- Ügyes vívó vagy! - jegyezte meg Kalpur, miközben a padlón ültek, és a párbajban megizzadt arcukat törölgették.

- Köszönöm - dünnyögte Kimbalya.

- Jó mestered lehetett, és jól megtanultad a leckét.

- Ez volt az egyetlen, amiben jobb tudtam lenni a nővéreimnél - fintorgott a lány. - Nem is szívesen álltak ki ellenem. Végül sikerült kikönyörögniük, hogy külön-külön gyakoroljunk.

- Nagyon hiányoznak? - kérdezte csendesen és megértően a herceg.

- Igen. Nagyon. Bár...

- Igen?

- Mindegy.

- Titok?

- Nem. Csak nem szívesen beszélek róla.

- Tudod, nekem a bátyám volt a példaképem - kezdett mesélni, talán csak úgy magának Kalpur. - Rá akartam hasonlítani, mert ő olyan erős volt és férfias. Azután, amikor Drozia... őt választotta helyettem, akkor haragudtam rá. Nagyon haragudtam. Talán máig se teljesen bocsátottam meg neki, hogy miatta fordult el tőlem a lány, akit szerettem. Mostanra megbékéltem. Már tudok úgy gondolni Rasdakra, hogy csak a szépre emlékezem.

- És Drozia? - kíváncsiskodott a lány.

- Ma már nem mozgat meg bennem semmit - vont vállat a férfi. - Se haragot, se fájdalmat, se megbánást. Gyakran látom, de már nincs hatással rám.

- Biztos vagy benne?

- Szerinted máskülönben elvennélek?

- Feledésként, bosszúból, gyógyír gyanánt - grimaszolt a hercegnő.

- Ezt verd ki a fejedből, Alya! - szólt rá határozottan a herceg. - Te nem pótlékul vagy itt, nem is valami kicsinyes bosszú eszközeként. Amit elmondtam neked, az mind a színtiszta igazság. Igen, érdekházasság lesz a miénk, de ettől még tisztellek és becsüllek, és fontos vagy a számomra. Bevallom, tartok tőle, hogy hogyan fog ez működni köztünk, de bízom a jövőben. Te valami más vagy, mint amivel valaha is találkoztam, és nem tudom, mi lesz belőlünk, csak azt tudom, hogy nem akarom, hogy másé legyél. Nem tudom, van-e ennek így bármi értelme.

- Én sem - motyogta bizonytalanul Kimbalya.

- Akárhogy is lesz, szeretném, ha mi mindig őszinték lennénk egymáshoz. Nagyon fogok igyekezni. Ígérem, hogy az államtitkok kivételével bármiről bármikor kérdezhetsz, és őszintén fogok válaszolni neked.

- Jó. Mitől félsz igazán? - csapott le rá azonnal a lány.

- Attól, hogy apámat váratlanul elveszítem - mormolta Kalpur. - Tudod, ő nagyon beteg. Titokban tartjuk, amennyire csak lehetséges. Aztán attól is, hogy elrontok mindent, és rossz szultán leszek, méltatlan apámhoz és nagyapámhoz. Félek, hogy miattam, a felkészületlenségem miatt meggyengül a birodalom.

- Nem fogod elrontani - érintette meg egy pillanatra bátorítóan a kezét a hercegnő.

- És te, te mitől félsz, Alya?

A lány maga elé meredt. Mintha mondani akart volna valamit, de nem jött ki hang a torkán. Végül elpirult, és sebzett tekintettel nézett a férfi szemébe.

- Ettől az egésztől - suttogta. - Az elvárásoktól, a megfeleléstől, a méltó viselkedéstől. A házasságtól. A feleséggé válástól. A... a ná-nászéjszakától.

A füle tövéig elvörösödött, és egészen kicsire összehúzta magát ültében. Kalpur nem felelt azonnal, láthatóan töprengett valamin, homlokán elmélyültek a ráncok.

- Nem muszáj megtennünk - mondta lassan a herceg. Kimbalya felkapta rá a fejét. - Nem, nem azt mondom, hogy soha, hiszen el is várják tőlünk, hogy gyerekeink legyenek, lehetőleg fiúk. Úgy értem, egyelőre nem kell megtennünk. Tudok várni, amíg készen nem állsz rá.

- Ez komoly? Megtennéd értem?

- Igen, Alya. Megteszem érted.

- Köszönöm! - motyogta vöröslő arccal, és szemlátomást megkönnyebbülve a hercegnő. - Én pedig ígérem, hogy igyekezni fogok megfelelni mindennek, aminek meg tudok. Nem foglak téged a végtelenségig váratni, csak...

- Szót se többet erről! Kivéve persze, ha beszélni akarsz róla.

- Ma inkább nem.

- Rendben. Gyere, visszakísérlek a lakosztályodba - állt fel Kalpur, és a kezét nyújtotta, hogy felsegítse. - Hamarosan úgyis megtanulod itt a járást. Vadóc nem hagy felfedezetlenül semmit, igaz? Majd szólok az őröknek, hogy engedjenek szabadon járni-kelni, mert az én óhajom, hogy mielőbb megismerd a palotát.

- Köszönöm.

- Nincs mit. Más téma. Mostantól sok, mindenféle rendű és rangú emberrel fogsz itt találkozni. A te dolgod, hogyan viszonyulsz hozzájuk. Szerintem Vadóc emberismerete nagyjából segíteni fog elboldogulni. Azonban figyelmeztetlek, hogy a nemesekkel vigyázz. Tudom, van már benne tapasztalatod hazulról. Nos, ez itt is ugyanúgy igaz. Nálunk is vannak pletykák, nálunk is sok a kíváncsi szem és fül, és a számító törleszkedés éppúgy, mint az udvari intrikák. Fontold meg, kiben bízol meg igazán, és mennyire. Idővel ki fogod tapasztalni, most csak arra kérlek, légy óvatos.

- Úgy lesz. Köszönöm a figyelmeztetésed.

Kalpur ajka megrándult. Majdnem felemelte a kezét, hogy megérintse a lány sötétbarna haját, hogy félresimítsa az arcából azokat a rakoncátlan tincseket. De csak majdnem.

- Menjünk, Alya, későre jár - mondta halkan.

