Kalpur hercegnek fogalma sem volt, mi történik körülötte a díszvacsorán. Még szerencse, hogy senkivel sem kellett hosszasan beszélgetnie, és senkinek sem tűnt fel a szótlansága. Egyszerűen képtelen volt bármire is koncentrálni. Egy kivétellel. Egész este lopva Vadóc (vagyis Kimbalya hercegnő) felé pillantgatott, aki észrevétlenül, csendesen és szerényen ült a helyén, nem szólt senkihez, meghúzta magát, mintha ott sem lenne, mintha hatalmas kegyben részesült volna, hogy félig még gyermek létére a felnőttek asztalánál ülhet, és szinte senkinek sem tűnt fel a jelenléte. Ezzel az egésszel csupán egyetlen apró probléma akadt: Vadóc már egyáltalán nem volt gyerek, és Kalpur talán mindenki másnál jobban tudta ezt. Bár alig ismerte a lányt (és ma este kiderült, hogy még kevésbé ismeri, mint eddig hitte), ám az együtt töltött három nap pontosan a látszat ellenkezőjéről győzte meg.

Az a Vadóc, akit ő megismert, nagyon is felnőttesen gondolkodott az állandó zsörtölődése és piszkálódása mellett, nagyon is érett véleményt formált a világ dolgairól, és nagyon is komolyan látta ennek a világnak az igazi arcát, miközben egy fékezhetetlen kis lázadót rejtegetett a testében. Miért adhatta ki magát egy hercegnő tolvajnak, miért viselkedett úgy egész idő alatt, mint egy vásott utcagyerek, és miért mutatta meg mégis a valódi énje egy picike darabját egy vadidegennek? A herceg számára ez továbbra is megfejtetlen és megfejthetetlen rejtély maradt.

Kalpur feltűnés nélkül és észrevétlenül figyelte őt a vacsora alatt. A hercegnő ártatlanul bájos jelenség volt a zöld selyemruhájában, és feltűnően visszafogottan viselkedett, mintha nem is önmaga lenne. Mintha nem is ismernék egymást. Kalpur nem értette, mi folyik itt, nem értett már semmit, ami abban a három napban történt, azt pedig végképp nem értette, miért nem hagyja ez nyugodni, és miért tekintget folyton a hercegnő felé.

Ostobaság volna azt képzelnie, mintha ennek bármilyen romantikus oka lenne. Ugyan már, ez nevetséges, és szóba sem jöhet! Hiszen a lány nyolc évvel fiatalabb nála, szinte még fél lábbal a gyermekkorban, szépség és kifinomultság tekintetében a nővérei messze megelőzik. Csak éppen... Igen, csak az a bökkenő, hogy Alysa és Sidonia semmit, de semmit nem mozgatnak meg a szívében, Vadóc ellenben korántsem közömbös a számára. Mi az ördög folyik itt? Miért bámulja folyamatosan a lány gyermekien tiszta arcát, meg azokat a szinte világító zöld szemeit?

Kalpur nem tudott ezekre a kérdésekre felelni önmagának. Végigszenvedte a vacsorát, alig várta, hogy kiszabaduljon innen, hogy végre kiszellőztethesse a fejét. Mégsem tette. Ott maradt, feszülten figyelve, alig bírva megülni a helyén. Mikor a soha véget érni nem akaró vacsora véget ért, a vendégek és vendéglátóik beszélgetve kisebb csoportokra oszlottak, óvatosan körülpillantott, keresi-e valaki Conso tanácsos társaságát. Szerencsére nem úgy tűnt, és ezt most egyáltalán nem is bánta. A szeme sarkából azt a zöld ruhás alakot fürkészte, aki közben észrevétlenül kiosont a palota erkélyére, a csillagos éjszakába. Kalpur óvatosan követte őt, és csak remélni merte, hogy tudja, mit csinál.

A hercegnő az erkély egyik sarkában álldogált, kezében poharat tartott, és talán a csillagokat csodálhatta a fejük felett. A barna haját, melyet eddigi találkozásaik során befonva és feltűzve hordott, most vékony selyemkendő takarta, melyet a szokás szerint a nőknek viselniük kellett idegen férfiak társaságában. Kalpur tisztes távolságban állt meg tőle, hogy a jelenlétét véletlenül se lehessen meg nem engedett bizalmaskodásnak tekinteni. Ő itt most nem a rabyriai trónörökös, hanem csak Conso tanácsos. Ennek megfelelően kell viselkednie.

A lány feléje sem pillantott, mintha még sohasem látta volna őt az életben. Kalpur lázasan törte a fejét, mit kellene tennie, mit is mondhatna neki. Mit kellene mondania a történtek után?

- Szép esténk van, tanácsos úr - szólalt meg váratlanul a hercegnő.

- Szép, Fenség - felelte esetlenül.

- Mi?

- Tessék? - pislogott értetlenül Kalpur.

- Azt kérdeztem, mi szép. Az este vagy én?

- Nem értem... - hebegett a herceg.

- Hm, a minap még nem tűntél ennyire esetlennek, úrficska! - vetett rá egy gyors pillantást a lány, egy csúfondáros, ördögi mosolyt villantva.

- Mi ez az egész? Valamiféle játék?

- Nem játék - sóhajtotta a hercegnő (Kalpur már nem érezte helyénvalónak, hogy Vadócnak hívja, de azt sem tudta, minek kellene most neveznie). - Nem játszottam veled, uram. Csak élveztem a társaságodat, hogy veled pár napig önmagam lehettem. Nem akartalak megbántani.

- Már azt sem tudom, hogyan nevezzelek...

- Jó volna, ha Vadócnak hívhatnál, mint eddig, de az itt és most nem lenne helyénvaló. A hercegnő olyan személytelen és hivatalos, hiszen már ismerjük egymást. Kimbalya a nevem, ám az túlságosan bizalmaskodó lenne. A Kimba hülyén hangzana, mintha egy oroszlánt szólongatnál. Nincs más hátra, hívj Alyának.

- Miért adtad ki magad...?

- Mert nem szeretem a kényszerű kötöttségeket, szeretnék legalább néha kiszabadulni közülük, és mert önmagamként sohasem lehetek szabad. Vadóc nekem az elérhetetlen szabadság jelképe, amiben nekem sohasem lesz részem.

- Miért nem?

- Pont erről beszélgettünk a minap, nem? - vont vállat a lány. - Egy hercegnő, egy nő nem lehet szabad a törvények szerint, amit férfiak hoztak, és amik megszabják a helyünket és a szerepünket a világban. Hiába rosszak azok a törvények.

Hallgattak. Nemrég már átbeszélték ezt a kérdést. Mit lehet erre felelni, mi újat mondhatnának még?

- Holnap hazamentek - törte meg a csendet Kimbalya. - Remélem, szép emlékeket viszel magaddal.

