A Weasley-ikrekkel való találkozásom utáni másnap bekerültem a gyengélkedőre. Átváltozástanon rosszul lettem, és Blaise kísért fel a gyengélkedőre. Madam Pomfrey gyorsan megvizsgált, és kiderült, hogy tüdőgyulladásom van. Blaise-t egyből visszaküldte órára, így egyedül maradtam a javasasszonnyal a gyengélkedőn. Sor számra hozta a különféle bájitalokat, és megparancsolta, hogy miután mindet kiittam szépen pihenjek egyet.

Nem kellet volna neki kétszer mondania, hiszen így is olyan fáradt voltam, hogy legalább az egész napot végig aludtam volna. De hát a sors nem így akarta.

Miután vége lett az óráknak becsörtetett a gyengélkedőre Marcus Flint, a mardekár kviddics kapitánya. Nagy léptekkel odasétáltam az ágyamhoz, és a takaróba belebugyolált testemet végig mérte.

-Remélem nem azért lettél beteg, mert szombaton nem akarsz játszani a meccsen!

Teljesen kiment a fejemből, hogy szombaton a griffendéllel lesz meccsünk. Ha most egyedül lettem volna akkor jól fejbe csapom magamat.

-Nem értem, hogy miért feltételezed ezt rólam! – Próbáltam felháborodottan mondani neki, de a gyengeség miatt nem annyira tűnt annak. – Nem volt beleírva a naptáramba, hogy én, pont a kviddics meccs előtt lebetegszek.

Marcus mély levegőt vett, és megmasszírozta az orrnyergét.

-Sajnos így le kell mondanom, hogy kiállunk a Griffendél ellen – sóhajtott egy nagyot. – Malfoynak a keze se gyógyult még meg teljesen, te meg most lebetegszel. Egy embert még simán szerzek, de hogy kettőt, az már elég necces lenne.

Éreztem, hogy a szemeim ragadnak le, és már nem figyelek oda arra, hogy Marcus mit mond nekem. Csak félig jutott el az agyamig már az is, hogy egyáltalán itt van már. Homályosan láttam már csak azt is, hogy Madam Pomrey kitessékeli a fiút a gyengélkedőről. Ezután már semmire sem emlékszek, mert mély álomba szenderültem.

***

Arra keltem fel, hogy valaki leül az ágyamra. Lassan kinyitottam a szememet, és megnéztem a látogatómat. Pansy mosolyogva nézte ahogyan ráemelem a tekintetemet.

-Hogy van az én kis betegem? – óvatosan végig simított az arcomon.

-Hát, voltam már jobban is. – A fáradságtól még rekedtes volt a hangom. – Hogy sikerült bejutnod egyáltalán ide?

Pansy elkuncogta magát, és Madam Pomfrey szobája felé nézett.

-Addig könyörögtem neki, míg be nem engedett ide – felelte. – És azt is megengedte, hogy bármikor jöhetek, ha nem foglak zargatni téged.

-És csak neked engedte meg? – kérdeztem egy kicsit félve.

-Igen – bólintott egyet. – Pár órával ezelőtt Draco is megpróbálkozott, de neki nem engedte meg.

Gyanakvóan rám nézett, mire behúztam a nyakamat.

-Miattad nem jöhet be, ugye? – kérdezte meg.

Bólintottam egyet.

-Muszáj volt ezt kérnem tőle! – lesütöttem a tekintettem és a paplant kezdtem el nézni. – Nem tudok a szemébe nézni úgy, hogy ne sírnám el magam.

-Teljesen megértem. – Pansy megfogta a kezemet. – Ha megkérdezi tőlem, hogy hogy vagy, akkor elmondhatom?

-Nyugodtan – feleltem.

Ezek után Pansy maradt még nálam bőven még egy órát. Tovább is itt lett volna még mellettem szerintem, de engem megint elfogott a kimerültség.

