Hyobin

Unottan böngészgettem a munkalehetőségek között. Nemsokára érettségi, utána befejezem a gimnáziumot és mehetek egyetemre. Ezzel csak egy baj van: miből fogom én ezt finanszírozni? A KAIST Gazdasági Főiskola nem éppen olcsó és ha oda akarok járni, ahhoz bizony pénz kell. Anyát nem kérhetem, hogy kaparja össze nekem, apám meg.. hagyjuk is.

Az a gond, hogy eddig csak unalmas dolgokat találtam: Éttermi pincér, üzletben pénztáros, strandon kiszolgáló. Egyik sem keltette fel az érdeklődésem. Aztán rátaláltam erre:

Kedves, türelmes, megbízható lányt keresünk fiunk gondviselésére. Lehetőleg minél hamarabb személyes okok miatt. A részleteket és az összeget privátban beszélhetnénk meg ezen a címen:Szöul...Choi Seoyeon

Bébiszitterkedés? Nem az én asztalom. De valami mégis megfogott ebben a hirdetésben. Csak nem lehet olyan rossz.. végül is izgalmasat kerestem nemde? Egy kisgyerekre vigyázni pedig az lesz, hisz felügyelni őt nem könnyű. A kisfiúra vigyázni gyerekjáték lesz! Majd kitalálok valami jó játékot, főzök neki és ha esetleg abban a korban van, hogy még délután alszik, akkor olvasok neki mesét is. Sima ügy.. Csak előtte letudom a túl gyorsan közeledő érettségit.

#####

Egy hét múlva a megadott címre mentem. Ez a hely a gazdag negyedben volt. Felszálltam a buszra, majd félóra utazás után oda is értem. Egy nagy család ház volt az, de nem a puccosabbik fajta, hanem az igényesebb. Persze itt is látszott a magas színvonal. Becsöngettem, mire egy negyvenes éveiben járó alacsony hölgy nyitott ajtót. 

- Jó napot kívánok. Choi Seoyeont keresem.
- Én vagyok az. Miben segíthetek? - jobban szemügyre véve az arcát elég fáradtnak tűnt. Vagy talán megfáradtnak?
- Öö... én Shin Hyobin vagyok és az interneten láttam az ön hirdetését. Nem tudom, él-e még ez a lehetőség..
- Áh persze! Természetesen él még. Gyere csak be. - azzal beinvitált a házába. Magam előtt volt még az a pillanat, ahogy láttam az arcát, amint meghallotta, hogy a hirdetés után érdeklődöm.
Ahogy beléptem az otthonába, gyorsan körbefuttattam a szemem a helyiségen. Egyetlen helyiségből áll, de mégis óriási. Kész kaland lesz felfedezni. Modern és nem túl olcsó bútorokkal volt berendezve, ebből is látszik, hogy elég jó sora lehet a családnak.
- Ülj csak le. Megkínálhatlak esetleg valamivel?
- Nem köszönöm. - igyekeztem jó benyomást kelteni.
- Rendben. Akkor ha gondolod, megbeszélhetnénk a részleteket.
- Persze, ezért is jöttem el.
- Jó. Először is: a hirdetésben azért nem ismertettem semmit, mert a férjemmel úgy gondoltuk jobban járunk, ha előtte személyesen is talalkozunk, hogy meg tudjam állapítani, mennyire megbízható egy jelentkező. De eddig nem igazán tolongtak ezért az "állásért".
- Hogyhogy?
- Hát tudod.. akik eddig idemerészkedtek, azokról lerítt, hogy nem megbízható. De te eddig megnyerted a bizalmat. - mosolygott halványan és igyekezett a legkedvesebb arcát mutatni. - Nagyon fontos számomra a bizalom, ugye megérted.
- Igen persze, értem. Köszönöm, hogy bízik bennem. De akkor mit is kellene csinálnom?

