Eltelt egy hónap. Ez az idő kész hullámvasút volt. Egy héttel azután, hogy Gayoon cserben hagyta és színházat rendezett itt, rajtakaptam, hogy nagyon rejtegeti a karját. Tudtam miért, legalábbis sejtésem volt róla, de tőle akartam hallani.

- Changkyun, mit rejtegetsz előlem?
- Én? Semmit! - válaszolta egyhangúan és összefonta maga előtt a karjait.
- Igen? Akkor ez mi? - nemes egyszerűséggel megragadtam a csuklóját és közelebb húztam magamhoz, hogy jobban szemügyre vehessem: állításom beigazolódott.
- Mi ez? - ismételtem meg.
- Semmi, elestem. - csak megvonta a vállát. Szerinte ez volt a megfelelő válasz.
- Persze, és csak a karod horzsoltad le közben, mi? Ne nézz hülyének, kérlek. Miért csináltad?
- Csak úgy.
- Csak úgy? Changkyun, ígérd meg, hogy nem csinálod ezt többet!

Némán nézett maga elé, én pedig erre letérdeltem, hogy egy szintbe legyünk, és az ő térdére raktam a kezem.

- Kérlek..
- Jó... - bólintott, majd eltolta a kezem és arrébb húzta a lábait. Ez az egy szó, amit kipréselt magából, már elég volt, hogy megbizonyosodjam afelől, hogy igazat mond. Vakon bízom benne, pedig alig ismerem, de úgy gondolom, hihetek neki. Várjunk... Azt mondtam, megmozdította a lábát? Igen, ez történt!

- Changkyun, a lábaid...!
- Mi van velük?
- Mozgatod őket!
- Igen, és?
- Hát csak...
- Nem bénultam le, csak megsérültem.
- Honnan tudnám, mikor alig beszélsz? Azt sem tudom, mi történt!

Persze ilyenkor sosem adott kielégítő választ. Nem mesélte el, mi történt vele, pedig ez az ő dolga lenne, nem az édesanyjáé, azért sem kérdeztem tőle.

Ahogy egy újabb hónap telt el, egyre inkább éreztem azt, hogy sikeresen összemelegedtünk a sráccal. Több mindenre rá tudtam venni és ennek köszönhetően jobban megjött az életkedve. Bár az akaraterején még csiszolni kell egy kicsit, ugyanis egy nap ráerőltettem a járást.

- Gyerünk, Kyun, állj fel a székedből!
- Megőrültél? Én innen ugyan fel nem állok!
- Miért nem?
- Mert nem fog menni!
- De fog!
- Nem!
- De!
- Hagyjál már!
- Nem hagylak! Próbáld meg, kérlek! Csak egyszer.

Látszólag engedett, de nagyon bizonytalan volt.

- Nem is tudom... - megmarkolta a széke kartámláját - De ha nem fog menni...!
- Hogy lehetsz ennyire pesszimista? Menni fog!

Changkyun sosem fog tudni újra járni, ha ilyen negatívan áll a dolgokhoz. Neki kell megtennie pár lépést ez érdekében. Nem kértem sokat: nem mondtam, hogy fussa le rögtön a maratont, csak végre keljen föl kopott foteléből. Lesüt róla, hogy már ő is szeretne a saját lábán járni. Csak akaraterővel nem bővelkedik.
Már nem szorította annyira a kartámlát; felsóhajtott, majd felemelkedett. De megriadt, megremegett a karja, így gyorsan visszaereszkedett a biztonságot nyújtó fotelba.

- Nem, nekem ez nem megy. - a végén még nekiáll duzzogni, mint egy kisgyerek!
- Kyun, meg sem próbáltad!
- Talán nem figyeltél? Nem megy, érted?
- Changkyun, fogd be és csináld újra! így nem fog menni. Mást is ilyen türelmetlenül gyakoroltál? Mondjuk a biciklizést? Vagy az úszást? Vagy esetleg a vezetést? - kissé kiakadtam, de nem ezen volt a hangsúly. Az utolsó kijelentésemkor Kyun lefehéredett, mintha eggyé akart volna válni a fallal. Hirtelen nem is tudtam, mi rosszat mondhattam, amikor rájöttem, hogy annak idején az édesanyja említette, hogy autó balesetet szenvedett.

A srác mintha új erőre kapott volna, felszívta magát, majd talpra állt. 

Changkyun áll!

Fel sem fogtam, egy pillanatra mintha elvesztettem volna a reményt, hogy megpróbálja még egyszer. Mivel teljesen kiegyenesedett, nem érte el a karfát és emiatt látszott rajta egy kis pánik. Ezért megfogtam a kezét, hogy biztonságot nyújtsak számára. A nagy izgalomtól izzadni kezdett a tenyere.

