Minden gyermek életében eljön az a pillanat, mikor már nem szentelheti minden idejét az önfeledt és gondtalan játéknak. Amikor a felnőtté váláshoz vezető tanulás folyamatának hosszú és rögös útjára kell lépnie, akár nemesnek született, akár közrendűnek. Ha pedig nemes, fiú és elsőszülött, akkor a családi örökség gondos gazdaként való kezelésének és a vérvonal továbbvitelének kötelezettségeit is el kell sajátítania, túl az általános műveltségen, az etiketten, a teste és szelleme edzésén, és a fegyverforgatáson. Nem volt kivétel ez alól a kis Yildar herceg sem, aki immáron belépett ebbe a korba.

A szultán a régi szokások szerint egy bölcs tanítót rendelt mellé, aki minden szükséges szellemi tudnivalóra felkészíti majd a fiát és trónörökösét. Kaleb mester így munkához is látott, és végtelen türelemmel okítgatta a kis herceget, akinek gyermeki figyelme időnként el-elkalandozott, mint ahogy szokott az ennyi idős gyermekeknél. Yildar herceg nevelése megkezdődött hát az ősi hagyománynak megfelelően. Bár korántsem teljesen az ősi hagyományok szellemében.

Ennek legfőbb biztosítékát az édesanyja, a szultána személye jelentette, akire a szultán a trónörököse felkészítésének felügyeletét bízta. Kaleb mester felé az uralkodó mindössze egyetlen elvárást fogalmazott meg: a legjobb tudása szerint tanítsa a fiát, mindenkor szem előtt tartva a szultána iránymutatásait. Ha Kaleb mester csodálkozott is ezen a parancson, nem adott hangot a meglepetésének, amely pontosan az első személyes találkozásig tartott. Melynek során Kimbalya szultána egy részletesen kigondolt nevelési tervet ismertetett vele, figyelmesen végighallgatva a mester javaslatait, ahol szükségesnek ítélte, kiegészítve azokkal a saját elképzeléseit. Kaleb mestert lenyűgözte a szultána szerteágazó műveltsége, férfiakat megszégyenítően éles esze és logikus gondolkodása, céltudatossága. Ha nem is sejthette Kalpur szultán szokatlan parancsának indokait, a mögötte húzódó szándékot megértette a szultána szavait hallgatva. Rendhagyó feladatot bíztak rá, annyi bizonyos, ám ez egyúttal izgalmas kihívás is, melyet ha sikeresen teljesít, Yildar herceg nem hétköznapi férfivé cseperedik majdan általa.

*

A két ló vontatta kocsi, egy könnyű homokfutó a sivatag homokdűnéi között zötykölődött. Bár Ravak szultán atyja utakat építtetett, azokat a sivatagban nem volt egyszerű járható állapotban tartani, a szél által felkavart és messzire repített homok újra meg újra betakarta őket. Az út menti kisebb helyőrségek rendszeres feladatát képezte a tisztogatásuk, az állandó küzdelem a természet mindenható erejével.

Kimbalya irigykedve figyelte a férjét, aki lóháton szemmel láthatóan sokkal kényelmesebben haladt a menet közepén. Bárcsak ő is tudna lovagolni! De akkor sem tehetné meg, hacsak nem ültetné maga elé a nyeregbe Yildart. A szultán úgy ítélte meg, az elsőszülött fia már elég idős ahhoz, hogy magával vigye erre a katonai csapatszemlére. Ideje, hogy belekóstoljon ennek légkörébe, és a katonák is megismerjék a leendő trónörököst. Kimbalya ezt még egy kicsit korainak érezte ugyan, ám nem szállt vitába férje akaratával, és engedelmesen zötykölődött a homokfutóban, tekintetét a szemhatár széléig nyúló, egyforma dűnéken nyugtatva, gyengéden magához ölelve a fejét az ölébe hajtva alvó Yildart.

A sivatag sárga homokja öröknek és mozdulatlannak, élettelennek tűnt körülöttük. Pedig ha az ember csendben és türelmesen figyel, főképp az est leszálltával, láthatja, hogy még ezen a kietlen tájon is mennyi élet dacol az elemekkel a fennmaradásért. Nappal a felszín alá rejtőzve a Nap perzselő sugarai elől, csak éjszaka mutatva meg az igazi természetét.

