Zseblámpám fényében végre meglátom a tavat. Az órámra nézek, egy lesz öt perc múlva. Lelassítok. Úgy érzem, mintha valaki figyelne. Nem vagyok egyedül. Valaminek a jelenléte felkavarja a gondolataim. Arra akar kényszeríteni, hogy tűnjek el innen.

Mintha beleférkőzne az agyamba, beszélni kezd hozzám.
- Margo, igaz? - teszi fel a költői kérdést. - Ne menj át abba a világba. - mennydörgi rémisztő hangon. - Nem oda való vagy. Ki fognak közösíteni, vagy akár ki is végezhetnek a másságod miatt. - drámai szünetet tart. -Hisz te ember vagy. - fejezi be kegyetlenül. Mondatai visszhangként zúgnak a fejemben, de akármennyire megrémítettek, nem tudom rávenni magam, hogy elmozduljak.

Nem szabad gondolkoznom. Suttogást hallok, azt a megszokottat, amit olyan sokszor hallottam már a tó közelében. Koncentrálok, hogy kitaláljam mondandóját. Itt kell maradnom. Újra elindulok a tó irányába, de egy sötét, kalapos alak jelenlétét érzem magam mögött és ez újra eltántorít.

Mikor a józan eszemre hallgatnék, elöntenek a kételyek és a bizalmatlanság. Felgyorsul a légzésem, a szívem hevesen ver és elgyengülnek a lábaim. Ráharapok a számra, erősebben markolom a poggyászom és a fejszém. Tudom, hogy nem lennék képes használni a fegyverem, ha az életem múlna rajta sem. Nem merek megfordulni, félek lépni és érzem, ahogy megfeszülnek az izmaim. A mellkasom felől bizsergés árad a testembe és már készülök a végre.

Aztán hirtelen eszembe jut a suttogás. Eddig úgy éltem túl minden alkalmat, mikor itt jártam, hogy a megérzéseimre hallgattam. Lehunyom a szemem és sóhajtok egyet. Kitisztul a fejem és egyetlen szó csendül meg bennem: Fuss!

Én pedig elrugaszkodok és engedelmeskedek magamnak. Megpillantom a sellőt. Már vár rám. A dobbantóra pattanok, onnan pedig egyenesen a sellő fiú karjaiba.
- Mire a nagy sietség? - érdeklődik, de észre veszi a felénk közeledő árnyat. Egy pillanat alatt megfordít, hátam az izmos mellkasához simul, aztán egyik kezével eltakarja a szemem. A szája hozzáér egy kicsit a fülemhez. - Jó utat. - suttogja kedvesen.

Felpattan a szemem és felülök. Rémülten nézek körbe a szobában. Szimpla fehér falak vesznek körül és egy leginkább padnak kinéző kemény dolog az ágyam, leterítve egy pokróccal. Nem messze tőlem egy ágynemű tartó láda, a másik sarokban pedig egy picike íróasztal. Még soha nem láttam ezt a helyet.

Megpróbálom felidézni magamban a történteket. Az utolsó dolog, amire emlékszem, az a sellő meleg lehelete a fülem mellett. Áthozott az én világomba.

Elmosolyodok és kimászok a takaróm alól. Megpróbálok felállni, de visszaszédülök a padra. Egy pár másodpercet elidőzök, hogy felmérhessem saját helyzetemet. A torkomat gyomorsav csípi, a gyomrom bizsereg, a szájízem savanyú.

Benyit valaki a szobába.
- Azt hiszem, hányni fogok. - osztom meg vele legújabb felfedezésem.
- Rögtön hozom a vedret! - feleli az idős hölgy és el is tűnik az ajtóból. Ez természetesebben ment, mint gondoltam volna.

Nem telik el öt perc, az asszony már egy vaskos bádog vödörrel a kezében tér vissza. Elém húz egy sámlit és ráteszi.
- Engedd, hadd jöjjön, aranyom. - felnyúl a vállamhoz, hogy megpaskolja. Igen apró teremtés.
- Köszönöm. - felelem és rögtön használatba is veszem a pitlit.

Szinte egész délelőttömet az ágyhoz kötözve, a vödör felett töltöm. Gondolom ez normális, ha az ember egy másik valóságba utazik. Megállás nélkül hányok, még akkor is, mikor már nincs semmi bennem. A néni közben szorgosan gondoskodik arról, hogy legyen víz utánpótlásom. Délben már képes vagyok körbesétálni a házat. Érdekes hely, tele megkopott fényképekkel, porcelán babákkal és megmagyarázhatatlan, piros feliratokkal a fehér falakon. Patara néni végig mellettem áll és támogat, ha szükségem van rá. Nem túl beszédes, de könnyen ki lehet vele jönni.

