Ütemesen csattogtak a pengék a vívóteremben. Fémesen visszhangzó hangjukat verték vissza a falak. A fémen csattanó fém zenéjének ritmusát csusszanó és dobbanó talpak tompa dübögése, ruhasuhogás, és a küzdők lélegzetvételének neszei kísérték. Meg időnként néhány, a küzdelem hevében közbevetett emberi szó.

- Lent! - harsant Kalpur szava.

Alya bal karja lefelé lendült, kivédve a tőrével az alulról érkező döfést. Most a szokottnál lassabban mozogtak mindketten. Kalpur éberen figyelte a felesége minden mozdulatát. Határozottan ügyes, állapította meg magában, Hossein aga jó munkát végzett. Hangosan persze nem mondta ezt ki. Ráér megdicsérni majd a gyakorlás után, nem hiányzik, hogy Alya a párbajuk közben kezdjen el még önelégültebb arcot vágni.

Ez a látvány most is ugyanúgy lenyűgözte a szultánt, mint a legelső alkalommal. Az asszonya, gyermekei anyja ugyanazzal a makacs elszántsággal és küzdőszellemmel állt vele szemben. Ugyanolyan izgalmas és izgató volt, és Kalpur szíve hevesebben dobbant a láttára. Mondjon bárki bármit, ennél a nőnél nincs csodálatosabb, pimaszabb és kívánatosabb a föld hátán. A Mindenható keze szándékkal vezette őt Barthiában azon az estén a szobájába, és az édesanyja medálja bölcsen választott. Nincs még egy szultán a Keleten, akinek ilyen felesége volna!

- Bal! - vakkantotta a figyelmeztetést, miközben közepes sebességgel előrelendült.

Alya azonnal reagált rá, és sikerült a tőrével megakasztania a férje pengéjét. Majd a másikat is. Izzadság gyöngyözött a homlokán az erőfeszítéstől. Néhány hete kezdték el Hossein agával gyakorolni a kétkezes tőrvívást, és Kalpur persze a saját szemével is látni akarta az előmenetelét. Nem mondott nemet. Egyrészt nem lett volna illendő a férjének nemet mondania, másrészt ő maga is kíváncsi volt, mennyit ér az eddig megszerzett tudása a gyakorlatban. Nem vallott vele szégyent, legalábbis ezt olvasta ki Kalpur tekintetéből. Ettől függetlenül fárasztó volt, és hamarabb kimerült tőle, mint a már évek óta gyakorolt egykezes vívástól. De ő akarta ezt, magának köszönheti. Nem bánta meg, logikus lépés volt, hogy elsajátítsa az egyszerre két tőrrel való vívás alapjait. Ha egyszer úgy hozná a sors, hogy meg kellene védenie a maga, a gyermekei vagy a férje életét...

Ravak szultán nevezte őt az első találkozásukkor harcos hercegnőnek. Alya ezzel az elnevezéssel már akkor sem értett egyet, nem tartotta magát kiemelkedő harcosnak vagy harciasnak. Sohasem volt az, csak végtelenül makacs és kitartó, aki nem adja fel a küzdelmet, amíg csak mozdulni és lélegezni bír. Nem kimondottan nőies erények. Talán ezért sem becsülte őt túl sokra nőként az apja? Neki közel sem jutott annyi a szépségből, mint a nővéreinek, nem volt szemkápráztató jelenség. Most sem az, asszony létére is megmaradt lányosan vékony testalkatúnak. Szerencsére a fürgesége, amire mindig is büszke volt nem kopott meg az évek során. Annyi változást azért észrevett önmagán, hogy a két szülés nyomán itt-ott egy kicsikét gömbölydedebbé vált a teste. Nem volt ez annyira látványos vagy számottevő, nem lett tőle varázsütésre sokkal nőiesebbé, a férje pedig ugyanolyan elragadtatott tekintettel nézte őt és érintette meg minden egyes együtt töltött éjszakájukon, mint a legelső alkalommal.

- Hol jár az eszed? - kérdezte magában mulatva Kalpur, amitől Alya elszégyellte magát, hiszen most a küzdelemre kell koncentrálnia. - Tartsunk pihenőt!

- Még bírom! - ellenkezett vele a felesége.

- Tudom. De most akkor is pihenni fogunk.

A szultán rituális tisztelgésre emelte a kezében tartott tőröket, és Alya némi habozás után követte a példáját. Ostobaság lenne tovább erőltetnie, hiszen a férje jól látja, hogy lassan kezd elkészülni az erejével. A fegyvereket visszahelyezték a vörös bársonnyal borított tálcákra, majd a törölközőikért nyúltak.

- Várj! - állította meg Kalpur.

