- Nem tudom. Jó pár hónapja már, talán egy fél éve is.

Az elhangzott szavakra a férfi állkapcsa, és egész testtartása is megfeszült. Nem igazán tudta elhinni a hallottakat, és valahol mélyen, attól kezdett tartani, hogy mindez csak gonosz tréfa. Hogy a fiú csak vissza kívánja adni mindazt a szenvedést és gúnyolódást, amit neki okozott... hogy így akar revansot venni rajta. Elhiteti vele, hogy érdeklődik iránta... mint férfi, mitöbb, vonzódik is hozzá. Magához édesgeti, megbabonázva néhány mámoros éjszakára, kihasználva a gyengeségének egyértelmű bizonyitékát. Ezzel pedig szépen megszőve neki a végzetes, kínzó hálóját, mint valami emberi feketeözvegy, majd miután tökéletesen és végérvényesen a csapdájába esett, a Rend és Wizengamot előtt találja magát teljesen megszégyenítve és összetörve, hogy a következő csókot már egy Demetortól kapja, a fiú édesen puha ajkai helyett.

Elméjében ezen vízió olyan erős és élénk volt, hogy egész testében megremegett. Kényszerrel, sőt majdhogynem erőszakkal kellett lecsillapítania légzését és nyugodt, racionális gondolkodásra késztetnie pánikban úszó agyát. Emlékeztetnie kellett magát, hogy a fiú, aki most előtte pár centire a saját ágyán ül, pont olyan bizonytalan mint ő maga. Hogy a fiú akivel az éjjel együtt volt, akivel olyan szenvedélyes perceket élt meg, nem az apja. Hogy Harry nem James Potter. Nem fogja őt bántani előre megtervezetten, szánt szándékkal. Sem bosszúból sem viccből. Ezek csupán a saját bizalmatlan elméjének görcsös tévképzetei. Nincs mitől tartania... nincs oka a fiútól tartania. Racionális énje pontosan tudta, hogy Harry még szűz volt, és hogy bizonyosan nem tenne ilyet soha. Pláne nem áldozná fel erre a szüzességét. Semmi valós oka nincs ilyenektől tartania. Mégis, annyira gyanakvóvá és bizalmatlanná vált már a hosszú évek alatt amit kémként töltött, hogy nagyon nehezére esett objektíven és nyíltan hozzáállni a fiú szavaihoz és nem a lehetséges csapdát, veszélyt és buktatót keresnie ezúttal is, mint eddig mindig mindenhol... és mindenkiben. Persze ez a nagyfokú bizalmatlanság és óvatosság nem csupán a kettősügynöki munkájának volt köszönhető. Óh, koránt sem. Ez csupán abban is segítségére volt, mintegy tökéletessé téve őt a feladat elvégzésére. Ezen tulajdonsága valahonnan máshonnan ered, sokkalta mélyebben gyökeredzett az életében és a lelkében. Olyan mélyen és olyan régen gúsbakötve őt, amiről jobb szeretett volna nem is tudomást venni. Egész életében próbálta eltemetni magában jó mélyen azokat az emlékeket... azokat amelyek ezt tették vele. Ami miatt ő ILYEN lett. Ami miatt most, élete talán legszebb és legőszintébb élménye után, képes azt feltételezni és attól rettegni, hogy ez a fiatal fiú szánt szándékkal akarja őt bántani. Eddig mindent megtett azért, hogy próbáljon ha nem is túllépni, de legalább együtt élni a múltjával. Annak minden részével. Mindig is tudta, hogy egyszer még nagy árat fog fizetni azért, mert nem képes túllépni régi sérelmein és beidegződésein. De azt sosem gondolta volna, hogy egyszer mindent meg akar majd tenni azért, hogy ez ne így legyen. Hogy azt az árat ne most kelljen megfizetnie. Hogy egyszer lesz valaki, akiért talán képes lesz megpróbálni, erőn felül, akár kényszerrel is, de valahogy ellavírozni bizonytalansága és félelmei sötét erdeiben. Hiszen tudta, hogy ez az egyetlen esélye van, hogy tisztázzák a kölyökkel a dolgot és bármi esélye legyen egy... egy bármire. Neki AKÁRMI megfelel, ami a fiúnak is. Tartozik magának és a fiúnak is annyival, hogy ad egy esélyt maguknak, jelentsen ez a jövőre nézve bármit.

- Sosem láttam rajtad semmit. Pedig engem nehéz megvezetni.

Harry tudta, hogy a férfi kérdése jogos, és saját maga is csak most értette meg a választ. Most állt össze a kép igazán. Hogy miért rejtette el ilyen mélyen az elméjében és a lelkében a férfi iránt ébredt, újdonsült vonzalmát. Hogy miért nem adta soha jelét komolyabb érdeklődésnek Tanára irányába. Az emberi elme ugyanis egy csodálatos, ám igen bonyolult szerkezet... és ami azt illeti, nagyon hatékony is. Tökéletesen megóvta őt a lehetséges és akkor még igen valószínű sérüléstől. Ez az oka annak, amiért éledező kíváncsisága, fellángoló vágya inkább tűnhetett lobogó dacbak és pusztító dühnek a férfi iránt. Hiszen az idősebbik mindig is távolságtartó és cinikus volt vele szemben, és gyakran igazságtalanul bántó is. De mindemellett figyelmes és rendkívül védelmező. Harry sosem tudta, hogy valójában hányadán is állnak egymással... Professzora mindig olyan ellentmondásos volt irányába ami a végletekig összezavarta. Egyszer indokolatlanul becsmérelte, másszor pedig saját életét kockáztatva védte őt. Éppen ezért fogalma sem volt, hogyan közelíthetné meg ezt a mindig oly kimért és rideg embert. Perselus Piton mindig is elérhetetlennek, majdnem földöntúlinak látszott a szemében, a hatalmas, éjszerű köpenyében a sötét szemeivel és még sötétebb aurájával. A komor misztikusság és a tiszta, hűvös elegancia tökéletes keveréke lengte körül állandóan. És éppen ez volt az, ami miatt Harry meg volt arról győződve, hogy a kíváncsisága Tanára irányába valami olyan, amit titkolnia kell. Amitől félnie kell. Mert a férfi maga volt a megtestesült, két lábon járó ellentmondás.

- Magamat is áltattam sokáig. Mert rettegtem a reakciódtól, de talán még annál is jobban rettegtem a saját érzéseimtől. El tudod te képzelni, hogy meg voltam rémülve?

- Igen.

- Nem mertem rád se nézni. Főleg akkor, amikor ez az egész tudatosult bennem. Aztán inkább elnyomtam magamban.

- Megértem.

- Azt hittem, nem vagyok normális.