Reggeli után kicsit visszavonultam még a szobámba az edzés előtt. Minél gyorsabban el akartam jutni az ajtóm túloldaláig, ami meglátszódhatott azon is, hogy majdnem fellöktem több, velem szemben sétáló, nőt.

- Elnézést..elnézést.. - nem győztem bocsánatot kérni tőlük.

Végül odaértem öt perc múlva az ajtóm elé, amit villámgyorsan nyitottam és be is csuktam magam mögött. A hátamat nekitoltam és lassan csúsztam le egészen a földig.

Nem is tudom, hogy most min buktam ki ennyire. Pedig pillanatnyilag nem történt semmi rossz Lokival. Sőt. Ugyanúgy viselkedett, mint eddig. Udvariasan, és még figyelembe is vette a kérésemet - az elejét kivéve -, hogy ne vigye túlzásba a kedvességét.

De mi üthetett most belém? Kérdeztem magamtól, és ekkor hirtelen egy könnycsepp hullt le a szememből, le a farmernadrágomra. Lehetséges lenne, hogy mindvégig imádtam, mikor a kedvemben járt az elmúlt héten? Jó, mondjuk kinek ne növelné az egóját.

Viszont nem ez az egyedüli dolog, ami aggasztott. Hanem az, ami ezután jutott eszembe.

Egyre inkább felejtem rajta a szemem. Nem úgy, mint egy edzőn, egy mesteren. Hanem, mint férfin. És ez megrémített.

Eddig sem voltam közömbös az irányába. Olyan könnyen fel tudott dühíteni mindig, mint még soha senki. Kezdve az első pillanattól, az első edzésen át. A végére pedig, a gondolatok élén a fürdőszobai incidens állt. Ám most már kezdem azt hinni, hogy nem is haragszom rá.

Lehet, hogy csak azért, mert fegyverszünetet kötöttünk az edzések meg Thorék miatt, de már kezdem azt hinni, hogy magamat akarom ezzel becsapni. És, hogy erre rájöjjek a ma reggeli kis jelenet kellett, amit lejátszottunk a feketeséggel.

A játékossága, a huncutsága, nem csak azt bizonyította számomra a néhány perccel ezelőtti étkezésnél, hogy nem hiába a csínytevések istene. Hanem, hogy benne él még az ártatlan gyerek is, aki egy pillanatra talált egy számára megfelelő játszótársat.

És nagyon boldoggá tesz a tudat, hogy velem tört felszínre ez az énje.

Már nem sírtam. Mosolyogtam halványan, pedig csak a falat bámultam magammal szemben. Ám azt a felszínt kiszínesítették a gondolataim, az emlékeim.

Azonban hirtelen kopogás hangja ütötte meg a fülem, a képek pedig egy csapásra eltűntek a szemem elől, átadva a helyet a valóságnak.

●○●

Ha a szívem egy kis darabja kívánta is volna, hogy gondolataim tárgya, a fekete herceg legyen az ajtóban, az agyam viszont épp megkönnyebült, mikor megpillantottam Valkyriet.

- Nahát. Szia - mutattam meglepődött arcot - Nem az volt, hogy majd nemsokára az edzőteremben találkozunk? - kérdeztem, mire bólintott.

- De, ez igaz, csak.. - tördelte a kezét zavartságában - Beszélni szeretnék veled. ... Bemehetnék? - mondta néhány másodperc hatásszünet után, mire én is feleszméltem és elálltam az útból, hogy be tudjon jönni.

- Természetesen. Miről akarsz beszélni? - kíváncsian vártam, mit akar mondani. Volt egy tippem ugyan, de reméltem, hogy nem arről lesz szó.

- Lokiról.

Tudtam. Mennyire tudtam. Kifújtam lassan a levegőt, majd, hogy oldjam egy kicsit a bennem rejtőzködő nyugtalanságot, megjegyeztem magamban: Lottóznom kellene. Helyette, hogy bármit elárulhassak tovább a lelkiállapotomról, újra meglepett arcot vágtam:

- Oh, tényleg? Miért? - angyali arcot mutattam közben.

- Most mi van kettőtök között? - könyörtelenül belevágott a dolgok közepébe. De pont egy olyan kérdéssel, amire én sem tudom a választ? Vagy legalábbis, ami választ szeretnék, azt sem tudom, hogy elérhető cél-e?

Kezdtem nagyon zavarban érezni magam a fürkésző szemei kereszttüzében, de kivágtam magam egy kicsit:

- Levegő? - de nem vette a poént. Csak sóhajtott egyet, és újra beszélni kezdett:

- Ne kertelj - majd folytatta, miközben odavezetett az ágyamhoz és leülve rá, megfogta a kezeimet - Nekem bármit elmondhatsz. Valkűrtestvérek vagyunk. Nos? Mi nyomja a lelkedet? - mosolyodott el halványan rám.

A mosolya pedig, mint ha erőt adott volna. Így elmondtam mindent. A kétségeimet. A gondolataimat. Lokiról, na meg magamról is. Ő közben figyelmesen hallgatott, azután ahogy befejeztem csak ennyit mondott:

- Mennyire szerencsétlen vagy!

- Kösz - gúnyosan elnevettem magam, a hajamba túrva - Erre volt szükségem, Valkyrie.