Ebédre krumplit főz és megsózza, úgy teszi elém a tálat.
- Biztos, hogy már ehetek? - kérdezem bizonytalanul.
- Persze, tettem a vízbe jó kis iszapot. Ha megeszed, holnapra kutya bajod sem lesz. - csacsogja nyájasan, de valamiért nekem az iszap hallatára sem jön meg jobban az étvágyam. Vannak itt még olyan dolgok, amiket meg kell szoknom.

Végül ráveszem magam és egy miniatűr villával elkezdem enni, amit a néni elém rakott. Jó szándékkal csinálta, az az illendő, ha legalább megkóstolom. Észre sem veszem, szinte pillanatok alatt letisztítom a tálat. Az iszapos vízben főtt krumpli puha és van valami különleges íz benne. Hasonlít a kaporra, de annál valamivel sósabb és pikánsabb - már ha akármi lehet pikánsabb magánál a kapornál.

Kétszer is repetázok, Patara néni pedig magán kívül van a boldogságtól, hogy ízlik nekem a főztje. Ebéd után musttal kínál és már elég jól érzem magam, hogy el is fogadjam. Csendben eliszogatunk, közben a falra írt szövegeket tanulmányozom. Igazán egyedi dekor.

Egy ideje már üres poharakkal üldögélünk az asztalnál, mikor valami rossz érzésem keletkezik, mintha gyomorszájba vágtak volna. Bár nem tudom, hogyan, vagy mitől keletkezett ez, abban biztos vagyok, hogy nem fizikai vonatkozása van. Ahogy gondoltam, pár másodperc koncentrálás után jön a magyarázat - legalábbis azt hiszem, de az egyetlen dolog ami megjelenik az agyam nagyvászonos kivetítőjén, az két kéz és rajtuk öt-öt pirosra festett köröm.

Nem tudom hova tenni ezeket a dolgokat. Megpróbálom elterelni a gondolataimat, újra koncentrálni, de a kép ott függ lelki szemeim előtt és úgy tűnik, nem áll szándékában eltűnni. Azt hiszem, teljesen megőrültem. Biztos csak beképzelem az egészet, nem is megérzés ez, csak valami fura nonszensz mellékhatása az utazásnak.

Annak ellenére, hogy halál komolyan veszem ezeket a gondolataimat, a rossz érzés nem csillapodik és a végtagjaim is bizseregni kezdenek.

Patara néni lassan megmarkolja az asztalt és nehézkesen feláll. Az ideiglenes szobám ajtajához sétál és a sarokban szemügyre veszi a fejszém. Óvakodva a kezébe veszi - alig bírja el, a fegyver majdnem a válláig ér.
- Ez a tiedé? - kérdezi gyanakvóan. A rossz érzés felforgatja a hasam.
- Igen. - felelem folytott hangon, ahogy elindulok a vödör felé. Lehet, hogy a musttal kicsit túl lőttem a célon.
- Nem nagyon vagy az a gyilkoló fajta, huh? - érdeklődik tovább a néni. Ekkor megpillantom a kezeit, amikkel a fejszém markolja. A körmei rikító pirosak, pedig biztos vagyok benne, hogy eddig nem voltak azok.

Kihagy egyet a szívem. Átadom az agyam irányítását a megérzéseimnek. Megfeledkezve minden hányingerről, a bejárati ajtó felé rohanok és kitörök a házból. Követem az utat, amerre a lábaim visznek. Újult erővel, mezítláb szelem a métereket, mindent és mindenki mást figyelembe sem véve.

Átrohanok egy kis szoroson és egy távoli erdő felé veszem az irányt. Nincs időm szemügyre venni a tájat, mégis érzem, ahogy a szervezetem beissza a gyönyörű látványt körülöttem, hogy még inkább erőre kapjak.

Ahogy a lábaim fáradni kezdenek, elérem az erdő szélén álló tavat. Pár méterrel a pereme előtt összecsuklok és elterülök a földön. Nehezen veszem a levegőt. Minden lélegzettel megmozgatom az előttem hajladozó fűszálakat.

Elkezdem feldolgozni a történteket. Itt vagyok egy ismeretlen világban, egy ismeretlen helyen, erőtlenül, összeesve. Patara néni valószínűleg meglepődött, hogy csak így kirontottam a házából, de a vörös körmeinek látszata megrémisztett. Mihez kezdek most magammal? És vajon mi volt az az érzés, ami idáig kergetett egy kedves idős asszony elől?