Az élet egy halálos játszma és ezen semmit nem segít a halhatatlanság állapota.

Az erdő csendjébe burkolózva sétálok a tóhoz. A nap arany sugarai áttörnek a lombkoronán és megvilágítják a néma szellővel keringőző leveleket, ezzel tökéletes árnyjátékot bemutatva a földön.

A hely, ahová tartok egy egészen kicsi, nagyjából hat négyzetméter területet elfoglaló csillogó vizű tavacska, sziklák közé szorítva. A legjobban a dobbantó nevű nagy kőre mászva lehet megtekinteni, a két úgynevezett ajtófélfa - két magasabb függőleges kő - között. A szemközti oldalon is moha fedte sziklák vannak, amiken ezer és ezer miniatűr fehér virág nyílik (leginkább kőfali pintyőkre hasonlítanak).

Halk suttogást hallok, ahogy megközelítem a kristálytiszta tavat és átugrok egy utamat elzáró kidőlt fán. A hangra koncentrálok és megpróbálom kitalálni, hogy mit kíván üzenni nekem. Feltételezésem szerint azt óhajtja, hogy ne zavarjam az erdő természetes hallgatagságát.

A kérést megfogadva óvatosan lépkedem tovább, tollpiheként táncolok az erdő gyémántja felé. Elhiszem, mint minden nap, mikor ide jövök, hogy valami különleges fog történni. Egy olyan varázslatos helyen, mint ez, kizárt, hogy ne történjenek csodák. Főleg ebben a tökéletes időjárásban.

Izgatottan megigazítom a fűzőmet, a fülem mögé tűröm a hajam a jobb oldalon. A földet figyelem még akkor is, mikor tudom, hogy a tó már látótávolságon belül van. Elengedhetetlen feladatomnak érzem a csend megtartását, koncentrálnom kell, nehogy rálépjek egy faágra és megzavarjam a nyugalmat.

A megérzéseimre hallgatva teszek egy parányi kerülőt, nehogy belelépjek egy csapdába. Megfordul a fejemben, hogy egy követ dobjak a helyre, ahol a feltételezett kötél csapda található, de azzal nagy valószínűséggel zajt okoznék. Úgysem kell biztosnak lennem benne, hogy az van ott, amit hiszek, a lényeg, hogy sikerült időben kikerülnöm.

Már alig tíz méterre vagyok a tótól, mikor végre úgy érzem, hogy lassan felemelhetem a fejem. Óvakodva felpillantok és meglátok valami élőlényt a vízben. Abban a pillanatban minden nyugalomról és csendről megfeletkezve felkapom a fejem és gyors lépésekkel közelítem meg a három nagy követ. Pillanatok alatt ott termek a dobbantónál, hogy szemügyre vehessem a fura alakot, de hirtelen már sehol sincs.

Talán nem kellett volna idefutnom, de túlságosan izgatott voltam. Nem tudom kiverni a fejemből azt a fehér-bőrszínű foltot, amit talán teljes véletlenből láttam. Szinte találkoztam egy olyan vízi élőlénnyel, amit eddig nem sikerült a mai világban senkinek sem látnia. Biztos vagyok benne, hogy ha a tó mellett maradok éjfélig, akkor újra előjön. Leülök az alattam álló kőre és a hátamat az egyik ajtófélfának támasztom.

Eleinte lelkesen karcolászok egy kaviccsal magam köré, de az idő lassan telik és nem sokkal később már azon gondolkozom, hogy haza kéne mennem. Vágyakozva a tó mélyére nézek. Otthon várnak rám, itt pedig én várok valamire, csak az a kérdés, hogy melyik a fontosabb. Nagy sóhaj kíséretében felállok és megigazgatom a szoknyám. Majd legközelebb jobban odafigyelek.

Búcsút mondok a tónak, a szikláknak, a pintyőknek és a lénynek, aztán lassú, bizonytalan léptekkel elindulok hazafelé. Vissza-visszatekintek, de semmi sem változik. Ezt az alkalmat elhalasztotam.

Mire hazaérek, már egész sötét van. Nem gondolok a világ nagy problémáira, elindítok egy ajánlott lejátszási listát a telefonomról, ismeretlen lényekre, új világokra gondolok és álomba keringőzöm magam.

☆★☆

Sokszor éreztem már késztetést arra, hogy mindent hátrahagyva az erdőbe meneküljek, de abban teljesen biztos vagyok, hogy matek órán, egy Thalész-tételes feladat táblánál való megoldása közben még nem történt ilyen. Mostanáig. Szorgosan magyarázni akarom, hogy mit miért úgy csinálok, ahogyan, de eltereli a figyelmem ez az érzés. Tegnap nem sikerült követnem az intuíciómat, ezért lemaradtam valami pótolhatatlan élményről. Nem szeretnék megbánásokkal teli életet élni, de bajba fogok kerülni, ha most itthagyom az iskolát.