*

Reggel madárdalra és napsütésre ébredt. Nagyon jó volt a hálóhelyisége tájolása, sok napfény áradt be az ablakokon. Kényelmesen kinyújtózott a takaró alatt. Jól aludt az éjjel, kellemesen, álmok nélkül. Talán az előző esti testmozgás is segített. Elmosolyodott, mikor eszébe jutott. Akkor és ott újra elemében érezte magát. Emlékezett a herceg elismerő pillantására. Jó érzés volt, most is jólesően megborzongott tőle. Igaz, vereséget szenvedett, de az a végtelen pillanat Kalpurral... Hűha!

Kopogtattak, és két szolgáló sietett be, tisztelettel köszöntve őt, széthúzni a függönyöket, segíteni felöltözni, megcsinálni a haját, közben felszolgálva a reggelijét. Ezek közül lényegében egyikhez sem volt szüksége segítségre, de hagyta, hadd tegyék a dolgukat. Odahaza már minden szolgálója tudta a hercegnő szokásait. Itt még nagyon új ő nekik. Majd meg fogják szokni, mert van, amiből nem hajlandó engedni. Kivéve az észszerű kompromisszumokat.

Hagyta, hogy felöltöztessék. A sajátjain kívül egy csomó új ruhát talált itt. Felesleges volt persze csodálkoznia, a rabyriai küldöttségnek megadták a méreteit, hogy felkészülhessenek az érkezésére. Az egyik lány a hajával szenvedett. Nem, ez így nem lesz jó.

- Hagyd! - szólt rá a hercegnő. - Hívd ide Nikát, majd ő megcsinálja.

- Bocsáss meg, úrnőm, de ez az én dolgom.

- Igen, köszönöm, de Nika tudja, hogyan szeretem. Majd ő megmutatja neked, és akkor te is megtanulhatod tőle.

- De úrnőm...

- Hívd Nikát! Most! - a lány összerezzent a hangjától. Kimbalya nem akarta megijeszteni, sem az első reggel hisztérikaként viselkedni, de egyértelművé kell tennie, hogy itt az ő akarata a döntő.

A szolgáló kisvártatva visszatért, Nikával az oldalán, aki boldog mosollyal térdet hajtott, és munkához látott.

- Hogy hívnak? - kérdezte a hercegnő a lopva duzzogó rabyriai lányt.

- Afia, úrnőm.

- Jól van, Afia. Figyeld, hogyan csinálja Nika, és ha megtanultad, csinálhatjátok felváltva, vagy akár együtt is.

- Csak vigyázz, mert a hercegnő képes, és megcsinálja egyedül - kuncogott Nika.

- Rossz hírbe akarsz hozni az új udvartartásom előtt? - mordult rá tettetett szigorúsággal Kimbalya.

- Dehogyis, úrnőm! Rájönnek arra majd maguktól is - feleselt vigyorogva Nika. Afia elkerekedett szemekkel bámulta őket.

- Nos, Afia, ha engem akarsz szolgálni, ezt várom el tőled - pillantott rá a hercegnő. - Tiszteletet, szorgalmat, őszinteséget, és nem szolgalelkűséget. Lehet velem tréfálkozni is ám, nem harapom le senkinek a fejét. De amit parancsolok, azt elvárom, hogy mindenki teljesítse.

- Így igaz - kuncogott Nika. - Ne félj tőle, hacsak nem tettél rossz fát a tűzre. De akkor rettegj!

- És ilyenekkel vagyok én körülvéve... - legyintett lemondóan a hercegnő.

*

- Úgy hallottam, volt egy kis felfordulás ma reggel, úrnőm.

- Nem történt semmilyen felfordulás, Latifa, csak még meg kell szoknunk egymást. Nekem kicsit más elképzeléseim vannak, mint az eddigiek.

- Bocsáss meg, úrnőm, de már húsz éve végzem kifogástalanul a munkám, és a boldogult szultána udvartartását is én vezettem!

- Köszönöm, hogy a rendelkezésemre bocsátod az értékes tudásodat és a szolgálataidat, Latifa. Éppen erről szeretnék veled beszélni. Nagy megkönnyebbülés számomra, hogy segítesz, hogy zökkenőmentes legyen az itteni új életem. Vannak elképzeléseim, de előtte hallani szeretném, van-e valamilyen kívánságod.

- Tessék, úrnőm? - bújkált megdöbbenés az asszony szemében.

- Ha van valami, amit szeretnél nekem javasolni, vagy kérni tőlem, akkor szívesen meghallgatlak. Bármikor.

- Köszönöm, úrnőm.

- Bármikor szólj, ha úgy érzed, szólni szeretnél, vagy figyelmeztetnél valamire. Ígérem, hogy figyelni fogok rád. Cserébe annyit kérek, hogy tegyél meg néhány változtatást az elképzeléseim szerint.

- Úrnőm, az udvartartás tökéletesen működik így...

- Bizonyosan. De ez most már az én udvartartásom, aminek az én igényeimnek kell megfelelnie. Ígérem, hogy tiszteletben fogom tartani a szultána emlékét. Semmi olyat nem változtatok meg, amit nem szükséges. Vannak eltérő szokásaink, ám szívesen tanulok tőletek, ha ti is megtanuljátok azt, ami nekem fontos. Mit gondolsz, Latifa?

- Mit kívánsz megváltoztatni? - kérdezte merev tartással az asszony.

- Ülj le, és megbeszéljük!

"Ez nehéz ügy lesz. Latifa nem igazán örül nekem, bár még nem tudom, miért. Meglátjuk, mire jutunk" - gondolta Kimbalya, miközben a másik nő helyet foglalt, tisztes távolságban tőle.

*

Kimbalya unatkozott. Jobb híján a belső kertben sétálgatott, de hamar kinőtte azt. Sajnos itt nem mehetett akármerre, kedve szerint. Nem volt otthon (még nem). Egyelőre nem merte próbára tenni Kalpur ígéretét, hogy tényleg parancsot adott-e az őröknek az ő szabad mozgása érdekében. Biztos nem ez volt az első dolga, hiszen kormányzóként rengeteg lehet a tennivalója. A lakosztályában nem voltak könyvek, állandóan szolgálók vették körül, hogy lessék minden kívánságát. Előttük vigyáznia kellett, hogyan viselkedik. Jó lenne csinálni valamit, amivel mozoghat egy kicsit, mert teljesen el fog tunyulni, ha csak ücsöröghet egész nap. Nem ismert magára, hogy egyelőre nem merte feszegetni a határokat. De új volt még itt, és ígéretet tett az apjának is. Ha netán magára haragítja Ravak szultánt vagy Kalpurt, és esküvő helyett hazaküldik... Azt a szégyent az apja soha nem bocsátja meg neki, akkor már jobban jár, ha a hajóról a tengerbe veti magát.

