Reggel a konyhában készítettem a melegszendvicseket, és vettem ki a hűtőből a narancslevet. Letettem a pultra, és megnéztem a szendvicseket. A tetején olvadt a finom sajt, a kenyér széle már pirulni kezdett. Összedörzsöltem a tenyerem, és beharaptam a szám szélét. Kettő darab tányért kivettem a szekrényből, és tettem rá kicsi szalvétákat. Igazából Gracenek kellett volna a reggelit készítenie, de korán reggel boltba ment, az egy hónapban kétszer járó busszal, ami a városba megy. Ezért rám hárult ez a feladat, de nem bántam, mert nem egyedül fogom megenni. Apa, miután felébredt a vakító nap első sugarai közepette, kiment, hogy a traktorral átmenjen a termőföldre. Mivel ezt tegnap csak félig tudta megcsinálni, így a ma reggelt azzal kezdte, hogy a kezébe vette a kedvenc bolhás macskáját, magával vitte, a rozoga traktorral pedig elrobogott az istálló mögött terpeszkedő veteményeshez.

Mezítláb sétáltam fel a lépcsőn, és hevesen dobogó szívvel kopogtam az ajtón. Amint jött a válasz, vigyorogva benyitottam, és becsuktam magam mögött az ajtót. Scott a fotelben ült, és egy könyvet olvasott, de amint beléptem, megjelölte az olvasott lap számát, letette az asztalra, és cuki mosolyra húzta a száját.

- Már kezdtem azt hinni, hogy engem kihagysz a reggeliből - mosolygott, majd leültem a mellette található fotelbe, és letettem a kicsi asztalra a tányérokat és a poharakat. A lábamat a fenekem alá húztam, és összeráncoltam a szemöldökömet.

- Hogy érzed magad?

- Nem vagyok teljesen jól. A derekam nagyon fáj. Rendesen beütöttem! - a fejét rázta, és beharapta az alsó ajkát. - Pár napig biztos, hogy nem lesz munka - nézett a szemembe, majd megköszörülte a torkát. - Apád?

- Ki vitte a traktort - pillantottam az ablak felé, Scott pedig a szemöldökét ráncolta.

- Tudja azt, hogy mi...közelebb kerültünk egymáshoz? - kérdezett rá. És még enyhén is fogalmazott.

- Nem. Egyáltalán nem! - bólintottam határozottan, és a lábfejemen található ereket simogattam. - Nem szeretném neki elmondani! Ismerem őt! Nem örülne neki!

- Teljesen egyetértek veled Leyla! - a kezébe vette a poharat, és bele ivott a narancslébe. Scott reggeli látványa...hát, huh! Csak egy sima szürkenadrág és egy fehér póló volt rajta. De neki még ez is jól állt.

- Én csináltam a reggelit, tehát dupla elismerést kérek! - a kezembe vettem a sajátomat, és beleharaptam, Scott pupillája pedig kitágult.

- Ne! Egy lánynak ekkorát harapni! Mégis, hogy eszed a sajtburgert? - nevette el magát hallkan. Szeretem, amikor nevet. A mosolya pedig gyönyörű.

- Három harapás, ha éhes vagyok! De ha spórolok, akkor apránként eszem - bólogattam, Scott pedig elvette a sajátját és bele harapott. Most én nevettem el magam. - Te is nagyot haraptál!

- Most komolyan erről beszélünk? - húzta össze a szemét, mire a fülem mögé tűrtem egy tincsemet.

- Nem, dehogyis - bólintottam határozottan, de hiába próbáltunk komolynak látszani, valamelyikünk úgyis elnevette magát. Az idő pedig rohamosan telt.

- Tehát ennek az alkalmazásnak a neve az, hogy Tiktok? - nézett a szemembe.

- Nem ismered? - kérdeztem, miközben próbáltam internetet keresni. De esélytelen volt.

- Persze, hogy ismerem, csak nekem soha nem volt - rázta meg a fejét.

- Akkor mi volt? - tettem le a telefonomat az asztalra.