Kalpur néha a kocsijuk felé pillantott a szeme sarkából. Alya nem értett egyet a döntésével, ám elfogadta azt, és most itt vannak. A feleségének ezúttal nincs igaza. Ő maga is ennyi idős volt, mint most Yildar, mikor az apja magával vitte az első csapatszemléjére. Nem árt, ha idejében hozzászokik a katonai táborok látványához, és a katonák is megismerik az ifjú hercegüket. Barkan ehhez még túl fiatal, de egy napon őt is magával fogja hozni. Alya pedig láthatóan nem sejti a szultán tette mögötti hátsó szándékot.

Kalpur nem véletlenül döntött így. Semmiféle hagyomány nem írja elő, hogy a fián kívül a feleségét is magával hozza. Sőt, ezt évszázadok után Ravak tette meg először Yasmarával. Most pedig ő. Mert a katonáinak meg kell ismerniük a trónörökösét és a szultánájukat, tudniuk kell, hogy kiknek engedelmeskedjenek és kikért harcoljanak, ha úgy hozná a szükség. Ha vele történne valami a háború forgatagában, életbevágóan fontos, kinek a pártján áll a hadsereg. Bíznia kell a parancsnokai hűségében, és legalább ennyire a katonáiéban is.

A horizonton feltűntek előttük a tábornak otthont adó oázis pálmafái. Nem a legkényelmesebb hely, ám a kiképzés céljaira tökéletesen megfelel. A sivatag megedzi és szívóssá teszi az embert, ami csatában felé billentheti a mérleg serpenyőjét. Rabyriának pedig edzett és ütőképes katonák kellenek, akik képesek győzedelmeskedni a Sárga-tenger medencéjét benépesítő birodalmak seregei felett.

Kalpur látta, ahogy Alya óvatosan felébreszti a fiát, hogy ne álomittasan érjenek a táborba, és gyengéd anyai kézzel eligazgatja a ruháit. Igen, érti a jövetelük célját, legalábbis részben. Ráér még megtudni a többit. Nem arról van szó, mintha a férje ostoba hősködéssel kockára akarná tenni az életét. Ám szultánként gondolnia kell a jövőre is, és minden eshetőségre felkészülve biztosítania a fia trónutódlását. Amíg ő él, nincs veszélyben a korona. Ha viszont vele bármi történne, mindenféle hűségeskü ellenére követné-e a birodalom a még gyermek örökösét? Megpróbálnák-e báburalkodóvá tenni, vagy egyenesen megfosztani az örökségétől? Nem zárhatja ki ennek lehetőségét, a Kelet annyiféle árulásnak tanúja volt már. Éppen ezért kell elérnie, hogy ha ő már nem lehetne itt, az emberek követni akarják helyette Kimbalyát, hogy benne erős anyaszultánát lássanak, aki képes elkormányozni a birodalmat Yildar nagykorúságáig.

A táborban a csapattestek feszes vigyázzban állva fogadták őket. Az ezertorkú éljenzés egy kicsit megijeszthette Yildart, aki összerezzent, de szerencsére gyorsan összeszedte magát, apja erős kezével a vállán. Meg kell tanulnia úrrá lenni önmagán, és úrrá lenni a tömegen (miként azt egykor Kalpurnak is meg kellett tanulnia atyja és bátyja árnyékában).

A tábor parancsnoka meghajolt, és illendően köszöntötte a szultánt. Azután elindultak megszemlélni a felsorakozott csapatokat. Kalpur jobbján a fia, balján, egy lépéssel mögötte a parancsnok, Alya két lépéssel a hátuk mögött. Kalpur elégedett volt a látvánnyal. Tisztjeinek jelentései szerint a katonák a lehető legjobb kiképzésben részesültek. Hamarosan útra kelnek, hogy a kaspiai csapatokkal egyesülve megerősítsék a lancamari tengerszoros védelmét. Onnantól fogva senki sem kelhet át az engedélyük nélkül a tengeren. A katonák, akik előtt elhaladtak, büszkén kihúzták magukat uralkodójuk tekintetének tüzében.