Latifa is nyugtalanította. Az asszony burkolt rosszallással hallgatta végig a mondanivalóját, csak néha ellenkezett, egyébként együttműködőnek tűnt. De nem győzte meg a hercegnőt. Elmozdíthatná persze a hivatalából, de egyrészt nem biztos, hogy a rabyriaiak eleget tennének egy két napja itt tartózkodó idegen hercegnő óhajának, másrészt nem teheti ezt meg valakivel csak azért, mert nem értenek egyet valamiben.

Nem tudta mire vélni Latifa ellenérzéseit. Meg kell tudnia róla mindent, amit csak lehet, hátha így rájön az okára, és tehet ellene valamit.

- A szolgálóid mondták, hogy itt talállak - hallott egy ismeretlen női hangot. Az érkezőre emelte a tekintetét. - Már nagyon szerettelek volna megismerni, így utólagos engedelmeddel jöttem, hogy meglátogassalak, és köszöntselek a hazánkban. Drozia vagyok.

- Kimbalya. Örülök, hogy megismerhetlek. Leülsz mellém?

- Szívesen - foglalt helyet mellette a virágok közötti padon a nő.

Drozia gyönyörű volt. Ezt vitathatatlan tényként még ő is meg tudta állapítani. Fényes, fekete haj, sima és hibátlan arcbőr, hatalmas, csillogó szemek, érzékien telt ajkak, és egy felnőtt nő tökéletes alakja. Hirtelen nagyon gyerekesnek érezte magát mellette. Hogyan tudna ő versenyezni ezzel a tökéletességgel? Ha bárki egymás mellett látná őket, Droziát tartaná igazi hercegnőnek, aki szultánának való.

Kimbalya szíve összefacsarodott, ahogy a saját tökéletlenségére gondolt. Ő nem igazán szép, épphogy csak kinőtt a gyerekkorból, az arca szabálytalan, az állán a kis régi sebhely tovább rontja az összképet, ami pedig a testét illeti... Reménytelen, hogy ezzel felkeltse egy férfi figyelmét. Drozia mellett ő csupán egy csenevész kis penészvirág.

- Hogy érzed itt magad? - kérdezte kedvesen a vendége. - Jaj, buta kérdés, hiszen még csak most érkeztél, és bizonyára minden annyira furcsa és idegen itt neked. Ne félj, nem olyan ijesztő ez a hely, sőt, kifejezetten otthonos, ha már megszoktad.

- Te is itt élsz a palotában? - kérdezett vissza ügyetlenül Kimbalya.

- Csak amíg férjhez nem megyek - bólintott Drozia. - A szultán unokatestvérének a lánya vagyok, így rokonként itt élhetek. Te vagy tehát a híres barthiai rózsaszál, akiről az egész város beszél!

- Ugyan már...

- De bizony! - mosolyodott el Drozia, és közelebb hajolt, mintha egy titkot akarna a fülébe súgni. - Hidd el, mindenki kíváncsi a hercegnőre, akit a trónörökös feleségül vesz. Az Udvar, a város, a birodalom. Hiszen hamarosan a hercegnéjük, egyszer pedig majd a szultánájuk leszel. Mindenki látni szeretne, tudni, hogy milyen vagy. Nyugalom, ez természetes kíváncsiság. Sikerül lassan berendezkedned? Elégedett vagy a szolgálóiddal? Néha lusták ám ezek a lányok, erős kézzel kell fogni őket.

- Köszönöm, egyelőre minden jól megy.

- Ha segítségre, tanácsra, vagy csak egy kis társaságra volna szükséged, én itt vagyok! - tette a karjára a kezét finoman a nő. - Tudom, hogy nem lehet könnyű, távol a hazádtól, egyedül egy ismeretlen világban. Szívesen segítek.

- Köszönöm! Hogyan talállak meg?

- Jaj, hát jöhetsz-mehetsz bátran, ez a palota hercegnői szárnya. Senki nem mondta neked? - nevetett fel jóízűen Drozia. - Nem kell egész nap itt kuksolnod. Idebent szabadon mozoghatsz, meglátogathatsz például engem, vagy kimehetsz a nagyobbik kertbe. Férfiak nem jöhetnek be ide, őrzik a bejáratot és vigyáznak ránk.

- Van itt valamilyen lehetőség...?

- Mit szeretnél?

- Nem is tudom. Például tornázni. Odahaza minden nap... Vagy olvasni. Van itt könyvtár?

- Értem - mosolygott rá Drozia anyáskodóan. - Tornázni. Szokatlan kívánságaid vannak. Mi Rabyriában inkább sétálni szoktunk. Van itt egy helyiség, amit talán arra is használhatsz. Majd kérdezd meg Latifát, biztosan segít. És könyvek. A szultánnak van könyvtára, onnan kérhetünk olvasnivalót. Mi szükségünk volna külön könyvtárra? Ha szeretnél néhány könyvet, szólj Latifának, és ő elintézi az agákkal.

- Köszönöm. Csinálhatok itt bármit is anélkül, hogy szólnék Latifának? - vonta fel a szemöldökét ártatlan arckifejezéssel Kimbalya.

- Nem hiszem. De miért is akarnál tenni bármit nélküle? - csodálkozott Drozia. - Neki az a dolga, hogy gondoskodjon rólad. Ne félj, gyorsan beletanulsz az itteni szokásokba, mintha csak otthon lennél. Jaj, ne haragudj, hogy csak így lerohantalak, de annyira kíváncsi voltam rád! És ha már rendelkezem azzal az előnnyel, hogy a közeledben lakom... Nem is zavarlak tovább. Keress fel, vagy üzenj valamelyik szolgálóddal, ha szeretnél velem találkozni, egy jót beszélgetni, vagy csak gúnyolódni egyet a férfiakon. Tudod, hogy megy ez. Ég veled, Kimbalya, a mielőbbi viszontlátásig!

