-Szép napot! – köszöntem a repülő személyzetének amikor felsétáltam a lépcsőn.

-Önnek is Ms. Evans! – viszonozták a gesztust, így mosolyogva beljebb mentem.

-Azta! – döbbentem le a belső dizájntól - Ez nagyon tetszik! - néztem körbe majd észrevettem, hogy az ágynemű a végén Juan új albumának a nevével volt díszítve - És én meg csak egy csokor virágot kaptam az album mellé! - mutattam a takaróra kiakadva - Most haragszom rád! - jelentettem ki keresztbe tett kezekkel, így Juan odajött mellém kuncogva majd rálökött az ágyra. Én visszavágva megdobtam egy párnával majd felültem - A Hollywood Records nem rendelkezik ilyen magángéppel - pillantottam megint körbe mire Juan leült mellém.

-Vagy csak nem merték a kezedbe adni olyan értékes gépet - mondta el a másik lehetőséget.

-Pont nekem, aki a milliókat keresi nekik - vontam fel a szemöldökömet.

-Erre a turnéra most megtapasztalhatod milyen a Royalty Air - feküdt el, így kuncogva hátranéztem rá.

-Royalty Air? - ismételtem meg - Már elnevezted a géped?

-Hiszen még a logóm is kin volt az ajtó mellett - vontam meg a vállát mire Luis is feljött.

-Miért nem csodálkozom, hogy befoglaltátok az ágyat? - nevette el magát majd leült a kanapéra.

-Mentségemre szóljon, hogy Juan lökött ide! - emeltem fel védekezve a kezem, de erre az említett egyből meg is dobott egy párnával - Ez a karma - magyaráztam majd kisöpörtem az arcomból a hajam, ami Juan Luis támadása miatt került oda.

-Tényleg Connie! - szólt nekem Juan apja, így arra kaptam a fejem - Régen találkoztunk, mi újság veled? - érdeklődött kedvesen.

-Espera (Várj) - másztam át Juanon, hogy leszálljak az ágyról - Idejövök hozzád, hogy nyugodtan beszéljünk, mert én is érdeklődnék! - magyaráztam meg a tettemet majd helyet foglaltam a kanapén.

Aközben, hogy én Juan apjával beszélgettem szinte mindenről, a táncosok, a zenekar, Juan menedzsere és asszisztense is megjelent így indulhatott is a gép. Szerencsém volt, hogy már mindenki ismert engem a csapatból, mert már felléptem Los Angelesben Juan mellett. Hét óra volt az út, de azalatt simán elbeszélgettem, úgy mindenkivel. Nagyon jó volt a hangulat, teljesen magukkal ragadtak engem a táncosok is és akkor, amikor már semmi újat nem tudtunk kitalálni, akkor elővettem a gitáromat és elkezdtünk játszani és énekelni. A zenészek is egyből beszálltak majd velem együtt adták a ritmust és ezzel megvolt az alap hangulat. Néha válaszoltam apa üzenetére, hogy jelenleg hol tartózkodtunk, de nem volt semmi különös. Estére már simán le is szálltunk a kolumbiai városba. Én ámulattal figyeltem mindent. Rengeteg színek voltak, az épületeken hatalmas és egyben gyönyörű rajzok voltak. Meg is bántam abban a pillanatban, hogy még nem voltam ebben a városban, pedig még Pablo Escobar miatt is nagyon híres volt. Mikor Juan vezetett, közben mutatott egy-két különleges helyet, így csak bámultam ki az ablakon. Először kiraktuk Luist az ő lakásánál, majd Juan házához mentünk. Na akkor tényleg a padlót súrolta az állam.

-No me jodas... (Ne szivass...) - szálltam ki a kocsiból - Ez oltári! - fordultam felcsillan szemekkel Juan felé.

-Tetszik? - kérdezte miközben kinyitotta a csomagtartót.

-Hogy tetszik-e? Ha nem kell neked, meg fogom venni! - jelentettem ki magabiztosan, így a barátom elnevette magát majd kivette a bőröndömet és a gitáromat. Én a hátamra kaptam a gitárt és a táskám majd a két bőröndöt elkezdtem befelé húzni - Mennyire nehéz fenntartani az ekkora fákat és növényeket? - pillantottam fel a fákra.

