- Na jó. - adta be a derekát. - Milyen az idő?
- Esős, meg hideg. Segítek ruhát választani.

Kinyitotta a vállfás szekrényét, majd tapogatózni kezdett. Minden vállfára volt egy kis cetli aggatva, rajta Braille-írással megjelölve, melyik ruha milyen és hogy néz ki. Végül kivette, amit keresett, az én segítségemre nem volt szükség, majd elkezdett öltözni. Persze rólam megint megfeledkezett, szóval csendben otthagytam őt és én is készülődni kezdtem. Amikor kijött, megigazítottam a dzsekije gallérját. Előhúzott valami fehér botot, majd letette.

- Ez mi? - kérdezte.
- Megtennéd, hogy kinyitod? Ez a fehérbotom.
- Óh, már értem. - azzal kinyitottam, vagyis jobban mondva két perc szerencsétlenkedés árán, de szétszedtem.
- Indulhatunk?
- Igen. - válaszolta bizonytalanul. Nagyon megesett rajta a szívem, hisz tudtam, hogy most először teszi ki a lábát a házból így, látássérülten. Lassan sétálgattunk a hosszú úton: egyik kezében a fehér bottal tapogatózott, a másikat én fogtam, hogy vezethessem. Csendben és komótosan lépdeltünk egymás mellett.

- Álljunk meg! - kérlelt egy kis idő múlva, mire le is ült a legközelebbi padra.
- Mi a baj?
- Fáj a lábam a sok járástól.
- Mert puhány vagy!
- Nem is!
- Dehogynem! Mostantól minden nap fogunk sétálni egy kicsit.
- Ajh, ne már! - túrt bele a hajába.
- Visszafele megígérem, busszal jövünk.

Changkyun - talán beletörődve a sorsába - felállt és folytathattuk utunkat. Az út túloldalán egy ismerőst véltem felfedezni, aki éppen a kávézóba tartott kézen fogva a barátjával. Mondanom se kell, ki volt az. Gayoon.

- Hogy őszinte legyek, már én is éhes vagyok. - mondta Kyun. - Hova megyünk? - Óh, te szegény, bárcsak tudnád, mi történik az út másik oldalán.. A srác valamiért megfordult és pont látott minket. Megtorpant, egy darabig őt nézte, mire a lány is hátrafordult és rémülten kapta vissza a fejét. "Kihyun, menjünk" - sürgette az előbb említettet. De ő csak állt. Láttam, hogy át akar jönni a mi oldalunkra, de Gayoon feltartotta.

- Hahó, Hyobin. Figyelsz?
- Mi? Ja igen, hallottam, hogy éhes vagy. De a helyet nem mondom el, biztos vagyok benne, hogy már illatról meg fogod ismerni.
- Ajj már! Kikészítesz, te lány!
- Az a célom.

Olyan furán éreztem magam. Titkon imádkoztam, hogy ne ismerjen fel a múltkori jelenetem által. Sajnáltam a srácot és Changkyunt is, de inkább nem foglalkoztam ezzel az egésszel. Egyszer majd talán elmondom neki, hogy mi történt. Nem sokkal később odaértünk az étteremhez, csak az étvágyam hagytam el valahol útközben.

- Vigyázz, lépcső! - szóltam rá.
- Hova hoztál?
- Nem ismered fel? Pedig ennek jellegzetes illata van!
- Ez a Monster Pizzéria? - csillant fel a szeme.
- Igen.
- Minden hétvégén, amikor szabadok voltunk, ide jöttünk enni a srácokkal.
- Most velem is itt vagy.

Leültünk az egyik asztalhoz bent, majd kikértük a pizzánkat. Láttam, hogy a szomszéd asztalnál nagyon lesegetnek idefelé. Tudtam, hogy Kyunt nézik, csak azt nem, hogy felsimerték-e, vagy csak a látássérültsége miatt bámulják ennyire feltűnően.

- Tele vagyok! - mondta, ahogy végzett.
- Elég gyorsan megetted! Én még a felénél tartok.
- Hát, ez egy emberes adag. Te lány vagy.
- És? Tudod, mennyit eszek?
- Nem, de nem hiszem, hogy olyan sokat eszel, főleg amióta hozzánk jársz. Madárkajákkal nem lehet jóllakni.
- Alábecsülsz.
- Hozhatok valamit inni? - szakított félbe a pincér.
- Mit iszol, Hyo?
- Én egy gyömbért kérek.
- Egy gyömbért és egy kólát, legyen szíves.
- És kérnénk hozzá még egy szívószálat is. - tettem hozzá.
- Rendben, máris hozom. - azzal el is ment.

Mikor visszatért, a szívószálat az én poharamba tette. Persze honnan is tudta volna, Changkyun egyáltalán nem tűnik hirtelen ránézésre látássérültnek. Én minden tétovázás nélkül áttettem Kyun poharába a kapott rózsaszín szívószálat.  A pincérsrác elvörösödött, kínosan érezte magát, hisz csak most vette észre partnerem "fogyatékosságát". Halk bocsánatkérés után elment.

- Miért kért bocsánatot? - kérdezte a velem szemben ülő ártatlanul.
- Rossz helyre rakta a szívószálat. Tessék. - a kezét a pohárra helyeztem, aztán kitapogatta magának a szívószál hollétét. Egy jó darabig ott múlattuk az időt, mert eleredt az eső, de azért már fizettünk.
- Hyobin, én fizetek.
- Nem, nem, Changkyun, én hívtalak meg!
- De úgy illik!
- Nem érdekel, majd anyuddal lerendezem.

