Sietős léptekkel rótta a néma utcákat, remélve hogy egyetlen emberrel sem fog találkozni. A kisvárosban mindenki ismerte őt, a Joyce család utolsó tagját. Mindenki bogarasnak tartotta az ominózus eset óta, amiről senki sem beszélt szívesen.

Feleszmélve az elmélkedéséből, egy újságot pillantott meg a lába előtt. Lehajolt, majd felvette.

2006. május 4.

A dátumot megpillantva nagyot nyelt, elkerekedett szemekkel böngészte a megsárgult lapokat.

"FEKETE ZÁSZLÓT VISEL A VÁROS"
Olvasta a szalagcímet, majd rögtön az alatta levő sorra tévedt a tekintete.

"Ismeretlen állattámadás történt..."
Szaporábban kezdte venni a levegőt, izzadságcseppek jelentek meg a homlokán.

"...több mint 20 áldozat, 5 túlélő: Alexander, és húga Aya Joyce, Oudrey McCartney, Samantha Claflin..."

Könnyek gyűltek a szeme sarkában. Egy mozdulattal összetűrte, majd pár méterrel odébb dobta. Hirtelen egy ismeretlen hang szólalt meg közvetlen a háta mögött. Megfordult, majd hátrahökölt.

-Óvatosan, még véletlenül eltalálsz valakit- egy férfi-alak sziluettjét pillantotta meg a sötétben.

-Ki vagy? -lehelte remegő hangon.

Az illető előlépett az árnyékból, de így sem voltak kivehetőek az arcvonásai. Szemébe fekete haj -Aya-éhoz hasonlóan- lógott bele, fején szürke pulóvere kapucnija volt rátéve.
Aya felállt, majd hátrálni kezdett. Az illető felnevetett.

-Jaj kedves, annyira azért én sem vagyok ijesztő- vigyorgott. Szabályos fogsora megcsillant a derengő fényben.

-Azt kérdeztem, ki vagy -ismételte el Aya.

Az idegen védekezően feltartotta a kezeit.
-Senki olyan, hogy ártson a magadfajta kislányoknak-vette le a kapucnit a fejéről.

A fiú fekete haja glóriaként tündökölt, világoskék szeme csak úgy virított. Nem volt egy szokványos jelenség. Óvatosan a lány felé lépett, kecses kezét odanyújtotta. Aya végigmérte a fiút, majd megállapodott a tekintete a kezén.
Finomka kéz volt, hosszú, karcsú ujjakkal. Ha Aya csak a srác kezét pillantotta volna meg először, minden bizonnyal női kéznek tippelte volna meg.

A fiú kezéről az arcára siklott a tekintete, némán fürkészte az ismeretlen arcvonásokat. Ha nappal találkozik a sráccal talán szépnek gondolja, de a félhomályban elég ijesztőnek tűnt.

-William Wayburne -kereste a szemével a lány tekintetét.

Aya némán ácsorgott, szemével a földön heverő pár száraz levélre tapadva, amit az imént fújt oda a szél.

-Rendben, akkor ezt hagyjuk is- legyintett a fiú. -Miért dobtad oly messzire azt a szerencsétlen újságot?-bökött az említett tárgyra.

Aya a földön darabokban heverő lapra nézett, majd megvonta a vállát.
-Mit számít az neked?

-Kérdésre kérdéssel válaszolni nem a legjobb dolog-húzta el a száját.

Némán az ajkába harapott, majd ismét a fiúra nézett.
-Megrohamoztak az emlékek. Semmi több-felelte csendesen.

William a földön heverő papírdarabokhoz lépdelt, felvéve azt, majd olvasni kezdte a címlapon helyezkedő cikket.
Kis csend után megszólalt.

-Te vagy az egyik túlélő, igaz?

Aya aprót bólintott.

-Te vagy Oudrey? Esetleg Samantha, Emma? Nem, az kizárt. Te csakis Charlotte lehetsz -találgatott.

-Egyik sem vagyok-ráncolta a homlokát.

-Te vagy Aya?-nézett fel a megfakult lapok közül Will.

-Én lennék-motyogta bátortalanul, egyik lábáról a másikra állva.

-Az meg milyen név?-értetlenkedett.

-Arab, egyébként meg semmi közöd hozzá-förmedt rá a fiúra.

-Egy legutolsó kérdés-lépdelt közelebb.

-Nyögd ki-vonta fel az egyik szemöldökét.

-Mégis mit keresel az éjszakában?-fürkészte Aya arcát.

-Magam sem tudom. Talán vigaszt-sóhajtott fel.

Alaposan végigmérte Aya-t, tetőtől talpig, szeme néha elidőzött női vonalain. Feszengeni kezdett, kínosan súrolta meg a tarkóját.

-Örülök a találkozásnak William, de nekem most mennem kell-harapadálta az alsó ajkát, majd indulni készült.

William aprót bólintott, de mikor a lány elindult, hosszú lábaival rögtön mögötte termedt és elkapta a csuklóját, ezzel visszarántva őt magához. Hosszasan a szemeibe nézett, majd megszólalt:

-Szeretnék még veled találkozni, Aya Joyce.

Kimért hangon elismételte.
-Nekem most mennem kell, kérlek engedj.

Hirtelen elengedte a lányt, majd aprót intett a távolodó alakja után, nem zavartatva magát, hogy ezt a mozdulatát már nem látja.

-Látjuk még egymást-mormogta.