Az igazat megvallva izgultam egy kicsit a harcok miatt. Mármint, már ott volt bennem a versenyszellem egy kis lángocska formájában, ami folyamatosan azt kiáltozta, hogy meg kell nyernem. Lehet, hogy nem lángocska volt, hanem Chiba, őszintén, a kettőt nehéz megkülönböztetni egymástól. Mindenesetre a józan eszem kicsit még mindig vitatkozott vele, hiszen ha még ezt is én nyertem volna meg, határozottan nem éreztem volna magam jól a bőrömben. Egyrészt a figyelem miatt, ami jár mindezért, de ha tetszik, ha nem, ez volt a verseny lényege, így sokkal inkább benne volt az, hogy így elveszem a figyelmet másoktól. Meg amúgy is, szimplán igazságtalan. Sokak vannak, akik sokkal tehetségesebbek, és olyanok is, akik szimplán csak jobbak. Ahogy körbenéztem a lelátón ülve, egy pillanatra még azon is elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen mit is csinálok ott. Mit keresek egy hősképzőben. Mit keresek a UA-ben. Pont én, aki úgy utálja a hősöket. Pont én, akit annyit piszkáltak, hogy tehetségtelen. Hogy ügyetlen. Hogy meg se kellett volna születnie. Hogy nem véletlen az, hogy senki sem akarja örökbe fogadni. Hogy csak azért nem szeretem a hősöket, mert ezzel a képességgel soha nem lehetek az... hiszen harcra nem jó. 

És a francba is, igazuk volt, talán mindenben igazuk volt, mert a képességem harcra tényleg nem jó, és ott volt Midoriya, vagy Bakugou, vagy Todoroki, vagy...

- Hé - ült le mellém hirtelen Kaminai kizökkentve a gondolataimból, mire kissé összerezzentem. 

- Oh, szia - köszöntem vissza a fiú felé fordulva, egy apró mosollyal az arcomon. Vagy Kaminari.

- Szerinted, ha lényegesen több Voltot próbálok használni, mint amire képes vagyok jelenleg, akkor a maximumomat fogom, valamivel többet, vagy nullát, mert a képességem azt mondja, hogy nem tudja teljesíteni a parancsot? - kérdezte. Egy ideig pislogás nélkül meredtem rá, magam sem tudnám pontosan megmondani, hogy mire várva, talán csak arra, hogy eltűnjön, és kiderüljön, hogy az egészet hallucináltam, ami persze nem következett be.

- Nem tudom, miért nem próbáltad ki? - kérdeztem vissza végül.

- Most jutott eszembe - vont vállat egyszerűen, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy az embereknek ilyenek jutnak az eszébe, aztán olyanokat megkérdeznek róla, akik amúgy szinte semmit sem tudnak a képességéről.

- Ilyeneken gondolkodsz közvetlen a meccsek előtt? - vontam fel a szemöldököm.

- Hát, nem egészen. Csak így azon járt az agyam, hogy hogy tudnám bárki ellen megnyerni a meccset, és aztán ez így felmerült bennem. Szerintem amúgy inkább kiprodukálná a maximumot, mert nem annyira konkrét - válaszolta meg az én kérdésem, majd a sajátját is.

- Hogy érted? - döntöttem oldalra kissé a fejem, ami szinte tudat alatti megmozdulás volt, érzékeltetve vele, meg magammal is, hogy kezd ténylegesen érdekelni a beszélgetés.

- Sokkal inkább olyan, hogy jelzem, hogy kellene egy kis elektromosság, mire jön a kérdés, hogy mennyi. Meg tudom adni Voltban is, hiszen emiatt tudom, hogy nagyjából mennyit tudok produkálni, de én is, meg a képességem is jobban kezeljük, ha valamihez viszonyítom. Például egy villanykörte elektromos energiája. Vagy mondjuk annyi, hogy feltöltsek egy telefont. Érted - magyarázta, mire bólintottam. - Neked gondolom jóval konkrétabban kell.

