Jirou a falba dugta a csatlakozóit, hogy lehallgassa, melyik emeleten lehetnek az ellenfeleink. Én közben igyekeztem megfigyelni, hogy mit és hogyan is csinál pontosan. Érdekes volt a képessége, az egyszer biztos, majd egyszer kifaggatom róla.

- Negyedik - húzta ki végül a falból a kis csatlakoztatókat, mire bólintottam. Örültem, mert az nincs olyan messze, de egyben aggódtam is, mert ez azt jelentette, hogy akár az ellenfeleink is feltűnhetnek bármelyik pillanatban.

- Ha látom a bombát, nyert ügyünk van - jelentettem ki. Erre ő biccentett egyet, majd elindult felfelé, én pedig követtem. Igyekeztem nem úgy érezni magam, mint akit bármelyik pillanatban hátba támadhatnak, de nem volt olyan könnyű. Még úgy sem, hogy tudtam, a lánynak van olyan jó hallása, hogy bármit észrevegyen. Gyorsan haladtunk, de azért néha megálltunk, hogy tudjon hallgatózni, illetve én addig körbenéztem. Azon a ponton még igencsak haszontalannak éreztem magam.

- Vigyázz! - húzott arrébb a folyosón hirtelen Jirou, mire egy pillanatra kicsit elvesztettem az egyensúlyérzékem. Hamar újra két lábon álltam, és az ellenfelet sem volt nehéz kiszúrni

- Hová-hová lányok? - kérdezte egy vigyorgó Kaminari. Vetettem egy pillantást Jirou-ra, aki csak bólintott, hogy majd ő elintézi. Elmosolyodtam, majd a szőke hajú srác mögé teleportáltam, és félig futva, félig teleportálva haladva - hogy biztosan ne érjen utol - végül megérkeztem a helyiséghez, ahol a bomba volt. Meg rengeteg, de tényleg rengeteg madár. Értetlenül néztem körbe, mikor az egyik sas hirtelen támadásba lendült. Kikerekedett szemmel teleportáltam arrébb. Honnan szedett ez össze ennyi madarat? A következő pillanatban már egy óriási pók mászott a vállamon, mire sikítottam egyet, majd riadtan lesöpörtem. Oké, a meglepetés ereje náluk volt, de ez nem jelenti azt, hogy nyerni fognak. Erőt vettem magamon, és tüzetesebben körbepillantottam a teremben, amit szinte mindenhol elleptek a madarak.

- Sakai! - hallottam Jirou kiáltását. Beharaptam az alsó ajkam, majd gyorsan megkerestem a szememmel a bombát. Már olyan közel voltam, gyorsan be akartam ezt fejezni inkább. Nem hiányzott még egy pók a vállamra, próbáltam leignorálni a tényt, hogy bármelyik pillanatban újra felmászhat rám, és akár meg is csíphet.

- Jól vagyok - kiáltottam vissza, és kiszúrva a bombát elteleportáltam, a kezemet előrenyújtva. Érkezéskor a bomba fala szinte azonnal belesimult a tenyerembe, én pedig elmosolyodtam a fémes anyag érintésére. 

- A hős csapat nyert!

- Azért jók voltatok, jó terv volt - néztem Kodára, mire ő zavartan elfordult. A fiúnak barackszínű bőre, illetve kő alakú feje volt. És a kő egyáltalán nem túlzás, még ilyen kis barázdák is voltak rajta. Amennyire ijesztően tudott volna kinézni izmosabb testfelépítésével, legalább annyira visszahúzódó volt valójában.

Közben bejött Jirou és Kaminari is. A fiú kissé csalódott fejet vágott, de mikor megláttam őket, az első dolgom volt a lány nyakába ugrani.

- Megcsináltuk - örültem. Kissé megilletődötten ölelt vissza.