-Az éghajlat szerencsére megteszi magától és nekem nem kell csinálnom semmit! - válaszolt majd kinyitotta az ajtót. Így egyből meghallottam a kutyák ugatását. Épphogy képes volt Juan becsukni az ajtót, akkor a két husky oda is futott hozzánk. Legfőképp hozzám, hiszen én voltam az új személy.

-Sziasztok! - tettem le mindent majd elkezdtem simogatni őket - De szépek vagytok! - dicsértem meg őket, így elkezdték nyaldosni az arcom - Még jó, hogy nincs rajtam smink! - kuncogtam el magam.

-Bonnie, ven aquí (Bonnie, gyere ide) - guggolt le mellém Juan, így a lány kutya oda is ment hozzá, míg Clyde maradt mellettem – Látom Clyde megkedvelt – pillantott felénk amikor éppen megpusziltam a kutya fejét.

-Nem is bánom! – játszottam tovább az állattal – Ha nem bánod, játszok egy kicsit velük – néztem Juanra.

-Csak nyugodtan, addig felviszem a csomagodat a vendég szobába! – legyintett majd fel is pattant – Ne felejtsd el felhívni a szüleidet! – emlékeztetett, így mosolyogva biccentettem.

-Nyomás pajtik! – tapsoltam kettőt majd megragadtam az egyik játékukat majd kifutottam a hátsó udvarra – Hozd vissza! – kértem majd eldobtam a tárgyat, emiatt mind a kettő kutya el is ment érte. Én akkor a szabad perceket kihasználva elővettem a mobilom és felhívtam apát.

-Már éppen hívni akartalak, mert a telefon azt jelzi, hogy ott megérkeztél! - kezdte a vonal másik végén, így elnevettem magam.

-Azt hittem leszoktál arról, hogy a tartózkodási helyemet nézed - jegyeztem meg mire a kutyák visszatértek, így én újra eldobtam a játékukat.

-Connie, lány apuka vagyok! - jelentette ki büszkén - Akármit is mondok, te leszel életem legfontosabb eleme és mindig tudnom kell, hogy mi hogyan és mikor történik az életedbe!

-És emiatt szeretlek! - húztam mosolyra a számat - A hívás lényege az lett volna, hogy megérkeztem, szóval mindegy!

-Milyen a hely? – érdeklődött amikor lementem a teraszról és elindultam felfedezni az udvart.

-Eszméletlen! – ámultam még mindig – Olyan zöld növényzet van itt, amit Los Angeles soha nem engedhetne meg magának! – mondtam majd eszembe jutott valami – Várj, mindjárt megmutatom – emeltem el a fülemtől a telefont majd átkapcsoltam videóhívásba – Ezt nézd!

-Wow, Hayley ezt nézd! – szólt maminak, így a következő pillanatban már ő is látszott apa mellett.

-Mikor mehetünk oda? – kérdezte egyből mami, így felkacagtam.

-Jelenleg el sem akarom hagyni, ezt a helyet – vallottam be mire a kutyák megtaláltak engem.

-Uram isten, de szépek! – csillant fel apa szeme – Eszem megáll! Kell nekünk még egy kutya! – vágta rá egyből.

-Nem! – ellenkezett komolyan mami.

-Na, hogy ne kapjon apa kedvet egy újabb kutyához, így magamat mutatom – váltottam előlapi kamerára majd eldobtam a játékot megint.

-Volt valami az úton? – jutott eszébe maminak.

-Nem volt semmi, elvoltunk! A csapat meg az édesapja már ismert, így teljesen jól el tudtunk beszélgetni.

-Örülök annak, hogy nem érzed külsősnek magad! - jelentette ki apa - Majd jelentkezzél, ha van valami! - kérte mosolyogva.

-Jelentkezem!

-Jó újra boldognak látni! - vallotta be mami, így vettem egy mély levegőt - Fogadd el, nélküle is képes vagy élni! - utalt Tomra.

-Hogy van? - érdeklődtem témát váltva.

