Megbeszéltük Seoyeonnal a részleteket. Akár már holnap is kezdhetnék, amire anya természetesen rábólintott. Legalább nem csak otthon ülök, hanem csinálok is valamit.

Őszintén szólva azt sem tudom, hogyan kell foglalkozni egy vak emberrel, aki ráadásul elég felbolydult lelkiállapotban van és nagyon makacs, szóval nem fogja engedni, hogy segítsek rajta. De minden tőlem telhetőt megteszek az ő érdekében.

Ahogy megbeszéltük, másnap mentem is a már jól ismert gazdag negyedbe. A busz ablakán kibambulva gondolkodni kezdtem az élet értelmén. Azon, hogy Isten nem bottal ver, minden okkal történik. Kissé talán túlságosan is vallásos vagyok, de hiszek abban, amit ő tesz, az jó.
Ilyen baromságokon agyaltam, majdnem rajta is maradtam a buszon, szóval észbe kaptam és gyorsan le is szálltam a tömegközlekedésről.

Senki se mászkált az utcán, egyedül lépdeltem a frissen betonozott járdán. A házhoz érve megnyomtam a csengőt, majd vártam, hogy valaki kinyissa az ajtót. Meg sem lepődtem, amikor Seoyeonnal találtam magam szembe, aki kedvesen és kissé izgatottan fogadott.

- Áh, szia Hyobin! Nagyon örülök, hogy itt vagy! Gyere csak be! - mondta kedvesen és betessékelt az otthonába. - Changkyun a szobájában van, sajnos elég nehéz kicsalogatni onnan, az ominózus eset óta.. Örülnék, ha valami folytán ki tudnád őt onnan szedni.
- Minden tőlem lehetőt megteszek ennek érdekében.
- Köszönöm. Viszont ma nekem el kell mennem és csak délután tudok hazaérni, mivel állandó ütemezett munkahelyen dolgozom. Remélem nem okoz gondot..
- Dehogy is! De mondja.. mi Changkyun kedvenc étele? - egy ötlet jutott eszembe, ami talán picit oldhatná a feszültséget.
- Öhm.. a ramen. A yakisoba-s ramen.
- Főzhetek neki?
- Persze! Bár nem hiszem, hogy sokat fog enni, bármit is készítenél, de én lennék a legboldogabb, ha ennek az ellenkezője történne.
- Rendben. - bólintottam.
- Már így is késésben vagyok, úgyhogy mennem kell. Szia Hyobin és vigyázz a fiamra!
- Viszontlátásra! - azzal el is ment.

Nem tudom, mire vállalkoztam. Őszintén szólva a kisgyerekekhez sincs türelmem, nem hogy ehhez a nagyra nőtt óvodáshoz. A múltkori beszélgetés alkalmával igaz, hogy csak pár percig volt lehetőségem találkozni vele, de már akkor leírta magát előttem. Nem lesz könnyű dolgom, az egyszer biztos.

Úgy gondoltam, kicsit fel kéne térképeznem a helyet, hogy megtaláljam, mi hol van. Megkerestem a fürdőszobát, a hálót, a vendégszobákat is megtaláltam, majd végül a Changkyunét is. Erőt véve magamon halkan bekopogtam. Mivel nem kaptam választ, ezért óvatosan benyitottam a szobájába.

- Szia. - mondtam zavartan. A srác az ablakon bámult kifelé. Egy piros kockás ing volt rajta és fekete nadrág, ami még jobban kiemelte sápadt bőrét. Csak ott ült a foteljában a gondolataiba merülve.

  Válaszként csak valami "hello"-t kaptam, de felém se fordult. Felsóhajtottam. Talán kommunikálnunk kéne.
- Én Shin Hyo..
- Tudom, ki vagy, de nem érdekel. Hagyj magamra, mint eddig. Nincs rád szükségem.

Ez kicsit erős volt így kezdésnek, de nem adom fel olyan könnyen.

- Jól van, csak gondoltam, hogy ismerjük meg egymást, mert valószínűleg elég sok időt fogunk együtt tölteni. De ha nem, hát nem. - Inkább magára hagytam, legalább meg tudom főzni a rament. Felkutattam mindent a tésztáért, amit végül meg is találtam, majd a szószt állítottam össze. Hamar elkészültem vele, úgyhogy megterítettem, majd lelkileg felkészítettem magam egy újabb lecseszésre Changkyun részéről. Kyun nem éppen fog örülni annak, hogy megint zaklatom, de ha akarja, ha nem, én kirángatom a búvóhelyéről. Most nem kopogtam be, hanem bunkó módon benyitottam hozzá.

