Nem voltam képes mozdulni. Minden egyes hang tompa volt, és a könnyem is csak folyt az arcomon. Nem tudtam foglalkozni a külsőségekkel, mert a tudatom ott leragadt, hogy Tomot elkezdtem újraéleszteni. Még szerencse volt, hogy ki tudtam akkor kapcsolni mindent és segíteni tudtam Hollandnek, mert ha ez nem történt volna meg, ki tudja, hogy a barátom milyen állapotban lenne. Az időérzékem megszűnt, csak arra koncentráltam, leginkább, hogy egyenletesen vegyem a levegőt. Több orvos is elfutott mellettem és csak mertem remélni, hogy nem Tomhoz. Egy mentő is jött már mire a rokonaim megérkeztek.

-Connie! - vett észre apa majd hozzám futott - Kicsim! - ért hozzám majd egyből leguggolt elém - Te jól vagy? Kié ez a vér? - ijedt meg, de én csak a nyakába borultam zokogva, így egyből szorosan át is karolt - Hé, nyugi! Jó kezekben van! - simogatta meg a fejem - Ő biztosan jól lesz, de most egy fontos kérdésre válaszolj! Te megsérültél? - tolt el magától, hogy a szemembe tudjon nézni. Én sírva megráztam a fejem, így biccentett majd újra magához húzott.

-Hoztunk váltóruhát - karolt át mami is - Gyere, öltözz át, hogy ne ebben a véres pólóban legyél!

-Nem bírok bemenni! - ráztam meg a fejem egyből. A szüleim meg is lepődtek, hogy meg mertem szólalni, de nem számított abban a pillanatban - Nem merek bemenni, mert félek, hogy előttem tolják el a műtők felé, hogy előttem állnak neki megint újraéleszteni, hogy... - soroltam, de leálltam, mielőtt egy rosszabb szituáció mondtam volna – Én csak nem vagyok képes még egyszer látni ilyen rossz állapotban mami! – szipogtam majd elhajoltam apa mellől.

-Muszáj lesz egyszer bemenni, mert az orvosok ott könnyebben megtalálnak téged, hogy információt adjanak Tom állapotáról! – szedte ki a hajamat a nedves arcomról – Együtt bemegyünk és ha bármi baj van, akkor én leszek az, aki egyből kijön veled! – mondta, így nagyot nyeltem majd felálltam.

-Jól van! - vettem egy mély levegőt mire megéreztem a mozgás miatt a fájdalmat a felsőtestemen - Menjünk! - indultam be, így a szüleim átkaroltak engem.

Igazuk volt, nem kellett volna annyira rettegnem a bemeneteltől, Tom addigra már nem tartózkodott a sürgősségin. Elkísértek engem apáék a legközelebbi mosdóhoz, ahol át is vettem a felsőmet. Amikor levettem a véres pólót, észrevettem a rengeteg apró vágást a törzsemen és a karomon. Nem is realizáltam azokat, mert Tomon járt az eszem. Idegesen a piszkos pólót összegyűrtem majd beledobtam a kukába. Viszont abban a pillanatban, hogy a ruha elérte célját, eszembe jutott, hogy ezt a pólót adtam oda Juannak a világbajnokságon Oroszországban. Ösztönből egyből kivettem a szemetesből a pólót, de aztán megtorpantam, amint megláttam a sárga anyagon Tom vérét. Nekidőltem a falnak majd lassan lecsúsztam a földre sírva. Gyűlöltem magamat, hogy ilyen apró tett miatt Juan járt akár egy másodpercig is a fejemben.

-Készen vagy? - nézett be ami majd meglátta, hogy hol vagyok és milyen állapotban - Hé! - lépett mellém majd megpróbált leülni a nagy hasával.

-Ne, mami! - ráztam meg a fejem - Nem bírsz majd felkelni! - jutott az eszembe, így ő elnevette magát.

-Jelenleg fontosabb, hogy ott legyek melletted! - fogta meg a kezemet - Mesélj! - kérte már komolyan - Ossz meg velem mindent!

-Éppen jöttünk haza a ruha próbáról - emlékeztem vissza - Valahogy feljött Maluma, nem is az a lényeg, hogy miként, mert minden egyes nap a veszekedésünkben belevisszük Juant, de jelen esetben olyan durván elfajult, hogy szakítottunk - meséltem majd szipogtam egyet. Letöröltem az arcom majd összehajtottam a pólóm, ami összegyűrve a kezemben volt - Én kiszálltam a kocsiból és Tom meg ment tovább. Zöld lámpája volt, teljesen szabályosan ment, de a kereszteződésben oldalról nekimentek, de olyan gyorsan, hogy felborult a kocsi. Én hirtelen a félelemtől mozdulni se tudtam, de valami kattant az agyamban és a tűzoltó szerepemet adva rohantam segíteni Tomnak...