- Ég veled, Drozia, és köszönöm a segítséget! - viszonozta a hercegnő is. Drozia ismét rámosolygott, és már ott sem volt.

"Kalpur egykori nagy szerelme nagyon kedves és segítőkész volt velem. Jószerével az első itt. Talán mégsem olyan rossz ember. Vagy pedig akar tőlem valamit. Vagy csak én kezdek megbolondulni itt?" - töprengett Kimbalya, de nem lelte a választ.

*

Délután Latifa állított be, a szokásosnál is merevebb tartással, és palástolni próbált izgatottsággal. Vagy idegességgel? A hercegnő szinte érezte a belőle áradó feszültséget (és meghallotta, ahogy sziszegve leteremtett két szolgálót).

- Úrnőm! - hajtott térdet türelmetlenül az asszony.

- Igen, Latifa?

- Gyere velem, kérlek!

- Hová is megyünk?

- Hafer aga itt vár a kapuban.

- Értem - bólintott Kimbalya, tekintetét az asszony arcán pihentetve. - Két apróság: sejtelmem sincs, ki ez a Hafer aga, és nem tudom, mi okból vár rám a kapuban. Talán először ezeket közöld velem, Latifa, mielőtt sürgetni kezdesz.

Farkasszemet néztek egymással, ezt nem lehetett másnak nevezni. Végül Latifa lesütötte a szemét, és szobormerev arccal mormolta maga elé:

- Hafer aga a testőrség tisztje. Kérlek, úrnőm, siess, nem várakoztathatjuk meg a felséges szultánt!

- Nem fogom megvárakoztatni - állt fel a hercegnő. - Vezess az agához!

Követte az asszonyt a palotaszárny még sosem látott kapujához, melynek túloldalán néhány testőr várakozott, egy idősebb, szakállas tiszt vezetésével. A hercegnői szárny őrei kinyitották a kaput, utat engedve nekik. A kint várakozó testőrök meghajoltak.

- Hercegnő! - mondta katonás tisztelettel a parancsnokuk. - Engedelmeddel enyém a megtisztelő feladat, hogy Őfelségéhez kísérjelek. A nevem Hafer aga. Kövess, kérlek.

- Köszönöm, Hafer aga - biccentett neki Kimbalya. - Vezess, kérlek.

Előrelépett. Latifa követte.

- Igen? - torpant meg a hercegnő.

- Úrnőm? - bámult rá értetlenül az asszony.

- Te mit csinálsz?

- Elkísérlek, természetesen.

- Mi célból?

- Nem értelek...

- Ez kötelező előírás Rabyriában?

- Nem, úrnőm.

- Értem. Téged is hivatott Őfelsége?

- Nem, úrnőm - sötétült el Latifa arca.

- Ebben az esetben itt van rád szükségem, nem a felséges szultán színe előtt, Latifa. Köszönöm!

Kimbalya nem emelte fel a hangját. Már-már kedvesen beszélt. Az asszony mégis láthatott valamit a tekintetében, amitől meghátrált. Szája keskeny vonallá préselődött, térdet hajtott, és visszafordult a kapu felé. A hercegnő pedig megindult a testőrök kíséretében. Most megnyert egy csatát. Kérdés, hogy megnyerheti-e a háborút...

*

A testőrök a palotaudvaron vezették keresztül (illetve a belsőn, tekintve, hogy érkezésekor három kapun is keresztülhozták), majd egy hasonló, csak díszesebb kaput nyitottak ki előtte, mint amely az ő lakrészét rejtette. A palota egy másik szárnyába jutottak, és ugyanúgy a folyosók labirintusa következett. Ügyes építészek kezeinek nyomát viselte magán az épület. Nem volt hivalkodó, legalábbis az eddig látott belső terek nem voltak azok. Bizonyára a vendégek által is látogatott helyiségekre tartogatták a cicomát.

Kimbalya megpróbálta követni, hogy merre járnak, de végül elvesztette a fonalat. Szégyenkezve feladta, és csak vezettette magát Hafer agával és embereivel. Vadóc soha nem adta volna fel, gondolta szomorúan. Hol van ő már? Alig telt el néhány hét, és őt is elveszítette. "Ki vagyok akkor én?" - tépelődött.

Kísérői egy dísztelen ajtóhoz vezették, amely előtt díszruhás őrök álltak. Meghajoltak előtte, majd egyikük ajtót nyitott, belépett, és hangosan jelentette:

- Kimbalya hercegnő, Felség!

- Jöjjön! - hallott egy erőtlen hangot.

Belépett. Odabent félhomály fogadta. A nehéz függönyöket összehúzták, kizárva a kinti napfény nagy részét. A helyiség egyik felét egy méretes, baldachinos ágy foglalta el, faragott fa oszlopokkal.

- Gyere közelebb! - hallotta újra azt a gyenge hangot.

Engedelmeskedett. Közelebb lépett, térdet hajtott az ágy előtt. Azon egy vézna, beesett arcú, ősz szakállú férfi feküdt. Gyenge teste a párnák közé szegezte, csak a szemei csillogtak élénk érdeklődéssel.

- Hagyjatok magunkra! - parancsolta az öregember, és mindenki engedelmeskedett, az ajtó bezárult. A szultán érdeklődéssel szemlélte az előtte álló hercegnőt. - Szóval, te vagy az. A bocsánatodat kell kérnem, amiért nem tudtalak rangodhoz méltón fogadni érkezésedkor. Remélem, elégedett vagy a szállásoddal.

- Igen, Felség.

- Sajnos a betegség egyre többször ideláncol - folytatta a szultán. - A fiam kénytelen ellátni azokat a kötelezettségeket, melyek az enyémek volnának. Kalpur jó fiú. Jó vezető. Egyszer bölcs uralkodó lesz belőle. Már nem is olyan sokára. Ha a lelkében békére talál.

Köhögni kezdett, az egész teste rázkódott belé. Az ágy mellett egy asztalon egy pohár és egy kancsó víz állt. Kimbalya ösztönösen mozdult, teletöltötte a poharat, az ágyhoz szaladt vele, hogy megitassa a férfit. A szultán mohón ivott, a lány közben a fél kezével tartotta a fejét és a vállát.

