Hosszú perceken keresztűl álltam az ölelésében és csak zokogtam és zokogtam.... Nem szólt vagy kérdezett semmit, csak ölelt és próbált nyugtatni kisebb nagyobb sikerrel. Amikor egy kicsit lecsillapodtam elengedett és leültetett egy fa darabjaira és elém guggolt.
-Alex....tudom, hogy ez nehéz, de beszélned kellene a rendőrséggel.-kezdte.
-A...azt nem lehet.-sütöttem le a szemem.
-Miért ne lehetne?-nézett értetlenül.
-Mert csak rosszabb lenne minden.
-Ki volt az?
-Ha elmondom lehet nem hinnél nekem és a....-folytattam volna de közbe vágott.
-Miért ne hinnék neked? Nem adtál rá okot, és ilyennel miért hazudnál?
-Akkor csak gondolod végig...ha...ha nem megyek el otthonról szinte semikor, akkor....szerinted ki tehette?-emeltem rá a tekintetem.
-........Az nem lehet...-nézett hitetlenűl rám.-Az nem lehet, hogy apa volt...-mondta.
-Figyelj Kevin...-kezdtem de megint félbeszakított.
-Alex, miért nem mondtad el?-fogta meg a kezeimet.
-Fel kellett dolgoznom. És mégis, hogy mondtam volna el?-kérdeztem.
-El kell mondanunk anyának.-mondta.
-Nem szeretném ha baja esne ezért nem mondtam el neki.
-Miért esne baja?
-Szerinted Zayn miért került korházba? Azért mert megtudta, hogy Lucas megütött. Előtte figyelmeztetett, hogyha bárkinek is szólok akkor a bátyámnak esik baja...és tessék. Majdnem meghalt...miattam. Mert nem hittem neki.
-Mindenért csak magadat okolod...Ezt így nem lehet. Te vagy az akit bántott, te mégis csenben tűröd akármit mondd vagy tesz. Nem. Vagy. Egyedül. Mi itt vagyunk neked és segítünk. Az a féreg a börtönben fog megrohadni.
-De hiszen az apád.
-Én már évek óta nem tekintek rá apaként. De gyere menjünk vissza.-kulcsolta össze az ujjainkat.
Ezzel elindultunk vissza, bár én még szívesen maradtam volna.. Lassan haladtunk mert mind a kettőnknek kellett egy kis idő, amíg rendet rakunk a fejünkben. Negyed órával később megérkeztünk, és anya aggódó tekintetével találtuk szemben magunkat.
-Valami mondanivalótok?-kérdezte.
-Csak elmentünk sétálni.-feleltem.
-Történt valami?-fordult felém és az állam alá nyúlt, hogy a szemembe tudjon nézni.
-Nem.
-Sírtál? Mi történt?-lágyult el a hangja.
-Kevin lehet, hogy egy kicsit eldurvult.-szólalt meg anya mögűl Lucas.
Kevinnek ennyi bőven elég volt, mert mire feleszméltem, már az ökle Lucas állkapcsán ért célba. Az ütés következtében hátratántorodott, de nem esett el. Az arcán tükröződött a meglepettség, hogy a saját fia képes volt ezt tenni vele. Elmosolyodott és letörölte a felrepedt szájáról a vért. Kevin már ismét ütésre lendítette a kezét, de a vállára raktam a kezem.
-Hagyd.!...Kérlek...-halkult el a hangom.
Körülöttünk senki nem értett semmit, csak álltak és csodálkozva nézték a lezajlott műsort.
-Kevin...-szólt rá rosszalóan anyu.
Nem felelt semmit csak odalépett hozzá és szorosan megölelte. Kevin kezei közt szinte eltűnt az aprócska Gabi. Habozás nélkül ő is visszaölelte. Eközben tekintetemmel feltűnésmentesen végig pászáztam a többieket. Amikor Lucashoz érkeztem, rosszaló pillantásokat kaptam tőle. A torkomban gombóc keletkezett, a gyomrom pedig ököl nagyságúra zsugorodott. Nem akartam mindenki szeme láttára magamba zuhanni, így elindultam a sátrunk felé. Behúztam magam után a cipzárt és leültem a hálózsákomra. Felhúztam a lábam, és homlokom a térdemre döntöttem. A könnyeim megindultak és szinte kisebb patakokban folytak le az arcomon. Kis idő elteltével hallottam, ahogy Kevin a cipzárral szrakozik, rá nemsokra pedig két erős kar ölelt körül. Belemásztam az ölébe és úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta. Elkezdte simogatni a hátamat nyugtatás képpen, ami egy kicsit segített is. A következő pillanatban pedig elterűlt a hálozsákokon és a mellkasára vont, majd egy puszit nyomott a homlokomra. Lassan érzékeltem, hogy a szemhélyaim nehezebbek lesznek és álomba merülök.

Reggel szörnyű fejfájásra ébredtem, de nem mozdultam csak hallgattam, a mellettem elhelyezkedő hímnemű egyenletes szuszogását. Mocorgásra lettem figyelmes, azután pedig már csak annyit érzékeltem, hogy egész testsúlyával rám nehezedik.
-Neked is szép jó reggelt.-szólaltam meg nagy nehezen. Erre elnevette magát.
-Jó reggelt. Pedig nem is vagyok nehéz.-húzta föl dúrcásan az orrát.
Ezen muszáj voltam nevetni, mert olyan kis cuki fejet vágott hozzá, hogy az már szinte lehetetlen.
-De nekem az vagy.-nyújtottam ki rá a nyelvem.
-Leharapom.-mondta szemrebbenés nélkül.
Ezen mondjuk egy kicsit meglepődtem. Sosem gondoltam arra, hogy valaha is több lesz köztünk, mint barátság....vagy szimplán testvéri szeretet... De az elmúlt pár órában ez vajon változhatott? Mélyen belenéztem abba a gyönyörű smaragdzöld szempárba, amely most fényesebben csillogott, mint szokott. Pillantása szememről a számra terelődött, majd vissza, és ezt eljátszotta párszor. A képzeletemnek, nem tudtam határt szabni és akaratlanul is azon képzelődtem, hogy mi vagy milyen lenne, ha most elcsattanna köztünk egy csók. Erre a gondolatra ajkaim résnyire elnyíltak, ő erre a nyelvét végigvezette az alsó ajkán és lassan elkezdett közelíten felém....