-És ezzel megmentetted az életét! - vágott közbe, de én csak lehajtottam a fejem.

-Mi lett volna, ha nem szakítunk? Mi lett volna, ha nem szállok ki? - kérdeztem összetörve.

-Ne is hozd fel, mert ötször átfutott az a jelenet a fejemben az idefele jövet!

-Nem... - ráztam meg a fejem - Ha nem szálltam volna ki, akkor Tom előbb áthaladt volna a kereszteződésen és nem kellene az életéért küzdenie! - mondtam el az én véleményemet - Miattam került oda rosszkor! - csuklott el a hangom a fájdalom miatt - Azt volt hozzá az utolsó szavam, hogy nem is akarom látni! - tört ki belőlem, így mami felém fordult.

-Szívem, nem tudhattad! - kezdte egyből a nyugtatásomat - Ez nem is rajtad múlott! Ez mind a másik sofőr hibája! Még szerencse, hogy te kiszálltál, mert képes voltál így neki segíteni! Senki nem lett volna olyan bátor, mint te akkor és akkor lehet, hogy ketten lettetek volna a kocsiba! Fáj a gondolat is, hogy te is balesetet szenvedjél, de az még jobban fáj, hogy itt kínzod magad azzal, hogy a te hibád!

-Mami, ez az én hibám! - ellenkeztem majd vettem egy mély levegőt és kivettem egy zsepit a zsebemből és kifújtam az orrom – Hagyjuk inkább! – tudtam le ennyivel majd felálltam és segítettem maminak is felállni.

Beletettem a nagy zsebemet az összehajtogatot pólót majd együtt kimentünk. Elmentünk a váróterembe, ahol apa tartózkodott, így leültem mellé majd levettem a cipőm. Felhúztam az ölembe a lábam majd vártam. Apa telefonja egyfolytában csörgött, szinte mály ütemezett mozdulatsort produkált. Mami elvette az én telefonomat és ő válaszolt Zendaya vagy Spencer hívására. Nekem nem volt semmi erőm erre. Azt is nehéz volt hallgatni, hogy apa Tom szüleivel beszélt, míg mami Zendayaval. Spencer előbb beért a kórházba, mint mondta, így egyből csatlakozott hozzánk, csak ő az álló formában. Ő volt az a tipikus ember, aki idegességében fel-alá járkált. Mivel menedzser volt, ezért a járkálás közben, még ő is telefonált, csak ő riporterekkel és újságokkal, hogy ne húzzák le Tom Holland balesetét. Egyes esetekben kedvesek és megértőek voltak, de ez addig tartott, amíg egy ember nemet mondott. Onnantól kezdve mindegy volt már. Már az interneten voltak a képek róla és arról, hogy én ott vagyok és játszom a hőst. Zendaya konkrétan a város másik végéről rohant a kórházba és szinte lihegve érkezett meg. Minden egyes új érkezőnek az első kérdése, hogy van-e valami hír. Nem volt... Ott ültünk és nem kaptunk semmilyen információt Holland állapotáról. Így telt nálunk az idő. Lassan Shanna is megérkezett Diegoval, majd Seb bácsi, Scarlett, Jacob... Mindenki ott volt, aki szorosabb kapcsolatot teremtett Hollanddel és a városban tartózkodott. Lassan már órák teltek el, én meg sem mozdultam. A nevemben Spencer elintézett a Holland családnak egy magángépet, hogy gyorsabban ideérjenek Londonból. Pörgés volt körülöttem, mégis én voltam az, aki szó nélkül ült és csak nézett ki a fejéből. Úgy három órával később már megjelent egy rezidens, így odakaptam a fejem, mert én vettem észre először.

-Mi van Tommal? - szólaltam meg összetört hangon, így nem is arra figyeltek fel, hogy jöttek hírt adni, hanem arra, hogy megszólaltam.

-A kéztörését helyreállították és még dolgoznak a nyílt lábszártörésen is, de a csont már a helyére került, most éppen az izmokat állítják helyre - kezdte a fiatal rezidens.

-A hasfali belső vérzés? - hoztam fel.

-A bal felső kvadránsban volt a belső vérzés, de szerencsére nem érte súlyosan a belső szerveket. A vastagbél enyhén sérült, de azt a sebészünk összevarrta.