***

Másnap egy iszonyatosan nagy dörgésre ébredtem fel. Kinéztem a gyengélkedő egyik ablakán, és láttam, hogy kint szakad az eső, és üvölt a szél. Nyöszörögve visszadőltem a párnára, és a plafont kezdtem el fixírozni. Eszembe jutott, hogy ma lenne a Griffendél-Mardekár mérkőzés. Remélem Marcus Flint lemondta, és majd máskor fogunk játszani a griffendélesekkel.

Madam Pomfrey nemsokára meghozta a reggelimet és a reggeli gyógyszer adagomat. Ennyi bájitalt se ittam még életemben, mint ebben a másfél napban. Miközben reggeliztem a javasasszony megvizsgált.

-Jaj, aranyom, hiszen te lázas vagy! – sikkantott fel Madam Pomfrey.

Gyorsan elszaladt még egy bájitalért, amit szintúgy meg kellett innom. Mindegyiknek borzalmas íze volt.

Mivel rajtam kívül nem volt senki a gyengélkedőn a javasasszony tudott úgy kérdezősködni, hogy nem hallja meg senki.

-Volt azóta olyan fájdalma? – kérdezte kíváncsian.

Megráztam a fejemet.

-Nem, nem volt.

-És sejti, hogy mi lehetett a baja?

-Sajnos nem – válaszoltam. – De remélem nem is lesz többé.

Az emlék miatt megborzongtam. Olyan fájdalmat még életemben nem éltem át, mint azon a napon. Minden porcikám fájt, mintha a csontjaim minden egyes milliméretébe kést szurkáltak volna.

Madam Pomfrey kinézett az ablakon és egy nagyot sóhajtott.

-Ez az idő valami borzalmas – rázta a fejét. – Fogadni mernék rá, hogy hamarosan behoznak ide egy kviddicssérültet.

Hát, örülök, hogy lebetegettem. Ebben az időben nem valami leányálom játszani. Csodálom, ha egyáltalán ellátnak az orruk hegyéig.

És Madam Pomfreynak igaza lett. Talán fél óra sem telt el és behozták a gyengélkedőre az ájult Harry Potter. Csupa sár volt a fiú. Aggódva néztem, ahogyan a szintúgy sáros csapattársai és a csurom vizes Weasley és Granger leteszik a velem szemben lévő ágyra. Nagy nehezen kiszálltam az ágyból, és egyből meg kellett kapaszkodnom, hogy nehogy összeesek, de odasétáltam Harry ágyához. Senki nem vette észre, hogy odamentem, ezért hangosan megköszörültem a torkomat.

Mindenki összerezzent, és rám szegezték a tekintetüket.

-Hát te meg? – kérdezte meg a füle tövéig sáros Fred.

-Tüdőgyulladás – feleltem, miközben megvontam a vállam. – Mi történt Harryvel? – mutattam az ágyon fekvő fiúra.

-Vagy tizenöt méterről lezuhant – mondta George.

Elkerekedett a szemem. Ezt mégis hogyan élte túl?

-Még szerencse, hogy puhára esett – tette még hozzá George.

-Lefogadtam volna, hogy meghalt – rázta meg hitetlenkedve a fejét Fred.

-De még csak a szemüvege se tört el – mondta Angelina Johnson.

-Életemben nem rémültem meg ennyire – tette a szívére a kezét Katie Bell.

Harry hirtelen kinyitotta a szemét. Megkönnyebbülés fogott el.

-Harry! – szólította meg Fred, aki falfehérnek tűnt az arcát borító sárréteg alatt. – Hogy vagy?

-Mi történt velem? – kérdezte, s döbbenetünkre hirtelen felült.

-Leestél – felelte Fred. – Legalább... nem is tudom... legalább tizenöt métert zuhantál.

-Azt hittük szörnyethaltál – hüppögte Alicia Spinnet, aki egész testében remegett.

