Reggel, ahogy felébredtem, Changkyun békésen nyugvó arcát láttam magam előtt. Unalmamban az arcát fürkésztem, próbáltam minden vonását az agyamba égetni. Eddig nem nagyon volt alkalmam erre. Egy hegcsík még mindig ott éktelenkedett a szeme alatt érintve az orrnyergét is. Nagyon óvatosan végighúztam az ujjam rajta, mire hirtelen kinyitotta a szemét.

- Hyobin, te mit csinálsz?
- Én? Öhm, azt hittem, hogy alszol.
- Nem, egy jó ideje ébren vagyok.
- Értem. akkor jó reggelt.
- Neked is! - mondta egy fokkal vidámabban.
- Hogy aludtál?
- Azt a rémálmot leszámítva egész jól.
- Tényleg, elmondod, mi volt az a rossz álom?

Changkyun hallgatott. Egy pár másodpercig csak meredt maga elé, és szemei mintha elsötétedtek volta.

- De ha nem akarod, nem muszáj...
- Nem, elmondom. - felsóhajtott, majd belekezdett a mesélésbe. - A barátom, akinek a nevét mondogattam álmomban...
- Jooheon?
- Igen. Szóval...meghalt.
- Mi?
- Megöltem.
- Tessék?!
- Vagyis közöm volt hozzá. Jöttünk haza a barátunk diplomaosztójáról. Én voltam a sofőr, szóval nem ittam akkor. Jooheonnal ketten ültünk az autóban. Az előttünk lévő jármű lefékezett, mire én nem tudtam megállni. Teljes gázzal belecsapódtunk. Hívta valaki a mentőket, addig én próbáltam kiszedni őt az autóból. Ha kicsit gyorsabb lettem volna... ha kitörtem volna az ablakot, talán még megmenthettem volna. De a kocsi kigyulladt... - Kyun a tenyerébe temette az arcát és felsóhajtott. Egy darabig ebben a helyzetben volt

- Sajnálom. - mondtam együtt érzően és megöleltem. Az egyik kezét rátette a karomra, a másikkal a kibuggyant könnycseppjeit törölgette. - De figyelj. Nem te ölted meg. Nem a te hibát, hisz hiába próbálkoztál, nem volt esélyed megmenteni. Elhiszem, hogy rossz érzés, hisz a legjobb barátod veszítetted el, de ne okold emiatt magad. Fontosabb, hogy most újrakezdj mindent és felépülj. És én ebben segítek neked, jó?
- Jó. - mondta halkan.
- Akkor az a heg a szemed alatt...?
- Az kiskori baleset. Nekimentem az asztal élének.
- Értem. - igyekeztem elfojtani a mosolyom ennek hallatán. - Köszönöm, hogy mindezt elmondtad.
- Nincs mit. Előbb-utóbb úgyis rákérdeztél volna. Meg megígértem, hogy beszélek magamról, nem?
- Valóban.
- Igen. De most mutatni szeretnék valamit.

Changkyun felkelt az ágyból és a kezét nyújtotta. Meg is fogtam és hagytam, hogy vezessen. Emlékezetből járt-kelt a házban. A konyha mellett volt egy rövid folyosó, annak a végén pedig egy ajtó. Csontos ujjaival lenyomta a kilincset. A sötétbe egy lépcső vezetett lefelé és ott volt egy korlát is, amit a srác ösztönösen megmarkolt.

- Kapcsold fel a lámpát! - tettem is, ahogy kért.

Lassan lépkedtünk lefelé, egészen addig, míg elém nem tárult a lenti világ. Egy próbaterem volt. Changkyun elengedett, hagyta, hogy felfedezzem magamnak a helyet. Az egyik fal végig volt rakva tükrökkel. A többi falon polcos szekrények lógtak, rajtuk rogyásig kitüntetésekkel és díjakkal. Voltak ott még érmék is, Lim Changkyun névvel ellátva. A tükörrel szembeni falon ott volt a logó is: The Dreamers.

- Te Dreamers tag vagy?
- Voltam. - mondta halkan. Nem akartam megbántani azzal, hogy nem ismertem fel. Egy-két számukat ismertem csak, amúgy sem voltak egy híres együttes, így a tagokkal sem lehettem tisztában. Inkább folytattam a bámészkodást. Egy másik szekrényen képkeretek voltak, egy-két kép lefordítva hevert ott, mintha valaki leverte volna őket. Talán ő volt; de ezt a titkot tartsa meg magának. Az egyiket felemeltem és megnéztem, mi van rajta. Changkyun ott volt egy másik sráccal. A mellette levő keretben a bandatagjaival készített kép volt benne. Visszaraktam a helyükre őket és egy pillanatra Kyunra néztem. Kissé bánatosan bámult maga elé a korlátnak támaszkodva, úgyhogy gondoltam, itt az ideje felfüggeszteni a nézelődést.

- Köszönöm, hogy megmutattad. De miért hoztál le ide?
- Gondoltam, ezt is tudnod kell, ha már nem ismersz fel.
- Sajnálom, nem vagyok egy Dreamers rajongó. - vallottam be.
- Nem gond. - mondta egy halvány mosoly kíséretében. Mindeközben visszatartottunk a földszintre, a természetes fénnyel megvilágított folyosóra.

- Na és mi a terved mára? - kérdeztem becsukva magunk után az ajtót.
- Nem tudom, semmi.
- Akkor mit szólnál hozzá, ha ma nem otthon ebédelnénk?
- Hogy érted?
- Menjünk el pizzázni!
- Mi? Miért nem jó itthon?
- Changkyun! Ki kéne mozdulnod!
- De nem akarok. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne.
- Miért? Naa, kérlek!
- Nem tudom...
- Légyszi!
- Na jó - adta be a derekát.

~ㅇㅅㅇ~

Hali hali, sajnos ilyen rövid részt kaptok, mert egybe már túl hosszú lenne. Bocsánat ezért, de remélem, ettől függetlenül tetszett ez a fejezet is. Igyekszem mihamarabb folytatni <3