Végül csak sikerült kompromisszumot kötnünk és mindenki fizette a saját pizzáját.

- Hazamegyünk? - kérdezte, de alighogy válaszoltam, rögtön csörgött a telefonja. Mindig is kíváncsi voltam, hogy hogyan is működik egy telefon, ha látássérült üzemmódra van állítva. "Yoo Kihyun" - szólt a készülék, mire Changkyun elkomorodott. Balra húzta az ujját, mire az elhallgatott.
- Itt volt? - kérdezte halkan tőlem, mire lefehéredtem.
- Kicsoda?
- Kihyun!
- Azt se tudom, hogy néz ki.
- Ne viccelj, nem volt vele Gayoon? - Changkyun túl okos, kikövetkeztet mindent.
- De..
- Akkor miért nem mondtad? - kérdezte idegesen.
- Szerinted elmondtam volna? Csak egy jó napot akartam neked, hogy végre kicsit kimozdulj, ne csak a múltadon gondolkozz, tudod? Franc gondolta volna, hogy ott lesz és fel is hív, ha eddig nem tette meg.

A telefon újból tagoltan felolvasta a hívó fél nevét, de Kyun újból elutasította és lenémította a telefonját. Arcvonásai már megenyhültek.

- Az utóbbi hónapban többször is fel próbált hívni. De most már menjünk haza, kérlek.
Azzal úgy is tettünk. Felálltunk, Ő a széldzsekijét felvéve a botját kereste, amit a széknek támasztott. Pár ember a többi asztal felől ismét felfigyelt rá, mondhatni elég feltűnően. A srác nem foglalkozott vele, bár biztosan érezte magán a tekinteteket. Belekarolva elhagytuk az éttermet. Elsétáltunk a legközelebbi buszmegállóhoz, ahogy ígértem. Mindeközben újból eleredt az eső, szóval Kyun addig megállt a tető alatt, míg én a menetrendet néztem. Elég volt ez az egy perc is a két fiúnak, akik kötözködni kezdtek Changkyunnal. Gyorsan közéjük álltam.
- Az a bot hozzád tartozik? - kérdeztem az alacsonyabbiktól, akinél a bot volt.
- Miért, ez a vakegér hozzád tartozik? - szólt közbe a nagyobbik röhögve, ezzel erősen bunkó benyomást keltve.
- Nem hozzád beszéltem! - rivalltam rá. - add vissza a botot! - olyan szigorúan néztem az alacsonyabbikra, hogy az megszeppent és tette is volna, amit mondok, ha a nagyobbik nem rántotta volna vissza.
- Mondd cica, az ágyban is bottal keres meg esténként? - Ekkor betelt a pohár; nemes egyszerűséggel pofon vágtam a csávót, aki az imént beszólt, majd a fehér botot visszaszerezve megragadtam Changkyun karját és felszálltunk a buszunkra, ami éppen akkor állt be a megállóba. Az első ülésre ültünk. Kyun megszeppenve ült az ülésen az ablak felé fordulva, én pedig mellette. A kezével a térdén támaszkodott, látszott, hogy valami nagyon agyalt.

- Bántottak? - kérdeztem tőle a vállára téve a kezem. Idegesen fordult vissza felém.
- Engem? Itt az a kérdés, hogy téged bántottak-e! Nem tudtalak megvédeni, de arra se vagyok képes, hogy magamat megvédjem!
- Ne aggódj, én jól vagyok. Velem pár suhanc nem fog kikezdeni! - A megnyugvás halovány foszlányát láttam rajta, amitől én is jobban éreztem magam.

Ahogy hazaértünk, segítettem neki leöltözni. Már nem volt olyan megszeppent, sokkal jobban érezte magát és volt egy kis színe is. Nem ment vissza a szobájába, hanem leült a nappaliba és tárcsázott egy telefonszámot, amit hívni is kezdett. Addig gondoltam, csinálok teát.

- Szia Changkyun, hogy vagy?
- Szia Anya, én jól, és te?
- Én is. Gwangju nagyon szép hely.
- Akkor egyszer nekem is el kell oda jutnom. Képzeld, ma voltam Hyobinnal pizzázni!

Changkyun úgy beszélt az anyjával, mintha még kisgyerek lenne, mindenről beszámolt, ami eddig vele történt. Persze a rosszakat kihagyta belőle, amit nem is bántam. Jól hallottam mindent és akaratom ellenére is elmosolyodtam. Amikor a konyhából átmentem a nappaliba, hogy odaadjam a teát neki, már nem telefonált, de úgy mosolygott, mint a vadalma. Már könnyedebb volt és az idő hátralevő részében szinte csak ő beszélt. Egészen besötétedett, amikor hirtelen egy fura kérdéssel állt elém:
- Hyobin... megtapinthatom az arcod?
Először mondhatni meghökkentem, de tudtam, miért kérdezte ezt. Biztosan azért, mert kíváncsi arra, hogyan is nézek ki. A mai nap folyamán most láttam először bizonytalanságot rajta.
- Persze.
Odaadta a kezembe a bögréjét, hogy letegyem, majd segítségképp megfogtam az ő kezét és az arcomra helyeztem. Óvatos volt, alig mert hozzámérni. A hüvelykujjával tapogatta ki a szemgödröm, az orrom, majd a szám. Ott kicsit tovább időzött, mint az arcom többi részénél, de hagytam neki. Észbe kapott, majd elhúzta a kezét.
- Köszönöm. - mondta. - Nagyon puha arcod van.