A zűrzavar a semmiből tört rájuk. Egy fejkendőt viselő férfi tört át a tömegen, és rontott tőrt rántva, vad rikoltással a szultánra és fiára. Az ilyen pillanatokban az idő mintha maga is lelassulna, nem akarván elhinni, ami történik. A támadó lesújtó tőre hangos csattanással akadt meg egy edzett dakhiai pengén. Kimbalya a szultán és a férfi közé vetette magát, a szabad kezével maguk mögé söpörve Yildart, majd ruhája rejtekéből egy második tőrt is előrántva. A férfi talán meglepődhetett egy pillanatra, azután újra támadott. Szikrákat vetettek az egymásnak csattanó pengék. A merénylő ügyes és erős vívó volt, aki egy dühös anyatigrissel állt szemben.

Kimbalya hárított a tőreivel, majd ellentámadást indított. A régi reflexek, amiket Hossein aga segítségével folyamatosan edzett, most jó szolgálatot tettek. Két villámgyors mozgású ragadozó feszült egymásnak a sivatag homokján. Megállt az idő, mintha mindenki megfagyott volna körülöttük a rekkenő hőségben. "Hol van a testőrség?" - villant át Alya agyán, de nem maradt ideje gondolkodni. A férfi cselezve előrelendült, ő pedig ismét védett, majd a levegőbe vetette magát, és sikerült mellbe rúgnia ellenfelét, aki hátratántorodott. De gyorsan visszanyerte egyensúlyát, és ismét támadott. Csak a pengéik csattogása és a zihálásuk hallatszott a dermesztően fülsiketítő csendben. Egyetlen esélye kínálkozott: a merénylő nem figyelt eléggé a harc közbeni lábmunkájára. Alya pedig ahhoz a cselhez folyamodott, amivel a férje a legelső alkalommal legyőzte őt. Cselezett mindkét irányba, azután a jobb lábával kisöpörte ellenfele támasztólábát. A férfi megrogyott, és Alya teljes testsúlyával nekirontott, hogy leterítse. Több ilyen esélye nem lesz.

A támadó elterült a homokban, Kimbalya gondolkodás nélkül rávetette magát, a mellkasára térdelt. Tőre a magasba lendült, hogy végezzen vele.

- Állj! - harsant a szultán hangja.

Alya nem értette miért. A tőre megállíthatatlanul lecsapott, a penge hegye a férfi nyaka mellett a homokba fúródott.

- Hagyd! - parancsolta a szultán.

Levegőért kapkodva nézett fel urára. Kalpur elégedetten vigyorgott. Megbolondult?!

- Gyere ide! - hallotta férje újabb parancsát.

Már semmit sem értett, de engedelmeskedett. Felállt, és a megmaradt tőrével a kezében közelebb lépett az uralkodóhoz.

- Látjátok? - zengett Kalpur hangja, tekintetét körbehordozva katonáin. - Ő az én Kimbalya szultánám, anyám lelkének örököse és hordozója. A trónörökösöm anyja, a szultán és a birodalom leghűségesebb védelmezője.

Ezer torokból harsant fel az éljenzés, Kimbalya nevét skandálva. Alya ledermedve állt ott, szeme sarkából látva, ahogy a merénylő feltápászkodik a homokból, és tiszteletteljesen meghajol előtte.

- Köszönöm, Feysal aga! - mondta neki barátságosan a szultán. - Derekasan küzdöttél. Köszönöm a segítséged.

- Szolgálatodra, Felség! - hajolt meg ismét a férfi, majd Kimbalyára mosolygott. - Kitűnő vívó vagy, Úrnőm! Megtiszteltetés volt veled megküzdeni.

Kalpur önelégült vigyorral nézte a feleségét, akinek arcán végre felsejlett a felismerés. Alya visszacsúsztatta a tőrét a ruhája alá, és mintha mi sem történt volna, újra elfoglalta a helyét a férje háta mögött. Csak Kalpur vehette észre a villámló tekintetét, és biztos volt benne, hogy ezért még utólag, négyszemközt meg fogja kapni tőle a magáét. Nem baj, akkor is megérte! Végre mindenki láthatta az ő harcos szultánáját, és ha az itt történtek híre elterjed, Alyát ezentúl nem csupán az uralkodó feleségeként fogják tisztelni.