- Köszönöm - hörögte a szultán. Mikor a hercegnő az etikett szerint távolabb akart lépni, megfogta a kezét. - Maradj! Ülj ide mellém!

Kimbalya szótlanul engedelmeskedett. Nagyon furcsán érezte magát itt.

- Erős kezed van - jegyezte meg a szultán. - Az ember nem gondolná első pillantásra. Igaz tehát, hogy a lényeg a szem számára elsőre sokszor láthatatlan. Ha rám nézel, egy megtört öregembert látsz, pedig az elmém ma is élénk és érdeklődő, csak a testem tart börtönben. Ha rád nézek, egy kicsit elveszett gyermeket látok, pedig határozott és erős vagy, aki tudja, mit kell tenni, és meg is teszi azt habozás nélkül. A szemedben megilletődöttség van, de figyelem és akarat is. Kicsi vagy és jelentéktelen a felületes szemlélő számára. De hiába köt sokszor ágyhoz a testem, azért a hírek eljutnak hozzám, hogy mi történik a palotában. Tudom például, hogy a fiam tegnap este meglátogatott téged, elég hosszú időt töltöttetek kettesben, és elvitt magával a vívóterembe is, ahol megküzdöttetek egymással. A látszat tehát ismét csal. Te minden vagy, csak nem jelentéktelen. Sok hosszú év óta nem láttam már harcos hercegnőt. Legutóbb az én Yasmarámat, gyermekeim anyját. És most téged.

Kimbalya hallgatott. Fogalma sem volt, mire akar a szultán kilyukadni, és mit felelhetne erre neki. A ráncos kezek fogták az ő kezét.

- Mikor a fiam elmondta, mire készül, félig büszke voltam rá, hogy teszi a kötelességét, félig pedig aggódtam érte, hogy feláldozza önmagát a kötelesség oltárán. Mikor rólad beszélt, érdekházasságról beszélt. De Kalpurnak van egy hibája: rosszul hazudik azoknak, akik közel állnak hozzá. Volt valami a tekintetében. Nem tudom, hogy a fiam szeret-e téged, de tiszteletet és megbecsülést érez irántad. Az a kérdés, te mit érzel iránta. Mit érzel iránta, hercegnő?

- Ez érdekházasság, felség - suttogta Kimbalya. - Kalpur herceg elmondta az indokait, hogy miért akar elvenni, és megállapodtunk. Kölcsönösen tiszteljük egymást.

- Értem - bólintott a szultán. - Akkor ezt mondd meg nekem. Ha nem érdekházasságot kötnétek, ha csak egyszerűen találkoztatok volna egymással, mint egy herceg és egy hercegnő, akkor tudnád-e szeretni őt?

- Akkor soha nem vett volna észre engem...

- Nem ezt kérdeztem.

- Tudom, felség. De nem tudok rá felelni. Nem tudom, mit jelent szeretni, mármint úgy.

- Miért mondtad el ezt nekem? Nem félsz, hogy lemondom az esküvőt, és hazaküldelek atyádhoz?

- Úgy érzem, őszintének kell lennem hozzád. Így kívánja a becsület.

- Elfogadnád a döntést, és hazamennél?

- Elfogadnám, de nem mennék haza.

- Hanem?

- Végtelen a tenger.

Ravak szultán a hallottakat emésztgette. A ráncos arcán semmi sem tükröződött a gondolataiból.

- Tehát inkább meghalnál, minthogy hazatérve vállald a szégyent?

- Nem - ingatta a fejét a hercegnő. - Nincs hova hazatérnem. Ha innen elküldtök, nincsen számomra hely a Nap alatt. Nem én vagyok a megfelelő választás, a fiad mégis engem akar.

- Nos, Kimbalya hercegnő, azt hiszem, pontosan ezért vagy te a legmegfelelőbb választás - mosolyodott el halványan a szultán. - Miután ezt tisztáztuk, maradj itt velem, és mesélj el magadról mindent, amit tudnom kell rólad, leányom!

*

Aznap este egy váratlan (de legalábbis hívatlan) vendég érkezett látogatóba, és megkocogtatta Kimbalya ablakát a virágoskert felől. A lány csak nehezen ismerte fel a sötétségben, felvonta a szemöldökét, azután kióvakodott hozzá (bár az észrevétlenségben nem nagyon bízott).

- Hogy a fenébe jutottál be ide? - förmedt rá suttogva.

- Kapóra jött, hogy ismerem a saját palotámat - vigyorgott önelégülten Kalpur. - Vannak itt rejtekajtók, melyekhez csak a szultánnak és a trónörökösnek van kulcsa.

- De talán nem pont az én hálószobám előtt kellene felbukkannod!

- Miért nem?

- Azért, mert még nem vagyok a feleséged! Az esküvő után úgyis akkor fogsz jönni és menni, amikor kedved tartja, gondolom. Legalább addig tekintettel lehetnél a...

- Mire?

- Mit tudom én! Biztos van rá valami hülye törvény.

- Nagyon morcos vagy ma este.

- Hosszú volt ez a nap.

- Igen, hallottam hírét - mosolygott rejtélyesen Kalpur. - Két napja se vagy itt, de már felforgattad az udvartartásod rendjét, rendre utasítottad Latifát, és magához hívatott a szultán.

- Ráadásul meglátogatott Drozia is - tette hozzá a hercegnő.

- Nocsak! Mit akart tőled?

- Üdvözölni és barátkozni.

- Az hasznodra lehet. De vigyázz vele! - intette a herceg. - Drozia tapasztalt és ügyes játékos. Barátkozhattok, és jobb is, ha jóban vagytok. De soha ne feledd, hogy elsősorban nem a barátja vagy, hanem a szultánája leszel.

- Észben tartom - dünnyögte Kimbalya.

- Apám mit akart tőled?

- Üdvözölni.

- És miről beszéltetek?

- Államtitok.

- Titkolózol a leendő férjed előtt?!

- A szultán parancsára.

- Ó, hogy a Mindenható áldjon meg, te makacs nőszemély!

- Köszönöm. Ez az első bók, amit mondtál nekem.

- Nem annak szántam, Vadóc! Na, gyere velem!

- Hová?

- Nem mindegy? Egy kalandra. Bízz bennem!

Kimbalya szó nélkül a herceg mellé szegődött, követve őt a sötét palotaudvaron át.