-Kiszedték a varratait, nincs semmi baja, jövő héten elkezdi a rehabilitációt! - újságolta apa.

-Wow, úgy tűnik mindenről lemaradok! – jöttem rá.

-Jól tetted, hogy elmentél, mert ideje volt magadról gondoskodni! - mondta apa, így leguggoltam - Hidd el, ez volt a legjobb megoldás!

-Hát igen, így legalább nem kell minden egyes nap a szemébe hazudnom, amikor megkérdezi, hogy mi történt abban az időszakban, amire nem emlékszik! - néztem a jó oldalát.

-A lényeg, hogy te jól érezd magad! - tudta le mami majd elvette apától a telefont majd közelebb tartotta - És majd mesélj, ha történik köztetek valami! - suttogta, így elkuncogtam magam - Szeretünk! – küldött nekem puszit.

-Én is titeket! – intettem, így ki is nyomták a hívást.

-Bonnie, devuélveme las chanclas (Bonnie, add vissza a papucsomat) – hallottam meg egy női hangot. Az említett kutya meg is jelent mellettem majd leült.

-Dame (Add ide) – emeltem fel a kezemet, mire rám nézett a szép kék szemével Bonnie – Que me des (Add oda) – ismételtem meg, majd kivettem a szájából a papucsot. Egyből felpattantam majd a hang irányába mentem, így a kutya rám ugatott – Ezt nem csináljuk csajszi! – fordultam vissza – Nem volt szép dolog! – szóltam le, mire a nő meg is jelent nálunk. Én egyből felismertem, mert Juan mutatott már képeket a nővéréről.

-Connie – csodálkozott Manuela – Bocsánat, hogy így jelenek meg előtted – utalt a meztelen lábára.

-Ugyan! – legyintettem egyből majd visszaadtam neki a papucsot – Nagyon örvendek! – jelentettem ki majd nyomtam két puszit az arca két oldalára.

-Enyém a megtiszteltetés, hiszen már régóta vártam erre, mert Juan annyit mesélt rólad! – jegyezte meg, így felvont szemöldökkel ránéztem – Jó, ezt lehet, hogy nem kellett volna elmondanom! – jött rá.

-Nyugi, az én családom is mondott ilyesmi dolgokat Juan Luisnak még Los Angelesben – tudtam le ennyivel, így biccentett - Hogy vagy egyébként? - érdeklődtem kedvesen amikor beindultunk.

-Egész jól, köszönöm! És te? - pillantott rám - Juan Luis mesélt a balesetről...

-Azért vagyok itt, hogy jobban legyek! - mondtam el, így egyből jelezte, hogy megértette - De mindenki nagyon nyitott felém és emiatt kétlem, hogy a jövőben bármi baj lenne! - magyaráztam majd benyitottam a házba.

-Connie! - ujjongott egy idegen hang, így egyből arra fordultunk Manuelaval. Egyből megláttam egy nőt, akit csak félig ismertem fel, de mertem feltételezni, hogy ő Marlli volt, Juan anyja - Qué bueno es conocerte Cariña (De jó téged megismerni Édesem) – jött mellém majd jó szorosan meg is ölelt engem, így Juan a konyhából fintorgott a jelenetet látván.

-El encanto es mío (Enyém a megtiszteltetés) – engedtem el majd Marlli megfogta a két kezemet és végignézett rajtam.

-Perdiste mucho peso Mielita (Sokat fogytál Drágám) – simogatta meg az arcom – No te preocupes, preparo una cena para ti (Ne aggódj, csinálok neked egy vacsit) – mosolygott rám majd vissza is ment a fia felé.

-Lo siento (Sajnálom) – lépett mellém Manuela – Es que todavía no vi que mi mamá fuera tan amable con una novia de Juan Luis (Az van, hogy még nem láttam, hogy anya lett volna ennyire kedves Juan Luis barátnőjével) – magyarázta meg, így az említett srácra pillantottam, emiatt észrevettem, hogy ő is engem figyelt.

-Érdekes - mormogtam majd abbahagytam Juan nézését, hiszen Clyde bejött utánunk - Már jövök is játszani! - értelmeztem a kutya farokcsóválását - ¿Cómo puede ser que me entiende un perro español cuando hablo en inglés? (Hogy lehet, hogy egy spanyol kutya megérti, amikor angolul beszélek?) - kérdeztem halkan Manuelától.