*

Kalpur vacsorához készülődött. Teljes nyugalommal, amiben a legkevésbé sem zavarta, hogy Kimbalya mindössze egy pohár bort töltött magának, és neki háttal állva duzzogott. A szultán étvágyát nem vette el felesége szótlansága. Majd megnyugszik. Akár tetszik neki, akár nem, ez is csak politika. Ezt bizonyára ő is megérti, és el fogja fogadni, miután lehiggad. Addig persze lesz néhány kellemetlen pillanatuk, de ennek meg kellett történnie.

Alya egész idő alatt hallgatott, a táborban és a hazaúton is. A palotába érve kézen fogta a fiát, és visszavonult vele a lakosztályába. Yildart megijesztették a történtek, de szerencsére gyorsan sikerült megnyugtatni őt. Természetes reakció ez egy gyermektől, ám egy leendő uralkodónak ehhez is hozzá kell szoknia.

- Mi volt ez az egész? - törte meg a csendet mogorván Kimbalya.

- Politikai szükségszerűség - felelte nyugodtan Kalpur.

- Marhaság! Képes voltál megrendezni egy áltámadást?! És ha nem ugrom eléd?

- Akkor bajban lettünk volna - húzta mosolyra a száját a férfi.

- Idióta!

- Általában elég jól ismerem a közvetlen közelemben élők várható reakcióit.

- Persze, mint Droziáét, mi?!

- Egyszeri melléfogás - sóhajtott türelmesen Kalpur. - De téged ismerlek. Tudtam, hogy mindenképpen meg akarsz majd védeni. Hosseintől tudom, mennyit fejlődtél a vívásban az utóbbi időben. Mondtam már neked, hogy fel kell építenem a tekintélyedet az emberek szemében. Ne csak a feleségemet, a gondoskodó és jótékonykodó szultánát lássák benned, hanem a harcost is, aki szembeszáll a veszéllyel, aki erős és rátermett, akár egy férfi. Ezért csináltam ezt a számodra butaságnak tűnő színjátékot. Talán nem a legfényesebb ötletem, de a célnak megfelelő. Feysal sohasem bántott volna, ám igazinak kellett látszania.

- Én vagyok az ostoba, hogy nem esett le rögtön! - dühöngött Alya. - A testőreid meg se moccantak, te se tettél semmit. Utálom, ha hülyének néznek!

- Muszáj volt gyanútlannak lenned, Alya - dörgölte meg a homlokát a szultán. - Ha ez könnyít a vétkemen: nem téged akartalak próbára tenni, hanem azt akartam, hogy lássák ezt a valódat is. A harcos szultánát, aki megállja a helyét és akit követni érdemes.

- Mikor hagyod már abba ezt a...?

- Nem tehetem. Betöltöttem a harmincat, egy nagy birodalmat irányítok egy háború küszöbén. Gondolnom kell a hazámra, a népemre, a dinasztiámra is. Tartozom ezzel az őseimnek és az utánam jövőknek. Te is pontosan tudod, kedvesem. Veled akarok megöregedni ennek az országnak az élén, de fel kell készülnöm a legrosszabbra is, mindannyiunk érdekében. Azt akarom, hogy ha velem bármi történne, Yildar biztosan megörökölje a trónt, téged pedig mindenki, aki csak számít elfogadjon a régensek vezetőjének. Csakis benned bízom maradéktalanul. Ez egy olyan politikai játszma, ami már a megkoronázásommal kezdetét vette, és nem lehetek elég hálás a Mindenhatónak, amiért téged rendelt mellém, nem pedig egy teljesen súlytalan nőt.

- Nem akarlak elveszíteni! - dünnyögte Alya.

- Nem fogsz, ha a Teremtő megsegít minket - nyújtotta ki felé a kezét Kalpur. - Nem teszek semmi ostobaságot vagy óvatlanságot, mindössze elővigyázatos akarok lenni, biztosítani a hazám és a családom jövőjét. Kérlek!

Kimbalya habozott, azután megfogta a férje feléje nyújtott kezét. Az arca egy kicsit felengedett, de még mindig komoly árnyék ült rajta. Kalpur magához húzta és az ölébe ültette. Alya gépiesen engedelmeskedett.