- Ha azt mondod, hogy van egy repülő szőnyeged... - morogta.

- Az csak a mesékben létezik. Van belőlük vagy ezeregy éjszakányi. Tényleg, hercegnő, mesélnél nekem ezeregy éjszakán át?

- Aligha. Jó, ha száz mesét tudok összesen, azoknak is a felét én találtam ki. Mi a fenét csinálnánk a maradék kilencszáz éjjel?

- Azt hiszem, kitalálnánk valamit.

- Mire gondolsz?

- Szerinted? - Kalpurnak még a hangja is vigyorgott, mint aki felettébb élvezi ezt a kis szóváltást.

- Nem tudom - csengett dühös tanácstalanság a lány hangjában.

- Lássuk csak. Ötszáz éjjel párbajoznánk, mert kell a gyakorlás, hogy formában maradjunk. A többin meg megmutatnám neked a várost, megbeszélnénk a világ dolgait, esetleg csinálnánk valami más nagyon-nagyon izgalmasat, és időnként mindenképpen elhoználak ide.

A kulccsal zörögve kinyitott egy ajtót, betessékelte rajta a lányt, becsukta maguk mögött, majd meggyújtott egy gyertyát. A látványtól Kimbalyának elakadt a lélegzete.

- Magasságos Teremtő! - suttogta elképedve és teljesen a látottak hatása alatt. - Ezt nem hiszem el! Könyvek!

- Ez a kiskönyvtár - magyarázta csendesen Kalpur, akit lenyűgözött a látvány. No, nem a könyveké, hanem a könyveket bámuló Kimbalya arcán tükröződő, áhítattal vegyes örömé. - Anyámé volt, apámtól kapta ajándékba. Ő is szeretett olvasni. Ezek a könyvek az ő ízlését tükrözik: versek, távoli tájak meséi, útleírások, történelem... Anyám óta nem járt itt senki, csak a szolgák, akik rendben tartják. Ezek a könyvek már nem újak, de azt mondják, egy jó könyv örök.

- Köszönöm, hogy megmutattad...

- Nem azért hoztalak el ide, hogy megmutassam.

- Hanem?

- Válassz! - intett körbe a herceg. - Amit csak akarsz. Tudom, hogy most este van, és nem tudsz jól körülnézni. De lesz még rá időd. Az esküvőnk után a tiéd.

- Tessék?!

- Apám beleegyezett. Neked adom nászajándékul.

Kimbalya talán fel sem fogta a szavait. Alvajáróként bolyongott a szobában, arcán szinte vallásos áhítattal vegyes gyermeki ártatlansággal, gyengéden végighúzva az ujjait a könyvek gerincén. Olyan volt, akár egy elvarázsolt tündér. Kalpur csak nézte őt, és félrevert a szíve ettől a leírhatatlan látványtól.

- Ez komoly? - kérdezte hitetlenkedve a lány.

- Igen.

A hercegnő bólintott, majd fogta a gyertyatartót, és alaposabban is megvizsgálta a legközelebbi polc tartalmát. Kiválasztott néhány könyvet, és a mellette álló kicsi asztalkára helyezte.

- Ennyi elég lesz egyelőre - motyogta.

- Még valami - szólt közbe a herceg. - Az esküvő után szabad bejárásod lesz a gyakorlóterembe, és beszélek a vívómesteremmel, hogy álljon a rendelkezésedre, amikor kívánod.

- Köszönöm! - suttogta Kimbalya. - Mit... mit kívánsz cserébe?

- Téged, Alya - lépett közelebb hozzá Kalpur.

- Én úgyis a tiéd leszek.

- Félreértesz - érintette meg a kezét a férfi. - Nem csak a hercegnőt szeretném. Hanem téged. Ne csak a feleségem legyél. Légy a társam, a barátom, a lelkiismeretem, örökké!

- Az leszek - ígérte a hercegnő, és könnycsepp csillant a szemében.

*

A hátralévő napok elszaladtak. Az érkezés és az esküvő napja között nagyjából két hét volt, de a tengerjáró hajók akkoriban még nem menetrend szerint közlekedtek, és a tengerek veszélyes szeszélyét mindenki tisztelte.

A kapott könyvek sokat segítettek, és az udvartartás is kezdte megszokni lassan a hercegnő különös szokásait és elvárásait. Latifa merev volt, mint aki karót nyelt, de tette a dolgát, és nem próbált folyton úrnője sarkában lenni. A rabyriai szolgálók pedig megtanulták barthiai társnőiktől, hogy mire kell figyelniük. Leginkább arra, hogy az úrnőjük nem egy szeszélyes hisztérika. Nem olyan, mint például Drozia hercegnő, akinek előszeretettel eljárt a keze, ha valamivel nem volt megelégedve, és ilyenkor nem fukarkodott a szidásokkal és a pofonokkal.

Kimbalya csak szigorúan rájuk nézett, ha valami nem tetszett neki, egyszer-egyszer egy kicsit felemelte a hangját, vagy rosszallóan megcsóválta a fejét. Mindenki értett belőle. Volt ebben valami félelmetes, nem is tudták volna megmondani, hogy micsoda. Értetlenül álltak előtte, mert látták, hogy a barthiai szolgálói még óvatosan pimaszkodhatnak is vele (különösen Nika járt az élen ebben), azután rájöttek, hogy az úrnő az ő fejüket sem harapja le ezért. Sőt, szinte elvárja tőlük, hogy ne hajbókoljanak előtte. Egyszer eltörtek egy vázát a szobájában. A hercegnő felnézett a könyvéből, fejcsóválva csak annyit mondott, hogy dobják ki azt a vacakot, és vigyázzanak, nehogy valaki megsérüljön, azután mindenki menjen a dolgára, mintha semmi sem történt volna. A történtekért a büntetés ennyiben merült ki. Bizarr élmény volt.

Az idő homokja csendben lepergett, és elérkezett a nagy nap. Kimbalya a szobája közepén állt, a szolgálói felöltöztették a Barthiából magával hozott díszes menyasszonyi ruhájába, és gazdagon felékszerezték. "Úgy nézek ki, mint valami ünnepi szobor egy szentélyben" - gondolta a tükörképét nézegetve. Azután Nika és Afia megcsinálták a haját, majd óvatosan bekötötték a fejét az arannyal hímzett selyemkendővel. Nika ecsettel szent jeleket festett a csuklójára, a kézfejére és a bokájára.