- De tényleg! Szerelmes vagy Lokiba, viszont még mindig nem bírod elmondani neki.

- Mert tudom, hogy.. Hé! Honnan veszed, hogy szerelmes vagyok belé?! Van a fene! - mindent tudóan vigyorogni kezdett rám - Mi van már?

- Jaj, ne kéresd már magad! Mondd ki, hogy mit érzel! - unszolt.

- Őszintén? Szánalmat - ráncolni kezdte a szemöldökét - Hogy azt gondolod, hogy önként és dalolva azt mondom Lokinak majd, hogy szeretem és ez jól fog elsülni.

- Miért vagy ilyen negatív? Jó, oké, biztos rossz ember kérdezi tőled, aki látta az összes többi valkűr halálát is régen. De hé! Ez is bizonyítja, hogy bármi lehetséges - fogta meg a vállam - Pozitív lettem újra, pedig nem volt egyszerű.

- És hogy lettél megint ilyen? - kérdeztem. Megvonta a vállát.

- Csak.. a túlélt háború Hela ellen.

- Öhm..a halál istennője? - kérdeztem újra bizonytalanul, de bólintott, így megnyugodtam, hogy nem mondtam semmi hülyeséget.

- Így van. És ha én túléltem sok idő elteltével egy háborút, te is túl fogod élni Lokival a beszélgetést - nevette el magát, mire én is megengedtem magamnak egy kis mosolyt.

- Ennyire megbízol benne? - viszont erre még nagyobb röhögés volt a válasz. Nem csodálom.

- Megbízni. Sosem lehet teljességel megbízni benne. Vigyázni kell vele. De az biztos, hogy amikor veled van, levedli magáról mostanában a hideg álarcát. Úgyhogy van esélyed.

Sóhajtottam. Rendben. Akkor beszélek vele.

●○●

Megköszöntem a segítségét a végén a nőnek, majd mikor már indulni készültünk az edzésünkre, az ajtót kinyitva egy fekete hajú istent pillantottunk meg.

Déjà vu. Jutott eszembe először ez a két szó. Lokinak már törzshelye lesz az ajtóm, annyit áll itt.

- Hát te? - találtam meg az első sokk után a hangom, amit a látványa okozott.

- Beszélni szeretnék veled - mondta egyszerűen, de halkan.

- Hát akkor én nem is zavarok - mondta Valkyrie és kisiklott kecsesen a férfi és köztem a folyosóra, majd kacsintott egyet rám biztatóan - Majd bepótoljuk az edzést - és már ott sem volt.

Sokáig álltunk úgy, egymással szemben, mire beljebb invitáltam.

- Akkor.. Bejössz? - kérdeztem. Bólintott és mikor belépett mellettem a szobába, bezártam az ajtót.

Hellyel kínáltam az ágyon, de elhárította a gesztust, azt mondva, hogy most jobb lenne neki állva. Tudomásul vettem, és így én sem ültem le, inkább vele szemben álltam, mint a cövek szinte, egy méterre.

- Szóval.. Mit szeretnél? - raktam karba a kezemet, hogy ezzel kicsit a remegésem is palástoljam, amit az idegességem okozott.

Nyelt egyet, látszott, hogy nehéz rászánnia magát arra, hogy kibökje a mondanivalóját. Kicsit könnyíteni akartam a helyzetén.

- Egyébként nekem is kell mondanom neked valamit.

Istenem, miért pont ez jutott eszembe? Oké, előbb-utóbb túl kell esnem rajta, mint ahogy Valkyrie is rávezetett, de nem éreztem most rögtön késznek erre magam.

Látszott, hogy meglepődött.

- Igazán? Mit? - majd meggondolta magát, mielőtt rávehettem volna magam a válaszra - Tudod mit? Inkább én hagy adjam át, hogy mit akarok.

Vártam arra a beszédre, de hang helyett egy érintést éreztem a derekamon, és egy szempillantás alatt magához húzott Loki. Ajkát pedig az enyémnek tapasztotta.

Minden olyan gyorsan történt. A karja a derekamon, a csókja. Viszont ahogy átgondolhattam volna jobban az egészet, azon kaptam magam, hogy visszacsókoltam már. A nyelve a nyelvemmel vad táncba kezdett, de szerencsére nem akarta ledugni a torkomon. Helyette gyengéd volt és finom. Sosem gondoltam volna róla, pedig néhányszor megmutatta nekem a gyengéd oldalát.

Sosem éreztem magam ennyire szabadnak és boldognak. Mert az voltam. Boldog.

Ám mindennek vége szakad egyszer. A csók közepette, mikor az eddig derekamon pihenő keze már a hajamat simogatta, megremegett az űrhajó. A mozgástól elveszítettük az egyensúlyunkat, és ráestünk az ágyra. Loki volt alul, én pedig rajta feküdtem.

- Mi volt ez? - kérdeztem félve, mire csak ennyit mondott:

- Nem tudom. Derítsük ki!

Bólintottam, azzal leszállva róla hagytam, hogy ő is felálljon és kilépve a szobából, elindultunk egy irányba. Feltehetőleg az irányítóba.

De közben nem bírtam megállni, hogy ne fogjam meg a férfi kezét. És meglepetésemre ő viszonzásul gyengéden meg is szorította.

1237 szó! 😆😂