- Nagyon megijesztettelek? - kérdezte halkan a szultán.

- A szívbajt hoztad rám! Azt hittem... - remegett meg a felesége hangja.

- Mégis elém vetetted magad. Nem törődve a saját testi épségeddel. Tudtam, hogy ezt fogod tenni.

- És ha leblokkoltam volna az ijedtségtől?

- Ha a férjed vagy a gyereked veszélyben van, te soha nem fogsz leblokkolni - jelentette ki magabiztosan Kalpur. - Ismerlek, Alyám. Szerinted apám tévedett, mikor harcos hercegnőnek hívott téged. Én évek óta élek veled, és meggyőződéssel állíthatom, hogy igaza volt. Apád legtehetségesebb lánya vagy, a lehető legjobb értelemben. Talán már akkor megéreztem, mikor azt a három napot együtt töltöttük Barthiában. Ezért is akartam annyira, hogy a feleségem legyél. Minket egymásnak teremtettek.

- Pedig csak egy kis éjszakai tolvaj voltam...

- Igen. Elraboltad a szívemet.

Kalpur óvatosan csókolta meg Alyát. Nem lehetett benne biztos, hogy sikerült-e már kiengesztelnie. Alya nem vette jó néven, ha a tudta nélkül próbálták felhasználni. Érezte a felesége csókján is, hogy még nem bocsátott meg teljesen. Megértett mindent, ebben tökéletesen bizonyos volt, ám a megértés és az egyetértés nem ugyanaz.

- Szent a béke? - kérdezte, ajkaival éppen csak egy leheletnyire távolodva el az asszony ajkaitól.

- Majd az lesz - morogta Kimbalya, és visszahúzta magához a férje fejét, hogy folytassák ajkaik lassú, érzéki táncát.

*

- Minden csoda három napig tart - jelentette ki meggyőződéssel Drozia. - Nézzétek meg: a Delom és Syrania közti viszály mekkora hír volt az első pár hétben, és most már szinte senkit sem érdekel! Visszatértünk a rendes kerékvágásba, néha meghallgatjuk a távoli utazók kétes értékű beszámolóit, azután éljük tovább a megszokott életünket. Tőlünk távol történik, bármi is az, nincs dolgunk vele. Legfeljebb néhány kereskedőnek okoz fejfájást.

- A szolgák és szolgálók egyáltalán nem foglalkoznak ezzel - kontrázott rá Afia. - Mindenki végzi a maga mindennapi munkáját. Idehaza semmi se változott. Mit törődjünk a külvilággal a palota falain túl? Talán el se jutnak hozzájuk a hírek, vagy csak a napi pletykák izgalmasabbak, mint ami a Teremtő háta mögött történik.

- A nemes házak ugyanúgy bálokat tartanak - tódította tovább Mirya -, mintha mi sem történt volna. A szüleim meg mindegyikre elrángatnak magukkal, hogy megfelelő férjet találjanak nekem. Előnyös házasságot akarnak kötni.

- Politikailag vagy anyagilag előnyöset? - kérdezte összevont szemöldökkel Kimbalya.

- Lehetőleg mindkettőt - grimaszolt a lány.

- Szerinted van már jelöltjük is?

- Azt hiszem, egyelőre még felmérik a "kínálatot".

- Bízom benne, nem felejtették el, hogy csak az én áldásommal köthetnek megállapodást.

- Nyilvánvalóan nem örülnek ennek, de nem mernének szembeszegülni az akaratoddal, Úrnőm.

- Helyes. És te bízol bennem, Mirya?

- Igen, Úrnőm.

- Esetleg akad már valaki, aki elnyerné a tetszésedet?

- Egyelőre még nem mondhatnám.

- Nem baj. Nem vagy még elkésve semmivel.

- Roshana már...

- Az a nővéred élete, és ő lényegében kiírta magát az udvartartásból - intette le Kimbalya. - Azzal minden bizonnyal a szüleid is tisztában vannak, hogy csak akkor maradhatnak a tűz közelében, ha te továbbra is mellettem leszel, mint Drozia. Ez elég komoly motivációt jelenthet számukra. Ne aggódj, Mirya! Apádék nem ostobák.