Granger halk, nyöszörgésszerű hangot hallatott, és vérvörös szemmel nézett Harryre. A hallotakból is kirázott a hideg, akkor milyen lehetett ezt látni is?

-De hát a meccs... – dadogta Harry. – Mi történt? Újra játsszuk?

Senki nem válaszolt. Megnézte az arcukat, és már sejtettem is, hogy mi a válasz.

-Csak nem... vesztettünk?

-Diggory elkapta a cikeszt – felelte George.

-Az a Diggory? – kérdeztem meg suttogva Fredtől. – A Hugrabug csapatkapitánya?

-Igen – válaszolta halkan.

-Közvetlenül azután, hogy leestél – folytatta tovább George. – Nem vette észre a balesetet. Mikor hátranézett, és meglátott téged a földön, rögtön szünetet kért. Azt akarta, hogy játsszuk újra a meccset. De hiába, tiszta győzelem volt... még Wood is elismeri.

-Ő hol van? – kérdezte Harry. Nekem is most tűnt fel, hogy ő nincs itt.

-Még mindig a zuhanyzóban – válaszolta Fred. – Biztos megpróbálja vízbe fojtani magát.

Harry a térdére hajtotta a fejét, és belemarkolt a hajába. Fred megragadta a vállát, és keményen megrázta.

-Ugyan már, Harry, most először hibáztad el a cikeszt!

-A legjobbaknak se sikerül mindig – tette hozzá George.

-Még semmi sincs veszve – érvelt Fred. – Száz ponttal vesztettünk, igaz? Ha a Hugrabug kikap a Hollóháttól, és a Mardekár...

-A Hugrabugnak legalább kétszáz ponttal kell veszítenie – jelentette ki George.

-De ha legyőzik a Hollóhátat...

-Az ki van zárva, a Hollóhát nagyon jó. De ha a Mardekár kikap a Hugrabugtól...

-De nem kapunk ki a Hugrabugtól... – tettem hozzá szúrósan.

-Minden a pontarányom múlik. Ha bármelyik száz ponttal nyer...

Az ikrek percekig ezt latolgatták, hogy hogyan nyerhetik meg a kviddicskupát. Én pedig éreztem, hogy megint ragadnak le a szemeim, ezért visszafeküdtem az ágyamba.

Tíz perc elteltével belépett Madam Pomfrey, és kiparancsolta a kviddicscsapat tagjait a kórteremből. Fred és George megtorpantak az ajtóban és a javasasszonyhoz fordultak.

-De mi nem csak Harryhez jöttünk látogatóba! – Madam Pomfrey kérdő tekintetére rám mutattak. – Kate-hez is jöttünk.

A javasasszony egy mélyet sóhajtott.

-Tíz perc – jelentette ki. – Egy perccel se több!

Azzal sarkon fordult, és eltűnt a szobájába. Az ikrek hatalmas mosollyal sétáltak oda az ágyamhoz. Fred már ült le volna az ágyra, de ráförmedtem.

-Ha lemersz ülni a sáros talároddal, lenyomom a torkodon a koszos lepedőmmel együtt.

Fred védekezően felemelte a kezét, és pár lépéssel hátrébb lépett. George pedig hangosan felnevetett.

-Na, de mesélj mióta vagy idebent? – kérdezte George, miután abbahagyta a nevetést.

-Tegnap óta – feleltem. – Megmerek rá esküdni, hogy miattatok kerültem ide be – mutattam rájuk mosolyogva.

-Miattunk? – mutattak magukra az ikrek felháborodottan.

Bólintottam, mire Fred a fenyegetésem ellenére leült az ágyamra. Tátott szájjal figyeltem ahogyan a fiú kaján mosollyal az arcán rám nézett. Bemutattam egyet a fiúnak, és mielőtt felállt volna ráugrottam. Már úgyis mindegy volt, hogy sáros leszek-e, csak leckéztessem meg.

