőm talpán. – Majd szépen egyikőtök előre megy.

Végül aztán George volt az, aki megemberelte magát, és előre ment, utána én következtem, majd sereghajtóként Fred. Jó ideig lefelé siklottunk egy kőcsúszdának tűnő hosszú vályúban, majd egy huppanással megálltunk, s akkor már hideg, nedves földet éreztem a tenyerem alatt. A két fiú elmotyogott egy Lumos-t, és most már láttam is valamit az alagútban. Aztán nekiindultunk a végtelennek tűnő lyukban.

Óráknak tűnő percek múlva megérkeztünk a Mézesfalás alagsorába, ahonnan a fiúk csendben kivezetettek egyenesen Roxmorts utcáira. Most nem sok ember lézengett a faluban, hiszen mindenki az otthona melegét élvezte, és a roxforti diákok is vagy otthon vannak, vagy az iskolában.

- Hova szeretnél menni? – fordult felém Fred.

- Az Aranytalár Varázslódivatba – válaszoltam.

- Kinek akarsz te ott vásárolni valamit? – húzta fel kérdőn a szemöldökét George.

- Aki kíváncsi hamar megöregszik – vontam vállat. – Megvártok itt, vagy addig elmentek máshova?

- Szerintem elnézünk a Zonkóba – mondta Fred. – Itt találkozunk egy fél óra múlva.

- Rendben, ígérem sietek! – majd sarkon is fordultam, és célba is vettem a talárüzletet.

Amikor beléptem egy csengő jelezte az itt létemet. Az üzlet nem volt se nagy, se kicsi. Rengeteg szép női talár és férfi talár volt. Rajtam kívül még egy idős házaspár volt a boltban. Alig, hogy egy lépést tettem volna a férfi szekció felé, egy eladó jelent meg az oldalamon. Mosolyogva végig mért, majd kedves hangon megszólított.

- Üdvözöllek kedvesem! Miben lehetek segítségedre? – kérdezte meg.

- Egy jó meleg, férfi talárt keresek – válaszoltam.

- Oh rendben, kövess, aranyom!

Követtem az eladót az egyik ruhasoron. Nem is vettem észre mikor és hogyan, de a kezébe került egy kabát, amit felém mutatott.

- Mit szól ehhez, kedvesem? – érdeklődött.

Végig mértem a ruhát, és amolyan nézéssel néztem a nőre, ami azt sugallta, hogy „Ez olyan vékony, hogy nyáron is fáznának benne!". Az eladó vette az adást és egyből vissza is rakta a fogasra a talárt. És ez ment tovább majdnem tíz percig, míg végül megtaláltam a tökéletes vastag és meleg kabátot. Ebben már biztos nem fog fázni Sirius. Emellett találtam még egy meleg zoknit is, amit szintúgy a kosárba tettem.

Gyorsan meg is vettem őket, és már távoztam is a boltból. Ezzel meg is voltam véglegesen a karácsonyi vásárlással. Siettem vissza az ikrekkel megbeszélt helyünkre, ahol már ott voltak mind a ketten.

- Na sikerült beszerezni mindent? – kérdezték tőlem.

- Igen – bólintottam. – Most már mehetünk vissza!

Megint óráknak tűnt a visszafele vezető út az alagútba a kastélyhoz. Miután visszaértünk megköszöntem mindent a fiúknak, és visszamentem a klubhelyiségbe, ahol rajtam kívül egy diák volt jelen.

Astoria Greengrass egy fotelben ült és valamit olvasott. Az érkezésemre felemelte a fejét és végig mérte a kezemben lévő hatalmas szatyrot, amiben a zokni és a kabát volt.

- Nem jössz segíteni nekem ezeket becsomagolni? – kérdeztem meg tőle kedvesen. Nem akartam, hogy egyedül unatkozzon itt a klubhelyiségbe.

Astoria bólintott, majd letette a könyvet és követett fel egyenesen a szobámba. Ott leültünk a földre és neki álltunk csomagolni.