"Illetve apád talán ostoba, de anyád biztosan nem az. Más szóval, a kezemben vannak" - tette hozzá magában Alya. - "A báró úr és felesége érvényesülési vágyai elsősorban az én jóindulatomtól függnek, és hozzám nekik rajtad keresztül vezet az út".

- Volna egy feladatom a számodra, Drozia - váltott témát. - Ha vállalod.

- Mi lenne az, Úrnőm?

- Őfelsége hamarosan csapatokat küld Kaspiába. Nestort pedig Ankor szultánhoz, egyeztetni a pontos részleteket. Szeretném, ha a férjeddel tartanál, persze csak ha vállalkozol a tengeri útra. Üzenetet küldenék Tanika szultánának és Sidoniának.

- Vállalom.

- Ne haragudj, tudom, hogy te és a tenger...

- Az egyszeri eset - rázta meg a fejét Drozia. - Amikor Syraniába utaztunk, kutya bajom se volt, pedig az sokkal hosszabb út. Szeretném látni a világot, ha már "megfertőztél" a kíváncsiságoddal.

A báróné huncut mosolya elvette szavai élét. Habár erre nem is volt szükség. Nagyon jól megértették egymást a szultánával, mintha csak két nővér volnának. A szövetségük, a lassan kialakult barátságuk, a közös anyaság igazán közel hozta őket egymáshoz. Mostanra Drozia vált az úrnő legfőbb bizalmasává, már amennyire megbízott ő bárkiben is az Udvarban. A Szultána Tanácsának kvartettje évek során át kovácsolódott olyan egységbe, amiben mindenki megtalálta a maga szerepét és számítását.

Kimbalya nem áltatta magát azzal, hogy kísérőnői csak a két szép szeme kedvéért követnék hűségesen. Nyilván szimpatizálnak vele, ez alapvető feltétel, ám önös érdek is motiválja őket, tőle pedig mindhárman megkapják azt, amire vágynak, és amire nélküle esélyük sem lenne. Ez természetes emberi tulajdonság, és ő sem merő önzetlenségből választotta őket maga mellé. Az udvari intrikák világában - ahol nem lehet óvatlan egy pillanatra sem - sikerült találnia három, hozzá többé-kevésbé hasonlóan szabadságra vágyó lelket. Nélkülük talán már megtört volna a vállaira nehezedő teher alatt, egyedül ebben az otthonává lett idegen világban.

- Majd később elmondom a részleteket - zárta le a témát Alya egy bólintással. - Hadd bálozzanak csak a nemesek idehaza, addig sem próbálnak politizálni! Élvezzék a békét, amíg a hazánk nem keveredik bele jobban ebbe a szomorú színjátékba.

- Színjáték? - kapta fel a fejét Drozia.

- Mi más? - fintorgott fanyarul. - Nagyravágyó uralkodók véres színháza. A hatalom és az erőviszonyok újraosztása. A harcoló oroszlánok mögött kiéhezett hiénák hada lesi a koncot. Habár az máig vitatott kérdés, hogy az oroszlánok vagy a hiénák a jobb ragadozók.

- Mi lesz a mi sorsunk ebben a színdarabban? - tette fel a kérdést kicsit remegő hangon Mirya.

- Várunk. Nem leszünk se hiénák, se oroszlánok. Ám ha eljön az ideje, és nem kerülhetjük el a sorsunkat, akkor megnyerjük a háborút, így vagy úgy. De annak meg kell majd fizetnünk az árát, és nem tudhatjuk, mekkora lesz az az ár.

*

A hely pár órányi járásra fekhetett a fővárostól. Néhány kósza pálma, egy elvadult liget, és homok, ameddig a szem ellát. A sivatag ölén homokkal borított romok. Talán egy egykori város romjai. Alya felismerte a szentélyt, ami még így, romjaiban is impozáns látványt nyújtott. Az összedőlt épületek falai sok helyen megfeketedtek, mintha tűzvész pusztított volna itt valamikor.

- Mit gondolsz, miért hoztalak el ide? - kérdezte komoly arckifejezéssel a szultán.

- Nem tudom, uram.

