Az előző esti meghívást sorra követték a randinak nevezhető találkozgatások. Igazán elmélyültnek mondhatom a kapcsolatunkat; már egyáltalán nem a "lelkitárs" kategóriába tartoztunk, ez annál több volt. Nem csak egymás szerelmesei, de támaszai és támogatói is lettünk. Ahogy elkezdődött az egyetemi életem első szemesztere, akkor sem szakadt meg a kapcsolatunk, csak az volt a baj, hogy a KAIST a belvárosban van, Changkyun és én pedig Szöul különböző pontjain éltünk. Természetesen megoldottuk a távolságot, de akkor lepődtem meg igazán, amikor egyik nap egy fekete autóval jelent meg a házunk előtt. A balesete után nem igazán mondta, hogy újra volán mögé ülne, de most mégis ott várt egy új autónak támaszkodva. Ezen a hétvégén azt mondta, valami különlegeset tervez. Ezek szerint autóval megyünk.

- Szia Hyo! - mosolygott rám és egy csókkal üdvözölt, ahogy mindig szokta.
- Szia Changkyun! Mi ez az autó?
- Ez egy Passat.
- Nem úgy értettem. - nevettem. - Hogyhogy autóval jöttél?
- Gondoltam, elmehetnénk kocsikázni. - válaszolta és kinyitotta nekem az anyósülés felőli felőli ajtót. Ahogy beültem, be is csukta, majd ő is beült a volán mögé. Egy apró sóhaj hagyta el a száját.
- Kérlek, kösd be magad. - mondta. Látszott rajta, hogy még fél az autóba ülni, vagy minden bizonnyal kissé bizonytalan a dolgában. De akkor hogy jött el idáig?
- Ne aggódj, bekötöm. De nem muszáj feltétlenül autóval mennünk.
- De én ragaszkodom hozzá. Nem félhetek örökké az autóktól, hisz ha majd családunk lesz, akkor még nagyobb szükségünk lesz rá. - meghökkentett, amit mondott, de igaza volt. - Indulhatunk?
- Persze. De áruld már el, hova megyünk!
- Hát, először szerettem volna meglátogatni Jooheont, utána pedig egy vacsorára gondoltam. - néz rám egy pimasz mosoly kíséretében. Már kis ideje tervezgeti, hogy "bemutat" a barátjának, amitől őszintén szólva kicsit tartok. Nem azért, mert ez egy paranormális dolog, vagy valami, hanem mert nem akartam, hogy Changkyunnak fájjon. Bár elmondása szerint már többször is volt ott, én azért nem bíznám a véletlenre.

A kulcsra téve a kezét elfordította azt, ezzel beindítva a motort, majd sebességbe téve a váltót elindultunk. Egyáltalán nem féltem mellette, azt akartam sugallni felé, hogy nyugodjon meg; tudtam, hogy meg tudja csinálni,csak benne van egy félelem, hogy újra balesete lesz, amit teljes mértékben meg tudok érteni. Az út csendben telt, csak a rádió halksága törte meg ezt a némaságot. Direkt nem szóltam közbe, nem tudtam, vajon ez őt mennyire zavarja, ha koncentrálás közben beszélek hozzá.

A temető a város szélén volt, ahol már az erdőség kezdődött. Kissé kanyargós út vezetett odáig, de megérte, mert a látvány a dombon gyönyörű volt. Itt a halott lelkek biztos megnyugvást leltek. A parkolóban rajtunk kívül még állt pár kocsi, ők is jöttek az elhunyt szeretteiket meglátogatni. Kyun kivett a csomagtartóból két mécsest, majd egy kis koszorút is. Pár dolgot a kezembe adott, majd elindultunk Jooheon sírja felé. Nem volt olyan messze, de a ravatalozótól sem volt távol. Fekete márvány borította az egészet, egy sávban középen pedig ki volt hagyva kis hely, amelyet kavics borított és kettő kis cserepes virág díszelgett rajta. A kis utat, amin keresztül odajutottunk, sárgálló falevelek borították. Nem haboztam sokáig, letettem a kis koszorút a sírra és meggyújtottam az egyik mécsest. Changkyun hasonlóan tett, majd amikor felegyenesedett, elmondtunk érte egy imát. Azon a részen senki se tartózkodott rajtunk kívül, de kis idő elteltével valaki mégis jött, olyasvalaki, akihez egyszer már volt szerencsém, nem is annyira régen. A srác észrevett minket, ezért egy pillanatra megtorpant. A levelek hangosabbá tették a lépéseit, úgyhogy Changkyun a hangforrás felé fordította a fejét.

- ...Kihyun?
- Sziasztok. - sütötte le szemeit. Úgyszintén egy mécsest tartott a kezében, meg egy kis csokor vágott virágot. - Majd visszajövök később...
- Ne! Gyere csak. - Kyun arrébb húzódott, hogy egykori barátja is hozzáférhessen a sírhoz. Mikor végzett, körülbelül két percnyi kínos csönd telepedett ránk.
- Hogy megy sorod? - kérdezte Changkyun.
- Nem túl jól. Elveszítettem a munkám és a barátnőm is. - válaszolta a végén elhalkulva. - úgyhogy már egy ideje Jooheonhoz járok megnyugvásért.
- Hozzám is jöhettél volna, de nem tetted, ahogy senki más sem. Pedig igen nagy szükségem lett volna rátok. - vetette oda.
- Én ott voltam melletted, amíg te kómában voltál. Elmondtam neked, hogy hibáztam.  De amikor felébredtél, már nem volt pofám újra megtenni ezt. Végül hosszú idő után Gayoont rá tudtam venni, hogy mondja el, mert én képtelen voltam rá. Bocsáss meg nekem, dongsaeng.

Changkyun egy ideig merev arckifejezéssel nézett maga elé. Úgy tűnt, mintha gondolkodna, hogy mi lenne a legjobb megoldás.

- Nem. Te bocsáss meg, Hyung. - azzal a barátjához fordult és magához ölelte.
- Miért te kérsz bocsánatot, amikor én hibáztam? - kérdezte a könnyeivel küszködve az idősebbik.
- Mert nem jogosan haragudtam rád. - hangzott a válasz. Elmosolyodva néztem a két srácra, ahogy egymás karjai közt kértek bocsánatot. - De Hyobin, ha lehet, te maradj velem - mondta piszkálódva Changkyun, mire teljesen feloldódott a feszültség. Ez a nap a megnyugvásé és a megbocsátásé volt. Örültem, hogy szent a béke.

********

Nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem vele. Ez az év, eddig neméppen mondható szerencsésnek számomra, ezért nagyon sajnálom még egyszer, hogy megvárattalak benneteket és hogy egy viszonylag rövid résszel kiszúrom a szemeteket. Remélem, tetszett nektek ez a rész is, most jön a téli szünet, akkor talán behozhatom a lemaradást ;)