Egy ilyen rugalmatlan, hosszú szoknyában, mint az enyém elég nehéz felfelé úszni. Az egész egy pillanat alatt történt, ijedtemben a vízben kapálózva találom magam. Soha nem tudtam, hogy ez a tó ennyire mély. Kétségbeesetten próbálok feljutni a felszínre, mikor elölről két kar fonódik körém és minden kapálózásom ellenére felvisz a levegőre.

Köhögés tör fel a tüdőmből és egy ideig a szemem sem tudom kinyitni, de megmentőm kitartóan vár, amíg be nem fejezem ezt a haldokló jelenetet. Mikor végre letörlöm az arcomat, szemügyre tudom venni a fiatalembert magam előtt. Az egész szeme fekete, mégis barátságosan csillog. Karjaival átöleli a derekam és szilárdan tart. Elég jó erőben van.

Csak bámulok rá, abba a két különleges szemébe és nem szólok egy szót sem. Nem mintha ne lenne bátorságom, csak nem érzem szükségét.
- Ez váratlan volt. - nyögi végül és nagyot sóhajt.
- Kösz. - felelem. - És bocs, csak nem számítottam rá, hogy lesz itt valaki.
- Tényleg? - kérdez vissza hitetlenkedve. Elindul a part felé. Igaza van. Tudtam, hogy itt lesz és pont azért jöttem ide. A dobbantóra tesz, majd mellém ugrik.

Ahogy meglátom az uszonyát, a sírás kerülget. Egy sellő. Nem olyan, mint a mesékben, egy igazi sellő. Felmegy a pulzusom, ahogy a fiút tanulmányozom. Bőrszínű pikkelyek, semmi díszes, vagy színes, egyszerű, de csodás és meggyőző.

Izgatottságomban pillangók szabadulnak el a gyomromban, és öröm tölti el az egész lényem. Érzem ahogy szétáramlik bennem a bizsergés. A vizes, csillogó pikkelyek visszaverik a napfényt és elvakítanak egy pillanatra.

- Hihetetlen. - mosolygok rá, miközben próbálom visszatartani a szememet égető könnyeket.
- De te tudtad. - vigyorog rám.
- Az biztos. - magabiztosan kihúzom magam. - De most mégis furcsa. - kinyújtom a kezem az uszonya felé. - Szabad?
- Nem hiszem, hogy ez túl erkölcsös lenne. - feleli zavartan és beletúr vizes, fekete hajába, így oda terelődik a tekintetem. Aztán az arcára.
- Ennyire nem erkölcsös? - lepődök meg. Teljesen vörös a feje. A füle tövéig. Elrántja a fejét és halk nevetésbe kezd.
- Ha szeretnéd megérintgeted. Végülis te csak egy kíváncsi emberlány vagy. - igen, az vagyok, könyvelem el magamban, miközben óvatosan az uszonyra helyezem a kezem és végig húzom rajta.

Szinte egy szempillantás az egész, de olyan igazi. Tényleg nem álmodok. Újra a sellő vörös arcára szegezem a tekintetem és megkísérelek még egy zavarba ejtő hozzászólást.
- Tetszik a szemed. Minden sellőnek ilyen?
- Ah, várj egy pillanatot... - motyogja és egy könnyed mozdulattal a vízbe csusszan. Elmerül a víz alatt, én pedig vacogni kezdek. Annyira lefoglalt a tény, hogy találkoztam egy "nem létező" fajjal, hogy észre sem vettem, milyen hideg volt a víz - és most a ruháim.