Fred annyira meglepődött, hogy hátraesett az ágyamon, és majdnem leesett. A fiú hasán feküdtem, akinek a fél feje lelógott az ágyról. Hangosan felnevettem, ami nem volt jó ötlet, mert Fred kihasználta, hogy nem ráfigyelek, így fordított a helyzeten, és én kerültem alulra.

-Kicsi a rakás! – kiáltott fel George, mire mind a ketten rákaptuk a tekintetünket.

George is ráugrott az ágyamra, és egyszerre borított fel minket Freddel. Összenéztünk a fiúval, és hangosan felnevettünk. A felettünk elhelyezkedő George pedig győzedelmes mosollyal kihúzta magát.

Az egész bunyónknak Madam Pomfrey vetett véget, amikor kilépett a szobájából.

-Na, de kérem, ez egy gyengélkedő! – sikkantotta felháborodottan. – Azonnal kifele Weasley-k, Miss Riddle kisasszonynak pihenésre van szüksége, hogy hamar meggyógyulhasson, nem pedig arra, hogy összenyomják.

A fiúk leszálltak rólam, és mosolyogva búcsút intettek nekem. Amikor elmentek Madam Pomfrey ránézett az ágyamra, és a döbbenettől kétszeresére tágult a szeme. Hát igen, kicsit saras lett az ágy.

A javasasszony valamit motyogott az orra alatt a tisztaságról, majd meglendítette a pálcáját, és újra szép, tiszta fehér lett az ágyhuzatom, és még rólam is eltűntette a sarat.

***

Harry a hétvégét a gyengélkedőn töltötte velem. Ez idő alatt elmesélte, hogy mi történt mielőtt lezuhant volna a seprűjéről. Rendesen megijedtem, amikor elmondta, hogy dementorok támadták meg a levegőben.

A fiúhoz több látogató érkezett, mint hozzám. Meg is kérdezte, hogy hozzám miért nem jönnek olyan sokan, amire csak annyit válaszoltam, hogy pihenésre van szükségem. Ami félig igaz is volt, hiszen tényleg nagyon nem voltam jól.

Pansy mindennap meglátogatott és elmesélte, hogy mi történik arrafele. Elmondta, hogy Draco mindennap elakar jönni, de Pansy és Blaise nem engedik neki. Azt is mondta, hogy Draco, amióta bent vagyok, azóta kevesebbet van Daphne Greengrass közelébe. Ez egy kicsit boldogsággal töltött el, de azért még mindig azt éreztem, hogy Draco tényleg beleszeretett a lányba.

A Weasley-ikrek amikor csak tudtak ők is meglátogattak – Madam Pomfrey bosszúságára. Mindig hoztak nekem valami finomságot a konyháról, amit egyből meg is ettem. Hülyéskedtek nekem, hogy jobb kedvre derüljek, hogy ne úgy nézek ki, mint a mosott szar. Ezt a fiúk mondták, hogy tényleg így nézek ki.

Végül Madam Pomfrey két héttel a téli szünet előtt – pont a roxmortsi kirándulás napján – nyilvánított teljesen makkegészségesnek. A lelkemre kötötte, hogy a szünet előtt mindennap menjek vissza hozzá, hogy le tudjon még tuszkolni a torkomon az undorító főzeteiből.

Boldogan léptem ki a gyengélkedőről Pansy oldalán. Megbeszéltük, hogy együtt megyünk le a faluba, és majd, ha úgy hozza a sors ott elválnak az útjaink. Annyira jó volt nézni, ahogyan a tájat fehérbe borítja a sok hó. Miközben sétáltunk is szépen szálingózott a hó.

Pansyvel megvettük a karácsonyi ajándékokat. Blaise az utóbbi időben édesség mániás lett, így vettem neki egy zacskónyi édességet a Mézesfalásba. Az ikreknek a Zonkó Csodabazárjában vettem nekik különféle varázsvicc kellékeket. Harrynek Calamus Pennaboltjában egy szép, hibát javító pennát. Pansynek a tudta nélkül vettem egy új sapkát és sálat, mert a mostaniak eléggé ramaty állapotban voltak.