-Natalia también habló con ellos en inglés (Natalia is angolul beszélt velük) - válaszolt egyből Juan nővére, így megértve bólintottam.

-Hát persze! - indultam ki.

-Jövök veled! - szólt utánam Manuela majd követett engem vissza az udvarra.

Teljesen jól el tudtunk beszélgetni még kint Manuelával. Érdeklődött Holland állapota miatt meg persze a családomról. Amikor már képes voltam én is kérdezni, akkor felhoztam az alapítványt, amit a családjuk alapított, hogy segítsenek a hátrányos sorsú tehetséges gyerekeknek. Hallottam már az intézményről, a kolumbiai koncert bevételének egy részét nekik ajándékoztam. Olyan sokáig beszélgettünk kint, hogy a kutyák már nem bírták a játékot, ezért lefeküdtek mellénk. Nagyon szimpatikus volt Manuela, nyitott volt felém és mindent megosztott velem. Kedvesen érdeklődött, ami nagyon is jól esett, de persze nem mondtam el neki mindent, sőt, valamit teljesen elferdítettem. Ilyen volt az alvás téma, az evés téma, és a minden rendben téma. Elsőre nem sokkolhattam le, hiszen nagyon is szimpatikus volt és ha összejönne a dolog Juannal, akkor sógornők lennénk. Mire kifogytunk a témából, akkor Juan szinte jelként kijött hozzánk és mondta, hogy készen van a vacsora. Egyből be is mentünk és a konyhában kezet mostunk. Ezután leültünk és teljesen családi hangulatban ettünk mind a négyen. Marlli szinte csak velem foglalkozott és látszott rajta, hogy nagyon örült annak, hogy rendesen ettem és még ízlett is nekem. Az anyai ösztön egyből bekapcsolt nála és emiatt tudtam, hogy jó helyen voltam jó társasággal. Hallgattam eközben a remek sztorikat a városról és a családjukról. Emiatt a beszélgetés miatt el is húzódott rendesen a vacsora, de egyikünket sem zavarta. Miután én segítettem összepakolni a szennyes edényt, akkor Manuela és Marlli el is köszöntek azzal a címszóval, hogy hagynak minket pihenni. Miután végeztem a takarítással, akkor fel is mentem a számomra kijelölt szobába, hogy kipakoljak. Ha Juan nem kísért volna el, akkor biztosan elvesztem volna, de lényegtelen. Amikor megérkeztünk, jó éjszakát kívánva el is búcsúztunk egymástól. Elővettem a számomra fontos dolgokat majd lefürödtem és fogat mostam. Felhúztam a pizsamát majd megnéztem a telefonomat. Nem kaptam semmi üzenetet Tomtól, így ráírtam, hogy tudjam minden rendben volt-e vele. Nem sokkal később küldött egy képet magáról, ahogy mosolyogva felmutatja a hüvelykujját. Elmosolyodtam akaratlanul azon a fotón, és megírtam neki, hogy örültem neki. Nem folytatódott ezután a beszélgetés, nem érdekelte, hogy én hogy voltam. Pedig percekig figyeltem még a telefonomat. Amikor feladtam a várakozást, akkor felmentem az internetre. Hát igen, kár volt, mert a világ jó része lehúzott engem, hogy Holland balesete után két héttel már egyből ugrottam Maluma után. Minden egyes oldal erről írt, így levegő után kapkodva eldobtam a mobilom az ágy másik végébe. Letöröltem a kifolyó könnycseppet majd kimentem a szobából. Hirtelen nem jegyeztem meg, hogy merre jöttem fel, így teljesen a másik a irányba mentem el, viszont megtaláltam egy liftet. Olyan szinten szürreális volt egy három szintes villában a lift, hogy muszáj volt használnom. Megnyomtam a legalsó szint gombját és egy pillanat alatt oda is értünk. Amikor kiléptem, realizáltam, hogy az edzőterembe voltam. Végignéztem a focista mezeken majd kimentem az udvarra. A medence mellett volt egy függőszék, abba beleültem majd néztem az egyre jobban sötétedő tájat. A csillagok szinte beragyogták az eget és a Hold is halvány fényt adott.