- Én is élveztem veled ezt a néhány napot.

- Igen, észrevettem - mosolygott olyan hamisítatlanul vadócosan a lány. - Kár, hogy soha többé nem találkozunk. Remélem, nem felejtesz gyorsan el. Ha néha-néha eszedbe jutok, akkor Vadóc emléke azalatt szabadon élhet, akkor is, amikor én már rab madár leszek. Ígérj meg valamit! Váltsd valóra édesanyád álmát, és keress méltó gazdát annak a medálnak! Megérdemli. És te is. Jó utat, és szerencsés hazatérést kívánok nektek. Vigyázz magadra, úrficska, és élj boldogan! Ha megbocsátasz, most visszamegyek, mielőtt valakinek hiányozni kezdene a kis hercegnő. Ég áldjon, barátom!

Kalpur magára maradt az erkélyen, a csillagos ég alatt. Nehéz szívvel gondolt a másnapi utazásra. Hiányozni fog ez a pár nap, és Vadóc, a kis tolvaj hercegnő, aki talán nem is csak a medálját lopta el.

- Nem felejtelek el, Alya hercegnő! - ígérte a pislákoló csillagokkal pettyezett égboltnak, és a titkokat örökre megőrző éjszakának.

*

A hajó kibontott vitorlákkal szelte a tenger hullámait. Hazafelé tartottak, ajándékokkal megrakodva. Még néhány nap, és hazaérnek Rabyriába. Már alig várták, hogy megpillantsák a jól ismert partokat. Mindenütt jó, de azért a legjobb mégiscsak otthon. Sikeres küldetést tudhattak maguk mögött. A szultán elégedett lesz, a trónörökös pedig már most is elégedett. Csak szokatlanul szótlan valamiért. Albano báró ez utóbbira nem lelt magyarázatot, miközben a hajóorrban a palánkra támaszkodó urát figyelte. Min járhat vajon az esze? Mi nyugtalaníthatja? Tanácsos volna-e ilyenkor megzavarnia töprengő magányában? Végül a hűséggel párosult aggodalom győzedelmeskedett, és a báró a herceg mögé lépett, torkát halkan megköszörülve jelezte érkezését.

- Csatlakozhatok hozzád, uram?

Kalpur csak hümmögött valamit, amit a báró beleegyezésként értelmezett. Most már ketten hallgattak a hajóorrban.

- Őfelsége elégedett lesz - törte meg a csendet Albano.

- Kétségtelenül - hagyta rá a herceg.

- Megkérdezhetem, hogy te mit gondolsz, uram?

- Sikerrel jártunk - sóhajtott Kalpur. - De...

- Igen?

- De maradt még egy megoldatlan dilemmánk.

A báró bólintott. Igen, tisztában volt vele, miként ezek szerint a herceg is. Miért is ne lett volna tisztában vele?

- Sikerült döntésre jutnod, uram?

- Még nem - bámult a tenger végtelenjébe a herceg. - Azonban apámnak igaza van, nem halogathatom tovább a döntést. Barthia fontos szövetségesünk. Politikailag indokolt és célszerű lenne a szövetségünket házasság útján is megpecsételnünk. A legmegfelelőbb korban vagyok hozzá. Nincs mire várnom. A Barthia által kínált lehetőségek semmivel sem rosszabbak, mint amit bárki más kínálhat.

- Így igaz, uram. Alysa és Sidonia hercegnők bármelyike tökéletes választás lenne.

- Tudom.

- Esetleg... hajlasz valamelyikük irányába?

- Egyformán jó választást jelentenek, magad mondtad - vonta meg a vállát Kalpur. - Jó nevelésben részesültek, páratlan szépségűek, bizonyára engedelmesek is. Igazuk van az öregeknek, nincs értelme a romantikára várni, azt meg kell hagyni a költőknek. Nos, én nem vagyok költő, csak egy leendő uralkodó. Beszélek apámmal, kikérem a véleményét, azután közölni fogom veled a döntésemet, hogy megszervezhesd a szükséges előkészületeket.

- Helyesen teszed, uram! - bólogatott egyetértően a báró.

- Igen, remélem. Egész eddigi életemben idegenkedtem az érdekházasság gondolatától. Belátom, talán elhamarkodottan tettem. És most csak reménykedem, hogy nem követek el ezzel végzetes hibát.

A herceg elfordult tőle, ezzel befejezettnek nyilvánítva a beszélgetést, és újra a tenger végtelen víztömegét kezdte bámulni, a rá olyannyira nem jellemző szórakozottsággal. Albano báró azonban biztos volt benne, hogy ura helyesen fog dönteni végül.

*

Kalpur aggódott az apja egészségi állapota miatt.  Az egykor erős és rendíthetetlen Ravak szultán csak árnyéka volt önmagának. Legyengült, megroggyant, lesoványodott és összeaszalódott, régen fekete szakálla teljesen őszbe fordult már. A kora önmagában nem indokolta volna ezt, inkább az élet által reá mért csapások tehettek róla. Előbb szeretett feleségét, gyermekei anyját vesztette el, majd az elsőszülött fiát is. A Rasdak halála előtti egy-két évben már köszvény kínozta, azután a gyász végképp maga alá temette a maradék egészségét.

Atya és gyermekei viszonya mindig is szoros volt, és Kalpur kisgyermek kora óta tudta, hogy bár Rasdak trónörökösként az első helyen áll apjuk szívében, Ravak őt is nagyon szereti, annál is inkább, hogy ennyire hasonlít elhunyt édesanyjukra. Amióta pedig trónörökössé lépett elő, a szultán minden pillanatot megragadott, hogy kisebbik fiát minél jobban felkészítse az uralkodásra. Nem volt nehéz dolga, Kalpur örökölte az anyai nagyatyja és atyja eszét, megfontoltságát és vezetői képességeit.

A herceg cserébe igyekezett megóvni apját a megrázkódtatásoktól, de nem tagadva el előle az ország gondját-baját. Apa-fiú kapcsolatuk alapja mindig is a bizalom volt. Kalpur azonban már legtöbbször önállóan döntött (a legnagyobb horderejű kérdések kivételével), és csak utólag beszélték meg a fontosabb döntéseket. A valóságban a korona ugyan még nem volt az övé, a trón azonban jószerével már igen. Így amikor négyszemközt beszámolt apjának a barthiai tárgyalásokról és a további terveiről, akkor sem a tanácsát vagy az engedélyét kérte. A szultán türelmesen végighallgatta, feltett néhány kérdést, kifejezte enyhe kétségét fia egyik döntésével kapcsolatban, ám nem próbálta meg ráerőltetni az akaratát. A herceg már felnőtt férfi, maga is tisztában van a tettei súlyával és jelentőségével.

- Tehát döntöttél, fiam, hogy a szövetséget házassággal pecsételed meg, őseink szokása szerint? - összegezte az elhangzottakat reszketeg hangján Ravak.