A férje odalépett hozzá, lassan kihúzta a kezéből a kelmét, és ő maga kezdte vele gyengéden felitatni az arcáról a verítéket. Közben a másik keze a hátára tévedt, és Alya kellemesen megborzongott az érintésétől. Érezte Kalpur tenyerének melegét a bőrének nyomódó nedves ruháján keresztül. Nem biztos, hogy ez a legmegfelelőbb helyzet, amiben egy férfi és egy nő egymáshoz érhet, de az már szinte az első itteni találkozásuktól fogva nyilvánvaló volt, hogy Kalpur ilyenkor teljesen a hatása alá kerül. És ez Alya számára is különleges érzést jelentett, azt érezhette általa, hogy csodák csodájára képes a saját szegényes női mivoltában is elbűvölni egy férfit. Még most is nehezen hitte el, amit a férje a házasságuk kezdete óta folyamatosan mondogatott neki, hogy gyönyörűnek látja őt. Alya nem látta magát gyönyörűnek, különösen nem az Udvarban megforduló, vagy a kaspiai utazásuk során megismert nőkhöz mérten. Kalpur mégis őt választotta. A logikáját értette a férje választásának, még ha ez a logika néhány szempontból sántított is az ő szemében. De nem tagadhatta, hogy boldog, amiért Kalpur így döntött. Olyan az egész, mint valami mesében: egy mesebeli csodát kapott a legkisebb hercegnő.

- Gyere, üljünk le egy kicsit! - fogta meg a kezét, és húzta magával a kényelmes párnák közé a szultán. Rekedtes hangja elárulta, hogy nem feltétlenül a pihenés jár az eszében, és csak némi erőfeszítéssel sikerül úrrá lennie önmagán. Alya nem tiltakozott volna a másik tevékenység ellen sem, de engedelmesen hagyta magát leültetni a párnákra. - Ügyes vagy, sokat fejlődtél!

- Köszönöm, uram! - fogadta fejet hajtva a dicséretet Kimbalya. - Be kell vallanom, sokkal nehezebb és fárasztóbb így.

- Ha nem sértődsz meg rajta, azt mondanám, sok tekintetben emlékeztetsz édesanyámra - mosolygott rá halványan Kalpur. - Ő nagyon jó volt ebben.

- Miért zavarna, ha édesanyádra emlékezel? Tisztelem az emlékét.

- Ő igazi harcos szultána volt. Akárcsak te.

- Én nem vagyok harcos, felség.

- Dehogynem, Alyám. Csak nem úgy, ahogy ezt a szót az emberek a hétköznapi értelmében használják. De azért vagyunk most itt, minden értelemben, mert te itt vagy mellettem. Odaát Kaspiában is megmutattad az erődet.

- Tanika szultána azóta is tart tőlem - húzta el a száját Alya. - Pedig mindent megpróbáltam. De nem tudok két legyet ütni egy csapással. Annyit sikerült elérnem, hogy azóta jobban megbízik Sidoniában, és fenntartásokkal bennünk is. Nagyon okos asszony, átlátja a politikai szükségszerűségeket.

- Talán egy kicsit önmagát látja benned.

- Az nem volna baj, de ő inkább Yasmarát látja bennem, és ez nem jó, mert nem rajong érte.

- Nocsak! Tudsz valamit, amit én nem? - vonta fel a szemöldökét Kalpur.

- Semmi lényegeset. Csak azt, hogy Yasmarát eredetileg Ankor is feleségül kérte. Tanika soha nem tudta ezt megbocsátani édesanyádnak.

- Ezt mégse róhatja fel neked!

- Gondolod? Ha azt feltételezi, hogy olyan ambícióink vannak, mint apámnak, és bennem Yasmara szelleme él tovább, akkor nagyon is megteheti. Márpedig azt feltételezi. Rólam mindenképpen.

- De úgy tűnt, a látogatásunk végére sikerült jól megértenetek egymást...

- Az meglehet, hiszen már levelet is váltottunk a hazatérésünk óta. Ám teljesen megbízni soha nem fog bennem. Számára én szövetséges és fenyegetés is vagyok egyszerre.

- Szerinted tartanunk kell tőle? - töprengett a szultán.

- Nem, uram. Ankor megítélésem szerint becsületes férfi, állni fogja a neked adott szavát. Miután szövetséget kötött veled, nem fog más oldalára állni, ha nem adsz okot neki a csalódásra. Tanika pedig mindig a férje és a birodalmuk érdekeit tartja szem előtt. Őt kizárólag egy módon tudom magamhoz kötni: a tisztesség és becsület útján.

- A Szultána Tanácsa próbál a határainkon túl is terjeszkedni? - Kalpur tekintetében cinkos mosoly bujkált a kérdése közben.

- Be akarom hálózni a Sárga-tenger egész medencéjét, felséges uram - felelte csendesen Kimbalya. - De ez nagyon hosszú időbe fog telni. Jelenleg semmi esélyem rá a háború fenyegető árnyékában. Ám hosszú távon ez a Kelet békéjének egyik záloga.

- Értem - bólintott komoly arccal Kalpur. - És egyet is értek veled. Nos, szabad kezet kapsz tőlem, Alya. Azt kérem, legyél nagyon elővigyázatos, és számolj be nekem, ha valami fontos jut a tudomásodra. Szerencsére ügyesen olvasol a sorok között, és olyasmit is észreveszel, amit mások talán nem. Ettől függetlenül beszéljük meg rendszeresen a tapasztalataidat, több szem többet lát alapon! Ahogyan eddig.

- Nincsenek titkaim előtted, felség.

Kalpur magához ölelte, állát a felesége fején pihentetve. Csendben hallgatták az őket körülölelő csendet. Alya békésen pihent a karjaiban, a szultán pedig megengedett magának néhány pillanatnyi elmélázást. Röpke békességet az uralkodás és a politika viharában. Az emberek azt gondolják, az uralkodók élete irigylendő, csupa pompa és szórakozás. De annak, aki komolyan veszi az uralkodói kötelességeit, ez korántsem ilyen egyszerű. Az az ember hatalmas terhet cipel a vállán, és bármely döntésén életek múlhatnak, az országa jövőjével egyetemben. Bárcsak több olyan uralkodó lenne a világon, aki képes felfogni önnön felelősségét, és mindazt, amivel népének tartozik!