-Mit csinálsz itt kint? – szólalt meg Juan megállva mellettem, így arrébb csúsztam, hogy ő is mellém férjen – Nem bírsz aludni?

-Lassan két hete nem tudok aludni – kezdtem halkan nagyot nyelve – Akárhányszor lehunyom a szemem, a balesetet álmodom és újra látom őt... – dőltem hátra a támlának majd felhúztam a lábam – Ahogy a kezem véres lett a sebeitől, ahogy újra kellett élesztenem a mentőben...

-Biztos nem volt egyszerű neked sem a baleset! – fogta meg a kezem majd az ölébe tette.

-Akármennyire is hülyeségnek hangzik, úgy érzem, hogy ez az én hibám – mondtam el, így rám nézett Juan – De nem akarom ezt érezni! – ráztam meg a fejem – Mégis ott van a fejemben, hogy ha nem szállok ki a nyamvadt kocsiból, akkor nem lett volna ütközés.

-Teljesen normális, hogy ilyenkor kételkedünk magunkban! – nyugtatott meg.

-Mindenki ezt mondja... – tudtam le ennyivel üveges tekintettel – Persze azt is mondják, hogy a baleset volt a nehéz része, az utána lévő időszak, már könnyebb. Ez is szarság! – jelentettem ki majd szipogtam egyet – Több órán keresztül információ nélkül ültem a kórterembe és eközben mindenki tőlem akarta tudni, hogy mi történt. Aztán amikor vége a műtétnek, még jobban idegesített, hogy kómában volt. És amikor felkelt, kiderült, hogy a szakításunk és az ütközésen kívül nem emlékszik semmire...

-Nem emlékezett, hogy te mentetted meg? – döbbent le.

-Még most sem tudja – javítottam ki –A többiek úgy gondolták, hogy nem kell ezzel a felesleges információval zavarni őt, hiszen túl sok minden történt vele.

-De veled is... - tette hozzá.

-Holland ügye fontosabb volt, mint az enyém! - magyaráztam meg - Viszont a szakításunk ellenére mégis engem választott Holland, hogy maradjak bent vele... Hát bent maradtam több napig is - töröltem le a kicsúszó könnyeket - Csak fürdeni jártam haza, nem mostam hajat, ha ettem is valamit az nem látszott, mert az álmatlanság és a stressz miatt csak fogytam. Aztán apa a rádiós interjúm után eldöntötte, hogy esténként hazamenjek aludni. Azt hitte, hogy alszok, de nem így történt, mert otthon végképp nem jött álom a szememre, hiszen nem tudtam, hogy mi volt Hollanddel. Erre két hét után úgy döntök, hogy teszek magamért, és a világ egy hűtlen, bunkó parasztnak ír le - tört ki belőlem idegesen majd elkezdtem sírni jobban - Mikor én több, mint egy év után merek úgy dönteni, hogy nekem jobb legyen... Innentől kezdve én már csak az a lány leszek, aki a barátját otthagyta a kórházban egyedül, hogy egy másik pasival lehessen! - panaszkodtam, de erre Juan csak elővett egy csomag zsebkendőt és adott nekem egy darabot. Én kifújtam az orrom majd letöröltem az arcom.

-Nem mindig előnyös a sztárok élete... - szólalt meg Juan - Viszont abban biztos vagyok, hogy Los Angelesben a családod ki fog állni melletted! Sőt, a világ másik fele, ami hű rajongód! - jegyezte meg, így lehajtottam a fejem.

-Tavaly január óta képes vagyok tökéletesen hazudni a kamerának, de most már elegem van! - vettem egy mély levegőt - Felvettem a kamu mosolyt, eltakartam sminkkel az álmatlanság és a stressz nyomait, sőt még a barátaimnak is képes voltam hazudni, amikor kérdezték, hogy hogy vagyok, de ez már nem megy! Még az anyukád is simán átlátott rajtam nulla ismerettel - hoztam fel, így elkuncogtuk magunkat - Tudom, hogy ezt nem pont neked kéne elmondanom, de túlságosan tisztellek és szeretlek ahhoz, hogy az arcodba hazudjak az állapotommal kapcsolatosan.

