Végül beadtam a derekam és én is utaztam velük New Yorkba. Én sokkal jobban aggódtam, mit Changkyun vagy akár a család összes tagja, aki nemsokára egy hatalmas műtéten esik át. Rajta az izgatottságon kívül semmi más nem látszódott.

- Te nem félsz a műtéttől?
- Dehogy is. Elaltatnak, úgyse fogok érezni semmit belőle.

Végülis igaza volt. Csak én aggódok mindig mindenen. Mielőtt még Changkyunt a műtőbe vitték volna, váltottak vele néhány szót; gondolom, hogy allergiás-e valamire vagy valami ilyesmi. Nagyon lazán kezelte az egész helyzetet, mintha csak valami buliba menne.

- Hyo, ígért meg, hogy itt leszel. - már a kórházi tolhatós ágyon feküdt, úgy nézett felém.
- Megígérem. Az elsők között leszek, akik bemennek hozzád. - mondtam, mire nemsokára eltolták őt, be a műtőbe. Imádkoztam, hogy minden sikeresen menjen. Viszont azon aggódtam, hogy mi lesz ezután. Mi lesz a véleménye rólam, amikor meglát? Vajon fogjuk még tartani a kapcsolatot, vagy itt vége szakad mindennek?

Changkyun csak holnap reggel lesz látogatható, szóval addig a szálláshelyünkre mentem Kyun szüleivel. Már vártam a következő napot, azt, hogy végre találkozhassak vele megint, de ezúttal tényleg szemtől szemben. Nem értem, miért pörögtem fel ennyire, hisz még csak nem is az én műtétem és nincs is sok közöm hozzá.

A gondolataimtól egész éjszaka nem tudtam aludni, de az egészre még rátett egy lapáttal a szomszéd szobában hangoskodó nászutas pár is. Szóval reggel elég nyúzottan ébredtem. Hát így milyen lesz az első igazi találkozás?

Reggel próbáltam az arcomra egy kis életet varázsolni, többek között azért is, mert jó benyomást akarok kelteni... Jézusom, miért csinálom ezt? Nem voltam ilyen, miért akarok most megfelelni neki? Valahogy le kell állnom, mert túlreagálom az egészet.
Idegesen várakoztam a szüleivel a várban. Rajtuk nem látszott az idegesség, bezzeg rajtam! Három kilót biztosan ledobtam amerikai utazásom alkalmával.

Végre kijött egy nővér és szólt, hogy be lehet menni hozzá. Előre engedtem Seoyeont és Changmint, hisz őket illeti meg  először a találkozás. Másrészt pedig én féltem ettől. Csak megálltam az ajtóban, az üvegen keresztül úgyis láttam mindent. A nővér segített levenni a kötést a szemeiről. Changkyun hunyorog, érzékeli a fényt. Csodálkozom, hogy vannak még körmeim, hisz folyamatosan rágom őket.
"Na mit látsz?" - hallottam az orvos szavait. Changkyun az anyjára néz és elmosolyodik. Ő tud angolul, ellentétben a szülőkkel, akik olyan esetlenül állnak ott. "Látok" - válaszolja vidáman "Mindent látok". Seoyeon boldogan öleli magához a fiát; a műtét sikeresnek lett nyilvánítva. Még hallom, ahogy az orvos elmondja, hogy kerülni kell a fényt, adtak speciális napszemüveget és felírtak szemcseppet is. Aztán távoztak a következő betegükhöz. "Hol van Hyobin?" - ennyit olvastam le a srác szájáról, mire az anyja felém biccentett. Ekkor már égni kezdett az arcom, hisz rám pillantott és le se vette a szemét rólam. Mintha lefagyott volna. Ennyire rút lennék? Seoyeon kijött és beinvitált, de kettesben hagytak a fiukkal, kint várakoztak. Még mindig engem nézett, talán el is felejtett pislogni. Bent haloványak voltak a fények Kyun frissen műtött szeme miatt.

- Szia Changkyun. - ültem le az ágya melletti kisszékre.
- Szia Hyobin. - végre pislogott egyet és valami különleges mosoly jelent meg az arcán, amit eddig még nem láttam.
- Milyen érzés újra látni?
- Csodálatos. Hihetetlen, hogy adatott még egy esélyem erre. Köszönöm, majd add át anyukádnak is!
- Rendben, úgy lesz. - bólintottam.
- Te hazudtál nekem.
- Mi? Miben? - hirtelen nem tudtam, miért mondta ezt.
- Azt mondtad, csúnya vagy.
- Szépnek nem éppen mondható.
- Dehogynem. Gyönyörű vagy.
Úgy látszik, a látásával együtt az önbizalmát is visszanyerte, ettől a bóktól én viszont megkaptam az arcomra a rákvörös színt.

A visszafelé tartó repülőúton már nagyon kimerültnek éreztem magam, szóval semmire sem emlékszem belőle, csak arra, hogy Changkyun vállán ébredtem fel. A reptértől pedig elvittek hazáig.

- Ugye, még látjuk egymást? - kérdezte, mielőtt még kiszálltam volna mellőle.
- Természetesen. - válaszoltam.
- Rendben. - bólintott mosolyogva, majd elváltak útjaink.

Ahogy hazaértem, anya bombázott a kérdéseivel Changkyunnal kapcsolatban. Majd nem sokkal később egy borítékot nyomott a kezembe, amin a KAIST címe volt. Benne pedig az állt, hogy felvettek. Azt hiszem nem is lehet ennél boldogabb a napom.