- Igen, apám. Volt időm gondolkodni hazafelé a hajón. Tudom jól, mi a kötelességem, és nem odázhatom el a végtelenségig. Egy trónörökös és egy szultán is felelősséggel tartozik országa jövője iránt. Ez néha áldozatokat kíván.

- Egy házasság azért nem mindig olyan nyomasztó áldozat - bújkált egy halvány mosoly az uralkodó szája szegletében.

- De nem is minden frigy annyira boldog, mint a tiétek anyámmal.

- Igaz - sóhajtott a szultán. - Ám a boldogság mibenlétét gyakran félreértik az emberek. Ritka a szerelem első látásra, és ritkán biztos alapja az egy házasságnak. Fontosabb az egymás iránti bizalom, a megbecsülés és a tisztelet. A leendő feleséged legyen ép és egészséges, jó nevelésben részesült, engedelmes, tiszteljen téged, tartsa mindig szem előtt ura és országa jólétét, és szüljön neked trónörököst. Minden más csak másodlagos, vagy a költők színes fantáziájának szüleménye. Hassar szultán leányai a hírek szerint megfelelnek a kívánalmaknak. Te láthattad őket a saját szemeddel is. Igazak a hírek?

- Conso tanácsosként nem igazán volt lehetőségem beszélni velük - vágott grimaszt a herceg. - De a szépségük híre igaz. A többi... Ki tudja? Nem ábrándozom regényes érzelmekről, apám.

- De azért ne is foszd meg magad tőlük, ha módod van rá.

- Észben tartom - bólintott Kalpur.

- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod, fiam? Én arra intenélek, gondold át még egyszer, mielőtt...

- De ugyebár ez az én életem, apám. A szövetség biztosítékául egy barthiai hercegnő kell. Nem mindegy, hogy melyik?

- Valóban a te életed. Dönts hát bölcsen, hogy ne kelljen utóbb megbánnod.

- Ez az érdekházasságok előnye, nem? - állt fel a herceg. - Mindkét fél tudja, hogy mire számíthat. Hassar szultán hosszú távú biztosítékot kíván. Rabyria is. Megkapják. Én pedig kapok egy feleséget. Majd a jövő eldönti, mekkora áldozat volt ez a hazáért. A boldogság a költők luxusa. Ugyan, hol találnék olyan hercegnőt, aki nem a rangomért akarna hozzám jönni? Hassar lányait legalább már láttam, és nem egy szegényebb birodalom számító szultánjának gyermekei. Hanem egy gazdag számítóé. Bocsáss meg, apám, most mennem kell. Hagylak pihenni. Ma este beszélek Albano báróval, hogy tegye meg a szükséges diplomáciai lépéseket.

*

- Megbolondultak azok ott Rabyriában?! - csattant fel Hassar szultán, miközben fel-alá járkált, főtanácsadója gondosan figyelő tekintete előtt.

Omar jól tudta, mi váltotta ki ura felindultságát. Diplomáciai üzenet érkezett Rabyriából, Albano báró útján, Ravak szultán és Kalpur herceg nevében, a mindannyiuk által várt ügyben és ajánlattal. Csak éppen nem a várt tartalommal. Először még ő maga is tréfának hitte volna, ha nem Albano bárótól érkezik, és nem ismerte volna a bárót. De Albano az egész Kelet egyik legelismertebb diplomatájának számított, aki a tárgyalások szüneteiben (vagy után) néha megcsillogtatta a humorát, ám az szinte elképzelhetetlen volt, hogy ilyen komoly kérdésben tréfálkozna. Akkor pedig komolyan is kell gondolniuk.

- Bocsáss meg, Felség, de tulajdonképpen erre az ajánlatra vártunk a legutóbbi tárgyalások óta.

- Nagyon jól tudom, mire vártunk, Omar! De nem így! Ennek semmi értelme. Egyszerűen fel nem foghatom, mi járhat a fejükben!

- Talán valamelyik tanácsadójuk rossz tanácsot adott, és sikerült meggyőznie urait. Vagy pedig szándékosan döntöttek így. De bocsáss meg, kötelességem emlékeztetni rá téged, Felség, hogy ez a lényegen nem változtat, és az a két birodalom közös érdeke szerint alakul.

- Igen, tudom - szusszantott bosszúsan a szultán. - Nem is ezzel van a bajom. Hiszen megkapjuk, amit akartunk, mindannyian. Csak ezt a hirtelen jött bolondságot nem értem, és nem szeretem, ha valamit nem értek. Mit gondolhatott az a bolond herceg? Hiszen mindent megmutattunk a bárónak, meg annak a tejfelesszájú tanácsadónak. Láthatták, hogy Alysa és Sidonia tökéletesek, igazi szultánának valók mindketten, bármelyikük tökéletes feleség lenne egy leendő szultán oldalán. És ezek után kit akar elvenni az a bolond? Kimbalyát?! Az a lány még szinte gyerek, és amilyen neveletlen, képes magára haragítani egy egész udvart, veszélybe sodorva minden erőfeszítésünket!

- Bocsáss meg, Felség, de a hercegnő már nem gyermek - jegyezte meg óvatosan Omar. - Tizenhat éves, sőt, hamarosan betölti a tizenhetedik évét. Számos leány ebben az életkorban válik feleséggé, vagy akár anyává. Nincs ebben semmi rendkívüli. A hercegnő ezen felül elég okos ahhoz, hogy megértse, mi minden múlik a megfelelő viselkedésén. Biztos vagyok benne, hogy ennek tudatában fog cselekedni.

Kopogtatás zavarta meg őket, majd egy díszes ruhába öltözött szolga nyitott be az ajtón.

- Bocsáss meg, Felség, a hercegnő megérkezett - jelentette mély meghajlással.

- Várjon! - mordult a szultán, mire a szolga engedelmesen kihátrált a szobából, gondosan becsukva maga után az ajtót. - Idehívattam. Beszélni fogok a fejével. Végső soron csak az számít, hogy megkapom, amit akarok, így vagy úgy. A módja igazán nem érdekel. A szövetség záloga egy barthiai hercegnő, hogy melyik, az a birodalom számára lényegtelen. Három lányom van. Politikailag teljesen mindegy, melyikük férjhez adásával pecsételjük meg a megállapodást. Ráadásul egy lányomat így végre kiházasíthatom, és már csak kettővel kell vesződnöm. A többi már nem az én bajom. Ha Kimbalyát akarják, hát vigyék! Az már legyen a férje gondja, hogyan töri majd be. Hagyj magunkra egy kicsit, Omar! Utána folytatjuk. Megfogalmazhatod a választ Rabyriának, hogy örömmel teljesítjük a kérésüket, küldhetik a követeiket a házasságkötés ügyében!

