Perselus Piton rezzenéstelen arccal állt a hálószobájában lévő hatalmas, megbűvölt ablak előtt. Kint még egészen fekete volt minden, csak a tó mélyéből szűrődött be az ezüstzöldes holdfény és néha némi susogás meg kísérteties sikítások. Óráknak tűnő percek óta állt mar egyhelyben, mozdulatlanul akár csak a hatalmas vízkőtök a Roxfort ódon falain. Szinte megbabonázva bámulta az ablaküvegen visszatükröződő képet... ami egyszerre volt gyönyörű és szívszorító. Harry Pottert látta, aki békésen szuszogott az ő ágyában, a lágy selyemtakarón. Minden egyes perccel amit ennek a csodás látványnak a nézésével töltött úgy szorult össze a szíve jobban és jobban. Mi az istent gondolt amikor megfektette Pottert? Ráadásul... Merlin nevére, nem is akárhogy fektette meg. A szüzességet vette el! Lelkiismerete vad oroszlánkent üvöltött fel minduntalan ahogy vegigpörgette a fejében az éjszaka eseményeit, újra és újra, ki tudja hányszor élve át elméjében azt amit nem is olyan régen tapasztalt meg a diákját ölelve.

De akármennyire is mardosta a bűntudat és a szégyen, képtelen volt nem akarni a fiút. És emiatt komolyan elgondolkodott az épelmélyűségén. Megbánta, hogy megtette mégis ha vissza pörgethetné a dolgokat, bárhogy is nézi újra megtenné. Még annak ellenére is hogy józan elméjével tisztában volt vele, ez nem normális. Mégis, akármennyiszer átgondolta a történteket, mindannyiszor erre a következtetésre jutott... Pláne ha tudatában lenne annak, hogy mennyire csodás. Ugyan úgy akarná a fiút. Most is akarja. Már rájött, hogy amit tett hatalmas hülyeség volt, és inkább őt fogja hátralevő életében kísérteni. Az elmúlt pár óra túlságosan jó volt ahhoz, hogy ne akarjon bármi áron többet, ez az érzés pedig igencsak megrémisztette. Hisz a fiú talán nem is akar folytatást. Ugyan miért is akarna? Az is csoda lesz, ha egyáltalán nem bánja meg az egészet. Mert erre bizony volt esély... amint józan fejjel ráébred, hogy mit is tettek lehet soha többet látni sem akarja majd. És őszintén megértené ha így érezne. Mégis csak az apja lehetne, a tanára és még vagy száz másik módon helytelen amit műveltek. És nem biztos, hogy a fiú pont így képzelte a szüzessége elvesztését... egy alkalmi légyottal az egyik fürdőben ráadásul egy apjakorú férfival. Piton csak remélni merte, hogy nem traumatizálta a kölyköt túlságosan. Mióta behozta a lakosztályába azóta próbálja lecsillapítani háborgó lelkiismeretét és azzal nyugtatni magát hogy volt választása az Aranyfiúnak. Hogy ő is akarta. Mégsem tudta meggyőzni magát teljesen... amig a fiú nem ébred fel, és nem tisztázzák az egészet, nem lesz nyugodt. És lehet, még azután sem.... ugyanis már most túlságosan mélyen belemászott ebbe az egészbe ahhoz, hogy sérülés nélkül megússza majd a dolgot.

Soha nem gondolta magát romantikus alkatnak, és nem is igen vágyott soha sem a szerelemre sem bármiféle kötődésre egy másik ember iránt. Mindig úgy hitte talán azért van ez így mert ő egyszerűen ilyen. Ezt dobta a gép, és ezt el is fogadta. Most mégis felébredt benne egy kis szikra, ami nem hagyta nyugodni, hogy talán mégsem. Mégsem teljesen reménytelen eset. Lehet hogy eddig csak nem talált senki olyat akivel eltudott volna képzelni egy ilyen köteléket. Pedig volt már sok egyéjszakás kalandja, tulajdonképpen ha belegondol, csak az volt. Mégis úgy érezte ez most gyökeresen más... egyszerűen a zsigereiben tudta. És nem csak annak a ténynek köszönhetően hogy a varázsvilág megmentője, az Aranyfiú fekszik az ágyában. Hanem azért is, mert most egészen máshogy érezte magát mint eddig bármikor. Ahogy végigfuttatta tekintetét újra és újra a karcsú testen ami a smaragdszín selyem ágyneműn feküdt és rásütött az ezüstszürke holdfény egészen olyan érzése támadt mintha ez az egész normális lenne holott ép elméjével tökéletesen tisztában volt a ténnyel, hogy ez minden csak nem normális. Ahogy a lágyan szuszogó griffendélesre nézett olyat tapasztalt amit eddig még soha. Vágyat és reményt. Vágyat arra, hogy ez az este ne érjen véget, és reményt, hogy talán nem is kell hogy vége legyen... mégis, jól tudta ebben hinni őrültség.

