Hétfőn jó nagy bőrönddel állítottam be a Lim házba. Előre láthatóan két hétig leszek náluk, amíg az üzleti út tart. Elköszöntem Changkyun szüleitől; tulajdonképpen most volt lehetőségem először találkozni az édesapjával, Lim Changminnal. Szigorúan végigmért, majd megenyhült tekintettel búcsúzott el. Láttam rajta, hogy valami nincs rendjén. Nem baj, ha valami baj van, Changkyun egyszer majd csak elmondja...

Mikor elmentek, megnéztem, mit csinál a srác. Eléggé elszomorított, ahogy a kétségbeesett tekintete fogadott. Fel-alá járkált a szobában, de még bizonytalanok voltak a lábai. Szerettem volna elkerülni a bajt, azt, hogy elessen.

- Changkyun!
- Hyobin!? - fordult felém egy pillanatra, majd folytatta a járkálást.
- Mi a baj? Nagyon idegesnek látszol.
- Hát persze...
- És nem akarnád esetleg elmondani, miért vagy az?
- Nem fontos!
- Akkor meg állj le! - de alighogy kimondtam, Kyun nagy csattanással ért földet. De nem moccant, csak ott ült mozdulatlanul, a kezével tompította az esést, ezért azon támaszkodott és maga elé bámult. Lehajtotta a fejét, így a szemébe hulló haja eltakarta az arcát. Ijedten vágtam le magam mellé, hogy a segítségére siessek.Nehezen szívta be a levegőt, a keze remegett. Lassan gördültek le arcélein az idáig elnyelt könnycseppek. Ekkor már tudtam, hogy az édesapja és közte történt valami.

- Kyun, miért nem mondasz semmit? - a kezét ökölbe szorítva hallgatott. A vállára téve a kezem próbáltam visszahozni őt a valóságba. Ennek köszönhetően fel tudta mérni hollétem, ugyanis hirtelen odafordult hozzám és a fejét a vállamba fúrta, miközben görcsösen szorította a felkaromat. Ekkor tört ki belőle a sírás.

- Nem kellek senkinek. - szipogta.
- Mi? Ezt ki mondta?

Kérdésemre csak még jobban hozzám bújt, feje szinte már kilyukasztotta a mellkasom. Megpróbáltam lenyugtatni őt, a szabad kezemmel simogattam a hátát, hátha az segít. Így olyan volt, mint egy ártatlan kisgyerek.

- A..apám.
- Mikor?
- Tegnap, ahogy elmentél, nem sokkal utánad jött haza. De igaza van, nem? Semmire se vagyok jó. Mindenkinek csak a gondja van velem. Még ellátni se tudom magam rendesen, mindenben segítségre szorulok!
- De ez ellen sajnos nem tehetsz semmit. De ezt ő mondta? - de mintha meg se hallotta volna, tovább folytatta:
- Ráadásul számodra is biztos csak teher vagyok, mert neked is valami jobb helyen kéne tölteni a szünetet, nem pedig velem, egy nyomorékkal.
- Na álljunk csak meg! - toltam el magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni, vagy legalábbis rá - Egyáltalán nem vagy teher. Akkor nem lennék itt veled. Akkor nem izgatna, hogy fel tudsz-e állni, nem erőltettem volna azt sem. Nem foglalkoznék azzal, mik az érzéseid. De itt vagyok melletted. Még ha ennyi idő alatt sem sikerült elnyernem a bizalmadat, akkor is tudnod kell, hogy bízhatsz bennem. Érted?

Válaszként csak egy bólintást kaptam, de látszólag elgondolkodott a szavaimon. Nem szólalt meg, csak igyekezett tartani a szemkontaktust. Ekkor láttam, hogy a szemei egy kicsit világosabbak a megszokott sötétbarnánál; valószínűleg emiatt nem lát.

- Akkor elmondanád, mit mondott apukád?
- Sosem jöttem vele ki jól. Ez csak a szokásos veszekedés, ami szinte mindennapossá vált. De amióta vak vagyok, még gyakoribb. Anno még elege volt, hogy a magam útját járom, most pedig az a baj, hogy nem csinálok semmit. De hát mit tehetnék?
- Bizonyítsd be, hogy te így is teljes ember vagy. Hogy így is meg tudsz állni a saját lábadon!
- De mégis hogy?
- Majd segítek! Elfelejtetted, amit mondtam?
- Nem..
- Na akkor a fejlesztő tréning holnaptól indul. Ma pedig mesélhetnél picit többet magadról.
- Most inkább te. Majd holnap én.
- Jól van, de szavadon foglak! - erre a kijelentésemre halványan elmosolyodott, ami nagyon jól esett számomra.
Felálltam, majd a kezét megfogva felhúztam őt is a földről.
A nap további részében ténylegesen magamról beszéltem, nem is kérdeztem semmit, csak hogy Kyunnak elterelhessen a figyelmét a monológommal. Nagyjából sikerült is, volt, amikor nevetett egy kínos szituáció elmesélése után. Hülyének éreztem magam, de jó érzés volt tudni azt, hogy miattam van jobb kedve.