- Te, hogy hogy itt maradtál a kastélyba? – kérdeztem meg.

- Hosszú sztori – legyintett –, de a lényeg, hogy Daphne nem akart otthon látni.

- A szemét – mérgelődtem. – Miért nem akarja látni a saját húgát?

- Mert a barátjával akarja kettesben tölteni a szünetet, nem pedig a húgával – cincogta úgy, mintha Daphne mondta volna.

Fájdalmasat dobbant a szívem ezekre a szavakra. Tudtam, hogy Daphne és Draco együtt töltik szünetet, de akkor is borzalmasan fáj ezt hallani is. Az meg még undorítóbb a kis libától, hogy lecserélte a húgát, aki mindig vele volt, és élete végéig elkíséri.

- De mindegy, úgy sem lesz olyan jó neki a szünete, mint nekem – tette még hozzá.

- Hogy érted? – emeltem fel a fejem, hogy egyenesen Astoria szemeibe nézzek.

- Ez is hosszú sztori, de majd meg fogod tudni – felelte sejtelmes mosollyal.

Megvontam a vállamat, mint akit semennyire se érdekli a dolog, de az a baj, hogy nagyon is érdekel. Próbáltam elterelni a figyelmemet erről, és a csomagolásra koncentrálni. Astoriával percek múlva már készen is voltunk így, hogy közösen csináltuk meg. Közben beszélgettünk teljesen lényegtelen dolgokról. Elmondhatom, hogy Astoria Greengrass a barátom lett. Sohasem gondoltam volna, hogy egy testvérpár ennyire különbözőek. Míg Daphne egy undorító, nyávogó kis liba, addig Astoria egy csupaszív, vicces lány.

Miután végeztünk a csomagolással, Astoria segített nekem elvinni a bagolyházba az összes olyan ajándékot, amit baglyokkal küldök el a címzettekkel. Közben is rengeteget nevetgéltünk és beszélgettünk.

Miután végeztünk a postázással is – sajnálom azt a baglyot, amelyiknek Sirius ajándékát kell vinnie, hiszen nem tudhatja, hogy hol van pontosan – elmentünk a nagyterembe vacsorázni. Nem voltunk olyan sokan, akik a kastélyban töltik a szünetet. A Griffendél asztalánál ültek a legtöbben.

- Nem ülünk oda a griffendélesekhez? – kérdeztem meg Astoriát.

- De hát a Griffendél gyűlöli a Mardekárt – ingatta a fejét a lány. – Nem hinném, hogy karácsony előtt kéne, hogy kitörjön a két ház közötti csata, azért, mert odaülünk.

- Nyugi, ismerem mindegyiket, és több, mint a felével jóba is vagyok.

Megfogtam a lány kezét, és odavezettem a Griffendél asztalához.

- Sziasztok – köszöntöttem őket. – Leülhetünk ide?

Láttam, hogy Ron Weasley nyitja a száját, de ikerbátyjai megelőzték őt.

- Csak nyugodtan, MyLadyk!

A fiúk arrébb csusszantak, így letudtam ülni Fred mellé, Astoria pedig mellém. Egy fejbiccentéssel köszöntöttem Harryt, aki mosolyogva viszonozta azt. Pár perc múlva megjelentek a finom ételek, és úgy csaptunk le rájuk, mintha már egy hete nem ettünk volna.

Közben persze elkezdtünk beszélgetni is – az elején Astoria még nem mert beszélni, de utána már be se lehetett fogni a száját –, és el kellett ismernem, hogy Granger és Weasley társasága se olyan borzalmas, mint az gondoltam. Az utóbbival még egy kaja evő versenyt is lejátszottam, ahol a végén megegyeztünk egy döntetlenben. Az ikrek nyomták a hülye vicceiket, de a kedvencem akkor is szegény öccsük szalutálása. Annyit röhögtem a vacsora során, hogy fájt már a hasam tőle.