- Hát, eléggé. Pontosan oda érkezem, amit elképzelek magam elé. Vagy amit látok - árultam el neki. Ő erre láthatóan elgondolkodott, majd csak biccentett egyet, elraktározva az új információt. Vagy legalábbis úgy tűnt, de lehet, hogy ha egy hét múlva megkérdezném, halvány lila gőze sem lenne, miről beszélek.

- Izgulsz? - nézett rám, feltéve azt a kérdést, ami valószínűleg az eredeti célja volt azzal, hogy mellém ült, csak előbb igyekezett kicsit elterelni a figyelmem. Másnak egy szimpla témaváltásnak tűnhetne ez a kérdés, hiszen Kaminari sem úgy érzékeltette, mintha nem az lenne, de én biztos voltam benne, hogy tényleg a figyelemelterelés volt a célja. Jó srác ő, csak néha saját maga sem tud róla.

Válaszul csak határozottan bólintottam egyet, majd felsóhajtottam.

- Te nem? - kérdeztem.

- Nem tudom - felelte, mire halványan elmosolyodtam. - Mármint, elég jó képességem van, meg edzettem is, tök sokat. Ráadásul, ha már idáig eljutottunk, akkor csak felfigyeltek ránk, nem? Ha most nem lesz valami eget rengető bakink, akkor minden okés - magyarázta. - De mi van, ha lesz eget rengető bakim?

- Mint például az, hogy túl sok Voltot vársz el a képességedtől, mire sztrájkolni kezd, és egyszerűen nullát produkál? - kérdeztem, továbbra is mosolyogva.

- Például - biccentett, ő is megengedve magának egy mosolyt. - Te mitől félsz?

- Hogy olyan ellenfelet kapok, aki ellen hiábavaló az összes edzésem és küzdelmem, mert egyszerűen csak kategóriákkal jobb a képességük, ha mást nem, harcban, és nem fogok tudni tenni semmit, csak elfogadni, hogy esélyem sincs - jelentettem ki, minden mindegy alapon. Kaminari őszinte volt velem, hazudni úgysem tudok, és tényleg nem akartam ezzel terhelni, de tudtam, hogy eleve azért ült le mellém, hogy kiszedje belőlem, miért nézek ki úgy, mint aki pánikrohamot készül kapni. Egy kis túlzással.

- Soha nincs olyan, hogy esélyed sincs - közölte egyszerűen. - Ha így állsz hozzá, az pont egy olyan eget rengető baki tud lenni, amivel elvonhatod magadtól a felkéréseket. Nem baj, ha nem nyersz, rohadtul semmit nem számít igazából ez a Sportfesztivál azon kívül, hogy kellenek a felkérések. Azokból szerezz egy jót, és ennyi.

Tudtam, hogy igaza van, mert én is pontosan így fogtam fel, csak az a hülye versenyszellem, meg azok az idióta gondolatok kicsit kezdték rossz irányba elterelni a hozzáállásom. Kaminari pedig valószínűleg tudta, hogy én így gondolom, mert egyáltalán nem biztos, hogy ő is így gondolta, de tudta, hogy ezt kell hallanom, és ezáltal helyre is tett a beszélgetés. Hálásan néztem rá, mire ő csak kacsintott egyet, majd felállt, és elém nyújtotta a kezét.

- Ideje lemenni. Mindjárt kiderül, hogy hogy is lesznek a játszmák - közölte. Mosolyogva elfogadtam a felém nyújtott kezet, és hagytam, hogy felsegítsen, majd egymás mellett haladva lesétáltunk a lelátóról, hogy első sorból tudhassam meg, ki ellen is kell küzdenem.

Ez a valaki pedig nem volt más, mint Todoroki Shoto. 

Nem mi kezdtünk, viszont másodikok voltunk, és ki akartam használni azt az egy meccsnyi időt a felkészülésre, ha nem Midoriyáról és Shinsou-ról lett volna szó. Szóval fent ültem a lelátón, igyekeztem a két fiúra koncentrálni, és közben kitalálni valamit Todoroki ellen.

Nem kedveltem Todorokit. Összességében egy egész jó osztállyal áldott meg a hőstársadalom, ami meglepett, de voltak egy-ketten, akiket nem kedveltem. Ő közéjük tartozott. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy miért, de egyszerűen automatikus ellenszenvet éreztem az irányába. Viszont a képességei tagadhatatlanul felülmúlták az osztály nagy részéit - köztük az enyémet is. Nem véletlenül ajánlással került be. 

