halkan, festőien lehunyt pillákkal pislákol a viaszgyertya narancsos, vérpöttyös lángja, ahogy csillagként ragyogja be a kicsiny szobát, melyben lelkek térnek megnyugvásra. játszi nyugodtsággal, csipetnyi fintorral ajkán figyeli a falak közt lappangó mézédes, mesebeli szerelmet, s irigyen emeli gyönyörű szikráit a falon díszelgő, tökéletes szerkezetre.

úgy érzi magát, mintha súlyok lógnának le lábairól, s hiába tud úszni, megfullad a hatalmas víztömegben.

megesik.

mindig ilyen sorsra jut.

most sem lesz másképp.

gondolja szomorúan, ahogy hallja, apró mozgolódás kezd kibontakozni a falak jótékony takarásából.

várja

a csattanást,

a kattanást,

a hűvös fuvallatot,

az elhullást.

de legnagyobb meglepetésére a mesterségesen sárgás fény ugyanolyan mosollyal fogadja, mint hajdanán.

szerelmesen

óvatosan és

gyengéden.

mintha tudná, hogy egyikük nélkül sincs világosság. mintha tudná, hogy egyikük nélkül sem marad a másik életben.