Harry friss szellőt érzett az arcán, és valami igazan selymeset maga alatt. Ahogy kinyitotta a szemét a világosság szinte megvakította, hunyorognia kellett pedig nem volt sok fény a helységben. Ahogy szeme hozzászokott a fényviszonyokhoz, hatalmas szoba tárult elé, kellemes barátságos hangulattal.

A falak sötét nyers téglafalak voltak, mint ahogy az egész pincében mindenhol mégis valahogy kevésvé tűnt nyomasztónak. Az egyik fal - az ágy mögött - pedig festve volt, ha Harrynek tippelnie kellett volna akkor azt mondta volna, hogy kézzel. Egy hatalmas, élénkzöld hínárerdőt ábrázolt a nagy falfestmény ezzel még inkább olyan hangulatot keltve mintha csak a tó mélyén lenne a szoba. Az ágy amin a fiú feküdt, megállapítása szerint hatalmas volt, legalább dupla akkora mint egy normál franciaágy és igen magas is. Mondhatni királyi méretű. A huzat tiszta selyem volt és élénk mardekárzöld, a ágytakaró pedig fekete némi koszossárga és sötétzöld kiegészítéssel. Az ágy oszlopai közt pedig világosabb zöld és szürkésfekete tüll anyag képzett baldachin szerűséget. A padló sötét, nyers fából készült pont olyanból mint az ágy is maga. Harry körbenézve látott még egy szintén meglepően nagy kőkandallót előtte sötétzöld bőrkanapéval bikabőr és egyéb állatbőr szőnyegekkel és egy illő fa dohányzóasztallal. A kandalló körüli falon pedig a padlótól a plafonig tömött, roskadozó könyvespolcok sorakoztak, rajtuk nagyon réginek tűnő bőrkötéses könyvekkel, fiolákkal, különféle varázstárgyakkal és meglepően sok zöld növénnyel. A szoba kiegészítői a lámpák és éjjeliszekrények pedig antikrézből készülhettek. És ami a leg lenyűgözőbb volt az egész helyiségben az a teljes oldalfalat beborító, megbűvölt ablakok amik a tó mélyét mutatták. Mintha az egész szoba a víz alatt, egy teljesen másik valóságban lenne, valahol a tó mélyén.

Harry meglátása szerint az egész baromi elegáns de mégis nagyon megnyugtató és otthonos hangulatot árasztott. Határozottan tetszett neki.

A nagy bámészkodásában kellett néhány perc amíg realizálta, hogy mellette az asztalon forró tea gőzölgött, édes péksütemény és 2 bajitalos fiola. A kedves gesztus látványára Harry elkomolyodott és azonnal elkezdte keresni partnerét. Oldalra nézve meg is pillantotta a megbűvölt ablak előtt álló Pitont. Kezében bögrét szorongatott es elmélyülten figyelte a tó gyomrát... egészen olyan hatást keltve, mintha transzban lenne. Csak egy hosszú pizsamanadrág volt rajta és a Griffendéles megállapította, hogy valóban úgy festett most is mint egy fekete párduc.

