Mostantól Boston lakosainak lélekszámát gyarapítom. Szép város, de nem az otthonom. A nagynénéméknél fogok mostantól lakni, mert a szüleim és a bátyám egy hónapja meghaltak. Annyira szerettem őket, mindennél jobban, de mégis nekik kellett meghalniuk. Akkor én is velük voltam, egy autóban ültünk és négyünk közül én éltem túl. De mit is képzelek, hiszen halál ellen nincs orvosság. Gyűlölöm ezért magam. Nekem kellett volna meghaljak és nekik kellene éljenek. Szörnyű bűntudatom van emiatt, de nem én döntök arról, hogy ki él és ki hal meg. Nem hiszek a sorban ezért nem gondolom azt hogy ez lett volna a végeztünk, ez volt megírva. A sorsunkat magunk alakítjuk és csakis mi vagyunk felelősek a tetteinkért. De ez csak az én véleményem.

Egy kocsiban ülök, a nagynénémékkel akit Lolának hivnak és a férje is itt van . Az ő neve Cole. Épp hozzájuk tartunk. Hivatalosan is most költözöm oda. Nincs még gyerekük, szóval 3-an fogunk lakni. Már rég jártam náluk. Egyszerűen csodálatos házuk van a külvárosban. Igazi modern családi ház. Lesz saját szobám is erkéllyel meg mindennel és én rendezhetem be , ha nem tetszik valami, bár szerintem tökéletes minden, mert Lola izlése egyszerűen tökéletes.
Még csak pár perc és begurulunk a feljáróra, az új otthonom elé.
Nem is kellett pár percnél több , már tényleg ott voltunk a hatalmas ház előtt. Adig tátottam a számat amig rám nem szóltak, hogy ideje kiszálni az autóból és menjünk be a házba.
Kiszálltam és felmentünk a lépcsőn, majd be a házba. Mögöttünk jött Cole, aki behozta a csomagjaimat. Ragaszkodott hozzá, hogy egyedül majd lassan becipeli és én csak nézzek körül. Az első utam a szobámba vezetett. Lola megmutatta, hogy merre találom és magamra is hagyott az ajtó előtt. Lassan a kilincsre helyeztem a kezem, lenyomtam és kinyitottam az ajtót.
A látvány valami fantasztikus volt. Szürke falak, az ágy felett egy gyönyörű minta ékelkedett amin az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég jelképe volt. A legjobb az egészben, hogy tele van ablakokkal a szoba. Imádom az ablakokat. És az erkély, na az aztán a meseszép. Kisétáltam oda is, hogy megnézzem a kilátás és leesett az állam. Szerintem a földszinten is lehetett hallani, hogy mekkorát koppant. Gyönyörű volt minden. Az erkély, a szoba, minden. Annyira elérzékenyültem ettől, hogy könnyek csordultak le az arcomon. A kis könnycseppek végigfolyva az arcomon a földre hullottak, egyre több és több míg már teljesen sírva fakadtam. A lábaimból kiment az erő és lezuhantam a földre. Hagytam, hogy az érzelmeim elhomályosítsanak mindent és hagytam hogy a felszínre törjenek.
Az érzés ami soha nem hagyott nyugodni mégjobban gyötört mint ez előtt 10 perccel. Az érzés, hogy a családom nincs többé felemémszt. Nincs akinek beszámoljak a hülyeségeimről, aki tanácsot adjon, aki leszid ha rosszat csinálok, nincs senki.
Hiányozni fog a bátyám és az, hogy mennyire féltett ha elmentünk egy buliba, félszemmel mindig engem figyelt és vigyázott rám.
Hiányzik az anyukám aki mindig segített minden női dologban és ellátott tanácsokkal és a reggeli amit készített, az valami isteni finom volt.
Na és az apukám, ő is nagyon hiányzik, az hogy mindig kikérdezgetett, hogyha valahová mentem. Hogy mindig furikázgatott.
Hiányozni fog az a sok szeretett amit tőlük kaptam és már nem fogom érezni az illatukat amikor egy hatalmas családi ölelést kapunk. Ez soha nem lesz többé. Soha.