És igen, Draconak is vettem, annak ellenére, hogy nem olyan jó most a kapcsolatunk. Mindig emlegette, hogy milyen jó lenne, ha letudná írni az érzéseit, gondolatait valahová, ezért úgy döntöttem, hogy veszek neki egy fekete bőrből készült füzetet. Ide kénye-kedve szerint bármit leírhat, és még el is varázsoltam neki úgy, hogy csak ő tudja majd kinyitni, így senki nem fog tudni beleolvasni.

Miután Pansyvel megvásároltunk mindent beültünk a Három Seprűbe, és kértünk magunknak egy finom, forró vajsört. Míg a szervezetünkbe juttattuk az italt elbeszélgettünk mindenféle hülyeségről. Pár perc múlva kinyílt a kocsma ajtaja, és belépett rajta Blaise, oldalán Dracoval.

Nagyot nyeltem. Merlinhez fohászkodtam, hogy ne vegyenek észre, de kedves barátnőm integetni kezdtek nekik. A fiúk arcára hatalmas mosoly került amikor észrevettek minket. Ők is kértek maguknak egy-egy pohár vajsört, és leültek mellénk.

-Hol jártatok a faluban? – kíváncsiskodott Blaise.

Draco csendben figyelt engem, és kezdtem zavarba jönni amiért engem bámult.

-Csak bevásároltunk karácsonyra – felelte Pansy vállát megvonva. – És ti?

-Szintúgy – válaszolta a barna bőrű barátunk. – Meg benéztünk egy-két helyre is még.

Ezután csend borult ránk, és mindegyikünk csendben fogyasztotta az italát. Nem éreztem magam jól Draco társaságában. Mindig, amikor csak egy kicsit is rápillantottam, engem nézett, és nehezen sikerült csak visszafojtani az előtörő könnyeimet.

Pár perc néma csend után felálltam.

-Nekem még van egy kis elintézni valóm – jelentettem ki, és kerültem mindenkinek a tekintetét. – A kastélyban találkozunk.

Azzal ott hagytam őket, és szinte kifutottam a Három Seprűből. Elindultam valamelyik irányba, és csak úgy bóklásztam Roxmorts utcáin. Csak a macskaköves utat néztem, nem is figyeltem, hogy merre megyek igazából.

Egyszer csak kiértem a faluból, és egy erdő szélénél találtam magam. Senki sem járt erre, egy madarat sem láttam a fákon. Semmit sem. Egy pad volt nem messze tőlem, amihez odamentem, és leültem rá.

Ez tökéletes hely lesz egy kicsit gondolkodni – gondoltam magamban.

Alig, hogy leültem, mögöttem mocorogni kezdett a bokor. Hátra fordultam, és meglepetésemre az a fekete kutya állt ott, akit múltkor is láttam a falu határán. Felálltam, és közelebb merészkedtem a kutyához. Leguggoltam elé, és a kezemet felé nyújtottam.

-Semmi baj, nem foglak bántani – mondtam neki.

A kutya közelebb merészkedett, és megszagolta a kezemet. Rám emelte a tekintetét, majd boldogan megcsóválta a farkát, és egyszerűen rám ugrott. Elterített a földön a hatalmas kutya, és nyalogatni kezdte az arcomat.

Felnevettem, mert csiklandozta az arcomat. Megvakartam a kutya füle tövét, aki boldogan morgott egyet.

-Kóbor kutyus vagy? – kérdeztem meg tőle, úgy mintha értené, amit mondok neki.

És meglepetésemre a kutya bólogatott. Pislogtam egyet, hogy biztosan jól láttam-e, de tényleg nem káprázott a szemem.

