Egy hét. Ennyi telt el azóta, hogy felébredtem a sebesülésem okozta kis álmomból. A rémálmomból. Szerencsére Loki, Thor és a többiek ugyanazon a véleményen voltak, hogy még pihennem és erősödnöm kell, így nem zargattak kérdésekkel. Nem is tudtam volna válaszolni rájuk. Ezt is érezhették gondolom. 

Nem tudom miért, de valahogy az, amit láttam az álmomban újra, annyira felkavart megint, hogy amikor Lokiék nem voltak velem, mindig eljöttek hozzám a rossz gondolatok, és megint azon kezdtem gondolkodni. 

Hogy igazuk volt az akkori osztálytársaimnak, gyerekes, naiv kislány voltam. Bugyuta, aki inkább beszélt egy kitalált baráttal, mint egy igazival, valamint inkább a könyveibe bújt, mintsem egy-egy baráti ölelést keresett volna. 

Szóval így telt el ez a hét nap. De ma már az orvos azt mondta, hogy kimehetek a gyengélkedő négy fala közül, bár még mindig pihennem kell sokat és nem erőltethetem meg a sebem. 

Hát igen. A hasamon lévő seb. Néha még mindig bele-belehasogat, és olyankor csak egyszer-egyszer tudom magamban tartani a fájdalmam. Bár.. Loki akkor átlát rajtam, érzem. Csomószor mikor megkérdezi aggódva ilyenkor, hogy: "Jól vagy?", és azt válaszolom "Persze.", mindig összehúzza a szemöldökét hitetlenül. Lehet, hogy rosszul tudom hazudni a mosolygást? ... Ez költői kérdés volt!

Gondolataimból egy számomra kedves hang szakít ki:

- Nos? Készen állsz, hogy elhagyd ezt a lelombozó helyet? - vigyorgott a már védjegyévé álló harminckét fogas vigyorával, lazán az ajtófélfának dőlve Loki, majd amint bólintottam mosolyogva, ellökte magát onnan és ruganyos léptekkel néhány pillanat alatt mellettem termett. 

- Azért nem olyan rossz itt - próbáltam megvédeni a betegszobát, de somolyogva kezdte csóválni a fejét.

- Most velem vagy magaddal akarod ezt elhitetni? - ajj..átlát rajtam. Így hát sóhajtva egyet, kuncogva válaszoltam:

- Téged nem lehet becsapni. 

- De nem ám! - vigyorgott - Végül is, én volnék a hazugságok istene, nem te - bökte meg viccesen az orrom hegyét, amire megint kuncognom kellett, és elkezdte az itt lévő dolgaimat elpakolni.

- Tudok én is pakolni! - kezdtem el azonnal, de a kezével imitálva a beszédem kigúnyolt viccesen.

- Persze. Azért feküdtél eddig ugyanúgy, ahogy itt hagytalak - erre durcás képet vágva, karba tettem a kezeimet és "csúnyán" néztem rá. De nem hatottam meg vele. Helyette inkább csak egy jóízűt nevetett rajtam - Vicces vagy, amikor csúnyán próbálsz meg nézni.

- Nem viccnek szántam - de a végére már én is megejtettem egy nevetésféleséget. 

●○●

Egész hamar össze lettek szedve a cuccaim. Bár, nem nagy kunszt, néhány meleg ruhadarab és könyvek voltak nálam. De még mielőtt felálltam volna ténylegesen az ágyból - Loki segítségével persze - abban a pillanatban jött be az orvos.

- Á, már kész is van a távozásra? - kérdezte mosolyogva, mire úgyszintén visszamosolyodva bólintottam - Remek. De ha nem gond, egy alapvető , kisebb vizsgálatot még elvégeznék. Aztán mehet - sóhajtva megint bólintottam. 

- Rendben. Csináljuk.

Amíg az orvos ténykedett körülöttem, addig a fekete hajú istenség kiment. Kábé tíz perc volt, és vissza is jöhetett. Még odaadta a doki a gyógyszereimet, amit szednem kell a sebesülésemre, meg azt is mondta, hogy egy hét múlva vissza kéne jönnöm kontrollra. Végül is logikus. Eléggé súlyos még a seb. (Viszont Loki úgy tudja, hogy már nem annyira. Akarja a fene, hogy megtudja. Akkor egész végig itt punnyadhatnék a gyengélkedőn, amíg egy karcolás sem látszódna a hasamon. El is unnám az életem.)

Na de visszatérve a valóságba. Ahogy ezt végigmondta a doki, Lokival, kettőnknek több se kellett és elmentünk onnan, amilyen gyorsan csak tudtunk. 

Azért találó ez az "amilyen gyorsan csak tudtunk" kifejezés, mert..hm..hogy is mondjam..a sebemmel nem igazán tudtam gyorsan menni. Magyarul közben hasonlíthattam egy csigára és egy teknősre egy személyben. 

De aztán csak odaértünk Loki - és most már az én - szobájához. De még mielőtt kinyitotta volna az ajtót, amivel pont szemben álltunk meg, rám nézett, elmosolyodott és hozzátette:

- Remélem tetszeni fog - és lenyomta a kilincset.

Amit akkor láttam, életem egyik leggyönyörűbb dolga volt. A szoba tele volt csupa sárga és világoskék virággal, bár inkább a sárga dominált. Az ágyon is voltak sárga virágok, bár ott inkább szirmok formájában. Valamint a plafonról egy olyan üdvözlő szöveg lógott le, amint ez állt: Isten hozott itthon. 

Beljebb lépve óvatosan, végigszántottam az ujjammal a virágokon mosolyogva, majd megálltam a szoba és a virágtenger közepén. Boldog voltam. Jó, nem mintha Lokival mióta összejöttünk, nem lettem volna máskor is boldog, de a sebesülésem és a rémálmom óta, nem érezhettem magam igazán boldognak. Még akkor sem, mikor Loki az orvos tiltása ellenére, becsempészett hozzám egy jókora tábla csokit. 

Komolyan, mintha kicserélték volna. Ahogy egyre több időt töltöttem itt az asgardi űrhajón, úgy, egyre jobban vált kedvesebbé ás szerethetőbbé Loki. Nem volt már undok, sem bunkó. Na jó, néha még a perverz feje az kihagyhatatlan bizonyos helyzetekben, de már megszoktam. 

De most igazán kezdem elhinni, hogy tényleg szeret. Hogy mialatt én lábadoztam, ő akkor is folyton mellettem volt, mikor érezte, hogy akár egy kicsit depressziósabb vagyok, próbált felvidítani. Akár szóval, akár csókkal. (Habár, elárulhatom, a csók sokkal jobb volt.)

Mialatt én elvesztem megint a virágok között a fejemben, nem vettem észre, hogy a férfi már mögém került, csak amikor már a derekamnál foga magához ölelt és arcát a nyakhajlatomba temette és belepuszilt a nyakamba. 

Jóleső bizsergés járta át a testem. Néhány percig még ott álltunk, majd eszébe jutott, hogy tulajdonképpen én még nem vagyok egészen jól - hiába bizonygattam az ellenkezőjét - ágyba parancsolt és befeküdve mellém, magához ölelve élveztük csak a pillanatot. Így nem is erőltetem meg magam, a gyógyulásomra koncentrálok, mégis élvezhetem közelebbről is a mellettem fekvő férfi melegét.