- Instagram és Twitter - húzta fel a szemöldökét, mire elmosolyodtam. - De inkább a szabadban, és az állatoknál voltam. Instagramon is csak kettő képem van. Egy olyan, ahol reggel az ágyban fekszek, és egy olyan, ahol a naplemente megvilágítja az arcomat - bólintott, én pedig beharaptam a számat.

- Tuti jó képek lettek! - mosolyogtam.

- Hát, mondd meg te! - mutatta fel a telefonját, és megmutatta nekem az egyik képét. Az a hófehér mosoly, és az a kómás arc...a barna tincsei a homlokában. Huh! És duplán huh! Melegem lett!

- Szigorúan maximális pontot érdemel! - tettem fel a kezem mosolyogva.

- Örülök, hogy így gondolod - tette le a telefonját, mellé pedig a tányért. - Finom volt!

- Reménykedtem abban, hogy ízleni fog - mosolyogtam, majd mélyen egymás szemébe néztünk.

- Mit szeretnél ma csinálni? - kérdezte.

- Bármit! Igazából annyi mindent lehetne! - tártam szét a karomat. - És még csak reggel kilenc óra van!

- Én ilyenkor már kint szoktam lenni. Áh, nem lesz jó ez a bent ülés - rázta meg a fejét, majd lassan felállt, és sétált a szoba közepén.

- Tehát te nem szeretsz lustálkodni. Jól értem? - mosolyogtam.

- Bizony. Tehetetlennek érzem magam - a lábára húzott egy cipőt, és visszanézett rám. - Nem jössz ki?

- Előbb vedd le a pizsamát! - nevettem. - Lent találkozunk! - sétáltam az ajtó felé.

Csak annyi változott, hogy nem bent, hanem a régi tornácon terpeszkedő hintaágyon ültünk. Szigorúan távol egymástól, mert apa szokatlanul sokszor pillantott felénk. Ezekben a percekben vagy a pásztorkutyát simogattuk, aki közénk mászott, vagy leginkább ismerkedtünk. Furcsa volt megismerni Scott igazi oldalát. Mármint, ő nem olyan, mint a városi srácok. Ő különleges. Talán ezért is vonzódok végzetesen hozzá. Igazából nem tudom, hogy mikor figyeltem fel rá. Talán már a kezdetek kezdetén. Vagy talán lépésről - lépésre.

- Tehát szerintem is fontosabb az, hogy mi van itt bent - mutatott a szívére. - Sokkal könnyebb az élet, ha a szívünkre hallgatunk. Ez leginkább a szituációtól függ, de inkább mint, hogy hazudjunk saját magunknak - bólintott, és a nap felé pillantott. Elmosolyodtam.

- Igazad van!

- Köszönöm!

- De miért van az, hogy neked szép napsütötte a bőröd, nekem pedig koporsó fehér? - tettem előre a karomat, majd Scott váratlanul megfogta a kezemet, és az apám felé pillantva, letette a kutya mellé. És most jött el az a pillanat, amikor levegőt is elfelejtettem venni. Te jó ég! Scott Meyer rákulcsolta az ujjait az enyémére, mint a szerelmeseknél szokás. Ahogy a kezemet fogta, olyan mosoly jelent meg az arcomon, amit nem tudtam lemosni magamról.

- Ne vigyorogj már ennyire - suttogta az apámat nézve.

- De, egymás kezét fogjuk. Ez olyan jó! - csúszott ki a számon, miközben apát néztem, aki a traktor körül tevékenykedett.

- Szokj hozzá a közelségemhez - folytatta. - Mert már tudom. És amit tudok, azt egyáltalán nem bánom.

- Mit is tudsz? - kérdeztem visszafojtott lélegzettel.

- Tudom, hogy mi van köztünk. Azt is, tudom, hogy milyen erős.

- Tehát a vágyakról beszélsz? - fordítottam felé a fejemet. Az enyhe szellő a homlokába fújta a mogyoróbarna friss tincseit.

- Pontosan. Csak gyógyuljon meg a derekam, és akkor meg is mutatom neked! - egyenesen a szemembe nézett, én pedig nyeltem egyet.

Ezzel vajon mit akart mondani?!