Ravak tisztességre és felelősségre tanította őt. Igyekezett jól megtanulni a leckét, melynek a próbája hamarosan elérkezik. Akkor mérettetik meg, milyen ember is valójában Kalpur szultán, hogy méltó-e arra az eszményképre, amit egész eddigi életében követni próbált. Őseinek már csak a szellemei kérhetik számon rajta a tetteit, az ő emlékük és tanításaik tarthatják meg a helyes úton. Na meg a szövetségek, amiket köt, és a szövetségesei egyéni érdekei, melyekre tekintettel kell lennie, és amelyek behatárolják a mozgásterét.

A legfontosabb szövetség azonban már évekkel ezelőtt megköttetett. Nem a tárgyalóasztal mellett, hanem a rabyriai palota kis szentélyében. Nem koronás főkkel, nem birodalmaknak uraival, csupán egy törékeny, mégis törhetetlen nővel, aki néhány év alatt kis hercegnőből történelemformáló erővé nőtte ki magát. Aki a Kaspiából hazafelé vezető úton egyértelműen elmondta, mit vár tőle. Kalpur szultán soha nem lehet dicsőséges hódítóvá, különben azt az egyet veszíti el, ami mind közül egyedül számít. Ha a saját tisztessége nem lenne elég hozzá, megkapta a megfelelő külső motivációt. Az immár nem kérdés, hogy Kimbalya képes és kész is manipulálni őt. Hiszen pontosan erre kérte, amikor összekötötték az életüket, és a szultánája állja az adott szavát.

Éppen ezt nem értik azok, akik nem értettek egyet a választásával. Ha bármelyik másik hercegnőt vette volna feleségül, egy napon talán megkísértené a hatalomvágy. Talán ez még így is megtörténhet. Akkor senki sem tartaná vissza. Kivéve azt az egyet, akit részben emiatt vett maga mellé. Mert Kimbalya értékrendje még mindig Vadócé, akit a barthiai éjszakában ismert meg. Amíg ez nem változik és nem inog meg, addig mutatni fogja neki a helyes utat, és Kalpur kezdettől fogva ebben bízott és reménykedett.

- Lassan mennünk kellene - dörmögte kelletlenül a szultán. Szívesebben töltötte volna itt az idejét, mint a soha véget nem érő államügyekkel.

- Menjünk, uram - tápászkodott fel Alya, és a kezét nyújtotta, hogy talpra segítse őt is.

- Tudod, valamire kíváncsi lennék.

- Mire, felség?

- Téged tényleg egy cseppet sem vonz, hogy ennek az egész mindenségnek a szultánája legyél? Komolyan szeretném megérteni.

- Nem, Kalpur - nézett fel rá Kimbalya határozottan. - Ha nem tudjuk elkerülni a háborút, és arra kényszerülnénk, hogy erővel győzzünk, akkor végül valamilyen formában mégis a Kelet ura leszel, én pedig a te örökké hűséges és mérsékelten engedelmes hitvesed. Elfogadom, ha ez a sors akarata, de csak akkor, ha hű maradsz az elveidhez és az álmaidhoz. Mert azokért talán mégis megéri. Egy zsarnokot soha nem segítenék. De azt a Kalpurt, akibe beleszerettem, minden erőmmel támogatom, amíg csak élek, ha betartja a nekem tett ígéretét. Mondtam, hogy nincsenek titkaim előtted.

- Köszönöm - bólintott a szultán. - Én pedig ígéretek helyett inkább a tetteimmel szeretnék bizonyítani neked.

- Ha szabad rá emlékeztetnem a bölcs uralkodót, nemrégiben tettél nekem egy ígéretet, amit ideje volna már tettekké váltanod.

- Miről is van szó, életem?

- A harmadik gyermekünkről, férjem!

- Á, igen! Hát ezt az ígéretemet teljesítem a legszívesebben, elhiheted. Tarts velem, szultánám! Jól fog esni egy forró fürdő.

- És az államügyek, uram? - vetett rá tőle telhetően kacér pillantást Alya.

- Egy bölcs uralkodónak tudnia kell felismerni a fontossági sorrendet - dünnyögte válaszul Kalpur, és a vágy szikrái lobogtak a tekintetében.

*

Kimbalya az éjszakai égbolt pislákoló csillagait nézte az ablakon át. Kicsiny őrtüzek a végtelen sötétségben. Mi lehet vajon odafent? Egyes vélemények szerint az ősök szellemei. A vallási vezetők tanítása alapján a Teremtő, és minden előttünk élt ember lelke, aki méltónak találtatott rá, hogy a Mindenható jobbján ülhessen az örökkévalóságban, természetesen a nagy szultánokkal az élen. Némelyik tudós férfiú azt állítja, hogy a világ hatalmasabb, mint azt gondolnánk, és a Föld, amelyen élünk, valójában egy golyóbis, ami körül más golyóbisok keringenek az űrben, élükön a világosságot teremtő Nappal és a sötétséget őriző Holddal. Sőt, olyan véleményről is olvasott már, ami egyenesen azt állítja, hogy nem is a Föld golyóbisa a világ közepe, hanem a Nap, és akörül kering minden más golyóbis, a Földet és a Holdat is beleértve.