Omar meghajolt és távozott. Az fel sem merült benne, hogy netán a hercegnő nemet mondana a rabyriai leánykérésre. Ez a házasság immáron atyja akarata is, és Hassar szultánnak senki sem mondhat ellent, különösen nem a tulajdon lánya.

*

Kimbalya csendes óvatossággal lépett be apja szobájába. Hosszasan megváratták, de ezt már megszokta. Ez is egy jelzés volt. Hassar szultán szerette éreztetni az emberekkel, hogy hol a helyük, elégedett-e velük, vagy éppen neheztel-e rájuk. Kimbalyának mindig várnia kellett. Bezzeg a nővérei könnyebben bejutottak. A barthiai udvarban nyílt titoknak számított, hogy a szultán büszke a két idősebbik lányára (és nagy reményeket fűz hozzájuk), míg a legkisebbel szembeni elégedettsége hagy némi kívánnivalót maga után. Kimbalyát eddig az óvta meg talán a szultán komolyabb haragjától, hogy apja még gyereknek tekintette, illetve az utóbbi időben megtanulta jobban kordában tartani a kis vadóc természetét, de legalábbis ügyesebben eltitkolni azt, ha éppen a tilosban járt. Erre pedig volt példa bőven. Persze ennek is oka volt: a hercegnő jól tudta, hogy amint eléri a házasodásra érett kort, ezt a picike szabadságát is elveszíti. Minden bizonnyal örökre.

Mennyi esély van rá, hogy egy hozzá hasonló hercegnő egy elfogadó, és az egyéniségét tiszteletben tartó  férjet találjon? A hangsúly az elfogadáson és az egyéniségen volt, az esély pedig a nullával volt egyenlő. A mesés Kelet varázslatos világában a nők nem álmodozhattak önállóságról, önmegvalósításról. Csak és kizárólag férjük árnyékai lehettek. A történelem ismert ugyan néhány legendás szultánát, de ők voltak az elenyésző kisebbség. Kimbalya nem reménykedett a lehetetlenben (bár álmodozni álmodozott róla, ám az megmaradt csupán álomnak, amelyből minden egyes megélt születésnapjával egyre közeledett az ébredés).

- Gyere csak, gyere! - sürgette a szultán, hódolatra nyújtva felé a jobb kezét.

A hercegnő térdet hajtott apja előtt, és engedelmesen megcsókolta a szultán pecsétgyűrűjét a tiszteletadása jeleként. Hassar a formalitások rabja volt, és el is várta ezt minden egyes alkalommal.

- Tudod-e, miért hívattalak? - tért azonnal a tárgyra az apja, nem akarván a szükségesnél több időt vesztegetni a lányára.

- Talán megteszel trónörökösnek, Felség?

- Nem vagyok tréfás kedvemben! - mordult rá az uralkodó. - Nem fogok köntörfalazni, elvégre Omar szerint nem vagy már gyerek. Rabyria szultánja üzenetet küldött, hogy Kalpur herceg, a trónörökös feleségül kéri az egyik leányomat. Rád esett a választásuk. Ne kérdezd, hogy miért, mert nem tudom. Hiszen nem is láthatott még! Azonban a szövetségünk és a becsület nevében tartozom azzal, hogy igent mondjak, és igent is fogok mondani nekik. Készülj fel! Hamarosan küldöttséget küldenek érted, és útra kelsz velük az új hazádba, a leendő férjedhez.

A szultán monológja felért egy gyomorszájra mért ütéssel. "Akkor tehát ezért nem beszélnek velem reggel óta a nővéreim?" - gondolkodott lázasan Kimbalya. Nem is próbálta találgatni, Alysa és Sidonia honnan szerezték az értesüléseiket. Talán a szultán azt hihette, hogy egy ilyen titok titokban maradhat a palotájában, ám mi sem állhatott volna távolabb a valóságtól. Mindig akad egy szolga, aki hall valamit, és azután elújságolja a hírt azoknak, akikben megbízik, és akik ugyanolyan szószátyárak, mint ő. Ez legalább végre magyarázattal szolgált a nővérei sértett viselkedésére. Mi a bajuk, irigykednek? Szívesebben lennének ők rabyriai hercegi feleségek? Tessék, a maga részéről szívesen cserélne velük. Habár... Ezzel a házassággal, még ha a kényszer szüli is azt, talán kiszabadulhatna az otthoni aranykalitkából. Egy másik kedvéért. Minden kalitka egy börtön, de vajon számíthat-e jobbra, ennél többre valaha is?

- Muszáj, apám? - kérdezett vissza, bár tudta, hogy már úgyis minden hiábavaló, az apja tényként közölte vele a megmásíthatatlan döntését.

- Ne kérdezz ostobaságokat! - csattant fel a szultán. - Persze, hogy muszáj! Ez a szövetségkötésünk megpecsételése és záloga. Ezért tehát elvárom tőled, hogy megembereld magad, tanulj meg viselkedni, és engedelmeskedj mindenben a jövendő férjednek, amint az tisztességes asszonyhoz illik! Nem okozhatsz csalódást Ravak szultánnak és a fiának! Bár az esküvő után felőlem azt csinálsz, amit akarsz, az onnantól már nem az én gondom lesz. De addig viselkedsz! Megértetted?!

- Igen, apám - hajtotta le a fejét a hercegnő.

- Úgy legyen! A szokásos formaságok és az előkészületek még jópár hetet igénybe vesznek, de már ma kezdj el készülődni.

- Elbúcsúzhatok?

- Mitől?

- A palotától, a szülőföldemtől, az emlékektől.

- Ha képes vagy kellő önmérséklettel megtenni...

- És a nővéreimnek mit mondjak?

- Semmit. Vagy egy mondatban a lényeget. Semmi közük hozzá, ez az én döntésem és az én akaratom! Segítsenek neked készülődni. Őszintén szólva, nem tetszik nekem ez az egész, szívesebben látnám a rabyriai trónörökös mellett Alysát vagy Sidoniát. De az a bolond Kalpur herceg, vagy az apja valamiért téged akar. Legyen hát. De ne feledd, nem hozhatsz rám szégyent!

- Nem fogok, apám - ígérte csendesen Kimbalya.

- Helyes. Most elmehetsz! - intett kegyesen és türelmetlenül Hassar szultán.

- Ég veled, apám! - hajtott térdet búcsúzásképpen a hercegnő.

Kihátrált a szobából, és visszaindult a saját lakosztálya felé. Az egyik néptelen folyosón egy pillanatra megállt, és a falnak vetette a hátát, hogy gondolkodhasson. Most kapóra jött, hogy nem hagyta, hogy a palotában kísérgessék. Erre a röpke időre egyedül lehet. Nem érte váratlanul, hogy az apja szabadulni igyekszik tőle. Hiszen soha nem is titkolta, hogy csak gondot jelent a számára. Más lenne vajon, ha az édesanyja...? Értelmetlen kérdés volt. Az anyja belehalt a szülésbe. Soha nem ismerhette meg, most mégis hiányzott egy sosemvolt anya, aki megvigasztalná, és talán egy kicsit szeretné.

