Az este már nem aludtam Changkyun mellett. Viszont reggel egy viszonylag halk káromkodásra ébredtem, ami egyet jelentett azzal, hogy a srác ügyködik valamin. Lassan kicsoszogtam, mire megláttam, hogy Kyun a konyhában van és vizet forralt, amit utána magára is öntött.

- Te mit csinálsz? - kérdeztem tőle, majd megfogtam a kezét és azonnal a hideg víz alá dugtam.
- Teát akartam neked csinálni, csal félrement. - lehajtotta a fejét, látszólag bántotta a dolog.
- Nekem? De hát... - nem akartam azt mondani, hogy "nem is látsz", mert azzal biztosan megbántottam volna. - Ez nagyon kedves tőled, de legközelebb bízd rám.
- Csak meg akartalak lepni.
- Nem baj, majd legközelebb megpróbálod újra. - Elővettem a szekrényből egy égési sérülésekre alkalmas kenőcsöt, amiért áldottam Seoyeont, hogy tart otthon, majd bekentem vele a kezét és utána bekötöttem.
- Mi lenne velem nélküled, Hyobin?
- Hát azt én se tudom. - hogy jobb kedvre derítsem, szorosan magamhoz öleltem. Ezzel kicsit megleptem, de természetesen viszonozta az ölelésem.

Be kell valljam, ezalatt az idő alatt nagyon megszerettem őt. Amilyen bunkó volt velem, olyan nagy változáson ment keresztül az utóbbi időben. Nem tudom, mit tennék, ha baja esne, de az biztos, hogy nem állnék jót magamért, és nem csak egy pofont kap az illető, mint tegnap is.

Egyik nap elmentünk meglátogatni anyámat. Ugyan telefonon én is minden nap beszéltem vele, de már nagyon hiányzott, úgyhogy gondoltam, a következő kirándulási úticélunk az én otthonom lesz. Hasonlóképp a buszmegállóba sétáltunk, majd felszálltunk a tömegközlekedési eszközre. A buszon az ablak felé fordította a fejét; kicsit idegesnek tűnt,  biztosan tartott az anyámmal való találkozástól. Mellékesen megemlítettem neki még a megállóban, hogy anyám nővérként dolgozik egy magánkórházban.

Többek között azért is megyünk hozzám, mert anyám mondta, hogy kíváncsi már Changkyunra. Remélem, ő majd nem fogja magát kényelmetlenül érezni.

Miután nagy nehezen feljutottunk a lifttel a harmadik emeletre, becsöngettem a lakásba. Anyám boldog arccal nyitott nekünk ajtót és tessékelt be az előszobába.
- De örülök, hogy jöttetek! Már vártalak benneteket. Gyertek csak beljebb. - mondta inkább Kyunnak, mint nekem. - Adhatok valamit, Changkyun? - kérdezte anya.
- Köszönöm, semmit nem kérek, asszonyom.
- Ó, szólíts csak Byulnak, és ha nem baj, tegeződjünk. Nem vagyok én még olyan öreg. - kuncogott anyám.
- Rendben van, Byul. - mosolyodott el Changkyun is.

Mindezek után hosszas beszélgetés következett. A srác egészen feloldódott az idegen társaságban, de ez anyukám közvetlenségének és barátságosságának is köszönhető. Később rá is tért a lényegre és így már értettem, miért is sürgette a mihamarabbi találkozást.

- Van egy hírem a számotokra. Vagyis inkább a számodra, Kyun. Látok nap, mint nap embereket, akik egy műtét elvégezte után újra normális életet élhetnek. A te látásodon is lehet még segíteni.
- Tessék? - dermedt le a meglepődöttségtől a fiú.
- Anya, ez komoly?
- Igen az. Csak van egy kis baj: csak az amerikai orvosoknak van hozzá megfelelő műszerük, az itthonit még tesztelik. Őssejt-átültetést kellene végezni, de azt javaslom, ha csak tehetitek, utazzatok ki, hogy végre te is újból teljes életet élhess. - anya Changkyun térdére tette a kezét, mire ő megölelte anyámat.
- Byul, én nem is tudom, mit mondhatnék.
- Nem kell semmit mondanod, te drága lélek. - simogatta meg a hátát kedvesen. Ezt a pillanatot Changkyun telefonjának hangja zavarta meg, ami hangosan Seoyeon nevét mondta. Izgatottan fogadta a hívást.