Hirtelen beugrott anya naplójából az egyik oldalra rajzolt kutya. Annyira hasonlított erre az ebre, aki itt áll előttem, és a fejét oldalra billentve figyel, mintha gondolkodna valamin.

-Tapmancs – suttogtam magam elé.

A kutyának elkerekedett a szeme, hirtelen megfordult, és befutott az erdőbe.

-Hé, várjál meg! – kiáltottam utána, és utána szaladtam az erdőbe.

A kutya pár méterrel előttem kocogott, majd egyszer csak megállt egy fatuskó mellett. Eléggé messze voltam a falutól így, ha véletlen megtámadna a kutya senki se hallaná meg a sikkitásom. Halkan közelebb merészkedtem a kutyához, aki háttal állt nekem.

Valószínű, hogy meghallotta a lépteimet a ropogós havon, és lassan felém fordult. Mikor a szemeimbe nézett egyszerűen megdermedtem. Úgy ragyogott a kutya szeme, mintha ember lenne. Mikor még közelebb akartam menni a kutya rám morgott, így megálltam azon a ponton, ahol eddig is voltam. A kutya még egyszer a szemembe nézett, majd lehajtotta a fejét.

A következő pillanatban a kutya helyén egy tagbaszakadt férfi állt. Ruháján annyi szakadás volt, hogy lehetett látni szinte az összes tetoválást a testén. A haja csimbókokban lógott a vállaira. Olyan csont és bőr volt a férfi, hogy minden bordája kilátszott neki. Sejtettem ki ez az ember, de csak akkor bizonyosodtam meg róla amikor felnézett a szemeimbe.

-Sirius Black – suttogtam magam elé döbbenten.

A férfi apró bólintott, majd rekedtes hangon megszólalt:

-Te vagy Elvera Dehorah Everglade lánya, Teressa Kate Riddle? – kérdezte meg.

Én is bólintottam. Amikor a férfi szemeibe néztem, akkor jöttem rá, hogy anya naplójában lévő Tapmancs nem más, mint a hírhedt tömeggyilkos Sirius Black. Minden kérdésemre választ kaptam, amit feltettem vele kapcsolatban. Azért nem lehettem vele, hiszen ő börtönben volt.

Azon kaptam magam, hogy Sirius felé futok, és szorosan magamhoz ölelem. A férfi teljesen meglepődött, de aztán viszonozta az ölelést.

-Kicsit sem zavar, hogy egy gyilkos vagyok? – kérdezte meg. Éreztem a hangjából, hogy mosolyog.

Megráztam a fejem, és ráemeltem a tekintetem.

-Egy kicsit sem – feleltem. – Tudod anyának volt egy naplója, amiben mindent leírt, és ebből tudtam meg, hogy ki vagy. Sose írta le a teljes nevedet, mindig csak úgy emlegetett, hogy Tapmancs. És ma végre megtudtam az igazat a kilétedről.

Szorosan hozzábújtam, és nem érdekelt, hogy nem fürdött már kitudja mióta, de itt volt végre ő, aki apám helyett apámnak neveztem. Annak ellenére is, hogy most találkoztam vele először úgy, hogy tudtam is róla.

Meghallottam Sirius hasának korgását, mire felemeltem megint a fejem, hogy a szemébe nézzek.

-Éhes vagy? – kérdeztem tőle.

-Mint a farkas! – felelte. – Lassan egy hete nem találtam semmilyen normális ételt, csak szeméten élek.

-Akkor várj, és veszek neked valamit Roxmortsba – mondtam neki. – Ígérem sietek, de addig egy tapodtat se mozdulj innen. Mesélned kell egy keveset!

Azzal sarkon fordultam, és futottam vissza a faluba. Bementem minden olyan boltba, ahol lehetett valami ételt kapni. A Három Seprűben vettem neki egy hatalmas korsó vajsört, és vizet is tudtam kérni Madam Rosmertától. A Mézesfalásba is bementem, hogy vegyek neki egy kevés édességet.