Nem tudta, melyik az igazság e teóriák közül. Ha a gyerekkori tanulmányaira és a papokra hallgatna, habozás nélkül el kellene fogadnia az első kettő valamelyikét. Ha az eszére hallgat, és mindazon jelenségekre, amiket megfigyelhetett eddigi fiatal élete során, akkor inkább a második kettő felé hajlik. Túlságosan bonyolult ahhoz a világ, amiben élünk, hogy olyan egyszerű legyen a magyarázata, mint amit a papok tanítanak. A Teremtő sokkal bölcsebb az embernél. Miért teremtett volna valamit csak úgy, céltalanul? Miért volna az ember a világ közepe? Százféle táj létezik a Földön, amit százféle emberi társadalom népesít be. Különbözőek e tájak, és különbözőek az ott élők szokásai, hite, még a bőrük színe is (legalábbis a világutazó Numarak állítása szerint). Miért ne lehetne odafent az égben is százféle különböző világ, vagy akár százszor száz, amilyen nagy az ég? Ha itt a Földön hajókkal juthatunk el egyik szigettől a másikig, akkor talán lehetséges az égben is hajózni a csillagok között?

- Min merengsz, kedvesem? - cirógatta meg lágyan a szemhéját az ajkaival Kalpur.

Alya feléje fordította az arcát, és egy lusta, ráérős csókkal válaszolt. Gyönyörűek voltak ezek a gyönyör utáni pillanatok, amikor csak ernyedten feküdtek egymás karjaiban. Soha nem hitte volna, hogy egy asszony ilyen csodálatos érzéseket élhet át, ám amióta Kalpur feleségévé lett, a férje megmutatta neki, milyen vágyak szunnyadnak a testében, és miképpen tudja azokat egy figyelmes férfi számtalan módon kielégíteni. Yasmara könyve volt a másik útmutatója, és ő szívesen kísérletezett az abban olvasottakkal, Kalpur lelkes közreműködésével. Bármennyire is nem tartotta magát vonzónak, bolond lett volna nem észrevenni, milyen hatással van a férjére, amitől hevesebben vert a szíve, ha erre gondolt. Teste és lelke minden egyes porcikájával akarta Kalpurt.

- Csak a csillagokon gondolkodom - felelte végül, mikor képes volt újra beszédre használni a száját. - Mi lehet vajon odafent? Kár, hogy nem tudhatjuk meg.

- Nem minden titkot ismerhetünk meg - dünnyögte Kalpur. - Talán egy napon a távoli utódaink meglelik a választ, vagy akár el is juthatnak oda. Tudod, én is szeretném látni, de hiába, csak álmodhatok róluk. Az idő sajnos nem a barátunk. Nekünk e földön, itt és most kell megélnünk minden csodát, ami látnunk adatik.

- Tudom! - sóhajtott nagyot Alya. Érezte, ahogy a sóhajával együtt emelkedik és süllyed a férje keze is, mely szokás szerint az ő mellkasán pihent. Ez is egy csodálatosan izgalmas érzés volt.

- Tudod, hogy ki kért tőlem ma estére magánkihallgatást? - kérdezte váratlanul a szultán.

- Ki?

- Nestor.

- Fogadtad?

- Természetesen. Mit gondolsz, miről akart velem beszélni?

- Volna rá egy-két tippem.

- Éspedig?

- Diplomácia vagy Drozia - vonta meg a vállát Alya. - Másért Nestor nem kérne tőled magánkihallgatást.

- Eltaláltad. Nos, rendkívül diplomatikus formában, de Droziáról volt szó. Az ifjú bárónk vette magának a bátorságot, hogy elém álljon a kérésével.

- Mit mondtál neki?

- Semmit. Végighallgattam a mondandóját, majd kiküldtem, hogy várjon, mert gondolkodnom kell.

- De gonosz vagy! Mintha nem ezen töprengenénk már hónapok óta!

- Nem, nem vagyok gonosz, csak hatásvadász - vigyorodott el Kalpur az emlék hatására. - Mit kellett volna tennem? Szultán vagyok, Drozia pedig a rokonom.

- Meddig várattad szerencsétlent?

- Egy ideig. Azután visszahívtam. És közben odakérettem Droziát is. Úgymond szembesítettem őket. Sikerült mindkettőt zavarba hoznom ezzel a lépéssel. Elmondtam nekik, mennyire lehetetlen ötlet az, amivel elém álltak.

- Csak nem azt akarod mondani, hogy...?!

- Dehogy akarom azt mondani! Természetesen az engedélyemet és az áldásomat adtam, kellő szigorúsággal persze.

- Akkora egy öntelt idióta vagy, felség! - mordult rá Kimbalya.

- Hé! Ezt nem mondhatod...

- Lépj túl rajta! Ezért vettél el engem, nem? - fojtotta bele a szót a felesége.

- De! - nevette el magát Kalpur. - Illetve volt még néhány szempont. A politikán, a diplomácián, a logikán, és a látszólagos észszerűtlenségen túl különösen az, hogy... Mit szépítsek rajta? Már akkor elbűvöltél a bájos otrombaságoddal.

