Két héten keresztül szinte csak telefonon volt alkalmam beszélgetni vele. Folyton mesélt, elmondta, hogy kibékült a barátaival és majd szeretne engem bemutatni nekik. Elkapta őt a szófosás, de én egyáltalán nem bántam, szerettem hallani a hangját, főleg, hogy már ilyen vidám volt. Egyik nap megkért, hogy a szombaton tartandó buliszerűségen vegyek részt én is. Ezzel búcsúzunk a nyártól és megünnepeljük Changkyun műtétjének sikerességét is. Legalábbis gondolom én, az utóbbit is ünnepeljük, hisz ezt nem mondta. Le akartam mondani, hisz én nem vagyok az ilyesmik rajongója, de nem akartam ezzel megbántani őt. Végül csak elfogadtam a meghívást, mert kikötötte, hogy elegánsan kell megjelenni, szóval csak nem lehet olyan vészes. Nem volt sok elegáns ruhám, ezért egy fekete alapon sárga virágos kicsit lengébb ruha mellett döntöttem. A hajam tetejét összekötöttem, a többit hagytam, hogy szabadon omoljon a vállamra.

A nagybátyám elvitt, hogy ne kelljen buszoznom. Ő személy szerint örült, hogy végre lesz egy kis társasági életem, nem bújok el a szobámban az emberek elől.

Amikor megérkeztem, az édesanyja fogadott egy kedves mosollyal:

- Nagyon örülök, hogy itt vagy! - üdvözölt egy öleléssel - Changkyun már nagyon várt.
Betessékelt a lakásba; úgy tűnik, utolsók között érkeztem, már sokan voltak ott a barátaikkal, barátnőikkel. Ott voltak a rokonok is és utoljára pedig én. A senki.

- Szia Hyobin...e...elképesztően nézel ki. - mondta rajtam pihentetve a szemeit. - Öhm... hadd mutassalak be valakiknek. - szólt kedvesen és átkarolva engem odavezetett egy fiútársasághoz, akiket látásból ismertem is. Előttem állt másfél méterrel a The Dreamers, akik közül csak az egyetlen magas és kigyúrt alakot ismertem fel, a többi nem volt feltűnő számomra a videóból, amit láttam tőlük.
- Srácok, bemutatom Hyobint, a...
- Barátnőd. - vágott a szavába a hidrogén szőke, aki kicsit alacsonyabb volt Changkyuntól. - Örvendek, Kyun folyamatosan rólad áradozik. - kuncog.
- Én nem, vagyis... - elvörösödött, majd felsóhajtott, feladva a magyarázkodást Minhyuknak, a szőkének. Kicsit bánom, de halkan kinevettem szegényt a zavara miatt.
Miután bemutatkozott mindenki, eljött a vacsora ideje. Egy másik lány és én segítettünk Seoyeonnak a terítésben és az ételek kihordásában. Nem gondoltam volna, hogy az amúgy is óriási nappaliban ennyien elfértünk.
Az este egész jól alakult, amikor pedig a táncra került a sor, volt párom is, de az első táncot természetesen Kyunnak ajándékoztam. Kifejezetten jól éreztem magam a társaságában.
Körülbelül hajnali kettő felé járhatott az idő, amikor elkezdtek szétszéledni a vendégek. Ezalatt az éjszaka alatt sok embert ismertem meg, ráadásul Changkyun barátaival is jól kijöttem, bár nagyon sokat nem tudtam velük beszélgetni. Mindenesetre kellemesen csalódtam az estében, örültem, hogy nem mondtam le. Már az összes vendég elment, szóval gondoltam, lassan én is búcsúzom. Keresni kezdtem Changkyunt akit végül a konyhában találtam meg, ahogy éppen egy rózsaszín gumikesztyűben mosogatja az edényeket ügyelve az inge ujjára, hogy az ne legyen vizes.

- Nocsak, befogtak házimunkára?
- Be. Segítek anyámnak.
- Jól áll a rózsaszín. - kuncogtam.
- Nagyon vicces vagy. - mondta és miután megejtett egy grimaszt, lepocsolt a csapból folyó vízzel.
- Ne már! Inkább hadd segítsek, rossz nézni, amit csinálsz!
- Én ezt inkább művészetnek nevezném. - nevetett és átadta a kesztyűt, majd inkább a vizes edényeket törölgette szárazra; reméltem, hogy azokban nem tesz kárt, az anyukája valószínűleg nem örülne neki, ha akár csak egy is eltörne közülük. A segítségemnek köszönhetően sokkal hamarabb végeztünk.

- Nagyon jól éreztem magam, Changkyun. Sok új emberrel találkoztam.
- Én azért éreztem jól magam, mert te itt voltál. - mondta lenézve rám, ami miatt halvány pír szökött az arcomra.
- Ennek örülök. Viszont most már mennem kell.
- Ne már, te is itt hagysz?
- Nem. Ha akarod, holnap találkozhatunk még.
- Annak nagyon örülnék. - még mindig nem vette le rólam a szemét. - Köszönök mindent, Hyobin. Köszönöm, hogy velem voltál és bennem tartottad a lelket. Nélküled biztosan feladtam volna.
- Ezt nem kell megköszönnöd, szívesen tettem. De.. most hogyan tovább?
- Nem tudom, hisz már nincs szükségem a segítségedre. De örülnék, ha ez a kapcsolat nem szakadna meg.
- Ne aggódj, nem fog. Nehezen fogsz tudni levakarni magadról, mert folyton zaklatni foglak a hülyeségeimmel.
- Azt el is várom! Majd meglátjuk, melyikünk unja meg a másikat hamarabb! - nevetett jóízűen. A felkaromra tette a kezeit, hogy teljesen maga felé fordítson, majd lecsúsztatta a kezeit az enyéimhez, amit a csontos ujjaival fogott meg. Én már akkor elvesztem, amikor először nézett rám úgy, hogy lát és megkaptam az első bókot is tőle. Egy darabig némán egymás szemébe néztünk, majd hirtelen megcsókolt. Az volt életem első igazán szerelmes csókja.

Nem tudom, talán öt perc sem telt el ebben a helyzetben, mikor Seoyeon lépett be a konyhába.
- Hyobin, itt van érted a... óh jaj.
rögtön szétváltunk és az én arcom újból felvette a rákvörös színt. Changkyun magához húzott.
- Gyere, kikísérlek.
Illedelmesen elköszöntem a szüleitől; az édesanyja széles mosolyra húzta a száját és úgy vigyorgott, mint a vadalma. Ezt egy ponton meg is lehet érteni, hisz a fiáról van szó.
- Holnap remélem még találkozunk, Hyo.
- Persze, hogy fogunk. Mondtam, hogy nem fogsz tudni lerázni magadról. - nevettem és egy gyors búcsúcsók után kisiettem az utcára, ahol a nagybátyám várt a kocsiban.
- Na, jó volt a buli?
- Igen.
- Mi ütött beléd? Úgy vigyorogsz, mint aki percenként nyert egymilliót.
- Óh, ha te azt tudnád!

~~~~~~~~

Hello mindenki, itt Fanna Yoo. Igen, sajnos kicsit [nagyon] elhanyagoltam a wattpadet, nagyon sajnálom, hogy nem jelentkeztem. Még nincs vége a könyvnek, de - teljesen jogosan - volt, aki azt hitte, hogy már vége. Amíg nem írom a végére a varázsszót, addig ne aggódjatok, tart még a történet😁 remélem, még nem vettétek ki a könyvtáratokból a könyvemet ㅠㅡㅠ
[Gsus mekkora szóismétlések😆]