Nemsokára eljött a lefekvés ideje, Changkyun elment zuhanyozni. Ezzel még nem lett volna baj, de olyat láttam, amire még nem voltam felkészülve. Ugyanis megfeledkezve magáról egy szál alsónadrágban jött ki a szobájából és ment végig a folyosón. Inkább elfordultam, nem akartam huzamosabb ideig bámulni.

Körülbelül hajnali kettő felé járhatott az idő, amikor hangokat hallottam a szobája felől. Kómásan ültem fel az ágyban, nem akaródzott kimászni onnan. De ekkor az artikulálatlan kiáltások már-már kétségbeesettek lettek. Talán csak valami rosszat álmodik? Felálltam, majd sietősen elcsoszogtam Kyun szobája felé, ügyelve arra, hogy a sötétben ne a falnak menjek neki, hanem megtaláljam az ajtót. Hiába volt becsukva, így is hallottam, mit mondott. Egy nevet emlegetett. Úgyhogy benyitottam. Changkyun álmában össze-vissza forgolódott, szóval gondolta, véget vetek ennek a rémálomnak.

- Kyun! - szóltam először halkan.
- Ne... ne.. - fordult a másik oldalára.
- Ébredj! - a hangom átváltott erélyesebb hangnemre.
- Jooheon... Jooheon, vigyázz!
- Changkyun, kelj fel! - fogtam meg a vállát.
- Jooheon! - hirtelen felült az ágyban. Szabályosan megijedtem a gyors mozdulattól. Szaporán vette a levegőt, a mellkasa nem győzött fel-le mozogni.
- Nyugodj meg! - mondtam, majd nyugtatásképp az arcára tettem a kezem. - Csak egy rossz álom volt. - kisimítottam izzadt tincseit a szeméből, mire lehajtotta a fejét.
- Ez egy szörnyű álom volt...
- Ne gondolj rá. Hozzak vizet? - válaszként bólintott egyet, mire sietősen kibotorkáltam a konyhába és egy pohárba vizet öntve visszamentem Kyunhoz. A kezébe adtam, majd addig nem engedtem el, amíg a szájához nem emelte az üvegpoharat.

- Lecserélhetnénk a pólóm?
- Persze, hol vannak?
- Az egyajtós szekrényben alulról a harmadik polcon. Ott van egy méregzöld póló.
- Felkapcsolom a lámpát, jó?
- Nyugodtan, úgyse érzékelem, hogy sötét vagy világos van.

Erre csak elhúztam a szám, majd azon a polcon, amit Kyun mondott, valóban ott volt egy méregzöld felső. Ráadásul a ruhákra rá van címkézve és Braille-írással is rajtuk van, hogy melyik micsoda és hogy néz ki. Amikor átadtam neki a száraz ruhadarabot, felvette, majd így szólt:

- Itt maradnál egy kicsit?
- Öhm, persze, ide leülök a..
- Nem.. úgy értem.. ha elalszol, nem foglak tudni elvinni a szobádba, mint ahogy azt a romantikus filmekben szokás, mert félő, hogy leejtenélek, vagy bevered a fejed az ajtófélfába. Szóval itt aludnál velem? - arrébb húzódott, majd finoman megpaskolta maga mellett a helyet. Meghökkentett, hogy, mint egy varázsütésre ilyen közvetlen lett velem szemben. Vagy talán csak a rossz álom miatt tesz így.

- Hozom a takaróm - mondtam, majd azzal át is siettem az én szobámba és visszarohantam hozzá. - Itt vagyok. - bebújtam mellé és felé fordultam - Most jobb?
- Igen.
- Rendben, jó éjt.
- Várj..!
- Mi az?
- Nem gond, hogy..
- Nem, nem az, csak aludjunk, mert leragad a szemem!
- Jó, csak... mindegy. Köszönöm.
- Nincs mit. De most már remélem, elalszol. - plüssmaci gyanánt magamhoz öleltem a karját, hogy érezze, itt vagyok mellette. Nem akartam ennyire "elzavarni", de ha álmos vagyok, akkor sose vagyok jó kedvemben.