- Azért, Alyám, mert nem csak Yildarnak kell megtanulnia népünk történelmét. Neked is meg kell értened Rabyria múltját, ami ezzé tett minket, akik most vagyunk. Ismerned kell a sötét oldalunkat is. Ez itt nem Omran szultán legendák ködébe veszett egykori birodalma - mutatott körbe Kalpur. - Ez a nem is olyan távoli múlt kegyetlen emlékműve.

Végigpillantott a romvároson, és Alya követte a férje tekintetét.

- Ma egy virágzó birodalmat látsz, ha Rabyriába érkezel - folytatta elgondolkodva Kalpur. - Egy nyüzsgő, gazdag és vonzó országot, ahol a sokszínűség és a szabad vallásgyakorlás uralkodik. De nem volt ez mindig így. Alig kétszáz éve, hogy az Assani Szultánság szemet vetett a földünkre. Kíméletlen hódítók voltak, sok népet és országot taszítottak szolgasorba. Az ősöm, az akkori szultán szinte reménytelen kihívással nézett farkasszemet. Nagy nehézségek árán sikerült lelassítania az ellenség előrenyomulását, zsoldosokat fogadott, sebtében szövetségeket kötött, és felfegyverezte az egyszerű népet is, hogy harcoljanak az oldalán a szülőföldjükért. Végül a felperzselt föld taktikája bevált, a hódítók nem tudták megoldani csapataik ellátását, és az ősömnek sikerült csapdába csalnia az addigra már az éhezéssel küzdő sereget. Véres csatában győzött, jelentős áldozatok árán. A rabyriaiakat fűtötte a bosszúvágy, a szultán pedig parancsot adott, hogy ne ejtsenek foglyokat. Az assani seregből hírmondó sem maradt. Többé egyetlen külső ellenség sem lépett Rabyria földjére. De az ország csaknem belepusztult ebbe a győzelembe.

- Hogyan? - vonta fel a szemöldökét Alya.

- Ha elfogy a külső ellenséged, vigyáznod kell, ne lépjen a helyébe a belső - felelte csendesen a férje. - Az ősömmel pontosan ez történt. Sokan úgy érezték a győzelem után, hogy ideje benyújtaniuk a számlát a segítségükért cserébe. A szultán kifizette a zsoldosokat. Ehhez meg kellett emelnie az adókat, ami elégedetlenséget váltott ki a nép és a nemesség körében. Kénytelen volt kedvezményeket adni nekik, hogy elhallgattassa a zúgolódásukat. Tudta jól, mennyire ingatag a trónja. Engednie kellett az egyház követeléseinek is, akik így minden korábbinál nagyobb hatalomra tettek szert. Úgy tűnt, minden érdemét feledve amolyan báburalkodóként vonul be a történelembe.

- Feltételezem, van egy csavar a történetben.

- Igen, van. Talán az isteni gondviselés avatkozott közbe, és évek múltán a szultán türelmét siker koronázta. Bár erősen meg volt kötve a keze, de igyekezett a rendelkezésére álló szűkös mozgástérből a lehető legtöbbet kihozni. Tudta, hogy nem bízhatja magát drága, idegen zsoldosokra, ezért titokban kiképeztetett egy fiatal hadsereget a leghűségesebb tisztjeivel. Szövetséget kötött az alvilág bűnözőfejedelmeivel, némi juttatások fejében szabad működést biztosítva nekik, így a kincstártól független bevételhez jutott. A pénzt a pozíciója megerősítésére és megvesztegetésekre fordította. Ügyes taktikusnak bizonyult a politikában is. Végül elérkezett az idő, hogy learassa munkája gyümölcsét, és lassan, egymás után leszámoljon a belső ellenségeivel. Sikerült apránként félreállítania, egymás ellen kijátszania őket, nagyrészt visszaszerezve korábbi hatalmát. Ezután már csak két igazán komoly ellenfele maradt: a bűnözőfejedelmek, akiknek az anyagi függetlenedését köszönhette, és az egyház, aminek a trónját kellett volna védelmeznie a hit erejével.

Kalpur a szentély romjaihoz sétált, ujjaival végigsimítva a megperzselődött falakon. Alya követte a példáját, igyekezve lépést tartani vele. Akármi volt is ez a hely egykoron, ma már csak szomorú mementója maradt az egykori nagyságának. Pedig valaha jelentős város lehetett, romjai még enyészetükben is erről tanúskodtak.