- Szia Anya!
- Szia Changkyun! Merre vagytok? Most értünk haza, hamarabb végeztünk.
- Most itt vagyunk Hyobinéknál. Nemsokára megyünk. - mondta különösen jókedvűen.
- Úgy hallom, jól érzed magad.
- Bizony. Majd beszélünk. - azzal letette.

Elköszöntünk anyámtól, bár én úgyis visszajöttem volna, hisz ha Changkyun szülei megjöttek, nincs is szükség az én felügyeletemre.

- Olyan izgatott vagyok, Hyo!
- Elhiszem, hisz újra fogsz látni!
- Már nagyon kíváncsi vagyok rád.
- Rám?
- Igen.
- De én csúnya vagyok.
- Jaj, ne kezdd! Nem vagy az. Megtapintottam az arcod és én szépnek talállak. Higgy nekem. - mondta kedvesen. Ezzel együtt ez volt az első bókom tőle.

Ahányszor megpróbáltam behatárolni, hogy a mi kapcsolatunk mely kategóriába tartozna, sosem sikerült pontosítani. Barátoknak nem mondhatnám magunkat, hisz azért nem tudjuk egymás titkait, de az "ápoló és kezeltje" szintet kevésnek találtam. Végül ráaggattam a lelki társ kifejezést, ezt mondanám a legmegfelelőbbnek.
Ahogy visszatértünk Changkyun otthonába, a srác már tűkön ült, hogy elújságolhassa a hírt. Benyitottunk, mire az anyukája fogadott minket.

- Sziasztok, jót kirándultatok? - imádtam Seoyeont, hisz mindig olyan kedves volt és ráadásul még alacsony is.
- Igen, de van egy jó hírem is.
- Jó hír? - kapcsolódott a beszélgetésbe Kyun apja is, mire az elkomorodott. Hirtelen lett fagyott a légkör, úgyhogy közbe kellett lépnem a srác érdekében.
- Ezt megbeszélhetnénk bent.
A mogorva férfi engedett, mi pedig leültünk a nappaliba.
- Na mi az a jó hír? - biztatta Seoyeon
- Lehetőségem van arra, hogy újra láthassak.
- Hogy mi? - édesanyja reakciója hasonló volt a pár órával ezelőtti Changkyunéhoz.
- Amerikában lenne erre lehetőségem, az itteni műszert még tesztelik. Őssejt átültetésre lenne szükségem. De hát újra láthatnék.
- Ez egy fantasztikus lehetőség! És mikor és hol lenne ez a műtét?
- Ha maguk beleegyeznek, édesanyám már intézné is.
- Pénzkidobás. - szólt közbe az apja. Kyun arca újra komorra váltott.
- Tessék? - néztem rá ledöbbenve. - Hogy mondhat ilyet?
- Ha itt is van, miért nem várjuk, míg itthon is használható lesz?
- Maga nem azt akarta, hogy a fia minél hamarabb visszanyerhesse a látását?
- Egyáltalán honnan tudhatnánk, hogy ez valós? - éreztem, hogy már nem leszek a férfi szíve csücske, de nem foglalkoztam vele.
- Édesanyám kórházban dolgozik, neki nagyobb rálátása van a dolgokra. De most komolyan a saját fiától sajnálja a pénzt? Ennyire zsugori, hogy a millióiból nem jut a fiára? Elszomorító, mondhatom! - Changkyun finoman megfogta a kezem; mintha ezzel jelezte volna, hogy álljak le, mert nagyobb balhét csapok. De szerencsére nem így történt. Egyáltalán nem szégyelltem magam az előbbi jelenet miatt, pedig így visszaszólni az idősebbnek nem illik. A ház urának az arca megenyhült.
- Jól van. - adta rá áldását Changmin.
A társaságban mindenki megkönnyebbülten felsóhajtott én pedig diadalmasan elmosolyodtam.

Anya még aznap elintézte, hogy Changkyun időpontot kaphasson és szerencsére két hét múlva szerdára kapott is. Ezidő alatt Kyun mindig izgatottan várt rám és be nem állt a szája.

- Remélem, te is jössz.
- Miért mennék?
- Mert az elsők között akarlak látni.