- Most mit vagy úgy oda? Jó terv volt, persze, hogy megcsináltuk - vont vállat, mikor elengedtem. Zavartan megvakargattam a tarkóm. Viszont ő is kicsit zavarban volt, nem nézett se rám, se Kaminarira.

- Bocsi, csak nagyon belelkesedtem - válaszoltam meg a kérdését, mire felnézett rám, majd halványan elmosolyodott.

- Egyébként mi volt az a sikítás? - kérdezte témát váltva.

- Ja, egy pillanatra még én is lefagytam. Megijedtél a madaraktól, vagy mi? - vigyorgott rám Kaminari kissé önelégülten.

- Inkább egy póktól - válaszoltam kissé elvörösödve. - Nem épp a kedvenceim.

- Pók? - sötétült el azonnal a szőke hajú fiú tekintete, Jirou viszont csak felnevetett.

- Egy pók? Komolyan egy pók miatt visítottál akkorát? - kérdezte még mindig szórakozottan, mire a tenyerembe temettem az arcomat. 

- Nem baj, Sakai-chan, majd én megvédelek a pókoktól - kacsintott rám Kaminari.

- Ez nagyon kedves tőled - emeltem fel a fejem, elmosolyodva.

- Elvégre ez egy hős dolga - húzta ki magát a srác. Erre Jirou felnevetett, én pedig csak tovább mosolyogtam. A francba, hogy megy másoknak ilyen egyszerűen a nevetés? Koda továbbra sem jött oda hozzánk, inkább a madarakkal volt elfoglalva.

Jó hangulatban tértünk vissza, hogy kiértékeljék a meccsünket. Büszke voltam magunkra, hogy nyertünk, de közben tudtam, hogy ha nem ilyen szerencsés a csapatosztás, akkor nem biztos, hogy ilyen eredménnyel végezzük. Vagy például, ha bevédenünk kellett volna a bombát. Az se ment volna túl jól. Szóval van még hová fejlődnöm. 

Összességében egy egészen jó és hasznos órát hozott össze nekünk All Might, bár az irányába előre felépített sztereotípiáimnak nagyjából megfelelt, és nem éppen pozitív értelemben. Viszont ezzel aznapra végeztünk is, szóval elindultam munkába. Akkor nem volt edzés, viszont ez nem jelentette azt, hogy lazsálhatok. Az ösztöndíj szép és jó dolog, de nem fogok ezért felmondani, és amúgy is, abból amit csak tudok, inkább odaadok az árvaháznak. 

- Jó napot, Kawasaki-san - köszöntem a főnökömnek, mikor megérkeztem a könyvesboltba. Betettem a táskámat az egyik kulccsal zárható kis szekrénykébe, majd odamentem a férfihoz, hogy megkérdezzem, mit tudok ma csinálni.

- Érkezett egy új haiku verseskötet, egy igencsak nagy adag belőle ráadásul. Kerítenél neki helyet? Nyugodtan át is rendezheted a polcokat, ha kell, valamennyi mehet a raktárba is - tett le az asztalra elém egy dobozt, tele aprócska könyvekkel.

- Természetesen - bólintottam mosolyogva, majd elkezdtem körbejárni a helyet, hogy megtaláljam, hol lenne a tökéletes a kötetek számára. Végül hátra kerültek, egy kicsit kellett rendezkednem is, de szerintem azok a vevők, akiket érdekel, meg fogják találni, és az a lényeg. Kicsit vonakodva ugyan, de végül csak vettem belőle egy példányt, nagyon szép haikukkal volt tele, nem hagyhattam ott. Sachival egyszerűen imádtuk őket, volt egy időszak, amikor csak haikukban beszéltünk.

- Wow, Mao, ezek nagyon csodásak - lapozgatta a kis könyvecskét, mikor vacsora után leültünk egymással szemben a folyosón a földre beszélgetni. Mosolyogva néztem a gyermeki örömöt az arcán, ahogy gyakorlatilag végigolvasta az egészet, szinte közvetlenül azután, hogy a kezébe nyomtam. Nem tudott betelni vele, a kedvenceit többször is felolvasta, különböző hangsúlyozással. 