- Mondtam már, hogy mestere vagy az udvarlásnak? - támaszkodott a férje mellkasára az asszony.

- Mondtam már, hogy nehéz vagy?

- Fogd be a szád, felség! Inkább azt találjuk ki, mit csináljunk a kis gerlepárunkkal!

- Ha továbbra is rajtam fekszel, Alya, akkor én csak egyvalamire tudok gondolni!

- Igen, érzem... Akkor gyere, és majd utána gondolkodjunk rajtuk, ha már a véred újra a fejedbe száll, édes uram! - szállt Kimbalya pimaszul érzéki suttogása az éjszakában.

Kalpur nevetve és készségesen engedett ennek a csábításnak.

*

A szultáni palota rózsakertjében üldögéltek egy padon. Az illendőség határain belül ez volt a legtöbb, amit megtehettek ebben a pillanatban, sőt, talán még ennyit sem szabadott volna kettesben, kísérő nélkül. Kicsit tanácstalanul és zavartan viselkedtek egymás társaságában, holott voltaképpen nem lenne rá okuk. Vagy mégis?

- Hát, idáig eljutottunk! - sóhajtott Nestor. - Bocsáss meg, nem igazán tudom, mit mondjak most. A szultán őfelsége...

- Szórakozott velünk - jelentette ki Drozia. - Egészen biztos vagyok benne. Le merem fogadni, hogy számított erre. Ami csak egyet jelenthet. Kalpur talán örül, hogy végre megszabadul tőlem. Legyen meg hát az öröme. Viszont Őfelsége magától ritkán ennyire éleslátó "szívügyekben". Vagyis Kimbalya keze is benne kell legyen a dologban. Hiszen ebben reménykedik már hónapok óta, és őt ismerve rajtunk tartja a szemét.

- A szultána kockázatot lát benned?

- Dehogy! - ingatta a fejét a hercegnő. - Rosszul fogalmaztam, ne haragudj. Már rég behódolásra késztetett engem, azután a barátjául fogadott, és azóta szinte a testvéreként kezel. Ő lehet a legnagyobb támogatónk, aki pontosan tisztában van mindkettőnk legfőbb erényeivel, és amíg hűségesek vagyunk hozzá, a mi oldalunkon fog állni, bármi történjék is.

- Honnan tudod?

- Ismerem őt. Azt hiszem. Ez bonyolult, Nestor. Elég annyit tudnod, hogy ebben a palotában Őfelsége mellett van még egy, majdnem akkora hatalommal és előrelátással rendelkező személy: Kimbalya szultána. Te a szultánt szolgálod, én pedig őt.

A férfi hallgatott, talán a hallottakat próbálta feldolgozni. Drozia idegesen gyűrögette a legyezőjét.

- Rendben, legyen így! - bólintott Nestor. - Mivel pedig ők ketten lényegében egyek, végső soron ugyanazt az akaratot szolgáljuk. Van még valami, amiről tudnom kellene?

- Nem tudom. Egyelőre nincs. Előfordulhat, hogy olyan parancsot kapok a szultánától, amiről nem beszélhetek neked.

- Én is kaphatok ilyen parancsot a szultántól. Számomra nagyon fontos a diszkréció és a bizalom. A titkos parancsokról tehát nem beszélünk egymásnak. De ne is hazudjunk soha, tartsuk tiszteletben egymás kötelességeit!

- Egyetértek! - bólintott feszülten a hercegnő.

- Aggódsz valamiért?

- A "mindenért is" valaminek számít?

- Mitől tartasz?

- A házasság nem elég indok neked?

- Szabad akaratodból döntöttél így - mutatott rá a férfi. - De nem akarom, hogy rosszul érezd magad. Én is bizonytalan vagyok, hogyan fog működni ez közöttünk. Talán le kellene fektetnünk néhány szabályt.

- Mire gondolsz? - meredt az arcára tanácstalanul Drozia.

- Például arra, hogy hamarosan házasok leszünk, de ez annyit fog jelenteni, amennyit te akarsz, hogy jelentsen.

- Vagyis?

- Vagyis nem várom el tőled az eskünk által elvárt házastársi kötelezettségeket. A hűséget kivéve, amit én magam is be fogok tartani minden körülmények között. Ez a helyzet okozhat némi problémát a családjaink előtt, de közös erővel megoldjuk.

- Ha azt mondom, hogy nem akarok veled... Tudod? Akkor...

- Nem foglak rá kényszeríteni.

- De te családot szeretnél, magad mondtad!

- Igen, Hercegnő - nézett a szemébe komolyan Nestor. - Szeretnék. De ha kötünk egy becsületbeli megállapodást, akkor nem az számít, hogy én mit szeretnék.

- Lemondanál róla? Miattam?

- Kénytelen volnék.

- De ez őrültség, Nestor!

- Én becsületbeli kérdésnek nevezném.

Drozia zaklatottan bámulta a férfi nyugodt arcát. Nem, ez képtelenség! Ezt nem teheti!

- Nem akarlak tönkretenni - motyogta. - Miért csinálod ezt?