-A nyakszirti lebenyen való sérülés súlyos? - jutott eszembe a kép, amikor a kezem véres lett miután megfogtam a fejét.

-Enyhe belső vérzést kimutatott az MRI, de a neurológus azt mondta, hogy felesleges lenne amiatt felnyitni a koponyát, mert felszívódik és elállt magától a vérzés - válaszolt, így biccentettem. Nagyon nehéz volt visszatartanom a sírást, de nem akartam már többet bőgni, mert túl fáradt voltam hozzá - Majd jövök még a további hírekkel a műtétről! - fejezte be.

-Köszönjük szépen! - mondta apa majd megsimogatta a hátam. Az orvos tanonc el is ment, így én felpattantam majd kimentem a váróteremből. Szükségem volt a friss levegőre, mert bent úgy éreztem, mintha fojtogatna valami. Amint kiértem az épületből, akkor egyből meg is torpantam majd felnéztem az égre.

-Hé, Kicsim! - ért utol apa - Mi a baj?

-Nem vagyok képes ott lenni bent és ülni azt várva, hogy megtudjam milyen sérülései lettek Tomnak! - ráztam meg a fejem - Nem vagyok képes bent ülni, mikor tudom, hogy ha nem szállok ki a kocsiból, akkor egyikünk se lenne itt!

-Ne kezd el, hogy a te hibád... - kérte, így arrébb mentem, hogy ne az ajtóban kelljen állnunk.

-Akármennyire nem gondoltok bele, ez egy nyamvadt láncreakció, ami miattam kezdődött el! - néztem az apámra - Én kezdtem el énekelni, emiatt a férfi énekesek miatt Tom elkezdett féltékeny lenni. Én lettem olyan jóba Malumával, hogy Tom teljesen kiakadt. Én az énekesi karrierem miatt távol voltam tőle és ezzel megharagudott rám, hogy alig találkozunk. És hát voltam olyan hülye, hogy hittem barátja lehetek Juannak... - hajtottam le a fejem.

-Connie, az nem a te hibád, hogy Tom féltékeny lett!

-Az én hibám, mert mind kiderült egy olyan szar kapcsolatban voltam Hollanddel, hogy Maluma felé segély jeleket küldtem és ő meg... - akadtam meg, mert eszembe jutott a szakadó esőben történt jelenetünk - Ő meg...

-Ő meg mit tett? - vonta fel a szemöldökét.

-Ő meg megcsókolt és én meg voltam olyan hülye, hogy nem mondtam el Hollandnek, mert ha elmondom, akkor előbb szakít velem és akkor nem lett volna balesete - tört ki belőlem a sírás - Elkerülhettük volna ezt a balesetet ezer módon, de én olyan erősen kapaszkodtam a kapcsolatba, hogy Tom emiatt majdnem meghalt! - mutattam a kórház felé, majd vettem egy mély levegőt - Majdnem kidobtam a sárga pólót, ami Tom vérében ázott, de reflexből kivettem a kukából, mert Juan ezt a pólót húzta fel a belga-brazil focimeccsen! - hoztam fel majd leguggoltam és a tenyerembe temettem az arcom - Egy szörnyű ember vagyok!

-Nem vagy az! - térdelt le mellém majd megölelt - Nem számít, hogy miattad később mnet a kereszteződésbe és emiatt lett balesete, az számít, hogy a véletlen egybeesés ellenére, te odamentél és segítetted a mentősök munkáját. Ez a legfontosabb, rendben? - kérdezte.

-Szakított velem apa... - bújtam hozzá még jobban.

-Hát nem most hallom ezt először! - jegyezte meg a poén kedvéért, így akaratlanul is elkuncogtam magam a sírás közben - Azon túltetted magad, ezen is túl fogod! - biztatott.

-Ott van bennem az érzés, hogy ez az én hibám! Mindent elkerülhettünk volna, hogy ha tavaly nem vállalom el az énekesi szerződést!

-Nem a te hibád, hogy Holland féltékeny típus! - puszilta meg fejem - Ez egyáltalán nem a te hibád!

-Ha te mondod! - vettem egy mély levegőt, ekkor elengedett és a kezébe fogta a fejem.

-Tényleg nem ilyen szerelemről beszéltem neked, de az ilyeneket kell feladni az igaziért! - mondta, így bólintottam - Ez egy olyan kapcsolat, amit nem tudsz a végsőkig húzni! - tette hozzá majd letörölte a könnyemet.