"Fácánt ha hallok,
gyakran vágyódom halott
szüleim után." 

Ez volt az abszolút kedvence. Azt mondta, ránk emlékezteti, csak sokkal művészibb, mint mi valaha is leszünk. A mondat második felén talán megsértődhettem volna, de valahol, azt hiszem, igaza volt. Bármennyire is szerettük mindketten a művészeteket, egyikőnk sem arra a pályára született.

A fácánról viszont eszembe jutottak a madarak az aznapi gyakorlaton, szóval miután eleget szórakozott a haikukon, mesélni kezdtem. Említést tettem a túlzásba esett első körön résztvevőkről, az okos lányról - akiről időközben megtudtam, hogy Yaoyorozunak hívják -, Todorokiról, de a mi körünkről meséltem természetesen a legtöbbet. Jót nevetett azon, hogy mennyire megijedtem a póktól - nem is vártam mást tőle -, és kérte, hogy minél részletesebben mondjam el.

- Néha azt kívánom, bárcsak ott lennél velünk - sóhajtottam fel, fejemet a falnak döntve.

- Ennyire utálsz? - kérdezte, mire halványan elmosolyodtam. Abban igaza van, hogy ő meg a hősképző nem igazén fértek volna meg egy helyen. Iida óriási balhét rendezett volna azon, hogy mennyire felelőtlen, de ebben bármennyire is hasonlítottak Bakugou-val, vele sem jött volna ki jól. Talán Kaminarival, vagy Kirishimával, ők olyan típusoknak tűnnek, akik mindenkivel megtalálják a közös hangot. - Megkedvelted őket, mi?

- A hősöket? - kérdeztem gúnyosan. - Ugyan, ennél jobban ismerhetnél már.

- Nem rájuk gondoltam - rázta meg a fejét. - A hőstanonc társaidra. 

- Ők jó fejek nagyjából - mondtam zavartan. Valamiért úgy éreztem, rossz az, hogy kezdem megkedvelni őket. Hogy ez nem helyes. Kezdett bűntudatom lenni miatta.

- Semmi baj, Mao, ez természetes. Ők az osztálytársaid, örülök, ha jól kijössz velük - mondta mosolyogva Sachi, én pedig viszonoztam a mosolyát. - Ne gondold, hogy én azt akarom, hogy ne legyél velük jóban - tartotta fel a kezeit védekezően, én pedig bólintottam. Nem gondoltam. - Csak nem akarom, hogy megváltoztassanak, vagy valami - tette hozzá, zavartan dobolva ujjaival a padlón.

- Oh, ne aggódj, annál én makacsabb vagyok - vontam vállat mosolyogva.

- Igaz, ne haragudj - sóhajtott fel.

- Lassan el kellene kezdenünk takarodóztatni, nem? - néztem körbe.

- De, valószínűleg de - biccentett, én pedig nagy nehezen feltápászkodtam.

- Na, gyere - nyújtottam a kezem, a még mindig a földön ülő fiúnak. Ő felnézett rám, szürke tincsei kissé a szemébe lógtak, vékony ajkain sunyi mosoly játszott. - Mit tervezel? - kérdeztem riadtan, de már késő volt, ő megragadta a kezem, és lehúzott maga mellé.

- Ne menjünk még, maradjunk - rejtette el a fejét a nyakhajlatomban. Éreztem, hogy bukfencezik egyet a gyomrom, és halkan felkuncogtam. 

- Sachi, ne már - susogtam szórakozottan, mire ő csak hümmögött egyet.

- Nevettél - jelentette ki. Erre hatalmasat dobbant a szívem. Magam sem értettem miért, egyszerűen olyan aranyos volt, hogy örült már a ténynek is, hogy nevettem. Mert tényleg nevettem. Ahogy ebbe belegondoltam, attól csak még inkább nevetnem kellett. Ugyan nem tartott tovább öt másodpercnél, de igenis nevettem. - Basszus, de gyönyörű a nevetésed.