- Changkyun! Kész az ebéd.
- Nem vagyok éhes! - mondta felemelt hangon. Ahogy ránéztem, láttam, hogy átült a kerekesszékébe.
- De gyere, mert elhűl a ramen!
- Mondtam, hogy nem vagyok éhes. Menj ki!
- Nem megyek ki innen, amíg ki nem gurulsz egészen a konyháig.
- Hát akkor arra várhatsz, mert sehova sem mozdulok. - makacsolta meg magát, de nem hagytam annyiban. Mondtam, hogy nem adom fel olyan könnyen.
- Szóval azt mondod, hogy nem fogsz kijönni?
- Isten az atyám!
- Hát jó. Akkor majd én kiviszlek. - Nemes egyszerűséggel megragadtam a gurulós ülőalkalmatosság fogantyúját és kitoltam a szobából. Valószínűleg nagyon meglepte a dolog, ugyanis a kezeivel a semmibe kezdett kapálózni, hogy hátha meg tud állítani. Tévedett.
- Nem! Azonnal vigyél vissza! Nem vagyok éhes, olyan nehéz ezt megérteni?!
- Elfújna a szél, ha kimennél az utcára, annyira le vagy fogyva. Erőt kell ahhoz gyűjtened, hogy a későbbiekben lábra tudjál állni. Meg amúgy is: nem vagy te nekem senkim, hogy parancsolgass.

Végre elértük a konyhát. Changkyun kerekesszékét az étkezőasztalhoz toltam, majd behúztam rajta a kéziféket. A biztonság kedvéért ki is támasztottam, hogy egyáltalán ne tudjon elmenekülni. Karba tett kézzel bámult maga elé és elég mérgesnek látszott... na majd az én ramenemtől biztosan megenyhül!

- Remélem tudod, hogy úgyse fogok enni belőle.
- Remélem tudod, hogy mi van az orrod előtt. Yakisoba-s rament készítettem, mert az csiripelték a madarak, hogy az a kedvenced. Nagy kár lenne, ha bele se kóstolnál. - Jó, talán picit erős volt a beszólásom, de nem engedhetem meg azt, hogy ő parancsolgasson mindenért. Túlságosan el van kényeztetve. Elé raktam az ételt és mellé az evőeszközt, majd vártam.
- Yaki..yakisoba-s.. ramen? - picit megenyhült a tekintete és felém, azaz a hang felé fordult. Majd' megszakadt a szívem attól, hogy nem látott, hiába nézett rám.
- Igen. - az evőeszközt a kezébe adtam, majd figyeltem, mit reagál. Meglepetésemre a szabad kezével a tányért kezdte keresni. Óvatosan megfogtam a kezét és a tányér peremére helyeztem. A két evőpálcával közrefogott egy kis adag tésztát, majd óvatosan a szájához emelte. Meg is volt az első falat. Azt hittem, még harcolni fogunk egymás ellen egy darabig.
- Na milyen? - mellette ültem, hogyha kell, akkor tudjak neki segíteni.
- Forró. - hangzott el a szerinte megfelelő válasz.
- Nyilván, mivel nem olyan régen készült. De én az ízére vagyok kíváncsi.
- Jó.- mondta egyszerűen, majd folytatta az evést. Igaz, nagyon lassan és bizonytalanul, de én legalább addig is jobban szemügyre tudtam venni az arcát. Beesett volt, látszott rajta a nagy súlyveszteség. A karikás szemei alatt egy halványodó csík éktelenkedett. De még ez sem rontotta el az összképet. Mert gyönyörű arca volt. Még szebb lett volna, ha egy kedves mosoly is társult volna hozzá, de ne akarjunk egyszerre túl sokat, nem igaz?
- Hyobin, te engem bámulsz? - Changkyun mély hangja hozott vissza a valóságba.
- Mi? Ja nem, csak figyeltem, hogy kell-e segítség.
- Nem kell. Boldogulok. - összpontosított a ramenre.
- Rendben, akkor remélem nem baj, ha kérdezek tőled pár dolgot.
- De az.
- Kyun, te hány éves vagy? - egy sóhaj után válaszolt:
- Huszonegy.
- Az jó, én tizennyolc. Mit szoktál csinálni szabadidődben?
- Gondolkozni.
- És még?
- Ahj... tanulom a Braille-írást. Mert muszáj... és zenét hallgatok.
- Szóval eléggé unatkozhatsz. És ho...
- Mi lenne, ha befejeznéd? Mert aki kíváncsi, hamar megöregszik. Biztos nem tizennyolc, hanem nyolcvankét éves vagy, annyi idétlen kérdést teszel fel. És előre szólok, hogy ha úgy akarsz ismerkedni, most felejtsd el, mert van barátnőm. - a hangnem jobban fájt, mint az, amit mondott.
- Hagyjál már, nem akarok tőled semmit. De mondd: ha tényleg van barátnőd, akkor hol van most? Neki kéne segítenie akkor téged, nemde?
- De... - válaszolta megtorpanva az evésben. - Csak most nem ér rá.. - megint ez az üveges tekintet, ahogy maga elé bámul..!