Néhány másodperc múlva újra felbukkan a sellő a vízfelszínen és helyet foglal mellettem.
- Csak lehűtöttem magam egy kicsit. - jegyzi meg, de ezzel egy időben újra pír kúszik az arcára. - Nem mindenkinek ilyen. Ebből a szempontból különleges vagyok. - itt megáll pár másodpercre. - És elméletben vak is. - tátva marad a szám.
- Ahhoz képest elég magabiztosan mozogsz.
- Itt jön a trükk. - kacsint.
- Miféle trükk? - érdeklődöm. A sellő lehunyja a szemeit. Izgatottan figyelem, arra számítva, hogy leleplezi előttem ezt a titkát, de csalódottságomra mikor kinyitja a szemét, csak ennyit mond:
- Majd máskor megbeszéljük. - felém fordul és a semmiből egy rózsaszín hibiszkuszra hasonlító virágot tesz a hajamba. Lebiggyesztem a számat, még a hirtelen attrakció után is.
- Miért? - nyafogósan felhúzom a térdeim és belenézek a vízbe. A tükörképeink egész jól visszaverődnek. Tetszik a virág, aranyosabbá teszi az arcom. Mosolyra húzódik a szám. - Köszönöm. - mormolom, elfeledkezve előbbi csalódottságomról. - Szóval varázsolni is tudsz.

Egy pillanat alatt elterelődik a téma. A sellő fiú az itteni körülményekről kezd el kérdezősködni, én pedig lelkesen regélem el neki az életem minden egyes részletét. Végre megoszthatom valakivel, hogy mennyire kitaszítottnak érzem magam, végre megoszthatom valakivel azt, amiben hiszek és nem utasít el. Mert az a lehetetlen dolog, amiben én hiszek, az neki a valóság. A világ, ahová mindig is tartozni akartam, az neki otthona.

- Úgy beszélsz erről a világról, mintha akár most, ilyen vizesen és poggyász nélkül is szívesen belépnél. - állítja a fiú.
- Minden vágyam, hogy vizesen, poggyász nélkül belépjek oda. - válaszolom játékosan.
- Akkor menj haza, pakolj össze, ne hagyj semmi jelet magad után és legyél újra itt hajnali egy körül. Ha veszélyes a környék, akkor hozz magaddal valami védekező eszközt is, de csak olyat, ami beleillik a rendjébe a helynek ahová megyünk. - eláll a szavam. Itt ül előttem a világ legkomolyabb sellője (mert ezen a világon ő az egyetlen) és legalább olyan komolyan azt mondja, hogy hazavisz. Végre valahára. Meleg érzés csiklandozza a mellkasom, semmi hezitáció nincs bennem.
- Ezt komolyan mondod? - kérdezem, mert még mindig nem hiszem el, amit hallottam. A fiú halvány mosoly kíséretében biccent. - Itt találkozunk egykor. - jelentem be és futásnak eredek.
- Itt találkozunk! - kiáltja utánam.

Szedem a lábaimat, mintha nem futottam volna le ezt a távot már egyszer ma. Holnap biztos izomlázam lesz. Holnap... Holnap már valahol máshol leszek, új emberekkel, új lényekkel, új szokásokkal. Minden más lesz, de mégsem izgulok vagy félek a gondolattól. Meg sem fordul a fejemben, hogy ez valahogy rosszul is elsülhetne. Mert nem fog.

Érzem, hogy valami újnak, valami nagynak leszek a része. Valami emlékezetesnek, különlegesnek. Tudom, hogy minden rendben lesz. A Föld legboldogabb, legizgatottabb és leg-ide-nem-valóbb embere vagyok. (Na meg a legjobban futó.)

