Alex szemszöge:

Arra ébredtem, hogy megállt az autó. Kevinnel megindultunk a csomagtartóhoz a cuccainkért, majd az egyik padhoz mentünk. Egy nagy rétszerűségből állt ez az egész hely, amin elhelyezkedett pár pad és tűzrakó hely. Hoztunk két sátrat, amit a fiúk fognak összeállítani. Na erre mondjuk kíváncsi leszek. A szememmel megkerestem anyut, aki épp a kocsi hátuljánál pakolászott valamit.
-Segítsek?-kérdeztem.
-Nem kell köszönöm.-mosolygott hálásan.-Menj és nézz körül.
-Oké.
Ezzel elindultam. Céltalanul. Csak bolyongtam, majd egy ösvényen haladtam végig. Egy tisztáshoz értem, melynek távolabbi felében észrevettem egy farönköt melyre lecsapódtam. Sokáig csak ültem és bámultam magam elé. Telt az idő, és észre se vettem, hogy besötétedett. Felálltam és elinultam visszafelé. Mivel egyszerű útvonalon haladtam, így elég hamar visszértem a többiekhez, akik már a tűz körül ültek
-Jéé. Visszataláltál?-kérdezte gúnnyal teli hangon Barbi.
-Amint látod.-feleltem, majd leültem anya és Kevin közé.
-Mit eszünk?-mosolyogtam anyura.
-Sütöttem virslit ha szeretnél már tudsz is enni.-nyomott a kezembe egy tanyért, rajta az étellel.
-Köszönöm.
-Merre voltál?-szólalt meg Kevin.
-Csak itt a környéken néztem körül.-vontam vállat.
-Ha én a környékre megyek nem érek vissza ilyen későn.-szólalt meg Barbi.
-Parancsolsz?-néztem rá felvont szemöldökkel.
-Ha itt voltál akkor, hogy hogy most értél vissza?
-Várjunk miért is...-vágtam gondolkodó fejet.-Ááh..megvan. Azért, hogy ne lássalak.
-Khm, khm,..-köszörülte meg a torkát Lucas.-Normálisan kérdezett. Minimum, hogy normálisan válaszolsz.-mordult rám.
-Bocsánat...,hogy nem bírlak elviselni.-néztem Barbi szemébe majd feláltam.
-Köszönöm a vacsorát.-tettem le a tányért az egyik asztalra.-Finom volt.-adtam anya arcára puszit, majd elindultam a sátrunk felé.
-De nem is ettél semmit.-szólt utánam.
-Elment az étvágyam.-feleltem, majd felhúztam a cipzárt, hogy be tudjak menni a kis helyiségbe, ahol az éjszakát fogom tölteni Kevinnel. Igen vele. Mint kiderült, apuci pici lánya Harryéknél alszik....mily meglepő. Remélem érzitek a szarkazmust... Hátradőltem a hálózsákomon majd bedugtam a fülesem és elkezdtem zenét hallgatni, miközben L-el beszélgettem messengeren. Egyszer csak a cipzár elindult lefele, majd nemsokra rá Kevin arcát pillantottam meg.
-Hát te?-kérdeztem.
-Gondoltam bejövök hozzád. Beszélni szerettem volna veled.-vágta le magát mellém.
-Értem.
-Mi történt veled?-csapott egyből a közepébe.
-Mi történt volna?-tértem ki a válaszadás elől.
-Alex...látom, hogy nincs rendben valami, csak arra nem jöttem rá, hogy mi. Sokkal bezárkózottabb vagy és ha ez lehetséges, sokkal csendesebb is. Nem eszel napokig szinte semmit, ha hazaérünk a suliból egyből felmész a szobádba és másnap reggelig le sem jössz.-kezdte el magyarázni, hogy miről is szeretett volna beszélni.
-Figyelj Kevin. Nem ez a legalkalmasabb pillanat arra, hogy ezt most megbeszéljük.
-Miért? Akkor mégis mikor lenne alkalmas?-háborodott fel.
-Majd ha már nem leszünk ennyien.-feleltem.
-Ezen könnyen lehet segíteni.-ült fel hírtelen, majd kezemnél fogva elkezdett kifelé húzni.-Akkor elmegyünk valamerre, hogy tudjunk beszélni ha itt nem jó.
-Akkor gyere.-kezdtem most én húzni őt arra a helyre, amit ma fedeztem fel.
-Na akkor mesélj.-ült le a fűbe.
-Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen fiatalon elveszítem a szüleimet, vagy hogy nevelőszülőkhöz kerülök....Én már úgy kerültem ide hozzátok, mint egy lelki roncs, aki falakat húz maga köré, vagy legalábbis csak próbálkozik. Egyenlőre.... De veled bármiről tudok beszélni és jobban megbízok benned, mint idáig bárkiben, kivéve ugye L-t. De nem akarok mindent a nyakdba zúdítani. Az elmúlt egy év alatt pedig újra értékeltem az életemet, vagy arra gondoltam, hogy milyen lenne ha még mindig élnének. Nem úgy viselkedtem velük, mint azt ők megérdemelték volna, nem mondtam nekik, hogy szeretlek, nem öleltem meg őket és nem is hallgattam rájuk. De mire rájöttem a hibáimra már késő volt. A két legfontosabb embert veszítettem el. A suliba se jártam be és depressziós lettem. Egész nap a sötét szobámban ültem és sírtam. Volt pár alkalom, amikor már nem bírtam tovább és elkezdtem magam vagdosni, de az sem ment sokáig mert Zayn rájött. Azután szinte sosem hagytak egyedül. Ha Zayn nem ért rá, akkor L jött hozzám vagy fordítva, és ez így ment két hónapon keresztűl, amikor jött az az ötletem, hogy újra elkezdek suliba járni. Próbáltam elhitetni velük, hogy minden rendben van de ez nem mindig sikerült, de már bíztak benne, hogy nem teszek magamban több kárt. Aztán az idő egyre gyorsabban kezdett telni és már azt hittem nem történhet velem mostanában semmi, de tévedtem. Amikor Zayn szobájában megtaláltam a levelet, amiben tájékoztatták őt arról, hogy elvesznek tőle arra a két évre, amíg be nem töltöm a tizennyolcat, a szívem újra darabokban volt. Végűlis, amikor kezdtelek titeket megismerni azt hittem, hogy itt jobb lesz. Távol az emlékektől, az otthonomtól és a megmaradt családtagjaimtól. Reménykedtem az új élet reményében, de aztán történt valami....-akadtam el.
-Mi?-jött az aggódó kérdés.
-Egyik este megtörtént velem az, amit nem hittem volna, hogy valaha is át kell élnem....-folytogatott a sírás.
-Alex mondd már mi volt mert esküszöm idegösszeroppanást kapok.-emelte fel a hangját Kevin.
-M...meg...erőszaltak.-borúltam sírva a mellkasára. Éreztem, hogy a levegő a tüdejében maradt a teste pedig megfeszült. Karjait azonnal körém fonta és a hátamat simogatta nyugtatásképpen, de nem nagyon vált be.
-De, hogyan és mikor? Szinte el sem mész otthonról...-hadarta kérdéseit, próbálva megválaszolni azokat.