Changkyun a következő falat után lecsapta az evőeszközt az asztalra, majd a féket kiengedve el akart menni, de a támasztékként funkcionáló enciklopédia még mindig ott hevert az útban.
- Vissza akarok menni a szobámba.
- Ne haragudj, én csak..
- Engedj ki innen! - mondta felemelt hangon. Elvettem a könyvet, mire ő száznyolcvan fokos fordulatot véve a szobája felé vette az irányt. De még mielőtt elhagyhatta volna a helységet, visszaszóltam neki:
- Szóval nem ér rá, mi?
Nagyon rosszul esett, ahogy a mai nap beszélt velem és még csak alig pár órája vagyok itt.
Válaszként csak egy hangos ajtócsapódást kaptam. Csodálom, hogy a sok csapkodástól még nem szakadt ki a helyéről.

Inkább összeszedtem a mosogatnivalót és elmostam őket. Mikor végeztem, úgy döntöttem, hogy kibékítem valahogy Kyunt. A kilincsen volt már a kezem, amikor meghallottam odabentről a keserves sírást. Tudtam, hogy ezt én váltottam ki belőle, ezért valahogy jóvá kell tennem.
Előhalásztam egy, még tiszta zsebkendőt a zsebemből, majd újból beléptem a szobájába. Úgy tűnt, nem hallotta, vagy csak nem akarta meghallani, hogy én is ott vagyok a társaságában. A tenyerébe temette az arcát és úgy zokogott tovább. A vállára tettem a kezem, mire összerezzent az érintésemtől és igyekezett lenyugtatni magát. A bal kezébe nyomtam a zsepit. Szétnyitotta, majd megtörölgette a szemeit.

- Miért sírsz?
- Nem sírtam. - elfordult tőlem, a kerekesszéke kartámlájára könyökölt és úgy bámult tovább a semmibe könnyes szemekkel.
- Ja, persze, ezt még higgyem is el azok után, hogy elfogadtad tőlem a zsebkendőt és letörölted a könnyeid.
- Jó sírtam. Most örülsz?
- Nem örülök neki. Mondd el, mi a baj!
- Semmi. Csak egyedül szeretnék lenni.
- Figyelj.. ha én sértettelek meg valamivel.. nagyon sajnálom.
- Nem.. - gondoltam, hogy ez ilyen nehéz lesz, de nagy meglepetésemre folytatta:
- .. Csak tudod.. fáj a tudat, hogy még mindig nem jön. Holott két hete már, hogy haza kellett volna jönnie a kirándulásból. Én pedig lassan egy hónapja vagyok ilyen nyomorék.. - ökölbe szorította a kezét olyannyira, hogy csontos ujjai elfehéredtek.
- Értem.. köszönöm, hogy elmondtad. - erre csak egy vállrándítás volt a válasz. - Az orvos mit mondott, meddig kell tolószékben ülnöd?
- Azt mondta, van még esélyem, hogy lábra álljak. De én kétlem.
- Na látod, ez a baj! Hogy elhagyod magad! Nem tudom, miért vagy most ilyen helyzetben, de nem szabad ezt csinálnod, érted?
- Szerinted mégis hogyan fogok járni, ha nem látok? Ha senki se segít? - nézett felém, megint támadó volt.
- Akkor én miért vagyok itt, Changkyun?
Erre már nem kaptam választ, de nem is bántam. Remélem egyszer belátja, hogy nekem van igazam.

A néma perceket ajtónyitódás szakította félbe:
- Óh, hát itt vagytok! - mondta Seoyeon derülten.
Changkyun arckifejezése újra komorabbá váltott, így az egész napos munkám a kukában landolt. Semmi baj.. nyugodt vagyok..
- Jó napot, Seoyeon! Akkor én megyek is, ha megbocsát, mert anya már aggódni fog, nem mondtam neki, hogy meddig fogok maradni.
- Persze érthető. Kikísérlek.
- Köszönöm. Szia Changkyun! - válaszként kaptam egy halk "szia"-t.
Az előszobában öltözködtem, amikor Seoyeon megszólalt:
- Holnap...?
- Jövök! - jelentettem ki határozottan, majd amikor kinyitotta előttem a bejáratot, ennyit mondtam:
- Csak kérem.. próbáljon meg vele beszélgetni. Sokat segítene ez rajta.
- Jó, na de..
- Ígérje meg! Ez nagyon fontos! Ma sikerült vele beszélgetnem, de magának is meg kell tennie az első lépéseket felé. Kérem...
- Rendben, minden tőlem telhetőt megteszek.
- Köszönöm. De most megyek. Viszontlátásra!
- Szia, jó utat hazáig!

A buszon ülve elgondolkodtam a ma történt eseményeken. Nem volt olyan rossz, hisz minden kezdet nehéz. Furcsa volt számomra, mert Changkyun rögtön elkomorodott, ahogy az édesanyja belépett a szobájába. Lehet, hogy van valami családi háttér, amiről én nem tudok és Kyun se mondja, hanem egyszerűbb számára, ha magába fordul...

#####

Sziasztok! Nagyon köszönöm mindenkinek, aki még nem törölte a könyvtárából a könyvet. Sajnos nagyon zsúfolt a november, de már hagyom is inkább a magyarázatot. Ez az iromány komolyabb hangvételű lesz, de az eleje - nézzétek el nekem, - lehet, hogy unalmas. Megértésetek köszönöm. Ha tetszett, nyomj a csillagra.❤😉