Egy virág nőtt ki a földből tavasszal. Valami kis margaréta, mely egész évben világzik.

Most még tavasz van, a cseresznye virága telíti be az utcákat.

A Margaréta álmodozva nézett fel a Fuji hegyre. Álmodozott a teliholdnál. Meg akarja mászni. Ő akar lenni a legmagasabban.

A kis Margaréta elszomorodott. Ő földbe van gyökerezve. Soha nem lesz olyan magasan.

Másnap egy kisleány ment játszani a rétre. Lehet nem is kisleány volt. Nagy volt ő már, vérzett egy ideje.

Virágot szedett. A kis Margaréta is figyelt, reménykedett, nyújtózkodott, pompázott. Ő is menni akart társaival. Hogy, hogy nem, nem került sorra.

Aznap este a kisvirág sírt a hold alatt. Siratta, hogy ő nem lehet fentebb.

Eltelt egy hét. Kettő. A leány visszatért, de ezúttal vitt magával valakit. Egy másik lányt. Ennek barna haja volt, a másiknak szőke. Egy szőke lány, Japánban. Ritka kincs.

Leültek a fűbe. Élvezték a tavasz végét. A cseresznyefa már rég elvirágzott, alig kellett neki pár nap.

Csak ültek, s beszélgettek. Majd felnevettek valamin. Estig beszélgettek, majd felálltak a puha fűből, lesöpörték szoknyáikat, majd elmentek.

Megint eltelt egy hónap. A barna lány vissza-vissza járt...
Ám a szőke csak most tévedt vissza. Elveszetten bolyongott, tépkedett virágokat, melyeket a hajába tűzött. A Margaréta csak figyelte, s reménykedett, hogy útra kelhet.

Ez sem az ő napja lett. Letett a céljáról, lejjebb adott. Marad virág, s majd élvezi a nyarat.

Be is következett a nyár, tikkasztó forrósággal. A szőke lány több időt töltött a réten. Majd egy nap megjelent egy fiúval. Magas, és gyönyörű. Az összes kis virág vágyakozva hajlott feléje; ohh, szakíts le! Szakítsa le őt e herceg, s boldogan kerülne fentebb... fentebb, mint most van.

A régi cél visszaért, magasság! Magasabbra! Magasabbra!

A kisvirág annyira izgatott lett, hogy észre sem vette, mikor a pár távozott.

Csillogó szirmokkal várta a visszatértüket. Rendre meg is érkeztek. Ám a kis Margaréta ezúttal a szokásosnál is kevésbé érdekelte őket.

Egymásba felejtezve omlottak a fűre... a következő óra értelmetlen és értelmes szavak összefüzésével állt.

"Még." "Gyorsabban." "Szeretlek."

Az apró Margaréta elgondolkodott. Szeretni...? Ő is szerette a lányt. Szerette a magasságot.

Ez lenne a szeretet?

Eljött az ősz. A lány visszatért; csokrot kötött.

Lassan hajolt a virág felé; aki alig hitte el, hogy mi történik.

Leszakítják. Leszakítják, s magasba lesz. Teljesül a kívánsága!

Letépték. Borzasztóan bőgött. Elvérzik... elvérzik, és ő nem tehet ellene semmit. Erre vágyott eddig? Ezt akarta?

A lány óvatosan belefonta, ahova gondolta, majd feltette a fejére.

Útnak indultak. A lány felfelé ment. Fel, fel a Fujira.

Boldogság öntötte el szárát, és belebizseregtek a szirmai a boldogságba. Felkerült a hegyre...! Fel...! Fel, a magasba!

A lány letette a templom elé, majd elfutott.

A virág nem értette, ám hamarosan világossá vált. A fiú lépett ki az épületből.

Szomorú mosollyal vette fel a koszorút a földről. Tudta, hogy ez a búcsú, s a jókívánság.

Legyen szabad. Kezdjen új életet! Váljon önmagává, és valósítsa meg céljait.

De mindenek előtt: legyen boldog.