- Nocsak Potter, hát mégsem olyan ártatlan bárányka, mint azt egyesek gondolják. Erre nem számítottam.

- Örülök, hogy még meg tudom lepni, Uram.

Harry Potter fenemód büszke volt magára, egy pont a részére, most már döntetlenben állnak. Csak éppen azt nem tervezte el, hogy ezután mi fog történni. Ki kellene találni valami megfelelően kreatív visszavágást, amivel legalább annyira zavarba hozhatná a férfit, mint amennyire ő volt zavarban az imént. Csakhogy ezt mondani sokkalta könnyebb, mint megtenni. Piton nem éppen az az ember, aki nagyon könnyen megilletődne, és ha így is lenne, Harry gyanította, hogy nem mutatná ki feléje. A tökéletesen megkomponált maszk mindig a helyén van és képtelenség átlátni rajta vagy kifürkészni a férfi érzelmeit. Legalábbis általában. Most ugyanis tanára egyáltalán nem rejtőzik álarc mögé, és ebben a fél órában több érzelmi megnyilvánulást látott tőle, mint az elmúlt négy évben összesen. Eltűnődött, vajon mi állhat ennek az egésznek a hátterében. Miért engedte be őt a másik és miért ajánlotta fel, hogy csatlakozhat, ha szeretne. Egy teszt lett volna, vagy egy játék? Esetleg valóban arról lenne szó, hogy a férfi meg akarta szégyeníteni? Harry nem látott rá jelet, hogy ez így lenne. De magyarázatot sem talált a Bájitalmester szokatlan viselkedésére, bármennyire is dolgoztatta az agytekervényeit. De talán nem is számít igazán, úgy is ha bárkinek megpróbálná elmesélni, hogy hallotta Pitont nevetni, valószínűleg körbe röhögné az illető. Vagy kapna egy beutalót a Szent Mungóba. És talán ez így van jól. Pitonról mindenki fejében él egy kép, és ő nem szándékozik ezt a képet lerombolni, már csak azért sem, mert kifejezetten tetszett neki az az érzés, hogy sejtése szerint azon nagyon kevesek egyike, aki látta igazán önmagának a férfit. Még ha el is hinné bárki, amit állít, úgy is csak legyintenének és menne minden tovább a szokott kerékvágásban.
Merengéséből az említett mély hangja zökkentette ki.

- Min gondolkodik ennyire Potter?

- Gondolkodom?

- Elnézést nem akartam megsérteni...

Harry felnevetett. A férfinek igen egyedi humora van. Leginkább sötét és szarkasztikus, de ő igazán értékelte. Tulajdonképpen nagyon hasonló a sajátjához, hisz Harry maga is szerette a szurkálódós, csipkelődős humort. Mindig is irigyelte ezért Pitont, mert Ő mindig kimondta azt amit gondolt, legyen akármennyire is sértő vagy megbotránkoztató. Es mindenki csak legyintett rá, mert hát Pitonról volt szó és Ő egyszerűen ilyen és ennyivel le is volt rendezve. Bezzeg, ha Harry kimondta azt amit gondol, még ha szarkazmusba csomagolta is, akkor is mindenki felháborodott vagy elszörnyülködött, hogy gondolhatta, vagy hogy mondhatott ilyet.

- Igazából azon töprengtem, hogy néha mennyire irigylem magát.

- Igen?

- Igen.

- És miért tart ennyire irigylésre méltónak Mr. Potter?

- Mert maga az lehet, aki igazából lenni akar. Nem érdekli az, hogy másoknak mi a véleményük magáról. Mindig kimondja, amit gondol, akkor lehet szarkasztikus amikor csak akar, és senki sem fog felháborodni.

- Úgy gondolod, hogy én olyan vagyok igazából mint amilyennek mutatom magam?

- Az hogy most itt ülök, bizonyítja, hogy nem. De most arra célzok, hogy magát sose szólja meg senki amiatt mert őszinte.

- Nem azért nem szólnak meg, mert elfogadnak olyannak amilyen vagyok, hanem azért, mert felnek tőlem Potter. Ez nagy különbség.

- Lehet. Akkor is irigylem. Ha én mondanám ki mindig azt, amit gondolok akkor biztos, hogy mindenki vérig lenne sértve.