-De képes vagyok elengedni őt, mikor vele képzeltem el az életemet? - kérdeztem összetörve.

-Ezt már Bostonban is megkérdeztem pár hónapja... - jegyezte meg - De tényleg vele képzelted el az életed? - ismételte meg a múltbeli énjét, így a szemébe néztem - Tudod, hogy mit jelent nálam a hallgatás! - jegyezte meg, így lehunytam a szemem.

-Kezdem azt hinni, hogy nem! - vallottam be - De attól még vele akarok lenni! Önző vagyok, meglehet, de szükségem van rá!

-Kötődsz hozzá és ezt teljesen megértem három év után, de eljött az a pillanat, amikor vettétek a bátorságot és kimondtátok a végszót! Lehet attól meg a barátod, de ennek a kapcsolatnak már csak negatív hatása lenne, mind a kettőtöknek!

-De szeretem... – hajtottam le a fejem.

-Van különbség a szeretet és a szerelem között! – vágott közbe – Gyűlölöm, amikor ilyen összetörten látlak, de itt vagyok és ketten együtt átvészeljük, rendben?

-Ahogy mindig - helyeseltem, így apa félig mosolyra húzta a száját - Szeretlek apa!

-Én is téged! - puszilta meg a homlokom majd felhúzott a földről.

-Menjünk vissza - biccentettem az épület felé, így ő átkarolva bekísért a váróterembe.

-Jennifer keresett, de mondtam, hogy veszel egy kis friss levegőt - újságolta mami, amikor helyet foglaltam a régi helyemen - Azt mondta, hogy látta a képeket, amikor a kocsinál mented Tomot és... - kezdte, de megakadt - A rohadt terhességi hormonok! - legyezett a kezével, hogy ne könnyezze el magát, de én csak megfogtam a kezét biztatásképpen.

-Nem tudtuk, hogy te voltál az, aki kimentette Tomot! - jegyezte meg Zendaya.

-Félretéve, hogy az előtte lévő pillanatban szakítottunk, szerencsére a tűzoltó énem előjött és emlékeztem minden egyes protokollra, ami a szerep miatt kellett mondanom a sorozatban! - magyaráztam el.

-Ugye nem csak én akadtam le ott, hogy szakítottatok? - döbbent le Seb bácsi.

-Szóval van két szaftos hírünk a sajtónak, miszerint a hatalmas sztárpár szakított és Connie tűzoltósat játszott és segített Hollandet kiszedni a felborult kocsiból – értelmezte Scarlett – Kettő hírt nem tudunk titokba tartani, melyiket hirdetjük? – nézett körbe, így én nyeltem egy nagyot.

-A világnak így is hatalmas sokk lesz, hogy a kedvenc Pókemberük autóbalesetet szenvedett! Felesleges azt tudniuk, hogy...

-Azt kell megtudniuk, hogy szakítottatok! – vágott közbe Spencer, így rápillantottam értetlenkedve – Nagyobb az a hír, és ezzel árnyékban tudjuk tartani a hősi tettet!

-De... – ellenkeztem, de megrázta a fejét.

-Publicisztikai szempontból jobban állunk, ha a szakítást mondjuk el! Azt hozzátéve, hogy támogatod a felépülése alatt és ott vagy egész végig mellette, mint a barátja!

-Te mondtad, hogy képek készültek rólam! – emlékeztem vissza.

-Értékét veszti a szakítás miatt!

-És mégis hogyan jelentjük be a szakítást?

-Ott van Ryan Seacrest... – hozta fel, így lehajtotta a fejem. Már egy hónapja meghívott az említett a rádiós műsorba, így tudtam, hogy nem mondhatom le. Nem is azért, mert régen leegyeztettük ezt az időpontot, hanem amiatt, mert ő Ryan Seacrest és hatalmas szava van Hollywoodban.

-Az a mostani hétvége – mondtam a fülem mögé tűrve a hajamat.

-A hétre lemondtam minden mást, csak arra az egy rádiós interjúra kell elmenned! – jegyezte meg, így biccentettem – Kér valaki kávét? – érdeklődött körbenézve miközben felpattant.

-Én jövök veled! – csatlakozott hozzá Shanna néni majd ketten együtt elmentek.