Addig sírtam amíg már könnyem sem volt. Hallottam hogy valaki a folyosón lépked, szóval gyorsan feláltam és elkezdtem törölgetni az arcomat. Lassan nyitódott az ajtó és Cole lépett be kezében a csomagjaimmal.
-Felhoztam ezeket. Gondoltam mielőbb ki akarsz pakolni. -Nézett a sok bőröndre és behozott mindet és az ágy mellé rakta.
-Köszönöm.
-Nincs mit Hope. Jól vagy? Tetszik a szobád? -Érdeklődött.
-Igen jól és a szoba is remek. Nagyon tetszik szerintem ki sem megyek innen többé.
-Azért ki kell menj mert hétfőn suli és nem kellene halassz többet. Azóta még az iskola közelébe sem jártál szóval ideje már. -Utalt arra a napra és arra hogy milyen fontos az iskola.
Csak bólintottam, nem akarok most senkivel sem beszélgetni úgyhogy nem fogom tovább firtatni ezt a témát.
-Akkor én megyek is. Ha valamire szükséged van akkor szólj. Mi lent leszünk.
-Rendben.
Alig hogy kimondtam ki is ment a szobámból és magamra maradtam. Odamentem a bőrőndömhez és elkezdtem kipakolni.
Elvettem azt amiben az apróságaim voltak és kinyitottam. Egyből egy képet pillantottam meg, egy családi képet. Ez a tavaly karácsonyi képünk amit nagy nehezen sikerült elkészíteni. Az emléktöredékektől elmosolyodtam és melegség árasztott el. Az a gyönyörű karácsony este fergeteges volt. A képet az éjjeliszekrényemre helyeztem ahol jól szem előtt van és mindig láthatom.
Pont mintha oda tervezték volna úgy illett oda. Kipakoltam a többi cuccomat is be a szekrénybe és kényelmesen elhelyezkedtem a szobámba ami agyon tetszett nekem és végigdöltem a puha ágyon.

Eszembe jutott az iskola. Gyűlölöm az iskolát. Nem akarok menni de muszáj szóval semmi képpen nem tudom megúszni ezt az egészet. Szerencsére végzős vagyok és január van ami azt jelenti, hogy egy fél év és vége ennek az egésznek.
Nem hiszem, hogy sok barátom fog itt lenni, nem vagyok kíváncsi a sok hülye liba csacsogásaira és arra sem hogy mit fog holnap felvenni. Valahogy sosem voltam az a fajta lány akivel az ilyen dolgokról el lehet beszélgetni. Majd ha lesz valaki aki szimpatikus lesz akkor azzal barátkozok és a hülye libákat kerülöm. Mondjuk meg sem tudnak mellettem maradni a csípős személyiségem miatt. Elég bunkó tudok lenni ha akarok és ha nem is gondolom komolyan akkor is elég komoly az arckifejezésem. Na mindegy, csak lesz valahogy barátokkal vagy barátok nélkül.
A régiekkel nem tartom nagyon a kapcsolatot, a baleset után bejöttek a korházba, a temetésre is eljöttek de nem nagyon érdeklődtek utána. Ha arra vártak hogy én tegyem akkor várhatnak.
Ma szombat, szóval az még egy teljes napom és pár órám ahoz, hogy felkészüljek a sulira.

Nem tervezek nagy dolgot a hétvégére csak ülök a szobámba és kesergek tovább. Ez a napi programom mostanában. Lemegyek vacsorázni meg ilyenek aztán ennyi. Ülök a szobában és nézek szét.

Megzavarta a nagy mélázgatásomat Lola, ahogy benyitott a szobámba. Tekintetével engem keresett, de hamar észrevett.
-Na Hope. Minden rendben? Kell valami? Mindjárt kész vacsora szóval le kellene jönnöd.
-Minden rendben. Nem kell semmi köszönöm. Megyek le akkor és segítek megteríteni vagy valami.-Válaszoltam.
-Hát azt megköszönném. -Mondta és szája lassan félkörívet rajzolt, elmosolyodott.
Feláltam az ágyról és lementem, hogy segítsek. Lolával együtt léptünk be a konyhába. Cole a nappaliban volt és nézte a Tv-t. Segítettem megteríteni, vacsoráztunk és én visszavonultam a szobámba. Nem akartam zavarni és szeretek egyedül lenni. Szeretem, hogy csönd van és a lélegzetemet is hallom. Felmentem a szobámba és lefeküdtem aludni. Hamar el is nyomott az álom, de mint a többi éjszaka ezt sem tudtam végig aludni úgy éjfél és egy óra körül a rémálmom újra előjött és nem hagyott nyugodni. Felsíkítottam arra ébredtem és csupa víz voltam, a szívem csak úgy zakatolt mint egy vonat és kapkodtam a levegőt. Szerencsére nem ébresztettem fel senkit sem. Kiugrottam az ágyból és egy meleg pulóvert magamra kapva kisétáltam az erkélyre. A hideg levegő megcsapta az arcomat és éreztem ahogy a felhevült testem lassan kezdi visszanyerni eredeti állapotát. Felnéztem az égre és furcsa módon látszottak a csillagok. Nem az összes de néhány igen. Gyönyörűen fénylettek a sötét égbolton. Még egy kicsit maradtam kint de mivel hideg volt vissza kellett mennem a szobámba. Nem tudtam rendesen visszaaludni így úgy ahogy eltöltöttem valamivel az éjszakát.

A jelkép Hope ágya felett.

Sziasztok. Ez az első rész. Remélem tetszik nektek és a továbbiakban is velem tartotok, mert érdekel titeket Hope életének ez a kis része. További jó olvasást. 😘