Astoriával előbb elhagytuk a nagytermet, mert szegény lány annyit evett, hogy rosszul lett. A klubhelyiségbe vezető folyosón jártunk már, amikor lépteket hallottunk közeledni. Granger futott felénk, és amikor odaért, Astoria másik oldalára állt, hogy segítsen neki menni. Nem szólt egy szót sem, amit furcsálltam, de nem tettem szóvá.

Granger segített nekem abban, hogy Astoriát a szobájáig eljuttassuk, és abban is segített, hogy lefektessük a lányt aludni. Mielőtt mély álomba merült volna még, mosolyogva ránk nézett.

- Köszönöm szépen ezt az estét – motyogta félálomban. – Nagyon imádtam!

Aztán elaludt. Elkuncogtam magam, majd Grangerrel az oldalamon kimentünk a lány szobájából. Felkísértem a lányt a klubhelyiségig, és ott szóltam csak hozzá.

- Miért jöttél utánunk? – kérdeztem meg.

- Csak bocsánatot szeretnék kérni tőled még, ami elsőben történt. – Éreztem, hogy őszintén beszél. – Nagyon csúnyán viselkedtem veled, pedig nem is érdemelted ki. Nagyon sajnálom, meg tudsz nekem bocsátani?

Elgondolkodtam egy kicsit. Ha őszinte akarok lenni, akkor sohasem haragudtam rá, hiszen hazugságokat mondott rólam, de mégis elárult. De mindenki változik az évek során, és szerintem én is rengeteget változtam, így minek haragudni valakire úgy, hogy talán akkor nem is tudta mit cselekszik.

- Persze – feleltem mosolyogva. – De többet ne forduljon elő!

- Köszönöm! – vigyorodott el. – És nem fog többet előfordulni.

- Akkor rendben!

Granger ezután megindult kifele, de a klubhelyiség ajtajában még visszafordult.

- Boldog karácsonyt, Teressa!

- Neked is boldog karácsonyt, Jane!

Aztán végül elment, de én még mindig ugyanott álltam. Eszembe jutott, hogy Hermionéval a másik nevünkön hívtuk egymást, akkor elsőben azon a Tiltott rengeteges büntetésen.

Nem tudom mennyit álltam ott, de végül én is visszamentem a szobámba, és lefeküdtem aludni, hogy másnapra kipihent legyek.

***

Az éjszaka folyamán rengeteg hó esett, és a tó is befagyott, így sokszor láttam ahogyan a tóban lévő polip elúszik az ablakom előtt.

Miután kipislogtam a szememből az álmosságot, eszembe jutott, hogy milyen nap is van. Olyan gyorsan ültem fel az ágyamban, hogy megszédültem tőle. Az ágyam sarkában ott volt a rengeteg ajándék, amit kaptam.

Az ágya sarkába kúsztam, és elkezdtem kibontogatni őket.

Pansy-től egy könyvet kaptam, ami két varázslóról szól, ahogyan egymásba szeretnek. Blaise-től egy aranyos kis furkász plüsst, amit fogalmam sincs honnan szedett. Narcissá-tól egy sálat, ami annyira, de annyira puha volt. Még a Weasley ikrektől és Harrytől is kaptam. Mindegyiktől finom édességeket a Mézesfalásból. Nagy meglepetésemre még Siriustól is kaptam valamit. Egy gyönyörű karkötőt, amibe belett gravírozva az én nevem, Anyáé és Siriusé is. Természetesen egyből felvettem ezt a csodálatos ajándékot.

És már csak egy ajándék maradt hátra.

Egy szépen becsomagolt kis dobozka volt az. Kezembe vettem, és olyan óvatosan bontottam ki, hogy a csomagolás nem szakadt el. Egy nyaklánc volt benne, amin egy szív alakú medál volt. Egy egyszerű, de mégis eszméletlenül szép ajándék volt. Az ékszer mellett egy kis levelet találtam a csomagolásban. Felvettem és remegő kezekkel kinyitottam.

