"Thomas vett két mély lélegzetet, és még egyszer az ablakhoz hajolt.
Túl sötét volt, hogy mindent lásson, de ismeretlen helyről fények vetődtek a lény tüskéire és csillogó bőrére. A szörny testéből ijesztő eszközökben végződő karféleségek álltak ki. Egy fűrész, néhány penge és pár hosszú rúd, ez utóbbiak funkcióját nem lehetett egyértelműen megállapítani.
A lény egy állat és egy gép szörnyű keveréke volt, és úgy tűnt, tisztában van vele, hogy figyelik, és pontosan tudja, mi van a fal túloldalán. Nyilvánvaló volt, hogy be akar jutni a Tisztásra, hogy teletömje magát emberhússal. Thomas mellkasába jeges félelem költözött, alig kapott levegőt. Még az emlékei híján is biztosan tudta, hogy még soha nem látott ilyen iszonyatos dolgot.
Hátralépett, a tegnapi bátorságának már nyoma se maradt.
– Mi ez? – kérdezte. Remegett a gyomra, nem tudta, hogy valaha is képes lesz-e még enni.
– Mi Siratóknak hívjuk őket – válaszolt Newt.
– Szörnyű egy dög, nem? Örülj neki, hogy csak este jönnek elő. Örülj neki, hogy vannak ezek a falak.
Thomas nyelt egyet. Már kételkedett abban, hogy valaha is ki tudná tenni a lábát a Tisztásról. Az álma, hogy Futár legyen, szertefoszlott. De még nem adta fel. Valahogy érezte, hogy neki ez a feladata. Fura érzés volt, különösen a látottak után.
Newt az ablakra nézett.
– Most már tudod, mik bujkálnak az Útvesztőben, barátom. Most már tudod, hogy ez nem vicc. Ideküldtek a Tisztásra, Zöldfül, és mi itt elvárjuk tőled, hogy életben maradj, és segíts minket a feladatunkban.
– És mi lenne ez a feladat? – kérdezte Thomas, bár rettegett a lehetséges választól.
Newt mélyen a szemébe nézett. A hajnal első sugarai elérték őket, és Thomas jól látta Newt arcának minden részletét, a feszes bőrét, az összeráncolt szemöldökét.
– Hogy megtaláljuk a kiutat, Zöldfül – mondta Newt.
– Hogy megoldjuk a francos Útvesztőt, és hazataláljunk."

James Dashner: Az útvesztő