Ami a ruhákat illeti, a fiú észrevette, hogy ő pedig csupán egy inget visel. Egy legalább négy szammal nagyobb fehér selyeminget. És Harrynek hirtelen mint egy film képkockái úgy kezdtek leperegni a szeme elött az éjszaka eseményei amelytől jólesően megborzongott. Józan fejjel belegondolva amit tettek az őrültség mégis soha nem erezte magát ennél jobban mint most. Megmagyarázhatatlan nyugalom lett úrrá rajta, es biztonságérzet... életében először erezte úgy hogy minden a legnagyobb rendben lesz és jó helyen van. És persze, szokásához híven azonnal gondolkodás nélkül cselekedett. Felült az agyon, a férfi fele fordult majd hang nélkül lehuppant a padlóra és reményei szerint a lehető legnagyobb csendben Professzora mögé lopódzott és egy pillanatra sem hezitálva, óvatosan a férfihez simult, kezeivel átölelve derekát. Piton teste forró volt, most is olyan forró akárcsak pár órája szeretkezésük közben és ez mosolygásra késztette a fiatal fiút. Valahogy ez most annyira... intim volt. Annyira békés. Harry ugyan sejtette, hogy ennek valószínűleg nem így kéne lennie... vagy ki tudja. Életében még soha nem élt át ilyet így nem is tudhatja milyennek is kéne lennie vagy hogyan kéne viszonyulnia a másikhoz. Így úgy döntött csak követi ösztöneit és azt teszi ami a belső hangja szerint megfelelő és reméli, hogy a férfi továbbra is olyan nyitott marad mint a fürdőben... és majd együtt kitalálják hogyan is legyen ezután.

Ahogy kezei elérték a férfi márvány bőrét Piton egy pillanatra összegezzent majd egy halk, reszketeg sóhaj után kezeit rásimította az ölelő karokra. Harry pedig ébredése óta először nyugtalanságot érzett... mert tudta, hogy valami nincs rendben... érezte. És csak remélni merte hogy a másik lesz annyira nyitott hogy képesek legyenek megbeszélni. Valahol, mélyen legbelül kezdett felszínre törni a legnagyobb félelme: hogy a férfi bezárkózik. Elküldi. Ez nem történhet meg. Nem fogja megengedni.

Amint Harry puha, meleg teste az övéhez simult Piton azonnal tudta, hogy most kell elküldenie a fiút vagy néhány óra múlva erre mar nem lesz képes. Úgy erezte, hogy ez az egész nem is valóságos, ez nem történhet meg, ő ezt nem érdemli meg. Ahogy a fiú hozzábujt, belesimult az ölelésébe, ahogy kereste az érintését és őszintén minden gátlás nélkül ilyen bizalommal viszonyult hozzá, a férfi tudta, hogy ez olyasmi aminek könnyen rabjává tudna válni. Ami kepés lenne örökre ellopni a lelkének egy darabját... ha már meg nem tette most. Nem akart megint abba a gödörbe beleesni amiből egyszer már nagy nehezen kikecmergett. A fiú fiatal, szép es intelligens. Azt kap meg akit csak akar. Miért éppen ő kéne neki? Ha túl sokat gondol ebbe az egészbe akkor csak saját magát álltatja és megint rengeteg fajdalom vár rá. Mégse tudta kigyomlálni a lelke kertjéből a remény rózsáját. Akárhogy is próbálkozott.

Pár perc néma ölelkezés után érezte, hogy Professzora óvatosan megfordul az ölelésben és ahogy szembe találta magát azzal a kútmély tekintettel Harry azonnal elmosolyodott. Tanára ismét ÚGY nézett rá. Mint a fürdőben... és ez némiképp megnyugtatta aggodalomtól reszkető lelkét. Még érdekli a másikat... még mindig akarja őt. De a férfi továbbra nem szólalt meg, hosszú percekig csak bámult rá és mintha harcolt volna valami ellen ami meglehetősen aggasztotta a fiatal Griffendéleset. De nem volt sok ideje ezen elgondolkodni ugyanis pillanatokkal később már puha ajkak borítottak be az övéit. A csók nem volt hosszú és meg csak nem is hasonlított azokra amiket korábban az este folyamán váltottak. Ez lágy volt, érzéki és majdhogynem szomorú. Bármennyire is abszurdnak hatott Harrynek egyértelműen ez az érzése támadt. Ami nem bizonyult bíztató jelnek. Sem az ami ezután következett. A férfi továbbra is egy szó nélkül, lágy mozdulatokkal visszaterelte őt az ágyhoz és finoman jelezte, hogy bújjon vissza a takarók közé. Harry pedig úgy érezre, hogy meg kell törnie a mostanra már egyre nyomasztóbb csendet, vagy különben megőrül a bizonytalanságtól.