Miután visszajöttem a Roxfortba a szünetről, találkozzunk a Csillagvizsgáló toronyba. Pontosan legyél ott este nyolcra, akkor már nem fog arra mászkálni senki sem. Kérlek a nyakláncot, amit kaptál tőlem vegyed fel.

Draco

Nagyokat pislogtam az üzenet elolvasása után. Semmi más nem állt a levélben, csak ez a pár sor. Még annyi sem, hogy boldog karácsonyt, te seggfej, vagy valami ehhez hasonló. Semmi sem volt, és ez meglepett. Azon gondolkoztam, hogy majd, ha visszajönnek elmenjek, vagy inkább hagyjam a francba az egészet? Lehet, hogy csak olyat akar mondani, hogy már most eljegyezték egymást Daphne-val, és meg akar kérni, hogy legyek a tanúja vagy a koszorúslánya.

A levél elolvasása után nem tudtam már másra gondolni csakis erre. Nem is éreztem azt, hogy karácsony lenne. Hiszen semmilyen karácsonyi hangulatom nem volt ezek után. Csak ültem az ágyamban egy annyiszor elolvastam a levelet, hogy tíz perc után szóról szóra tudtam.

***

És természetesen a szünet hátra lévő része olyan gyorsan elment, hogy csak pislogni tudtam. Nem telt el úgy egy óra, hogy ne azon a fránya levélen gondolkodtam volna. Még akkor is azon járt az eszem, amikor a griffendéles barátaink meghívtak hozzájuk az újévet megünnepelni.

Mikor visszatértek a többiek az iskolába, Pansy elkezdte elmesélni, hogy hogyan telt a szünete. Megmutatta, hogy milyen szép ajándékot kapott Blaise-től, és milyen sokat töltöttek együtt ebben a két hétben.

Beszélni szerettem volna Dracoval, hogy mégis mi ez a levél, de természetesen nem láttam sehol sem, és még Daphnet sem tudtam megkérdezni, hogy hol van, mert bezárkózott a szobájába, és nem beszélt senkivel sem. Fogalmam sem volt arról, hogy mi történhetett köztük, de abban biztos voltam, hogy zűr van a paradicsomban. És tudom, hogy gonosz vagyok, de rettenetesen örültem ennek.

Az idő természetesen csigalassúsággal haladt, így olyan rossz volt várni azt az este nyolc órát. Már este hatkor készen voltam az indulásra. Nem öltöztem ki, mert minek, hiszen ez csak egy kis beszélgetés lesz, mint a szép régi időkben. Ezért ugyanabba a talárban voltam, mint mindig is szoktam, annyi különbséggel, hogy felvettem azt a nyakláncot és karkötőt, amit karácsonyra kaptam.

Fél nyolckor a csillagvizsgálóban voltam már. A korlátra támaszkodva álltam, és néztem az égen lévő ezernyi, meg ezernyi csillagot. Mindig az jut eszembe a csillagokról, hogy az egyik az anyukám, aki fentről figyel engem, és vigyázz rám. Éreztem, hogy lefolyik egy könnycsepp az arcomon, de gyorsan le is töröltem azt.

Annyira elmerültem a csillagok nézésébe, hogy észre sem vettem, hogy valaki mellém áll. Lassan ráemeltem a tekintettemet az érkezőre. Szőke haja most is ugyanolyan selymes volt, mint mindig; kékes szürke szeme is ugyanúgy ragyogott a holdfényben, ahogyan mindig is szokott. Ő is engem nézett, és mosolyra húzódott a szája széle.

- Szia, Kate! – köszönt nekem.

Éreztem, hogy a szív verésem a kétszeresére gyorsul, és a pillangók a gyomromba táncra perdülnek. Elvesztem a csodálatos szemeibe, ahogyan régen is mindig.

- Szia, Draco! – köszöntem vissza neki.