Megrázta a fejét. Így ér véget tehát a viszonylagos szabadsága. Már csak az a kérdés, milyen életet tartogat számára a jövő, és a rabyriai trónörökös szeszélye.

*

A hivatalos leánykérési ceremónia valóban heteket vett igénybe. Barthia kedvező válaszának el kellett jutnia Rabyriába, akik erre összeállították a küldöttségüket, akiknek hajóra kellett szállniuk, kincsekkel megrakodva. Nászajándékokat hoztak az ősi szokás szerint, melyeket Kimbalyának meg kellett szemlélnie, mintha ő kapná azokat, nem pedig az apja. Pedig ez a kérő család ajándéka a lányos családnak, mely jelezni hivatott szándékuk komolyságát, és a családjuk anyagi helyzetét. Nem mintha bárki is kétségbe vonta volna a rabyriai szultán kincstárának gazdagságát.

A hercegnő tudta jól, hogy ő itt most csak egy árucikk, aminek pontosan kiszabott ára van. Mintha csak a piacon lennének, azzal a különbséggel, hogy ezúttal a vevő nem igyekszik  a portéka értékét kisebbíteni, hogy ezáltal lefaraghasson az árából. A kérő mindent megad, éppen ez a lényeg. A rabyriai küldöttség a legmélyebb tisztelettel bánt vele, mégsem tudott szabadulni a gondolattól, hogy úgy méregetik, mintha egy kanca vagy egy teve lenne. Ha nem volna tiszteletlenség, talán arra is megkérnék, hogy mutassa meg a fogait.

Teltek a napok. Már mindennel elkészült, a teljes kelengyéje becsomagolva várakozott, az összes ruhájával, és a kevéske személyes holmijával együtt. Nem sok mindent akart magával vinni, inkább elajándékozta azoknak a szolgálóinak, akik nem tartanak vele az új otthonába. Otthon? Az otthona lesz vajon, vagy csupán egy hely, ahol le kell élnie a hátralevő életét?

Várakozás közben érte a tizenhetedik születésnapja is. Csendesen megemlékezett róla. Nem tartottak nagy ünnepséget (máskor sem), csak úgy tudomásul vették, hiszen mindenki az utazás lázában égett. A nővérei azóta sem álltak szóba vele, ha tehették, levegőnek nézték. Nem bocsátották meg neki a szerencséjét. Kimbalya pedig nem kérdezte meg tőlük, hogy mi ebben a szerencse. Nem ugyanazzal a mércével mérték a világot, így hogyan érthetnék meg egymást? Tulajdonképpen fog innen hiányozni valami? Igen. Mindaz, amit csak tizenhét év alatt megélhetett. Azt mondják az emberek, hogy ebben a korban kezdődik az igazi élet. Talán egy férfi számára igen.

Nem hagyta, hogy az elkeseredés eluralkodjon rajta. Eddigi élete során annyi minden miatt kesereghetett volna. Soha nem hagyta el magát. Élni fog, így vagy úgy, ahogy csak lehet. Az utolsó otthon töltött napján elbúcsúzott a családjától. Legalábbis megpróbálta. Az apja úgy-ahogy tűrte, majd gyorsan túladott rajta, láthatóan nem állt szándékában különösebben foglalkozni vele. Alysa és Sidonia a palota nyilvánossága előtt elbúcsúztak tőle, ám maguk közt továbbra sem voltak hajlandóak tudomást venni róla. A testvéri szeretet a jelek szerint nem állta ki a helyzet próbáját.

Úgy szállt fel arra a rabyriai hajóra, hogy nem hagyott hátra semmit. Integetett a kikötőben ácsorgó bámészkodóknak, azután a tenger felé fordította figyelmét, mikor elindultak. A kikötőből sokszor látta már, egy hajó fedélzetéről még soha. Új élmény volt. Áldotta a Mindenhatót, hogy nincs tengeribetegsége, így zavartalanul gyönyörködhetett benne. Kéttucatnyi szolga és szolgálólány kísérte útjára, személyes szolgálatára. Ennyi maradt neki a hazájából. Néhány ismerős arc.

A tenger végtelen volt, amerre csak a szem ellát. Azt hihetné az ember, hogy az egész mindenség csak tengerből áll, amibe kisebb-nagyobb szigetekként ékelődnek be a szárazföldek. Az volt a mulatságos, hogy az olvasmányaiból tudta, ez pontosan így is van. Szerencsére odahaza sohasem tiltották meg neki, hogy azt olvasson, amit szeretne, ő pedig előszeretettel lapozgatta a világutazók által készített útleírásokat. Ha a józan ész le is vonatott vele belőlük időnként ezt-azt, akkor is egy izgalmas világ képe tárult fel előtte. Képzeletében és az álmaiban gyakran bejárta ezt a világot, a távoli tájakat, a messzi csodákat. Van olyan ország, ahol emberi kéz alkotta, hatalmas, piramis alakú építmények állnak a sivatagban? Van olyan vidék, amit szinte örökké hó borít? Van olyan föld, ahol hónapokon át esik az eső, és végtelen erdőségek nyújtóznak a messzeségbe? Mindkét énje, Vadóc és Kimbalya képzeletét is felgyújtották ezek az írások.

Most pedig itt állt, egy hajó fedélzetén, a végtelenbe vesző tenger közepén, érezte arcán a sós szelet, és a csalfa szabadságot. Esze ágában sem volt a kabinjában tölteni az időt. Amikor csak tehette, a fedélzeten volt, keresett egy helyet, ahol nincs a matrózok útjában, a tenger és az ég eltérő kékjében gyönyörködött. Nem érdekelte, hogy kísérői összesúgnak a háta mögött. Igen, észrevette a furcsa pillantásokat, amit a rabyriaiak vetettek rá. Tartsák bár bolondnak, de akkor is kiélvezi az utazással töltött napokat!

Egyszer minden jó véget ér. A távolban feltűntek egy ismeretlen föld, egy idegen ország partjai. A partok egyre közelebb jöttek (avagy a hajó került egyre közelebb hozzájuk). Azután megérkeztek. Egy nyüzsgő kikötő, és egy távolba nyújtózó nagyváros tárult Kimbalya szemei elé. Rabyria szultánságának fővárosa csakugyan hatalmas lehet. Talán egy kicsivel még nagyobb is, mint Barthia fővárosa, ahol születésétől fogva élt. A kikötőben sok-sok hajó, és még több ember, azon túl pedig bizonyára a város forgataga. Vadócként többször is csatangolt otthon, ismerte a saját kikötőjüket, és feltételezte, hogy ez is hasonló lehet. Alapvetően nem is tévedett.