-Connie, nem baj, amikor megnyílsz egy szeretted előtt! - karolt át, így a szemébe néztem - Én ugyanezt tettem egy olyan lánnyal, aki túlságosan alábecsülte a szavának a hitelességét. Én ennek ellenére hittem benne és végül kiderült, hogy igaza is volt.

-Ritka alkalmak egyike - tettem hozzá mosolyogva a poén kedvéért, így felkacagott.

-Nem tudok a te szavaidnál bölcsebb dolgokat mondani, de abban biztos vagyok, hogy itt leszek melletted és segítek, amiben csak tudok! - tűrte a fülem mögé a hajam, így a vállára döntöttem a fejem - Ha rajtam múlik, soha nem leszel egyedül! - puszilta meg a homlokom.

-Nem ér lopni a szövegem! - szóltam be, így elnevettük magunkat.

-Akkor igen, ha őszintén mondom! - tudta le ennyivel mire kirázott engem a hideg - Várj! - engedett el majd levette magáról a pulcsiját és rám terítette majd még szorosabban átkarolt.

-Ha már ennyire őszinte kedvedben vagy, akkor mit gondolt rólam Marlli és Manuela? - hoztam fel.

-Jobban odavannak érted, mint bármelyik barátnőmért! - vágta rá, így mosolyra húztam a számat.

-De ugye elmondtad nekik, hogy alapból nem vagyunk együtt? - jutott eszembe, így Juan fintorra húzta a száját - Most ugye csak szívatsz? - hajolt el tőle kuncogva - Hiszen az apukádnak elmondtad!

-Igen, hiszen velünk lesz egész végig az úton, de anyuék meg már hetek óta mondják, hogy jöjjek veled össze - vallotta be, így eltátottam a számat.

-Wow - döbbentem le - Az én szüleim is a végén már utaltak arra, hogy szakítanom kéne Tommal, aztán meg az ajánlat megtudása után meg mindenki szinte kiabált a családban, hogy miért voltam olyan hülye, hogy nem vágtam rá, hogy igen - meséltem el a saját részemet, így felém fordult Juan majd megfogta a bal kezem és végigsimogatta a hüvelykujjon lévő apró tetkót.

-Érdekes, hogy pont mi nem vettük észre a jeleket még régebben - jegyezte meg, így vettem egy mély levegőt.

-Vagy lehet, hogy féltünk változtatni - hoztam fel - Tudva, hogy mit veszíthetünk...

-Lehet - pillantott a szemembe - Gyere ide? - tárta szét a karját, így szorosan megöleltem.

-Köszönöm! - suttogtam - Sokat jelent, hogy itt vagy mellettem! - jelentettem ki megsimogatva a hátát.

-Nem hagyhattalak egyedül kint ülni az udvarban! - magyarázta el - Főleg, hogy a kijövetelem előtt a Twitteren kiosztottam egy felhasználót, aki mindennek elmondott! - vallotta be, így elkuncogtam magam majd lassan elengedtem - Connie Evanst csak egy jelzővel lehet illetni, és az a hatalmas! - vonta meg a vállait.

-Hát, kezd már unalmas lenni - jegyeztem meg mosolyogva.

-Pedig illik a nevedhez!

-Nincs kedved nézni valamit bent? - hoztam fel - Kezd egy kicsit hűvös lenni!

-Benne vagyok! - pattant fel majd felém nyúlt, így megköszönve elfogadtam a kezét ás együtt átkarolva mentünk be - Mit szeretnél nézni?

-Nem tudom, nincs olyan sorozat, amit nagyon szeretsz? - érdeklődtem.

-Ott van a La casa de papel... - ajánlotta, így összevontam a szemöldököm.

-Ez milyen sorozat? - kérdeztem, így megtorpant.

-Te nem ismered? - döbbent le.

-Nem - ráztam meg a fejem.

-Akkor ezt nézzük! - tudta le ennyivel amikor bementünk a házba.