- Ez volt a régi birodalmi főváros - folytatta komoran Kalpur. - Itt összpontosult a korona és az egyház hatalma. És ekkor feltűnt a színen egy Songu nevű férfi. Egy papból lett vallási fundamentalista, radikális nézetekkel, akit egyre többen kezdtek el követni. Hívei egyre erőszakosabbak lettek, és a papság hiába próbálta e mételyt megállítani. Mindennaposakká váltak az összecsapások a vallási fanatikusok és az ősi hit követői között. Azután Songu és emberei elfoglalták a Szentélyt, meggyilkolták a főpapokat, és kihirdették a saját hitüket az egyetlen igaz hitként.

- Mi történt? - meredt a férjére Alya, a történet hatása alá kerülve.

- A szultán ezt követően nem habozott. A fővárosba küldte a csapatait Songu és hívei ellen. Elkeseredett harcokban, házról házra haladva győzték le őket. A szultán nem adott kegyelmet. Mindenkit lemészároltak, aki nem volt hajlandó megtagadni az új hitet. Songut a szentélyben ölték meg, felnégyelt holttestét közszemlére tették. Majd a szultán parancsot adott a koronának tett hűségesküjét megtagadó, bűnös főváros felégetésére. Mindent leromboltatott, és a mai fővárost - ami akkoriban csak egy közepes méretű kikötőváros volt - tette meg új székhelyévé. A legfőbb vezetőitől Songu által megfosztott egyház kénytelen volt elfogadni az uralkodó ultimátumát, mind a befolyásuk csökkentését, mind a szabad vallásgyakorlást illetően. Egy-két évvel később a szultán a bűnözővezérek hatalmát is letörte, létrehozva a birodalom mai rendjét, ami immár közel száznyolcvan éve fennáll. Ez hát Rabyria dicső története. Most pedig felelj nekem egyetlen kérdésre, Kimbalya! Mi ennek a történetnek a tanulsága napjainkban?

Alya a romokat nézte, a múlt ködébe veszett emlékeket. Így válik történelemmé az erőszakos emberi természet, lesz dicsővé a pragmatikus kegyetlenség. Megéri vajon mindez ezt az árat? Mentesít-e a nagyobb jóért való cselekvés a közben elkövetett bűneink alól? Az utókor és a krónikák megszépítik a véres valóságot, hiszen a krónikákat a győztesek írják.

- Megvédjük a birodalom jelenét és jövőjét, amikor és ahogyan csak kell - suttogta Alya.

- Így van! - bólintott komolyan Kalpur. - Te egyszer megígértetted velem, hogy soha nem leszek véres kardot hordozó hódító. Megesküdtem rá neked, hogy nem lépek arra az útra. Ami nem jelenti azt, hogy soha nem kell háborút viselnem, vagy parancsot adnom a vérontásra. Szeretem a békét, ám a békevágy a külső körüményeinken is múlik. Hiába akarok békét, ha mások nem akarják azt. Ha az ősöm akkor nem teszi, amit tett, az országunk káoszba süllyedt volna, talán már nem is létezne. A béke csak azok számára adatik meg, akik hajlandóak megküzdeni érte és a szabadságukért.

- Mit vársz tőlem, Kalpur? - nézett a férje szemébe Kimbalya.

- A társam maradsz az úton, amiről már tudod, hová vezethet? Támogatsz-e és segítesz-e akkor is, ha olyat kell tennem, amit nem szeretnék megtenni? Ha elesnék ebben a küzdelemben, minden erőddel azon leszel-e, hogy az országunk fennmaradjon, bárkivel és bármivel is kelljen szembenézned miatta, és egy napon Yildar felkészült és jó uralkodóként lépjen a helyembe?

- Igen - hajtotta le a fejét a felesége, és egy könnycsepp gördült végig az arcán.

- Apáddal vagy a testvéred férjével szemben is? Megvéded-e őseim örökségét, a gyermekeink jövőjét, Barthia gyermeke?

- Rabyria szultánája vagyok - emelte rá a tekintetét Kimbalya.

Kalpur egy hosszú pillanatig a zöld szempárban kavargó érzéseket kutatta, azután értőn, beleegyezően bólintott.