Megáll a kezemben a táblafilc, elnémul az osztály, csak a tanárnő aggódó hangja cseng a fülemben.
- Minden rendben?
Megpördülök, hogy szemben álljak vele. Farkasszemet nézünk egy hosszú másodpercig. El kell mennem. Filccel a kezemben, egy szó vagy köszönés nélkül kirontok a teremből. Végigszaladok a folyosón, le a lépcsőn, ki az ajtón, át az úton. Mintha legalább üldöznének. A világ lassított felvételbe vált, a fülemben hallom a dobogó szívem, összemosódik az utca zajával.

Nagyjából tizenöt perc alatt elérem az erdő szélét és lelassírok, hogy levegőhöz jussak. Soha nem gondoltam volna, hogy van annyi erő bennem, hogy negyed órán keresztül tudjak megállás nélkül futni. A lábaim remegnek és az összeesés szélén érzem magam, zihálok, csorog rólam az izzadság, de tovább megyek, bár képtelen vagyok futni.

- Várj meg... - suttogom. - Várj meg. - ezt ismételgetem és az erdő visszhangozni kezdi egy idő után, ugyan azon az erőtlen hangon, amin én, csak sokkal hangosabban. Mintha ebből erőt nyerhetnék, újra futásnak eredek. - Várj meg, itt vagyok. - ha így folytatom, nagy az esélye, hogy el fogok ájulni, de nem adom fel.

Elérem a kidőlt fát, szinte átbukfencezek rajta, de rögtön talpon vagyok. - Itt vagyok, itt vagyok! - mormolom egyre hangosabban, ahogy távolról megtekintem a három követ. Észre sem veszem és begyorsítok. - Itt vagyok! - kiáltom mintegy végszóként, mielőtt megbotlok egy gyökérben és hasast vágok két méterrel a célom előtt. Meglepettségemben felsikítok, de nem állok le, a következő pillanatban már a dobbantón állok. Elvesztem az egyensúlyom és  majdnem a tóban végzem, de még szerencsére időben elkapom a bal ajtófélfát és inkább leülök, hogy stabilabb helyzetbe kerüljek.

Megmosom az arcom, majd kényelembe helyezem magam. Percek telnek el, talán órák is, amíg végre úgy érzem, visszaszereztem az energiám nagy részét. Csak ülök némán, mélyeket lélegzek, hangosan szuszogok és összeszedem a fejemben az érveket amellett, hogy ez mekkora idiótaság volt. Egyrészt a szüleim végtelenül mérgesek lesznek és örökre szobafogságot fogok kapni. Lesz egy igazolatlan órám suliban, az osztályom mindig ezzel a kis jelenetemmel fog szívatni, a matek tanár pikkelni fog rám, én leszek a fura gyerek.

Ja várjunk, eddig is én voltam a fura gyerek. Én vagyok az egyetlen, aki minden évszakban ilyen 18-19. századi ruhákban jár, csak én nem bírom a techno zenét, nem sportolok, nincsenek trendi hobbijaim, szeretek táncolni és gátlástalan vagyok, tehát akárhol rákezdek, ha elindul egy zene a fejemben, emellett sok mindent megcsinálok, amit mások cikinek tartanak. Nincsenek is barátaim az egész iskolában és még a családom is furának néz.

Igen, ennek a világnak én mindig is fura voltam. De tudom, hogy nem ide tartozom. Tudom, hogy ez csak egy átmeneti hely, ahol élnem kell addig, amíg az igazi otthonom rám nem talál. Pontosan ezért nem érdekel semmi, ami itt történik. A technológia szuper, nekem is van telefonom, de zenehallgatáson kívül mást nem gyakran csinálok rajta. A tantárgyak érdekesek, de semmi hasznom nincs belőlük. Az emberek egyformák, felszínesek és titkolózók, a saját öcsémet sem ismerem rendesen. Nem foglalkozok az ilyen problémákkal, nem próbálok megfelelni, csak élek, ahogy boldog vagyok. Mert én nem ide tartozom.

Összetapad a szám és rá kell harapnom belülről, hogy tudjak nyelni. Teljesen kiszáradtam a futástól.
- Legalább vizet hozhattam volna. - tudatom magammal. Igazán nem telt volna sokba, ha elmegyek a helyemre, hogy kivegyem a kulacsom a táskámból, mielőtt elszaladok. Így soha nem szedem össze az erőmet, hogy hazamenjek.

- Ilyet mondani, miközben az erdő legtisztább vizű tava mellett ülsz, kész sértés a természetre nézve.
- Ó, igaz! De hülye vagyok! - kiáltok fel. - Várjunk mi?! - ijedtemben felugrok és a kiszámíthatatlan mozdulat miatt a vízbe esek. Észre sem vettem, hogy idő közben társaságom lett.