- Mert hagyod, hogy olyan elvarasokat támasszanak feled, amilyeneket csak akarnak. Észre se veszed es máris bezárnak egy kalitkába és felcimkéznek, hogy ilyen vagy olyan vagy. És ha máshogy viselkedsz, akkor azt nem fogjak tudni kezelni mert az nem a megszokott képletük részé. Ez mindenképp megtörténik, csak az a kérdés, hogy te magad választod e a ketreced, vagy hagyod, hogy más döntsön helyetted. Latod, te magad se tudtál mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy nem ordítottam le a hajadat amint észrevettel. Nem a fejedben rólam kialakult kép szerint viselkedtem, eltértem a cimkéimtől, máris kellemetlen és furcsa volt számodra, azt hitted nem is én vagyok. Ezzel más ember is igy van. A különbség, hogy én magam választottam azt, hogy az emberek mit gondoljanak rólam.

- Mit gondol, ha meg akarom változtatni a cimkéimet, menne?

- Az csak tőled függ. De tudd, hogy az embereknek ez nem fog tetszeni. Viszont a te életed és a te döntésed, ne hagyd hogy mások éljek helyetted.

- Születésemtől kezdve mások döntenek helyettem. Születésemtől kezdve meg van határozva az, hogy ki vagyok. Ez nem az én életem.

- De igen. Nem kell követned a kijelölt utat, ha nem akarod. Mint mondtam a te életed. És csak egy van belőlé, és az se tart örökké.

- Arra céloz, hogy hagyjam az egészet es fordítsak hatát annak, hogy én vagyok a kiválasztott. A Fiú Aki Valahogy Mindig Túléli? Hogy ne harcoljak Voldemort ellen?

- Nem ezt mondom. Természetesen jogod lenne azt mondani, hogy nem harcolsz. De én arra célzok Harry, hogy minden embernek két élete van. A második élete akkor kezdődik amikor rádöbben arra, hogy csak egy élete van. Nem kell, hogy mások határozzanak meg téged. Van, amin nem tudsz változtatni, azt fogadd el. De amin tudsz, és akarsz azt tedd meg.

Harry elmosolyodott. Meglehetősen furcsa volt ilyen mely beszélgetést folytatni pont Pitonnal, ráadásul egy ilyen szituációban mégis megmelengette a lelkét. Megbizonyosodott arról, amit eddig is sejtett, hogy tanára egy hihetetlenül intelligens ember. És rádöbbent, hogy még soha, senki nem mondta neki ezelőtt, hogy van más út is, és dönthet másképp is. Hogy van választása. Soha senki nem kérdezte meg ő mit akar. Csak készpénznek vettek, hogy birka módjára teljesiti azt, amit kijelöltek neki. Soha senki nem látta még Harryt. Egyedül Piton. És erre csak most döbbent rá, hogy a férfi az egyetlen, aki tényleg őt magát látja. A felismerés úgy temette maga alá, mint egy lavina. Nem a Kis Túlélőt, vagy a Hőst, vagy az Aranyfiút látta benne a másik már kezdettől. Hanem azt, aki igazából ő maga legbelül, egy útját kereső, kétségek között vergődő fiatal fiú. Szokatlan melegség áradt szét a mellkasában a gondolatra. Jó volt ilyen emberinek látni tanárát, és az, hogy ilyen kellemesen elbeszélgettek bármiféle marakodás vagy ordibálás nélkül. Harry csak arra tudott gondolni, hogy ezek után mindig ezt fogja akarni: hogy a másik mindig ilyen emberi legyen vele. Mindenáron.

Pitonnak nem kellett bevetnie a legilimencia tudását ahhoz, hogy kiolvassa a fiú szeméből a benne lejátszódó gondolatokat. Tudta, hogy most örökre megváltoztatta a kapcsolatukat ezzel a pár mondattal. Megmutatta egy másik arcát a kölyöknek, egy olyat, amit csak nagyon-nagyon kevesek ismerhetnek. És úgy ítélte meg, bármennyire is abszurd, de nem bánja. Látta, hogy mekkora hatással vannak a szavai, lattá a felismerest, majd az őszinte hálát a fiatal tekintetben. És ez különös bizsergést idézett elő a testeben, amiről következetesen megpróbált tudomást se venni.