És innentől kezdődött az újabb kör némaság. Persze ez már nem volt olyan hosszú, mint az előző volt, hiszen a műtét már nem tartott olyan sokáig. Bár itt már mindenki idegesebb volt. Tudtuk a rezidens beszámolója alapján, hogy nem volt olyan sok vissza, mégis a kevesebb idő többnek tűnt. Minden egyes elsétáló kórházi dolgozóra azt hittek, hogy a szakorvosok a hírrel. Persze nem ők voltak... A Holland család eközben már úton voltak, éppen az óceán felett, de legalább órák kérdése és ők is a városban lennének. Beletelt még két órába, hogy a szakorvosok ténylegesen hozzánk jöjjenek és ne máshoz egy rossz, esetleg egy jó hírrel.

-Dr. Grey! - ismertem fel az én ortopéd orvosomat egy évről.

-Ms. Evans! - biccentett felém a sebész - Gondolom mind Mr. Holland hozzátartozói! - tekintett körbe.

-A családja még éppen úton van, szóval addig helyettesítjük őket! - fogta meg apa a kezem.

-A nyílt lábszártörést helyreállítottam, viszont hosszú rehabilitáció vár rá, ami nem nagyon lesz könnyű! - mondta, így én biccentettem - Nem mellesleg a karjai is sérültek, így mentálisan jobban szüksége lesz a támogatásra, mint bármikor.

-A belső vérzést is sikeresen elállítottuk, viszont a vastagbélen történt sérülés miatt megfigyelés alatt lesz az elkövetkezendő pár napban!

-Mikor látogathatjuk meg? - kérdeztem elcsukló hangon.

-Elkísérem Önöket a kórteremhez! - ajánlotta fel Grey, így egyből fel is pattantam.

Mindannyian elmentünk az intenzív osztályra majd be is léptünk Tom szobájába. Én volt az első, aki a kórlapért nyúlt. A többiek megnézték Holland állapotát és egyébként nem sokkal azután el is mentek tudva, hogy jól van. Én voltam a legkitartóbb, én mindenképpen ott maradtam volna vele. Mami és apa is elmentek Tom házába néhány holmit összepakolni a sérültnek. Zendaya és Jacob voltak azok, akik utolsóként mentek el. Végül persze egyedül maradtam Hollanddel, amit nem is bántam. A széket közelebb húztam az ágyhoz majd megigazítottam a haját, hogy ne lógjon az arcába. Tudtam, hogy azt mennyire utálta, így még kómás állapotában is inkább megcsináltam a haját, hogy nehogy emiatt legyen rossz az életjele. Nagyon rossz volt így látni, de legalább, már nem véresen feküdt előttem, így ez már egy fokkal jobb volt. Míg a többiek ott voltak velem együtt, akkor a diagnózist vizsgáltam és szinte memorizáltam. Kívülről fújtam, csakis amiatt, mert nem akartam kimutatni semmilyen érzelmet a többiek előtt.

-A rezidensek pletykáltak - szólalt meg mögülem egy ismerős hang, így hátrafordulva felismertem Dr. Greyt - Azt mondják, hogy maga Connie Evans élesztette újra Tom Hollandet, amikor a mentő megérkezett a kórházba - mondta miközben leült az ágy másik oldalára.

-Meg is kaptam azt a beszólást, hogy nem tudta, hogy Seattleben van - emlékeztem vissza, így az orvosom elkuncogta magát, ezáltal én is félig mosolyra húztam a számat - Segítenem kellett neki! Muszáj volt hiszen...

-Hiszen szereti! - fejezte be helyettem, így helyeselve bólintottam - Én megértem! Gratulálni jöttem... Megmentett egy emberi életet! - jegyezte meg.

-Azt tettem, ami a kötelességem volt barátként - néztem a doktornőre - Segítette neki!

-Hogy van Connie? - kérdezte felém pillantva, így hátradőltem - Régen nem találkoztunk már!

-Keserédes érzés, igen! - mondtam - Jó újra látni, csak a körülmény nem jó!

-Hogy van háta? Láttam, hogy Amerika első számú közelharcosa lett!

-A hátam egyre jobban van, köszöni az érdeklődést!

-És maga Connie Evans? - folytatta, így megfogtam Tom kezét majd vettem egy mély levegőt.

-A kórház kínál pszichológust trauma utáni kezelésre, ugye? - jutott az eszembe.

-Úgy gondolja, hogy Mr. Hollandnek szüksége lenne rá?

-Nekem lenne szükségem rá, most! - javítottam ki, így hirtelen lefagyott.

-Igen! - válaszolt egy kis idő után - Hozzátartozóknak is tartunk tanácsadásokat!

-Akkor feljegyezném magam! - néztem a nőre, így biccentett.

-Kérem jöjjön velem! - pattant fel, így én is követtem őt.