- Látod? Sikerült!
- Milyen csontos ujjaid vannak! - terelte a témát. Aztán megtette az első lépést. Utána pedig a következőt, végig görcsösen szorítva a karom hogy szinte már elfehéredtek az ujjaim.
- Hyobin, fáj a lábam - mondta kis idő elteltével.
- Érthető, hisz rég nem voltál talpon. - azzal segítettem neki visszaülni a fotelba.
- Mennyit mentem? - kérdezte izgatottan figyelembe se véve szavaim.
- Bejártad a szobát.
- Azta... - megtörölte a homlokát a frufruja alatt.
- Lásd be, hogy igazam volt! - összeborzoltam a haját és a végeredmény elég viccesre sikeredett, szóval elnevettem magam.
- Ne már! - rivallt rám és próbálta visszaállítani a haját. Én is segítettem neki benne. - Köszönöm.
- El akarod mondani Seoyeonnak, hogy felálltál?
- Még nem tudom... majd.
- Ahogy gondolod.
- De tényleg jártam? - izgalmában tördelni kezdte az ujjait.
- Mondom, hogy bejártad a szobát!
- Jó, de alig hiszem el! - mondta boldogan.
- Tudom. - örültem, ahogy végre vidáman, mint egy kisgyerek, magyarázni kezd. Az a mosoly megmelengette a szívem. Ekkor döntöttem el magamban azt, hogy mindenben kitartok mellette; pártfogója, mankója akarok lenni, aki támogatja.
- Még egy kicsit szeretném gyakorolni a járást. Segítesz? - kérdezte buzgón.
- Természetesen!

Észre sem vettük az idő múlását; kulcs csörgés, majd a már jól ismert női hang hallatszódott kintről. Tudtuk jól, hogy Seoyeon az, amitől Changkyun még izgatottabb lett.

- Várj, kinyitom az ajtót. - mondtam szinte suttogva, majd így is tettem. Belekaroltam a biztonság kedvéért, hogy segítsek neki, majd kiléptünk a szobából.
- ...Anya? - az említett személy odafordította a fejét, én pedig elengedtem a mellettem állót. Kyun megkapaszkodott az ajtófélfában, míg elég erőt nem vett ahhoz, hogy tovább indulhasson. Seoyeonra pillantottam, aki a könnyeivel küszködve közeledett a fia felé. A srác kinyújtotta a jobb kezét és keresni kezdett valamit, amit megragadhat, hogy ne essen el. Meg is találta a kis dohányzóasztalt, de nem kellett tovább mennie. Az édesanyja elérte őt és szorosan megölelte. Az alacsony nőtől a fiú másfél fejjel volt magasabb, s ölelkezés közben kitört mindkettejükből a sírás.

- Járok. - suttogta. Megmondom őszintén, én sem úsztam meg könnyek nélkül, homályosan láttam a cseppektől.
- Pontosan! És én annyira büszke vagyok rád! Hyobin, nagyon köszönöm! - fordult felém.
- Ez nem az én érdemem, hanem a fiáé.

Eszembe jutott, hogy még nem is láttam őket így együtt, talán mert az elején Changkyun olyan mogorva volt. De jól esett rájuk nézni, ahogy boldogan egymásra borultak.

- Hyobin, valamit meg kéne beszélnünk. - mondta Seoyeon, majd beinvitált a nappaliba. Kyun beült a bőrfotelba, én pedig mellette foglaltam helyet az ülőgarnitúrán.
- Miről szeretne beszélni?
- Egy nagyon fontos dologról. Ez inkább egy hatalmas kérés. - Changkyun a haját csavargatva figyelmesen hallgatott.
- A férjem minden évben elutazik egy fontos üzleti útra, amin én is vele szoktam tartani, viszong Changkyun itthon maradt. Most sem lenne ez másképp, de egyedül nem szívesen hagynám itthon. Arra akarok ezzel kilyukadni, hogy..
- Szívesen itt maradok, ha azt szeretné. - segítettem ki a hölgyet.
- Tényleg megtennéd?
- Persze! - válaszoltam határozottan.
- Mondd, Hyobin, te tényleg ember vagy? Nem egy angyal? - Kyun halványan elmosolyodott, én pedig erre elpirultam. Odaültem Seoyeon mellé.
- Csak megígértem, hogy segítek és ezt igyekszem betartani.
- Hogy hálálhatnám ezt meg?
- Sehogy!
- Jó, erre majd még rátérünk.

~~~~~~~~
Már nem magyarázkodom😅 remélem, azétmrt elviselhető rész volt😇 Ha tetszett, bökj rá a csillagra☆