- Amiért te is. Szeretnék valakit, aki megért, és aki engem lát, az ostoba látszatok és külsőségek helyett. Aki tudja, mit jelent a felelősség, és aki kellő értelemmel bír, hogy akár a társam legyen a hivatásomban is. Akinek nem az a fontos, hogy minél magasabbra emelkedjünk, minél többet harácsoljunk össze, hanem a korona becsületes és hűséges szolgálata, egy életen át. Ismersz ilyen hajadon nőt az Udvarban? Mert én csak egyet ismerek. Téged. Mind emberként, mind nőként csodállak. Ez az én titkom és az én terhem, amit már Syrania óta...

- Elég, Nestor! - fakadt ki kétségbeesetten a hercegnő. - Én ezt nem akarom!

- Az esküvőt, úrnőm?

- Dehogy az esküvőt! Az áldozatot, amit hozni akarsz. Nem teheted! Nem tehetem veled. Nem is teszem, mert nem ezt érdemled! Miattam nem kell hazudnod a családodnak, és megfosztanod magad a normális élettől! Nem kellenek ostoba alkuk, csak megbecsülés és tisztesség! A feleséged leszek, Nestor, rendesen. Majd hozzászokom. Csak ne változz meg! És hagyd a fenébe ezt az "úrnőzést"! Hívj Droziának!

- Úgy lesz, ahogy kívánod, úrn... Drozia.

- Szövetségesekké leszünk egy életre, Nestor. Ahogy az úrnőm és a szultán. Beszéljünk inkább a szertartásról!

- Milyen szertartást szeretnél?

- Egyszerűt. Minél egyszerűbbet. Csak te és én, a pap, apád és anyád. Nem akarok felhajtást, vendégeket, hamis hízelgést.

- A családod?

- Ezer éve nem láttam már, és alig ismerem őket. Itt élek kicsi gyerekkorom óta, ez az otthonom, ide tartozom. Legyen minden a lehető legegyszerűbb, Nestor! Éljünk csak úgy egyszerűen, kérlek! Legyél a családom és a jövőm, én pedig a te családod és jövőd leszek. Mindhalálig.

*

A szultáni palota kis szentélyében újból esküvőre gyűlt össze a nagyon is limitált számú közönség. Albano herceg és nyilvánosan ritkán látható felesége, valamint Nestor (de talán még a szertartást vezető pap is) őszinte csodálattal követte tekintetével Drozia hercegnő fenséges alakját. Pedig Drozia a tőle telhető legegyszerűbb szabású, már-már szinte dísztelen esküvői ruhát viselt. Hiába. Így is szemkápráztató jelenség volt, akár egy földre szállt istennő vagy angyal. Nestor jártában-keltében sok szép nőt láthatott már, de hozzá foghatót még soha. Némi elfogultsággal azt is mondhatta volna: a leendő felesége a leggyönyörűbb nő talán az egész világon.

Tulajdonképpen a hercegnő sem panaszkodhatott a rá várakozó férfit látva. Nestor - keleti szem számára - egzotikus külseje nagyon is imponáló bármelyik, férjre vadászó nemes hölgynek. Most mégis őrá várakozott itt, őszinte csodálatot sugárzó tekintettel, egyetlen lépésnyire a "mindhalálig" szentesítésétől. "Ha gyerekeink születnének, igazán különlegesek lennének" - gondolta Drozia, azután gyorsan el is hessegette ezt a hívatlan gondolatot. Nem most van itt ennek az ideje. Vagy igen? Normális dolog, ha az esküvője napján ezen jár az esze? Nem akart arra gondolni, mi lehetett volna, ha... Aznap reggel korán kelt és imádkozott. Elbúcsúzott Rasdak emlékétől. El kell engednie őt végre, hogy lehessen jövője. Bármilyen jövő jobb az eddigi céltalan vegetálásnál. Na jó, talán mégsem bármilyen. De Nestor talán a valóságban is olyan lovagias, mint amilyennek ezidáig látta. Hamarosan kiderül.

A házasságkötési szertartás tehát Drozia kívánsága szerint alakult. Méltóságteljes, ünnepélyes és egyszerű volt. Mentes minden felesleges cicomától, a lehető legszűkebb körben. Illetve majdnem. Egyetlen váratlan és hívatlan vendég mégis tiszteletét tette: a Birodalom szultánája.

Drozia később csak hézagosan tudott visszaemlékezni a szertartásra. Gépiesen tette, amit kell. Ma feláldozta a biztosat a bizonytalanért, a csendes kilátástalanságot a reményért, és a cserébe kapott jövő egyelőre ködbe burkolózott. Hogyan és hol fognak élni ezután? Most zuhant rá a felismerés, hogy holnaptól, férjes asszonyként talán már nem is fog kelleni a szultánának első udvarhölgyéül. Hiszen Nikát, a gyerekkora óta vele tartó, legbizalmasabb szolgálóját is elengedte, mikor az férjhez ment a szultán testőréhez. Mihez kezdjen, ha ez bekövetkezik? Remegett a gyomra a rátörő kétségbeejtő gondolatoktól.

Arra eszmélt, hogy már véget is ért a szertartás. A pap megáldotta őket, a büszke és boldog Albano herceg és felesége magukhoz ölelték mindkettejüket. Nestor fogta a kezét. Gyengéden, mégis oltalmazó, megnyugtató határozottsággal. Majd egy új érintést érzett a vállán.

- Egészséges, boldog és hosszú életet kívánunk nektek Őfelségével! - mosolygott rájuk kedvesen Kimbalya.

- Köszönjük, Felséges Szultánám! - hajolt meg tiszteletteljesen Nestor.