A parton egy ünnepélyes fogadóbizottság várta, az élükön Albano báróval, akit már ismert. Kicsit csodálkozott ugyan, hogy nem a szultáni családból valaki fogadja, de azután a báró köszöntő szavaiból rájött, hogy a helyi szokások azt nem teszik lehetővé, hogy maga a szultán vagy a trónörökös jöjjön elé. A szultána pedig már nem él, ezt tudta. Kedvesen viszonozta a báró üdvözlését. Nem vártak tőle szónoklatot. Udvariasan megkérték, hogy szálljon be a gyaloghintóba, azután kísérői besoroltak köré, és a menet nekiindult.

A gyaloghintóban védtelennek érezte magát, de a csipkés függönyökön át kilesve látta a sorfalat álló katonákat, és az őt kísérő testőröket. Meg a tengernyi sokaságot, a város mindenféle rendű és rangú lakóit, akik odasereglettek, hogy lássák a díszes menetet. Integettek és éljeneztek, és szemlátomást lelkesek voltak. Ezek szerint az uralkodói család népszerű lehet alattvalói körében. Amennyit így, a függönyökön keresztül látott a városból, az mind a jólétről tanúskodott. Kimbalya egy picit meg is feledkezett róla, hogy hol van, és rejtekéből kíváncsian bámulta az őt bámulókat.

Az út soha nem akart véget érni. Ez a csalóka érzés addig tartott, míg elérték a szultáni palota masszív falait, majd áthaladtak a kapukon. Majd még egyen. És még egyen. A menet megállt. Ezek szerint megérkeztek. Két szolga félrehúzta a függönyöket, és segítettek neki kiszállni. Egy napfényben fürdő belső udvaron találta magát, mely zöldben pompázott a rengeteg növénytől, és ahova már nem hatoltak el a város zajai. Csend és madárdal vette körül. Éppen csak körbepillanthatott, mikor a báró elébe lépett, meghajolt előtte, ünnepélyesen köszöntötte új otthonában, majd egy középkorú asszonyság gondjaira bízta, akit Latifaként mutatott be neki, és aki a személyes udvartartását fogja vezetni ezentúl.

Kimbalya elindult az asszony nyomában, új élete első lépéseit téve meg itt. Latifa nem szólt hozzá, csak némán mutatta az utat, néha halk parancsokat adva egy-egy szolgálónak, akik serényen teljesítették azokat. Folyosók végtelen labirintusán haladtak keresztül, díszes faragványok diszítették a falakat. Végül egy tágas lakosztályba jutottak, melynek központi helyiségéből továbbiak nyíltak, és ablakai egy színpompás belső kertre néztek. Ez a minden kényelemmel felruházott hely lesz tehát az ő aranykalitkája.

- Köszöntelek a lakosztályodban, hercegnő! - fordult szembe vele Latifa, térdet hajtva előtte. - Engedelmeddel most egy kicsit magadra hagynálak, hogy gondoskodjam a csomagjaidról. Ez a két szolgáló mindenben a rendelkezésedre áll, ha kissé felfrissítenéd magad a hosszú út után. Ha bármire szükséged volna, csak üzenj velük.

- Köszönöm, Latifa - bólintott Kimbalya, azután értetlenül nézte, ahogy az asszony továbbra is várakozóan tekint rá. Ó, persze, hiszen el kell bocsátania, hogy mehessen a dolgára. - Menj csak nyugodtan a dolgodra.

Latifa ismét térdet hajtott, majd kiparancsolta a szolgálókat a lakosztályból. Csak két fiatal lány maradt ott, hogy segítsenek a hercegnőnek. Nem tudta, hogy a saját szolgálói hol lehetnek éppen. Erről mielőbb beszélnie kell Latifával, hogy az ő otthonról hozott szolgálóit is ossza be mellé, ne csak a rabyriaiakat. Már a kezdet kezdetén meg kell húznia bizonyos határokat, nehogy a fejére nőjenek, és elkezdjenek helyette dönteni. Latifa az udvartartását vezeti, de azt az ő elvárásai szerint kell vezetnie. Hamarosan beszélni fog vele erről, és nem hagyja, hogy eltérítsék a szándékától. Egyvalamit biztosan megtanult a barthiai udvarban: ha boldogulni akar, határozottnak kell lennie, és időnként a kezébe kell vennie annak az irányítását, amire ráhatása van.

De ez ebben a pillanatban ráér, amíg berendezkednek. Nem törődött a lakosztályával, azzal még lesz ideje megismerkedni, inkább a kis belső kertbe vágyott, hogy élvezhesse a napsütést és a virágok illatát. Az egyik szolgáló készségesen megmutatta neki a kijáratot. A hercegnő pedig elmerült ebben a szépséges kis álomvilágban.

*

Késő délután volt, kora estébe hajlott az idő. Kalpur herceg öles léptekkel sietett végig a palota folyosóin, csak az úticéljához közeledve lassított le sétatempóra. Kicsit elbizonytalanodott, hogy helyes-e, amit tenni készül, de a lelkiismerete azt súgta, meg kell tennie, ő pedig hallgatott rá. Az ősi szokások szerint ugyan az esküvőig nem szabadna személyesen találkoznia a menyasszonyával, ám cseppet sem érdekelték az ősi szokások. Kimbalya (és Vadóc is) megérdemli, hogy őszinte legyen hozzá, hogy ne csak az esküvőn tudja meg az igazságot róla. Ezen kívül, mivel ez a házasság - a közvélekedéssel ellentétben - nem az égben köttetik, néhány dolgot meg kell beszélnie a hercegnővel. Persze tudta jól, hogy a szokások és a törvény szerint erre semmi sem kényszeríti. Semmi, csak a becsület. Ő pedig a becsület szavát igyekezett követni, az ostoba szokások helyett.

Félreparancsolta az útjába akadó szolgákat és szolgálókat, talán kicsit élesebb hangon, mint kellett volna, és kerek perec megmondta Latifának is, hogy senki ne merészelje zavarni őket, amíg nem szól értük. Magán érezte az asszony ügyesen leplezett, rosszalló pillantását. Valóban nem illendő már csak kettesben maradnia sem a hercegnővel, amíg nem házasok, de amiről beszélni akar vele, ahhoz nem kellenek fültanúk. Így is éppen elég nehéz, és az sem vall példás vendégszeretetre, hogy rögtön a megérkezése napján rátör, mielőtt még egy kicsit is megszokhatta volna az új környezetét.

Mély levegőt véve bekopogtatott. Majd szinte választ sem várva benyitott. A hercegnő az ablaknál állt, a lassan sötétségbe burkolózó kertet nézegetve. A léptei zajára megfordult, találkozott a tekintetük.