Latifa jelentette, hogy Hafer aga megérkezett érte. Követte az asszonyt a kapuhoz, majd a díszőrség kíséretében megindult. A palotát feldíszítették, ezer és ezer virágot látott mindenütt, amerre az útjuk vezetett. Egy kis szentélybe kísérték, ahol a szertartásra sor kerül. A szokások szerint ezen csak egy szűk kör vehetett részt, mindenki más, a meghívott magasrangú vendégek majd csak az esküvő után, a palota dísztermében rendezett lakomán láthatják őket, immáron férjként és feleségként.

Remegett a gyomra, mikor a szentélybe lépett. Odabent a főpap, a tanúnak felkért két nemes úr, az ezúttal a menyasszony családját képviselő Albano báró (titokban reménykedett, hogy az apja majd küld valakit, de nem így történt, Hassar élt a diplomáciai szokások által kínált lehetőséggel), Kalpur és Ravak vártak rá, a szultán kényelmes párnák között, félig ülő helyzetben. A díszruhás herceg egy bátorító mosolyt villantott rá.

Kalpur sem volt teljesen nyugodt. Erre a napra készült már mióta, céltudatosan és racionálisan, de közben valami megváltozott. Amikor meghozta a döntését, egy előre elrendezett érdekházasságra készült, most pedig egyáltalán nem volt biztos benne, hogy mi ez az egész. Az a kis vadóc a feje tetejére állított mindent, kifordította őt a megfontolt önmagából, és talán nincs is tisztában mindezzel. A hercegnő ott állt előtte, ijedt tekintettel, a fehér, az arany, a zöld és a kék színeiben pompázó ruhájában, és Kalpurnak fogalma sem volt, hogy ő maga mit érez most, mert ami elsőre az eszébe jutott, az nem lehet... Az teljes képtelenség, az az érzés, ami először a barthiai éjszakában, majd a vívóteremben, azután a könyvtárban a hatalmába kerítette! Pedig az élő bizonyíték ott állt előtte karnyújtásnyira, hogy az egykor gondosan felépített tervei valahol nagyon más útra tévedtek. És ennek az útnak a látványa érthetetlen izgalommal töltötte el a herceget.

A főpap felemelte a karjait, és beszélni kezdett. Valószínűleg egyikük sem értette pontosan, hogy miről, de nem is volt jelentősége. Azután következett az imádság, az ősök szelleme és a Mindenható megidézése, az áldásuk kérése a leendő ifjú párra és családjaikra, majd a menyasszony ünnepélyes átadása Albano báró által a vőlegény apjának, a tanúk tanúságtétele. A főpap szent olajjal kente meg mindkettejük homlokát és csuklóját, hogy megtisztítsa őket, áldást hozzon rájuk, és távol tartsa tőlük az ártó szellemeket. A herceg szentelt gyöngysort tekert Kimbalya karjára, és bekötötte a piros-arany színű kendővel, majd a hercegnő tette ugyanezt a férfivel, a kék-arany kendővel pecsételve meg fogadalmát. Végül a főpap egymáshoz kötötte a kezüket a zöld és arany kendővel, az összetartozásuk jelképeként. A szertartást újabb imádság zárta, fohász a hosszú és egészséges életükért, az egymás iránti örök szeretetükért és hűségükért, és a jövendő gyermekáldásért.

A többi csak hézagosan maradt meg Kimbalya emlékezetében, annyi minden történt ezután. Összekötött kézzel sétáltak át a palotába, az ünneplő sokaság elé, már férjként és feleségként (a kendőket a szokások szerint csak a nap végén, a nászéjszaka előtt a férj oldhatta le). Fogadták a véget érni nem akaró jókívánságokat, az ajándékokat. A lakomán elég nehéz volt fél kézzel enniük, de talán pont az is volt ennek a hagyománynak a lényege, hogy megtanítsa őket az első közös próbatételre az életben.

Később kikocsiztak a városba, hogy az alattvalók is részesei lehessenek az ünnepnek, és láthassák a hercegi párt. Hatalmas, éljenző tömeg várt rájuk mindenütt. A palotaszolgák pénzt és ételt osztottak az embereknek, miként az ilyenkor szokás, és az egész főváros az események lázában égett.

Mikor pedig leszállt az este, Kalpur kézen fogta őt, hogy az éljenző vendégsereg jókívánságaitól kísérve felvezesse a saját lakosztályába. Kimbalya engedelmesen követte, és csak a férje szobájába lépve kezdett el reszketni. Most fogta fel csak talán teljes egészében, hogy mától férjes asszony, annak minden velejárójával együtt.

- Mitől félsz? - kérdezte tőle szelíden a férje.

Kimbalya nem tudott megszólalni. Tekintete ijedten ugrált a herceg arca, a kezüket összekötő kendő, és a méretes ágy között. Kalpur szertartásosan kioldotta a kendőket és a gyöngysort, és a kis asztalkára helyezte. Nézte a hercegnő rémült arcát, és felsóhajtott.

- Ne félj, Alya! - ölelte magához védelmezőn. A felesége tartása merev volt, érezte a teste reszketését. - Nincs mitől tartanod. Ígéretet tettem neked, hogy csak akkor fog megtörténni, amikor már készen állsz majd rá. Állom a szavam.

- Menjek... menjek vissza... a szobámba? - kérdezte akadozva a hercegnő.

- Nem mehetsz vissza - mosolyodott el Kalpur. - Odakint úgy tudják, hogy ez lesz a nászéjszakánk. Úgy is kell hinniük, hogy megtörtént, hogy ezáltal teljes jogú hercegnévé válj. Mostantól az leszel. És hozzá kell szoknod a gondolathoz, hogy ennek a hétnek minden éjszakáját együtt kell töltenünk, miként a friss házasok teszik. Kérlek, ne vágj pofákat, Alya!

- Bocsánat!

- Semmi baj. Most pedig csukd be a szemed!

- Minek?

- Csak tedd, amit mondtam!

Nem volt választása. Kimbalya behunyta a szemét. Mi vár most rá? Kalpur a háta mögé lépett, érezte a meleg leheletét a nyakán. Valamivel motozott, azután megfogta a vállát, és pár lépéssel jobbra mozdította őt.