- Köszönjük, Úrnőm! - visszhangozta Drozia, elszoruló torokkal.

- Örömmel tölt el bennünket, hogy egymásra találtatok, és boldog életet kívánunk. Csak annyit szeretnék még mondani a nagy nap alkalmából: a szultán beleegyezésével berendeztettem számotokra egy szép lakrészt a palota hivatalnoki szárnyában, ahol kényelmesen élhettek ezentúl.

- De hiszen... - pislogott Drozia.

- Nestor a szultánt szolgálja, és Őfelsége nem nélkülözheti a folyamatos elérhetőségét. Te pedig engem szolgálsz, Drozia, és én sem nélkülözhetem a jelenlétedet. Ti ketten az udvari tanácsadóink legbelső, legbizalmasabb köréhez tartoztok, így mellettünk a helyetek. Ne feledd, mit mondtam nektek korábban! Soha nem engedem el azoknak a kezét, akik hozzám tartoznak. Odakint vár rátok Afia, hogy az új lakhelyetekre kísérjen titeket. Legyenek ezek az első együtt megtett lépéseitek közös életetek hosszú útján!

*

- Nos? Mit gondolsz?

- Úgy vélem, tetszik nekik az új lakhelyük - vont vállat Afia. - A hercegnő... Vagy most már bárónénak kell hívnom? A fene se tudja ezt követni! Szóval, őméltósága meghatódott. Bár az eddigi hercegnői lakosztályát kell lecserélnie erre a... Ne érts félre, szép meg minden, de akkor is visszalépés! Szerintem. Mindegy, ez az ő életük.

- Nem értesz egyet a döntésével?

- Ismered a véleményemet, Úrnőm. De ez csak az én véleményem. Ha neki erre van szüksége, tegye! A báró igencsak különleges férfi, sok nő fogja miatta irigyelni Droziát.

- A rangja miatt eddig is irigyelték.

- Igaz. Hát, ez már az ő problémája. Ti, nemes hölgyek, gyakran rosszabbak vagytok az egyszerű embereknél. Az a sok képmutatás és intrika! A fényes külső mögött mennyi romlottság és kicsinyesség! Persze a jelenlévők mindig kivételek - vágott csúnya grimaszt Afia.

- Egyszer elmondhatnád nekem, mit gondolsz valójában rólam - vizslatta az arcát kifürkészhetetlen tekintettel Kimbalya.

- Nem hiányzik, hogy megkorbácsoltass! - dünnyögte sötéten a szolgáló. - De nekem már úgyis mindegy, nem igaz? Sokat változtál, mióta megismertelek, Úrnőm. Belenőttél a szultána szerepébe.

- Jobb lenne egy másik szultána helyettem?

- Aligha. Te nagyban játszol, mindenki másnál nagyobb tétekben. Már nem az az ártatlan leányka vagy, aki megérkezett ide Barthiából. Talán soha nem is voltál az, akinek látszottál.

- Talán az idő és a szerepünk változásokat követel tőlünk.

- Talán.

- Neked is sikerült megváltoznod? - tette fel a kínos kérdést a szultána, amitől Afia tartott.

- Igyekszem - dünnyögte, és érezte, hogy elvörösödik úrnője kutató pillantásának súlya alatt.

- Igen, látom - bólintott kisebb hatásszünet után Alya. - Egy kicsivel több igyekezetet még szívesen látnék tőled.

- Én...

- Ne keress kifogásokat, Afia! Igen, sokat fejlődtél, de van még tanulnivalód. Nem véletlenül bíztam rád - Latifa asszony közvetlen felügyelete alatt - Droziáék új lakrészének berendezését, a szolgálóik kiválasztását. Ez egy komoly feladat volt.

- Latifa rondán is nézett rám végig!

- Mi ebben a meglepő? Egyszer meg kellett tudnia, hogy az én emberem vagy. Nyilván arra is rájött, hogy a lehetséges utódának szánlak. Ha nem hozod ki magadból a legtöbbet, okot adsz rá neki, hogy megkérdőjelezze a választásom bölcsességét.

- Vagyis ne hozzak rád szégyent? - húzta a száját Afia.

- Így van.

- De nem akarod leváltani Latifát.

- Nem váltok le senkit ok nélkül - pihentette rajta zavarbaejtő tekintetét Kimbalya. - Különben sem állsz még rá készen. Csak ösztönözni próbállak. Szeretnélek téged állítani a helyére majd egy napon, amikor már nem bírja el a hivatalával járó terheket. Ez egy fontos bizalmi tisztség, Afia, egy nagy lehetőség a számodra. Kérlek, hogy vedd komolyan!

- Bocsáss meg, Úrnőm!

- Nem haragszom rád, és változatlanul bízom benned, ezért is igyekszem a helyes úton tartani téged. Az udvartartás vezetőjének mindenre oda kell figyelnie, és mindent meg kell látnia, ami körülötte történik. Nem véletlenül vagy a Szultána Tanácsának tagja. Latifa asszony Yasmara szultána első számú bizalmasa volt a szolgálói között, te pedig az enyém.

- Ezek szerint többet ajánlasz, mint pusztán egy hivatalt? - töprengett Afia.