- Menjetek ki, és ne zavarjatok, amíg nem szólok! - parancsolt rá a két ijedt szolgálóra a herceg. Azok engedelmesen távoztak (szinte kimenekültek). Megvárta, míg becsukódik mögöttük az ajtó, csak akkor emelte pillantását újra a lányra, és szertartásosan meghajolt. - Szultáni atyám és a magam nevében is köszöntelek Rabyriában, Kimbalya hercegnő!

- Köszönöm, Felség! - hajtott térdet a lány.

- Még nem vagyok az.

- Egy napon az leszel, Conso tanácsos úr.

- Tehát felismertél? Nem tűnsz meglepettnek.

- Mondhatnám, hogy ügyesen titkolom előtted, de nem lenne igaz. Valójában már Barthiában rájöttem, valamikor a második napon.

- Hogyan? Miért nem szóltál? - bámult rá hitetlenkedve a herceg.

- Miért szóltam volna, mikor gyaníthatóan pont a hercegséged terhei elől menekültél? - vetett rá kifürkészhetetlen pillantást a hercegnő. - A hogyan sem akkora ördöngösség. Nem vagy valami ügyes cselszövő. Beadtál nekem egy mesét, hogy csak egy egyszerű tanácsadó vagy, ám nem ügyelsz eléggé a viselkedésedre, főleg nem arra, amit és ahogyan mondasz.

- Nem értem - kezdett kicsúszni a talaj Kalpur lábai alól.

- Veszem észre - fintorgott a lány, miként azt Vadócként is annyiszor tette. - Egy tanácsadónak szükségképpen művelt és tájékozott embernek kell lennie. De te néha annyira szenvedélyesen beszéltél olyan dolgokról, amikről csak olyasvalaki tudhat, aki nagyon közel áll az uralkodói családhoz. Meg édesanyád medálja, a kis elszólásaid, és a furcsa melankóliád időnként. Egy utcagyerek is simán összerakta a képet.

- Ezt nem hiszem el! - rázta a fejét Kalpur. - A bolondját járattad velem végig?!

- Sakál mondja tevének? - vonta fel a szemöldökét a hercegnő. - Ki is kezdte a hazudozást? Nem akartam elrontani az örömedet, mert láttam, mennyire megkönnyebbültél és jól érezted magad. Nem akartam tőled semmit, élveztem a közös kalandokat, abban a három napban nem herceg voltál, hanem a játszótársam. Biztos voltam benne, hogy soha többé nem látjuk viszont egymást. Hát, ha most körülnézek, úgy tűnik, tévedtem.

A herceg a száját harapdálta, hogy fel ne nevessen, annyira szürreális volt ez a beszélgetés. Vadócnak már megint sikerült meglepnie. Nem tudott nem Vadócként nézni az előtte állóra, és a két lány alakja összemosódott a lelki szemei előtt.

- Beszélnünk kell! - mondta érdes hangon. - Foglalj helyet, kérlek, mert hosszú lesz.

Kimbalya leült, és várakozóan nézett rá. Kalpur is helyet foglalt vele szemben, illendő távolságra tőle.

- Először is a bocsánatodat kérem, amiért... Ezért - mutatott körbe. - Amit akkor mondtam neked, az igaz, nem voltam elragadtatva a házasság gondolatától. De nincs sok választásom. Atyád emberei nem győzték ecsetelni előttünk Alysa és Sidonia hercegnők erényeit. Nem akarom ezeket elvitatni, de a nővéreid semmilyen hatással nem voltak rám. Azután megtudtam, ki vagy te valójában. Az egész hajóúton hazafelé lázasan gondolkodtam. Eszembe jutott valami, ami talán mindkettőnk számára megoldást jelenthet, és most itt vagyunk. Tudnod kell, hogy ez egy érdekházasság. Ne vágj pofákat, Alya hercegnő!

- Bocsánat! - rendezte a vonásait a lány. - És hogyan képzelted ezt a zseniális tervet?

- Együttműködve - dörzsölte össze a két tenyerét Kalpur. - Ezért is vagyok most itt. Három nyomós okom van, amiért feleségül kértelek. Az első egy kicsit önző lesz: ha már meg kell osztanom valakivel az életemet, inkább te legyél az, mint bárki más. Tudom, csupán négyszer találkoztunk eddig... De benned van élet, szenvedély és egyéniség.

- Egyéniség?! - legyintett Kimbalya. - Több bajt okozott, mint...

- A második ok - folytatta a herceg, mintha meg se hallotta volna. - Ez a trón és a birodalom érdeke. Egyszer szultán leszek. Hűséges szolgákkal körülvéve, folyton azt figyelve, kiben bízhatok, és ki az, aki csak a pecsenyéjét sütögeti a tüzemnél, netán el is árulna. Meg kell gondolnom, mikor, kinek és mit mondok, kiben mennyire bízom. Egy életen át. De ha te mellettem lennél, benned megbízhatnék. Te elég okos vagy hozzá, hogy megértsd mindazt, amit az élet próbatételként elénk állít. Időnként akár tanácsot is tudnál adni a szíveddel és az egyedi meglátásaiddal, amikor a tanácsadók tudása már nem elég.

- Nem értek a politikához - komorodott el a hercegnő arca.

- A harmadik ok - nézett a szemébe Kalpur, szinte szuggerálva őt. - Ez személyes. Barthiában megismertem egy különleges lányt. Aki sokkal többet érdemelne annál, mint ami odahaza várhat rá. Nem áll hatalmamban megváltoztatni a sorsot vagy a jövőt. De egyvalamit megtehetek. Azzal, ha feleségül veszem, adhatok számára egy lehetőséget. Kiszabadulhat otthonról. Egy megbecsült életet élhet, tisztelettel övezve. Teljes szabadságot nem adhatok neki, nem olyan világban élünk. Ám mindazt, amiről Vadócnak beszéltem Barthiában, talán megadhatom. Nos, ez volna hát a három ok, és a hit abban, hogy Kalpur herceg és Kimbalya hercegnő együtt, összefogva többre mehet. Mit gondolsz erről?

- Mintha hagytál volna nekem választást! - morogta a lány. - Nem mindegy, mit mondok? Apám már úgyis hozzád adott, hamarosan esküszünk, és mindenképpen a feleséged leszek. Vagyis mindenképpen eléred, amit akarsz. Mit számít ezek után, hogy én mit gondolok?

- Nekem számít. Kivéve, ha nemet mondanál, mert azt nem áll módomban elfogadni - próbálkozott egy gyenge tréfával a herceg.

- Hülye vagy! - mordult rá a lány.

- Alya!

- Bocsánat! Hülye vagy, felséges herceg!

- Tudod, hogy milyen büntetést érdemelnél a szemtelenségedért?!

- Nagyobbat, mint az, hogy feleségül veszel?

Szikrázó szemekkel bámultak egymásra, azután kirobbant belőlük a nevetés.

- Na, mit mondasz? - kérdezte Kalpur.