- Kinyithatod a szemed!

Kimbalya megtette. Egy kis tükör előtt állt. A ruhája érintetlen volt, a férje csak a fejkendőjét vette le róla. És a nyakában egy aranyláncú medál függött. Egy nagyon ismerős medál.

- Édesanyámnak volt egy kívánsága - törte meg a csendet Kalpur lágy hangja. - A barthiai búcsúvacsorán neked is volt egy kívánságod. A kettő egybecseng, és most mindkettőt teljesítem. Azt kértétek tőlem, találjak ennek a medálnak méltó gazdát, és adjam majd a feleségemnek. Ma este azt teszem. Mától a tiéd, Alya. Viseld, amíg csak élünk.

A hercegnő képtelen volt megszólalni. Sírás fojtogatta a torkát. Itt valami olyasmi zajlott, amire ő nem volt felkészülve, amire semmilyen tanítás sem készíthette fel. Ez nem is az ő élete. Vagy igen? Kalpur szembefordította magával, megcsókolta a homlokát.

- Minden ígéretemet betartom, amit neked tettem, Alya! - ígérte ünnepélyesen. Azután egy mosollyal játékosra változott a tekintete. - Viszont most szembenézhetünk az első közösen megoldandó problémánkkal, kedves feleségem. Néhány napig együtt kell aludnunk, és itt csak egyetlen ágy van. Az pedig szóba sem jöhet, hogy a trónörökös odakint, netán a földön aludjon. Tehát válassz, melyik oldalon kívánsz aludni!

*

Napsütésre és madárdalra ébredt. Kényelmesen kinyújtózott a takaró alatt. Jól érezte magát. Mosolyogva nyitotta ki a szemét, és a látványtól rögtön eszébe jutott, hogy hol van. Magasságos ég! Elpirult szégyenében. Bár tulajdonképpen nincs miért szégyenkeznie. Férjes asszony, és a férje ágyában ébredt. A nászéjszakájuk után, amin... nem történt semmi a világon. Kalpur állta a szavát.

Előző este Kimbalya nagyon félt. A hálószoba és az ágy elő volt készítve, megtalálta benne a gondos kezek által előkészített hálóruháit. Pontosabban, amit az ezzel megbízott szolgálók annak szántak. A felsőruhák még rendben is voltak. De amit alájuk készítettek! Életében nem látott még olyan holmikat, ám nem sok kétsége volt, hogy milyen célt szolgálhatnak, és az ő kényelme helyett sokkal inkább a férje igényeit tartják szem előtt.

Nem volt mit tenni, átöltözött, és nagyon meztelennek érezte magát, pedig a hosszú felsőruha teljesen betakarta. Kalpur is átöltözött, és a hálóruhája is ugyanolyan jól állt neki, mint az esküvői díszruhája. Nem volt különösebben izmos, sokkal inkább szívós és ruganyos, de a párbajuk során már tapasztalhatta, hogy a herceg nagyon gyors és edzett.

Lefeküdtek, a herceg jó éjszakát kívánt, és... ennyi. Most is itt szuszogott mellette, testközelben, de egy kis távolságot tartva. Kimbalya nézte a vonásait. Inkább az édesanyjára hasonlíthat. Látott egy portrét a néhai Rasdakról, a bátyja erősebb és katonásabb volt, Kalpur egy kicsit lágyabb, ám ő is rendelkezett valamiféle egyéni kisugárzással. Ezt is tapasztalhatta már.

- Elégedett vagy, fenség? - riasztotta fel gondolataiból Kalpur hangja, aki a félig leeresztett szempillái alól figyelte őt.

- Azt hiszem, igen - bólintott Kimbalya. - Sajnos te ugyanezt aligha mondhatod el magadról.

- Miért is nem?

- Nézz csak rám...

- Nézlek - könyökölt fel a férfi. - Szerintem pontosan azt kapom, amire szükségem van. Ha egy világszép és üresfejű, vagy felszínes és számító feleséget akartam volna, akkor nem téged veszlek el. Nagyjából ezekre is számítottam azelőtt. Ám megismertelek, és veled észt, szívet, erőt, becsületességet kaptam. A külsőd miatt sincs okod szégyenkezni, és olyan tűz ég benned, ami ellenállhatatlanul magával ragad. Mi is akkor pontosan a bajod önmagaddal, Alya?

- Nem tudom...

- Én igen - vágott a szavába Kalpur. - Eddig mások árnyékában éltél. Az apád, a nővéreid, ők soha nem látták meg benned a különlegességedet. Én igen. De nehogy a fejedbe szálljon, azt is el kell mondanom, hogy van még tanulnivalód. Éppen úgy, mint nekem. Tanuljunk hát együtt, egymástól is!

Kimbalya felült, a medál előrecsúszott a nyakában, ami nem kerülte el a férje figyelmét sem. A hercegnő gyengéden megérintette az ékszert.

- Úgy tűnik, mégis rád talált, nem hiába tetszett meg neked már Barthiában - dünnyögte a herceg.

- Nem erről van szó! - rázta meg a fejét a felesége. - Soha nem akartam elvenni. Kutakodtam a szobádban, igen, de csak azért, mert tudni akartam, kik vagytok. A medál véletlenül akadt a kezembe, megcsodáltam, és vissza akartam tenni a helyére, amikor...

- Amikor?

- Amikor fényleni kezdett - harapott az ajkába Kimbalya. - Biztosan bolondnak nézel, én is annak hittem magam. Fénylett a kezemben, és egy kicsit melegített, bizsergett tőle a bőröm. Olyan volt, mint... Nem tudom elmagyarázni. Jó érzés volt, mint egy ölelés vagy simogatás. Annyira jólesett! És akkor jöttél te, tolvajt kiáltottál, és kergetni kezdtél! Zsebre vágtam, mert nem volt időm gondolkodni. Később néhány napra kölcsönadtad nekem, és ugyanezt csinálta, mindvégig. Nem értem, miért és hogyan.

- Nincs mindenre magyarázat a világon - töprengett Kalpur. - Talán nem is kell, hogy legyen. De az is lehet, hogy a Sors keze. Talán anyám szelleme volt az, aki kiválasztott téged a számomra, Alya.