Vacsora után, villámgyorsan álltam fel a helyemről, hogy a szobámba induljak, de nem számoltam azzal a ténnyel, hogy Loki is pont abban a pillanatban indult volna és összeütköztünk. Sikeresen lefejeltem a mellkasát. Ami kőkemény. Vagy mondjam inkább úgy, hogy jégkemény? Ennek hangot is adtam:

- Aú.. Miből vagy te, hogy ilyen kemény vagy? - simogattam a fejemet a fájdalomtól, mire csak egy gúnyos vigyoros választ kaptam.

- Talán odafigyelhetnél jobban? - Á, hát persze. Én vagyok a hibás. Na azt már nem. 

- Nem hallottál te meg arról, hogy: Hölgyeké az elsőbbség? - kérdeztem tőle, mire csak megvonta a vállát.

- Ha látok egy hölgyet is - és már megint az a pimasz vigyor ül az ajkán. Úgy letörölném a képéről. Gondoltam, de utána csak megráztam enyhén a fejem. Nem nem, Vanda. Mára eleget csináltál magadból hülyét. 

Így hát, egy szót sem szólva a fekete hajúhoz visszavágva, elegánsan kikerültem, méltóságteljes, rideg arccal. Szinte levegőnek néztem. 

Csak akkor néztem vissza, mikor már a terem ajtajában álltam. Síri csend követte utamat, még pedig amiatt, mert az emberek csak meglepődött tekintettel néztek minket. De egy arcot sosem fogok elfelejteni, amíg élek: Loki döbbent, ugyanakkor..elismerő tekintetét.

●○●

Néhány perc alatt odaértem a szobámhoz, mivel hamar meg szoktam tanulni az útvonalakat. Magabiztos mosollyal lépkedtem végig a folyosókon, de amikor már becsukódott az ajtó mögöttem, nekitámasztva a hátam, csúsztam lefelé, egészen a földig. És könnyeztem.

Miért hoz ki belőlem ilyet? Egyszer a dühös énem tör ki, mikor beszélünk, de néha meg..az érzékenyebb. A térdeimet közben átkulcsoltam a kezeimmel és már szabad utat engedtem a könnyeimnek. Sírtam. 

Utálom Loki Laufeyson-t! 

Mondogattam ezt a mondatot magamban, ám a végére már magam sem hittem el. Valamiért az első benyomástól kezdve (ami ugye nem volt felettébb jó) egyre inkább kerül közelebb hozzám. A kinézete. A hülye humora. De még a perverzsége is! 

Lehajtottam a fejem a térdeimre már és úgy maradtam, amíg el nem nyomott az álom.

●○●

Körülbelül két óra telhetett csak el ott, a földön fekve, mikor ébredezni kezdtem. Már jócskán éjszakában járhatott az idő. Viszont valaki a karjába vett és megindult velem. Ekkor, mintegy varázsütésre, kiment az álom a szememből és meghökkenten néztem a kék szempárba, amihez fekete haj társult.

- Css.. Csak odaviszlek az ágyhoz - gyengéden suttogott. Még sosem láttam ilyennek. 

Meglepett fejemet ő is észrevehette, mert amikor letett az ágyra, egy kis mosollyal még futotta tőle egy kisebb beszólásra.

- Na mi az? Szellemet láttál? - nevetett, de én még mindig nem hittem, hogy ez igaz. 

Nyújtottam felé a kezem, mire abbahagyta a nevetést és kíváncsian nézte, hogy mire készülök. Nem is kellett sokáig várnia, mert utána feljajdult, mert meghúztam a haját.

- Áú! Ezt miért kellett? - szúrósan nézett rám, mire csak megvontam a vállam.

- Csak meg akartam győződni róla, hogy tényleg te vagy az. Olyan, mintha kicseréltek volna - erre már újra mosolygott és megvonta a vállát.

