A távolban varjak szálltak fel, hangosan méltatlankodva, amiért megzavarták őket. Kiszemeltek egy másik romos kunyhót és felé szálltak. Elhaladtak két férfi fölött, de nem voltak elég érdekesek számukra.

– Vadászok vannak a közelben – Jegyezte meg Max, a varjakat követve szemeivel. – Elintézzük őket, vagy menjünk tovább? A nyom a másik irányban van.
– Eljött gyilkos Gizi ideje. – Ed a hátára erősítette eddig használt fegyverét és előhúzta az aprócska revolvert, majd elszánt tekintettel az arca elé emelte a felfelé irányított Gizellát.

Max bal kezébe temette az arcát, aztán követni kezdte Edet, aki időközben elindult. Nem kellett sokat menniük, egy elhagyatott farmon meg is találták a varjú-riogatókat, amint éppen bemennek az istállóba.
– Ed, te menj a túlsó oldalról. – Max odaguggolt az istálló nyitott ajtajához és belesett, hogy felmérje e helyzetet. Ketten voltak bent, lőszert és fájdalomcsillapítót vettek magukhoz a széjjelhagyott dobozokból. A másik oldalon az ajtóban felbukkant Ed feje, aki egyenesen Max-re nézett, további utasításokért. – Három – Max suttogni kezdett, remélve hogy Ed megérti – kettő... EGY!

A két férfi egyszerre robbant be és kezdett el lövöldözni, időt sem hagyva a keresgélőknek, akik azonnal földre kerültek.
– Yee-haw! – kiáltott Ed örömében és a fehér inges test fölé állt.
– Szép volt – dicsérte társát Max. – Legalább tanulnának meg rejtőzködni ha már Vadásznak állnak. – Nem messze tőlük egy sérül ló kezdett el bömbölni, újabb Vadászokat jelezve. – Ezeket már elkerüljük. Nincs erre időnk. – Max megkopogtatta Ed vállát, aki a porba rajzolgatott az ujjával.

A fák földből kiálló gyökerei nagyban megnehezítették a haladást az erdőben, de más út egyelőre nem volt. A gyökereknél viszont rosszabb dolog is volt abban az erdőben, ahova a két barát betévedt.
– Fuss! Fuss ha kedves az életed, basszus!
– Szerinted mit csinálok te idióta?! – Egy szerencsétlenül elhelyezkedett gyökér átugrása megszabadította Max-et egy ellenszeres üvegcsétől, ami földet érve azonnal eltörött, tartalma pedig egy cserjét szabadított meg az esetlegesen benne tanyázó méreganyagoktól. – A francba! – Max-et egy másfajta méreg öntötte el, erőt adva lábainak, így a Vadász négylábú üldözőit megszégyenítő gyorsasággal sprintelt tovább, aztán egyetlen ugrással az útját álló magas drótkerítés tetején termett. Innen már megkönnyebbülve ugrott le, pillanatnyilag el is felejtve, hogy volt egy társa is.
– Max, te- – Ed elharapta a sértést és ő is felhasználta érzelmeit, hogy megmeneküljön. A kerítés másik oldalán ledobta magát a földre Max mellé, aki egy fa tövében ülve nézegette térképét, rá se hederítve Edre. – Kösz, semmi bajom – lihegte.

A két férfi hat, kutyaszerű üldözője veszettül csaholt és tépte a drótot óriási mancsaival. Egy-kettő még a mászással is megpróbálkozott, elég nagy sikereket elérve, így Max és Ed úgy döntöttek, hogy nem ingerelik tovább őket.

– Utálom a kutyákat... – Ed egy kavicsot dobott a tóba a ház tornácáról, amit Max pihenőhelynek jelölt ki, miután megszerezték a második nyomot is.
– Csak ezért utálod őket, mert nem láttad az eredetieket. Milyen aranyosak is voltak... – Max Ed mellett ült, a falnak támaszkodva és az égre nézett, felidézve emlékeit mindazokról a kutyákról amiket még azelőtt látott, hogy átváltoztak volna legutóbbi üldözőihez hasonló szörnyekké. Neki is volt egy Németjuhásza...
– Merre tovább? Még kell egy nyom, nem?
– Aha. Észak-nyugatra van a következő. De jobb ha indulunk, sötétben nem jó idekint mászkálni. Minden sokkal élénkebb...