A legelső dolog, ami eszembe jutott vele szemben: a háta mögé kerülni és onnan támadni. De tudtam, hogy egy ilyen taktika nagyon hamar nagyon átláthatóvá válik, szóval igazából csak közel kerülni lenne jó. Elég nagyot ütni nem tudok, hogy kikerüljön a ringből, szóval valahogy el kell terelnem a figyelmét, hogy a szélére kerüljünk és...

- A francba, Midoriya-san - suttogtam, mikor a fiú válaszolt Shinsou-nak, ő pedig átvette az uralmat az agya felett. - És gratu, Shinsou - tettem hozzá, még halkabban. Ez volt az a pont, ahonnan eléggé lefoglalt a mérkőzés, és néztem, ahogy a zöld hajú fiú lassú lépéseket tesz a pálya széle felé, mindenkinek kikészítve az idegeit. Észre sem vettem, hogy felálltam, annyira Midoriya monoton mozgására fókuszáltam. 

Aztán egyszer csak kitört. Egyrészről egy hatalmas kő esett le a szívemről, viszont egy másik odagördült a helyére, mert Shinsou-nak nem volt más lehetősége a bizonyításra. Innentől egyértelmű volt, ki nyert, szóval csak megráztam a fejem, visszaültem, és próbáltam kidolgozni valami taktikát, vagy bármit, amitől lenne esélyem Todorokival szemben.

Végül felkészületlenül mentem ki. De legalább büszkén. Azt hiszem. 

- Rossz hírek. Itt nem lesz elég a gyorsaságod - közölte velem a fiú azonnal. Megvontam a vállam, próbálva lazának mutatkozni, de majd szétvetett az ideg. Nem akartam egy jégtömbbe fagyva meghalni. Vagy csak felnyársalódni egyre. Vagy veszíteni egy pillanat alatt úgy, hogy kitol a pályáról. Annyi lehetősége volt, és nekem olyan kevés.

Ahogy elindult a meccs, futásnak eredtem. Láttam a jeget formálódni Todoroki előtt, és már éreztem is a hideget. A karomon és a nyakamon az összes szőrszál az égnek állt, de igyekeztem nem foglalkozni vele. Útközben elteleportáltam a fiú elé. Ő a háta mögé már emelt egy jégfalat, valószínűleg oda számított rám. Mellkason vágtam, mire nekicsapódott a jégfalának. Érkezett ellenem egy következő támadás, vékony és hegyes - és hideg -, de kitértem előre egy egyszerű ugrással. Ezután egy röpke másodperc, ennyi időm volt lépni, ki kellett használnom.

Az ütés után észrevettem, hogy az egyik lábára nagyobb arányban helyezi a testsúlyát, mint a másikra. Nem annyira, hogy könnyen megtartsa az egyensúlyát azon az egyen, de eléggé ahhoz, hogy a másikat könnyű legyen kirúgni alóla. Szóval újra közelebb teleportáltam és megkíséreltem ezt a lépést, igyekezve kizárni a mínusz fokokat, amik folyamatosan körülvettek, és egyre jobban. A UA testnevelés egyenruha határozottan nem volt fagyálló.

Eléggé kibillentettem ahhoz, hogy egy ideig ne rám fókuszáljon, úgyhogy be tudtam mérni még egy ütést. A fiú hátraesett, megkerülve a jégfalát, a ring oldalának irányába. Haladás.

- Tudod, ahhoz képest, hogy pofátlanul jó képességed van, van még hová fejlődnöd sok más téren - közöltem, próbálva kissé felidegesíteni. Todoroki arrogáns volt, és határozottan hitt a tudásában. Ha ebből kibillentem, az nem rossz kiindulásnak. - Sokkal jobban kell figyelned arra, hogy hogyan támasztod le a lábaidat. 

- Fogd be - morogta, és megtámadott egy adag jéggel, amiket ugyan nem könnyen, de egy teleportálással valahogy kikerültem. Gyakorlatilag az egész pálya be volt már fagyva ezen a ponton. Azaz nagyon nagyon hideg volt. És minden csúszott. 