A hazafelé vezető úton elered az eső. Legalább nem lesz megkérdőjelezhető, hogy miért vagyok csurom víz. Lihegve esek be a nappaliba, az őszi rövid napoknak köszönhetően teljes sötétségben. A szüleim a kanapén ülnek, apa aggódva, anya idegesen tekint egyszerre az én irányomba, mikor betoppanok.
- Ó, sziasztok. - megilletődötten veszem le a cipőimet és bújok bele a fapapucsomba.
- "Ó sziasztok?" - ismétli ingerülten anya. - Ennyi mondani valód van?
- Szívem - kezdi apa, anya kezére téve a sajátját, de rögtön félbe is van szakítva.
- Esetleg nem szeretnél az iskoláról mesélni? - felvonja a szemöldökét, úgy, ahogy akkor szokta, mikor a robbanás szélén áll.
- A fene egye meg, a suli! - motyogom. Teljesen kiment a fejemből, hogy annak a látványos lelépésnek következményei is lesznek.
- Hogy mondod?
- Ah, anya, apa... - gyorsan valami kifogást kell találnom, bár fogalmam sincs, hogy a matek tanár esetleg az igazgató mit mesélt a szüleimnek. - Elfutottam. - vallom be végül teljesen őszintén. Anya a lehető legmagasabbra húzza a szemöldökét.
- Igen?
- De megígérem, hogy nem lesz velem több baj ezek után. - teszem gyorsan hozzá. - Tudom, hogy nem volt helyes.. úgy éreztem, nem tudok tovább ottmaradni, de aztán megbántam. Nem fog megesni többször. - nagyot ásítok. Teljesen kimerültem ettől a sok mozgástól.
- Azt már megszoktuk, hogy itthonról megszöksz, de kérlek, az iskolában ne forduljon elő még egyszer. Mindenki nagyon aggódott érted. - veszi át a szót apa. - Pihenj le kicsit, aztán tanulj. Vacsoránál még beszélünk róla.
- Rendben. - felelem, elegánsan meghajolok és sarkon fordulok.

A szobámban végre kifújom magam. Ezt eddig egész jól megúsztam. Másodperceken belül kopogtat az öcsém az ajtón. Meg sem várja a választ, benyit.
- Hé! Mi lett volna, ha öltözök? - ripakodok rá.
- Már a kopogás előtt visítottál volna. Itt a cuccod. - behajítja maga előtt a táskám és a kabátom.
- Kösz. - ezzel hátat fordít és szalad vissza a tévéhez. Az órára nézek. Most megy a kedvenc sorozata, ez ilyenkor természetes tőle.

Kiveszem a telefonom a vászon táskából és bejelentkezek facebookra a chrome-ban. Elkérem a tananyagot a padtársamtól és amíg várok a válaszra előveszem a füzeteimet. Akármilyen felesleges az egész, ez a napi rutinomhoz tartozik és kevésbé teszi gyanússá a helyzetet.

A tanulás előtt még elmegyek fürdeni. Teleengedem a kádat meleg vízzel és nyakig elmerülök benne. Teljesen ellazulok, aztán eszembe jut, hogy mi történt - plusz hogy mi fog - és elégedetten nevetgélni kezdek. A szabadság öröme.

Vak sötét és síri csend van a házban. Ha leejtenék egy kenyérmorzsát, hallani lehetne, ahogy koppan a padlón. A karórámat tanulmányozom feszülten. Így nem lesz könnyű elmenni. A barna kézipoggyászom már a kezemben van, a vállamon vászontáska, a fejemen kalap. Indulásra kész vagyok.

Az óra éjfélt üt. Izgatottan megmozgatom a lábujjaim a szűk bőrcipőmben, aztán nagy levegőt veszek és felkapom az ajtó mellett álló fejszét, majd óvatosan kisurranok. Fegyveremet egy hölgyhöz illően, de vészjóslóan lóbálom magam mellett, lehetőleg ezzel elijesztve minden részeg társkereső lelket. A szívem a torkomban dobog, majdhogynem kiesik a helyéről. Még soha nem mentem a tóhoz ilyen későn. Izzad a tenyerem. Ideges vagyok és félek egyedül az utcákon.

Visszagondolok a vacsorai beszélgetésünkre és már-már vissza akarok fordulni. Könny gyűlik a szemembe. Nem veszekedéssel akartam elválni a szüleimtől. Talán a létem ebben a világban nem ért semmit, de a családom léte az én életemben egy nagyon fontos dolog volt. Hisz a környezet, amiben felnőttem tett azzá, aki most vagyok.

De ki vagyok most? Egy lány, értékes tudással és utánozhatatlan hittel. Egy lány a sötét utcákon, kézipoggyásszal és fejszével. Egy lány, aki teljesen nem illik a képbe, mert két puzzle összekeveredett és őt nem tették vissza a helyére. Egészen máig. Margo vagyok, a lány, aki hosszú utazása után végre haza mehet.