- Miért, szerinted miről beszélek neked már évek óta? Szükségem van arra a cinikus énedre, ami miatt kritikával tudsz szemlélni bennünket. Látni akarom magunkat a te kritikus szemeddel. Mindenről tudni akarok, ami az Udvarban történik, és a kezemben akarom tartani a szálakat, hogy ezzel is védjem a szultánt. Ha háború elé nézünk, biztos hátországra van szükségünk.

- Őfelsége tud róla, miben mesterkedsz, Úrnőm?

- Természetesen - bólintott Alya. - Mondtam már, hogy semmi fontosat nem titkolok el a férjem elől. Ezért is engedi meg ezt nekem. Mert én meg tudom tenni, amit meg kell tenni, a lehető legkevesebb áldozat árán.

- Félelmetes vagy, Szultánám...

- Nem hinném. Csupán egy asszony, akit a történelem el fog felejteni. Nem arra születtem, hogy az utókor emlékezzen rám. De nem erről akarok beszélni veled. Egyes dolgok idővel változnak, mások nem. Drozia férjhez ment. A te feladatkörödet mostantól kiterjesztem. Egy napon Mirya is feleség lesz majd. Ám ettől még a Tanácsom tagjai maradtok, és ugyanúgy számítok rátok, ahogyan eddig. Ez egy "élethosszig tartó kapcsolat", amíg csak részt akartok venni benne. Most hagyunk időt az ifjú párnak, hogy megismerkedhessenek a házasélet örömeivel, azután visszavárjuk Droziát. Rólad pedig beszélni fogok Latifával, hogy hivatalosan is kezdjen el tanítani téged a feladataira.

- Nem fog tetszeni neki.

- Neked se tetszene, ha a helyében lennél. De a parancsomra nem mondhat nemet. Ettől függetlenül meg fogja próbálni bebizonyítani az alkalmatlanságodat. Éppen ezért elvárom tőled, hogy bebizonyítsd: téved. Mert neked az a sorsod, Afia, hogy itt állj az én oldalamon, és együtt nézzünk szembe a jövővel.

*

Az új lakhelyük valóban szép volt, tágas és kényelmes, napfényes is, amennyire csak az lehetett a hivatalnoki palotaszárnyban. Ugyan össze sem hasonlítható a hercegnői szárnyban eddig birtokolt lakosztályával, de oda férjes asszonyként már nem térhet vissza a szokások szerint, ezt Drozia tökéletesen tudta. Furcsa lesz megszoknia az új helyet ennyi év után. Nem ez lesz persze az egyetlen furcsaság, amihez hozzá kell szoknia. Kezdve mindjárt azzal, hogy osztoznia kell a lakhelyén egy férfivel. A férjével.

Nem tudta eldönteni, mit kellene most éreznie, és ettől zavarban volt. Bejárta az új szobáikat, és egy kicsit elidőzött a hálóban, ahol egy nagy, kétszemélyes ágy tette kétségbevonhatatlanná, milyen célból is rendezték be a helyiséget a számukra. Soha nem osztotta meg még az ágyát férfivel, Rasdakot kivéve, oly sok évvel ezelőtt. Könny szökött a szemébe az emlékektől. Óvatosan kitörölte az ujjbegyével. Nem akart Rasdakra gondolni, az egykori lángoló szerelmükre, a szenvedélyre, a herceg karjaiban átélt gyönyörre. Az már mind csak a múlt, ami soha nem tér vissza. A jelenben kell élnie, ezt az új életet, ami számára adatott.

A férje hagyott időt neki, hogy egyedül fedezhesse fel az új otthonukat. Drozia hálás volt a tapintatáért és a figyelmességéért. Lassan körbejárt, szemügyre vett mindent. Gondos kezek rendezték be a szobáikat, az egyik ablak melletti kis szekrényen egy vázában egy csokor virágot is talált. Máshol is voltak a szobákban virágok, nem ez tette ezt a csokrot különlegessé. A kedvenc virágai voltak, és egyetlen ember van csak a palotában, aki ismeri az ő kedvenceit. Latifa. A virágcsokor üzenete, az asszony gondoskodása jólesett Droziának.

- Jó lesz így? - hallotta Nestor halk hangját a háta mögül.

- Jó lesz minden - fordult szembe vele Drozia, és zavartan rámosolygott a férjére, aki szintén nem tűnt túl magabiztosnak e pillanatban. Drozia ezt valamiért viccesnek és aranyosnak találta, és nem tudott megállni egy újabb, cinkos mosolyt. - Csak nem tartasz valamitől, kedvesem?

- Ha hiszed, ha nem, nem igazán voltam még hasonló helyzetben.

- Ó, te szegény! - sóhajtott az újdonsült felesége, és lassan a férjéhez sétált, közvetlen közelről nézve fel a hihetetlenül kék szemeibe. - Mivel oldhatnánk egy kicsit a feszültségedet?

- Majd csak kialakul - fogta a tenyerébe a kezét Nestor. - Idővel szépen megismerjük egymást.

- Úgy lesz - ígérte Drozia. - Nézz rám!

- Mire készülsz?

- Mit gondolsz? - villantott rá egy incselkedő kis mosolyt Drozia, egészen közel hajolva a férje arcához. - Megcsókolnál végre?

Nestor óvatos gyengédséggel megtette. Azután már egyikük sem gondolkodott tovább. Talán tényleg jó lesz minden, és Drozia oly sok év után végre újra úgy érezte, csillagok gyúlnak a szívében.