Már szaladtam volna Siriushoz, de valaki hátulról megragadta a könyökömet.

-Hol voltál, Kate? – kérdezte tőlem Draco. – Téged kerestelek már mióta eljöttél a Seprűből.

-Sajnálom, Draco, de most nem érek rá beszélni – feleltem egy kicsit ingerülten.

-Miért rázol le mindig, ha beszélni szeretnék veled? – Draco szemében fájdalom csillant meg.

-Nem rázlak le! – tiltakoztam egyből.

-De, lerázol... – morogta a szőke fiú. – Csak azt nem értem miért.

-Ahj, Draco, ezt nem értheted meg – sóhajtottam egy nagyot.

-Akkor magyarázd el nekem! – könyörögte a fiú.

-Most nem érek rá, de majd lehet elmondom.

Kitéptem Draco szorításából a kezemet, és szaladtam is vissza Siriushoz. Miközben mentem vissza abba az erdőbe, néha-néha hátranéztem, nehogy kövessen valaki.

Amikor visszatértem, Sirius ugyanott volt, csak leült a fatönkre, és egy darab faággal a hóba rajzolgatott. Elé raktam a szerzett ételt, s italt, majd leültem mellé. A férfi szeme felcsillant amikor meglátta a sok finomságot. Egyből lecsapott rájuk, és olyan gyorsan felfalt szinte mindent, hogy csak csodálkoztam.

Ivott egy korty vajsört, majd felém fordult.

-Mit szeretnél tudni? – kérdezte tőlem.

-Ártatlan vagy, igaz? – Ez volt az első kérdés, ami leginkább foglalkoztatott.

A férfi nagyot nyelt, és csak utána válaszolt.

-Igen.

-Akkor mégis hogyan kerültél az Azkabanba? – kérdeztem tőle döbbenten.

-Lily és James Pottert az apád Voldemort ölte meg. – Bólintottam, hiszen erről tudtam. – Az én hibámból haltak meg mind a ketten.

-Dehogyis – vágtam a szavába. – Apám akarta őket mindig is megölni.

-Tudom, de ha nem találom ki azt a hülyeséget, amit kitaláltam akkor Harrynek még mindig élnének a szülei. – A szemei csillogott az emlékek újra felidézésében.

-Miért? – kérdeztem. – Mit találtál ki?

-Biztos forrásból tudtuk meg, hogy Jamesék élete veszélyben van – kezdte el. – Dumbledore azt találta ki, hogy használjak Fidelius bűbájt, hogy bújjanak el. Én lettem volna a titokgazdájuk, de a varázslat elvégzése előtt, kitaláltam, hogy legyen inkább Peter Pettigrew.

-Peter Pettigrew? – csodálkoztam.

Sirius bólintott, majd folytatta:

-Úgy gondoltam, hogy Voldemortnak egyértelmű lesz, hogy engem választottak Potterék titokgazdának, ezért döntöttem így. Egyedül Lily, James, Peter, én és anyukád tudott róla. Miután elvégeztük a varázslatot pár nap múlva Pettigrew elárulta az apádnak Jamesék rejtek helyét. – Sirius keze ökölbe szorult, mire rátettem a kezemet. – Felkerestem azok után, hogy rájöttem mit tett. Azt kiabálta, hogy én árultam el Lily és James Pottert, majd levágta az ujját, és felrobbantotta az utcát, aztán elmenekült. Nemsokára rá megjelentek az aurorok, és elkaptak. Semmi értelme nem lett volna magyarázkodnom, mert senki nem hitt volna nekem. Aki tudott erről már mind halott volt, anyukád is.

Elszorult a torkom anya említésére. Mit kellett Siriusnak átélnie amikor anya meghalt...