- Hm.. Lehet, hogy ezt tették - könyökölt az ágyam szélére vigyorogva - De már látom, hogy téged nem. Sajnos - viccelődött, mire enyhén meglegyintettem az arcát.

- Nem vagy vicces - ám az állításomat megcáfolva elnevettem magam.

De utána meglátva a most már komoly arcát Lokinak, én is elkomorodtam. 

- Mi van, miért nézel így? - kérdeztem végül, mikor már kezdett ez a helyzet kínossá válni - Ja tényleg, és miért jöttél ide? - kérdeztem, ahogy eszembe jutott, hogy ezt sem tudom még.

- Miért sírtál? - kérdezte rögtön, figyelmen kívül hagyva a második kérdésemet. De abban a pillanatban az volt a legkisebb problémám. Valamiért nem akartam közölni vele, hogy miatta sírtam. Most olyan..más volt. Olyan..kedves. Megráztam a fejem, miközben legyintettem is egyet.

- Hagyjuk. Honvágy - hazudtam egy enyhe mosolyt erőltetve magamra, de ő átlátott rajtam.

- Miattam, ugye? - szomorúan mosolygott már - Tudom. Nem kell hazudnod.

Még levegőt is elfelejtettem venni és már épp tiltakoztam volna, mikor csendre intett.

- Mondtam. Nem kell hazudnod. Tudom, mikor valaki miattam szomorú - lehajtja a fejét, nem néz rám. Ám én nem hagyom szó nélkül. Felemelem a fejét a kezemmel, hogy a szemébe nézhessek.

- Akkor miért viselkedsz így? Ha nem szereted ezt, akkor miért nem teszel ellene? - ellökte a kezemet és felállt. 

- Te ezt nem értheted! Nem akarom, hogy megszeressenek!

- De miért? Az a legjobb az életben - fejtem ki a véleményem - Ha szeretünk és viszont szere..

- Pont ez az, amiért nem tudom ezt csinálni! Találkozok valakivel és ha megszeret, akkor..én is megszerethetem - néz újra rám, de rajtam csak az összezavarodottságom láthatja - Nem érted, igaz? 

Megrázom a fejem.

- Őszintén..nem. Magyarázd el - mintha már nem lennék álmos, ültem az ágyon, figyelve őt. Keserűen elmosolyodott.

- Ha szeretnek, akkor egy idő után én is elkezdeném szeretni. És ha több emberrel vagyok így..akkor egyre gyengébb leszek. A szeretet gyengévé tesz - ül le végül mellém az ágyra - Hát ezért. 

Ezután meghökken, mert el kezdek nevetni. 

- Mi olyan nevetséges? - kérdezi összezavarodva, amin már csak mosolyogni tudok.

- Te - már kezdene megsértődni, mire gyorsan kivágom magam - Nem csúfolódásképp. De te akkor még..szerelmes sem voltál? - a végét már csak halkan kérdeztem meg. Megrázza a fejét - Tényleg?

- Tényleg. Mi ezen olyan meglepődni való, már megint? - kérdezte egyet sóhajtva. Megvontam a vállam.

- Hát nem tudom. Azt hittem, azért neked is volt legalább egy kis kori szerelmed. Nekem is volt.

- Miért nem lepődöm ezen meg - égnek emelte a fejét, de láttam, hogy mosolygott. Megcsaptam kicsit a karját nevetve.

- Hé! Mr. Nemkellnekemaszerelem uraság, tudd meg, hogy nagyon jó volt az a szerelmem - tettem karba a kezem.

- Tényleg? És mégis miben? - nézett rám, már nevető szemekkel, mire én komoly nézéssel rávágtam.

- Nekem adta mindig a kisautóját - és erre a mondatomra, meghallottam a fekete hajú istenségtől egy valódi, vidám nevetést. Igaz, már előtte is nevetett, de ez valahogy másnak hangzott. Jobbnak. 

Viszont még sokáig beszélgettünk így, aminek a reggel szenvedte meg az árát..