- Mondhatok mást, mint igent? - fintorgott Kimbalya. - Meg kell hagyni, meggyőző vagy. Úgy persze könnyű, hogy kész tények elé állítottál! De Vadóc nem futamodik meg - kivéve, ha tetten érik. Elfogadom a kihívást. Lássuk hát, mi sül ki ebből.

- Jól van! - sóhajtott fel a herceg. - Mivel még csak most érkeztél, beszélnünk kell a biztonságodról is. A palotaőrség tudja a dolgát, és megvéd téged. Nem mintha a város veszélyes lenne, a népünk szeret és tisztel bennünket. Emiatt nincs okod aggodalomra. De sok idegen is megfordul itt, és a mi helyzetünkben nem árt óvatosnak lennünk, felkészülnünk a váratlanra is. Ha netán bárhol, bármikor olyasmi történne a közeledben, ami...

- Akkor meg tudom védeni magam - vágott a szavába a hercegnő. - A hazám szokásai szerint a nővéreimmel meg kellett tanulnunk az alapvető önvédelmet. Tudok bánni például a dakhiai tőrrel.

- Mennyire?

- Nem tudom - vont vállat a lány. - Elmegy.

- Hm, a feltételezések próbája a megbizonyosodás.

- Vagyis?

- Vagyis ne mondd, hanem mutasd! - villantott rá egy ragadozó mosolyt Kalpur. - Látni akarom, mennyit tudsz. Gyere velem!

*

- Itt szoktunk gyakorolni a vívómesteremmel, ha odakint cudar idő volt - magyarázta Kalpur, körbemutatva a kis helyiségben, miközben meggyújtotta a fáklyákat. - Sokszor estébe nyúlóan. A bátyám persze jobb volt nálam, szinte mindenben. A vívásban is. Rengeteget gyakoroltam, hogy a nyomába érhessek.

- Szeretted őt - jegyezte meg csak úgy magának Kimbalya.

- Igen. Rasdak jó testvér volt. Makacs és akaratos, de kicsit a példaképem is, próbáltam rá hasonlítani. Azután meghalt, és már nem próbálkozom, rájöttem, hogy a saját utamat kell járnom. Itt találsz gyakorlóruhát. Nem hiszem, hogy lenne a méretedben, de talán az apródoké között akad, ami valamelyest jó lehet rád. Egy kis időre magadra hagylak, hogy átöltözhess. Hívjam ide az egyik szolgálódat?

- Minek? Egyedül is képes vagyok átöltözni!

- Úgy legyen. De sietek vissza, úgyhogy igyekezz!

Kimbalya magára maradt. Nem vesztegethette az időt. Ez a nap már így is furcsa és szürreális volt. Miért pont a vége ne lenne az? Talált egy ruhát, ami nem lötyögött rajta annyira. Gyorsan átöltözött. Kalpur nem sok időt hagyott neki. Nemsokára hallotta a kopogtatását.

- Kész vagy?

- Igen.

A férfi belépett. Két tőrt, és két törölközőt tartott a kezében.

- Arra az esetre, ha netán sikerülne megizzasztanod - felelte a lány kimondatlan kérdésére, amire csak egy csúnya fintort kapott válaszul. - Melegítsük be az izmainkat, azután mehet.

Így tettek. Kimbalya figyelte a másik mozdulatait. Másfajta gyakorlatokat használt, mint ő. Hatékonyabbaknak tűntek, megpróbálta utánozni.

- Elég lesz! - vezényelte a herceg. - Tessék, a tőröd. Igazi, hamisítatlan dakhiai acél.

Kimbalya átvette tőle, méregetni kezdte a súlyát, a fogását, látszott, hogy nem először tart ilyen holmit a kezében.

- Akkor hát lássuk, mit tanultál otthon! - hajolt meg enyhén a férfi, ahogy párbaj előtt szokás. Tekintete végigsöpört a hercegnőn, akin egy kicsit lógott a nem rá való, fehér színű, kék indákkal díszített, buggyos nadrág, és a hozzá tartozó fehér felsőruha. - Légy óvatos és szerencsés a harcban!

Egy kígyó gyorsaságával siklott előre. A lánynak az utolsó pillanatban sikerült kitérnie előle. Kalpur kicsit visszavett, figyelte ellenfele mozdulatait, azután újra támadott. Kimbalya megint eltáncolt az útjából. Ez így ment még két alkalommal. És akkor a hercegnő átváltozott Kalpur szemei előtt. A tartása más lett egy picit, puhán és finoman mozgott, kecsesen, mint egy macska. Kitért a herceg elől, cselezett, visszavágott, eltávolodott, majd egy hirtelen mozdulattal lecsapott. A trónörökös nem egy gyakorlatlan kezdő vívóval küzdött. A lány arcán egy pimasz, kihívó, hamisítatlanul vadócos mosoly jelent meg. Láthatóan élvezte a helyzetet. Néha összecsattantak és szikrákat vetettek a pengék. Az idő megállt körülöttük.

"Csak nehogy elbízd magad!" - gondolta a herceg. Cselezett, majd egy gyors lábmozdulattal kisöpörte a lány alól a lábát. Elkapta, amikor zuhanni kezdett, nehogy nagyon megüsse magát. Földet érve maga alá gyűrte, és a nyakának szegezte a tőrét.

- Feladod?

Kimbalya alatta feküdt, az arca kipirult a küzdelemtől, a fonatából kiszabadult haja izzadtan tapadt az arcára, a mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt. A tekintetében dacos tűz égett.

- Egy döntetlen, hercegem? - húzódott ördögi vigyorra az ajka, és Kalpur megérezte az ágyékának feszülő tőrhegyet.

- Legyen! De csak a házigazdai udvariasság miatt! - dörmögte.

Félrehajította a tőrét, mire a lány is így tett. Kalpur nem mozdult. Közelről bámulta a hercegnő arcát, az enyhén szeplős orrát, a zöld szemeit. Lassan felemelte a karját, és óvatosan kisimított néhány odatapadt, nedves hajszálat az arcából. Érezte minden lélegzetvételét, ahogy a csípőjük egymáséhoz ért. Kimbalya szaporábban vette a levegőt, az arcát halvány pír futotta el, zavartan beharapta az ajkát. Kalpur pedig ebben a pillanatban tökéletesen a tudatában volt, hogy egy mindenki másnál igazibb nő fekszik alatta.

- Nehéz vagy - dünnyögte a lány. - Leszállnál rólam, hercegem?

Kalpur kelletlenül mozdult, feltápászkodott, és a hercegnőt is felsegítette, majd a kezébe nyomta az egyik törölközőt. A szíve szabálytalanul vert, és tudta, hogy nem a küzdelem miatt. Örömmel nyugtázta magában, hogy a leendő felesége egy újabb dologban bizonyult különlegesnek. Kimbalya pedig az első Rabyriában töltött estéjén elnyerte jövendő férje elismerő pillantását.