- Csúszik - suttogtam magam elé megvilágosodva. A tekintetemmel megkerestem a fiút, aki éppen a következő támadására készülve irányította a kezeit felém. Érkezett egy újabb adag jégtömeg, ezúttal egyszerűen annyira szabálytalan alakú, hogy alig tudtam megmondani, hol lesz a széle, hová kellene teleportálnom. 

Todoroki okosan hagyott magának egy kevés száraz területet, ott állt, de nekem valahogy magam mellé kellett csábítanom, ami nem tűnt túl működőképes elképzelésnek. Elkiálthattam volna magam, hogy "nem mersz idejönni?", de ennél azért okosabb volt. 

A következő adag jég még nagyobb kiterjedésű volt, egyre nehezebben kerültem ki őket. Ráadásul a kezemben a vér kezdett kissé befagyni, nehezebben mozgattam az ujjaimat, és fájtak is. Mindenem fájt, nem voltam hozzászokva az engem körülvevő mínusz fokokhoz.

Túlzás lenne azt kijelenteni, hogy Todoroki sem, de látszott rajta, hogy lassul, ahogy egyre jobban fagy le ő is. 

- Miért nem használja a másik oldalát? - suttogtam, a szemöldököm ráncolva, de hangosan nem mondtam semmit. 

- Nem kerülgetheted örökké - kiáltott rám a fiú, küldve egy újabb adaggal, aminek most kisebb volt a terjedelme. Talán ő is kevésbé bírja, ha éppen befagynak az erei. Logikusnak tűnt.

- De te sem bírod örökké - jegyeztem meg, valamivel halkabban tőle, ugyanis igen közel teleportáltam a kis száraz szigetéhez. Ezután az érkezés után sikerült nem megcsúszni a jégen, ellentétben az előzőekkel, ahol mindig arrébb kerültem néhány centiméterrel. Gyorsan arrébb ugrottam egy újabb jégcsapszerű támadás elől.

- Közelebbről mintha jobban menne a célzás - jelentettem ki, majd néhány méterrel távolabb kerültem, de már nagyon nem oda érkeztem, mint ahová terveztem. 

- Adok én neked közelebbről is, ha kell - morogta, majd felemelte magát egy adag jéggel. Remek.

Érkezett az újabb adag jég, könnyedén kikerültem, tekintetem egy pillanatra sem levéve a piros és fehér hajtincsekről és a hozzájuk tartozó sebhelyes arcról. Vajon honnan volt a sebhely?

Még egy támadás elől elteleportáltam, majd a fiú mögé, és ellöktem abba az irányba, ahol legközelebb volt a ring széle, de megerősítette a lába alatt a jég fagyottságát, és így nem csúszott el annyira. Nem tudtam nem észrevenni, mennyire be volt fagyva mindene az egyik oldalán.

- Mi lenne, ha ezt lassan befejeznénk? - nézett fel rám, majd egy levegővétel után egyszerűen mindenhol megnövesztette a jég magasságát. A szememmel kiszúrtam a megfelelő pontot, de már késő volt, két jégdarab közé szorultam, ami miatt nem teleportálhattam el, mert semmi sem garantálta, hogy egy darabban érkezek. Ugyan a helyzetből még el tudtam volna menekülni, de Todoroki egy újabb jégdarabbal letörte azt a részt, ahol én voltam ezáltal én pedig leestem, majd ki az egész ringből. 

Az érkezés sem volt kellemes, de mit nekem az a kis agyrázkódás ahhoz képest, amennyire lefagyott minden egyes porcikám. Ahogy az adrenalinnak az a minimális melegítőhatása is eltűnt, gyakorlatilag alig tudtam mozogni. 

- Te jó ég - motyogtam, de valószínűleg katasztrofálisan artikulálatlan volt, mert a szám is be volt fagyva. Mielőtt elájultam a hidegtől - és az eséstől - még láttam ahogy néhány homályos folt megindul felém kezükben pokróccal. 

Egészen meg vagyok elégedve ezzel. Ti mit gondoltok? Azt hiszem, lassan újra beindul ez a sztori. Éljen?