A nő mély levegőt vett, majd megszólalt:

- Van egy fiunk, aki.. - itt elvékonyodott a hangja - szóval.. volt egy autóbaleset, amiben .. elveszítette a...
- Anya! - erre a hirtelen felszólalásra összerezzentem. - Megmondtam, hogy nem kell senki! - odafordítottam a fejem, ahonnan a mogorva hang jött. Egy fiú ült kerekesszékében higgadt, érzelemmentes arckifejezéssel és nem egészen nézett az anyjára. De hiszen ő vak..
- Changkyun..!
- Anya, nem! Mondtam már, hogy nem vagyok egy kisgyerek, akire vigyáznotok kell!Nincs szükségem bébiszitterre, megleszek egyedül is míg távol lesztek!
- Fiam nem foglak felügyelet nélkül hagyni! Te sem gondoltad komolyan, hogy ilyen hosszú időre magadra foglak hagyni, amikor ellátni sem tudod magad! Plusz erre még jön egy lapáttal az is, hogy alig három napja vagy itthon és máris megkísérelted az öngyilkosságot! -  rivallt rá Seoyeon. Pár pillanatig lélegezni is elfelejtettem. A srác csak hitetlenül meredt maga elé.
- Kösz, ezzel marhára segítesz! De jó, járass csak le mindenki előtt! - mondta mogorván, majd óvatosan elviharzott. Aztán nem sokkal később hallottunk egy szobaajtó-csapódást. Megsajnáltam. Őt is és az édesanyját is. Seoyeon felsóhajtott. Már a sírás kerülgette, de erős nő létére vissza tudta nyelni már-már kibuggyanó könnyeit.
- Elnézést a kellemetlenségért. Csak tudod.. annyira nehéz időn megyünk most keresztül.
- El tudom képzelni. Őszintén sajnálom. A fia autó balesetben veszítette el a látását?
- Igen.
- És maga hogyhogy nem sérült meg?
- Mi? Ja nem.. én nem voltam ott.
- Értem. És tudja pontosan, mi is történt?
- Nem, sajnos semmit sem mond. Pedig két hete történt mindez. Három napja szabadult a kómából. És semmit nem tudok.
- Értem.. Megmondom őszintén először azt hittem, hogy egy kisfiúra kell majd felügyelnem. De ezek szerint tévedtem.
- Valóban. De akkor gondolom, így már nem szívesen vállalnád ezt a felelősséget..- szomorúan az ölében pihentetett kezeire pillantott. Megesett rajta a szívem.
- Dehogynem! Elvállalom! Csak mondja meg, mikor jöjjek és mit kell csinálnom, mert őszintén szólva nem vagyok tisztában a dolgokkal. - válaszomra felcsillant a szeme.
- Tényleg? Úgy értem.. hű.. Semmi különöset igazából nem kell tenned. Csak sokat beszélgess vele, mert nem igazán akarom, hogy még jobban magába forduljon.
- Miért, maga nem beszélget vele?
- Próbálnék. De csak elküld. Nagyon nehéz vele. Tegnapelőtt is majdnem öngyilkos lett, ha nem nyitok be időben a szobájába, talán rossz következményei lettek volna. Nem szeretném, hogy felügyelet nélkül maradjon.

Seoyeon hangja kétségbeesett volt. Ez a lehetőség nem olyan volt, mint egy sablonos, unalmas munkára való felvétel.Ez más volt. Egy anyai szív elkeseredett kapálózása, hogy mindent megtehessen a fiáért. Aggódik a gyermekéért és segítségért kiált; biztos akar lenni abban, hogy utódja jó kezekben van. Megköszörülve a torkom halkan megszólaltam:

- Én még mindig szeretném ezt az állást.
- Komolyan? Úgy értem, biztos?
- Igen - hangzott a válasz, melyhez össze kellett szednem minden magabiztosságomat, hogy meggyőzzem őt.
- El sem tudod hinni, mennyire hálás vagyok neked Hyobin! - felpattant a foteléből, ahol eddig ült, majd odajött hozzám, hogy megöleljen. Nem gondoltam volna, hogy egyetlen szó ilyen boldoggá tudta tenni őt.