- Hagyd már abba - temettem zavartan a tenyerembe az arcom.

- Nevess többet - mondta szinte utasítóan.

- Ha azt mondom, jó, akkor hagysz menni? - kérdeztem felvonva a fél szemöldököm. Erre egy ideig csendben volt, majd még jobban befelé fordította a fejét. Ahogy vette a levegőt, csiklandozta a nyakamat, puha hajával együtt.

- Megfontolom - jelentette ki. Az égnek emeltem a tekintetem. Barom. Aztán halványan elmosolyodtam, ugyanis eszembe jutott egy egyszerűbb megoldás a menekülésre. Ugyan abban nem voltam biztos, hogy tényleg menekülni akarok, de voltam elég makacs ahhoz, hogy ne hagyjam, hogy az legyen, amit ő akar. Szóval csak szimplán elteleportáltam onnan. Mikor megérkeztem pár méterrel arrébb majdnem elesve, hallottam, ahogy Sachi feje koppan a falon. - Ez nem ér! - nézett rám lebiggyesztett ajkakkal.

- Amit te csináltál, az nem ért - nyújtottam ki a nyelvem. Te jó ég, ez a srác tényleg kihozza belőlem a legrosszabb oldalam. Vagy a legjobbat? Ki tudja. De az biztos, hogy én nem vagyok ennyire gyerekes alapesetben. Ezt ő is észrevette, és felnevetett. Ezután feltápászkodott a földről, majd odajött mellém.

- Menjünk takarodóztatni akkor - mondta mosolyogva, miközben gyengéden meglökte a vállam a sajátjával. Sachi meg a hangulatingadozásai néha... Durva.

- Én is ezt mondtam - forgattam a szemem, majd néztem, ahogy villámsebességgel elhalad mellettem egy kisfiú. Nagyszerű, előjött a képessége. Kárörvendően rávigyorogtam Sachira.

- Nem, nem, ezt nem hagyhatod rám! - ellenkezett azonnal hevesen.

- Hát pedig, lelkem - sóhajtottam fel tettetett szomorúsággal. - Én sajnos nem mehetek be a fiú részlegre. Te őket takarodóztatod, én a lányokat - mondtam elégedetten. 

- Ne már, Mao - szólt utánam, de én addigra már ölbe kaptam egy hat éves kislányt, akinél volt egy babafej. Igen, csak egy fej. A baba teste egy másik kislánynál volt, aki éppen bőgött és Arima-sama próbálta lenyugtatni. 

- Te is hallottad? - néztem a kislányra, mire értetlen tekintettel felém fordult.

- Micsodát? - kérdezett vissza összeráncolva szőke szemöldökeit, amelyek olyan haloványak voltak még, mintha ott se lennének.

- Mintha valaki beszélt volna - jegyeztem meg, és hallottam, ahogy mögöttem Sachi elröhögi magát.

- Most meg mintha valaki nevetett volna! - kiáltott fel a kislány csodálkozva. Elmosolyodtam azon, hogy mennyire aranyosan nézett ki, majd bólintottam egyet.

- Nekem is úgy tűnt - értettem egyet. - De sajnos ezt a rejtélyt te már nem derítheted ki, megyünk aludni - koppintottam az orrára.

- Neee! - ellenkezett azonnal, egyik kis kezét kinyújtva hátrafelé, ahol még mindig ott volt Sachi. Egy pillanatra belehasított a szívembe Chiasa hiánya, de igyekeztem nem foglalkozni vele. Ő most boldog, és ez a legfontosabb.

- Pedig muszáj - indultam meg a haját simogatva. A kislány még ellenkezett egy darabig, de nem ugrott ki a karjaim közül, így csak be tudtam vinni a szobájába, még ha nem is olyan könnyen.