-Tárgyalás nélkül bedugtak az Azkabanba. Talán csak azért nem vesztettem el ott bent a fejemet, mert tudtam, hogy ártatlan vagyok, és hogy te biztonságban vagy. – Rám nézett és halványan elmosolyodott. – Bár nem tudtam, hogy hol lehetsz, de tudtam, hogy életben vagy. Voldemort nem lett volna képes megölni téged. Rettenetes volt abban az apró cellában ülni.

-Tizenkét évet voltál bent ártatlanul – ráztam a fejemet hitetlenkedve. – De hát miért most szöktél meg? Miért nem előbb?

Sirius mély levegőt vett.

-Peter Pettigrew a Roxfortban van közvetlenül Harry közelében – válaszolta. – El akarom kapni azt a rohadékot, és tisztázni szeretném magam.

-Akkor azért szöktél be múltkor a Roxfortba? – kérdeztem tőle, mire bólintott. – De hát hogyan?

-Kutya alakban – válaszolt. – Így szöktem meg az Azkabanból is. A dementorok nem érzik a lelkemet annyira, ha kutya vagyok, így könnyen kitudtam játszani őket.

-Dumbledore nem tudja, hogy animágus vagy? – furcsálltam.

-A Roxfortban csak egy ember tudja, hogy animágus vagyok.

-Most már kettő – nevettem egy kicsit fel, és sikerült egy kis mosolyt csalnom Sirius arcára. – De mégis ki az a másik.

-Remus Lupin – felelte.

-Lupin professzor? – hitetlenkedtem. – De hát...

-Ez egy másik sztori, amit jobb lenne, ha nem én mondanék el. – Nevetése hasonlított a kutya ugatására.

-Értettem – bólintottam rá. – Tudok valahogyan segíteni abban, hogy tisztára mossuk a neved?

-Egyelőre nem hinném – rázta meg a fejét. – De ha valamiben tudsz segíteni akkor majd szólok.

Nem mertem kérdezni anyáról. Féltem, hogy még egy sebet szakítok fel benne. Majd talán egyszer, ha minden rendben lesz, és úgy tudunk együtt lenni, hogy nem kell bujkálnia mindenki elől.

-Jobb lenne, ha visszamennél a Roxfortba – szólalt meg egy idő után. – Kezd besötétedni, és nem lenne jó, ha valami bajod esne.

Bólintottam, majd felálltam. Sirius is felkecmergett a fatuskóról, és magához ölelt. Szorosan hozzábújtam. Sirius megsimogatta a fejem búbját. Felnéztem rá.

-Köszönöm szépen, hogy elmondtad ezt nekem – mosolyogtam. – De mindig is tudtam, hogy ártatlan vagy, de senki nem hitt nekem.

-Mégis honnan? – kérdezte kíváncsian.

-Szimplán megérzés – vontam meg a vállam.

-Annyira hasonlítasz anyukádra – mondta halkan, és éreztem, hogy elszorul a torkom. – Olyan boldog lenne, ha látná micsoda nő lettél.

Nem tudtam megszólalni a gombóccal a torkomban. A szememet szúrták a könnycseppek.

-Olyan jó látni a fogadott lányomat!

-Olyan jó, hogy végre láttam a fogadott apámat! – szipogva öleltem magamhoz szorosabban.

Mikor végre elengedtük egymást, lassan elkezdtem hátrálni.

-Remélem hamarosan látjuk még egymást – mondtam mosolyogva.

-Én is nagyon remélem!

Még egyszer rámosolyogtam, majd elfordultam és elkezdtem visszaindulni a Roxfortba.

-Ha tudok akkor küldök neked iskolai bagollyal a konyháról valamennyi ételt – kiáltottam vissza neki.

Majd végül ott hagytam az erdőt. Már régóta nem voltam ilyen boldog, mint amilyen most. Végre fényderült egy titokra az életemben. És kiderült, hogy mindvégig nekem volt igazam abban, hogy Sirius Black, a „hírhedttömeggyilkos" ártatlan!