Argoul idegesen húzogatta a kölcsönbe kapott zubbonya ujját. A várakozás idegőrlőnek bizonyult. Eltöprengett, vajon a zeloni zsoldosok fogságában milyen bánásmódban lett volna része. Azok is etették-itatták volna, engedik megtisztálkodni, tiszta ruhát adnak neki? Vagy inkább...? Újabb bizarr fordulata a sorsnak, hogy éppen azoktól a diabonitáktól részesül emberséges bánásmódban, akiktől a hírnevük alapján a legkevésbé várná.

A hajó fedélzetére nem engedték fel, csak a kikötés előtti utolsó pillanatokban. Ezt megértette, nyilván nem akarták, hogy lássa a bázisukhoz vezető utat. Nyilvánvalóan nem bíznak benne, ami teljesen természetes (hiszen ő sem bízik bennük). És persze azt is tudta, hogy a látszat ellenére a skorpiók fészkében van, ahol bármelyik pillanatban a visszájára fordulhat minden, és egyetlen szempillantás alatt végezhetnek vele.

A fedélzeten állva sós tengervíz cseppjei csapódtak az arcába, és tengervíz illatú menetszél borzolta össze a haját. Látta maga előtt a szárazföldet (sziget vagy félsziget lehetett), a partról a tenger felé meredő energiaágyúk hideg csöveit. Ezek itt semmit se bíznak a véletlenre. A parton állig felfegyverzett katonákat látott, akik a kikötés műveletét felügyelték.

- Jól vagy, kölyök? - hallotta jobb felől a már jól ismert hangot, és a thyraki könnyed léptekkel elment mellette, majd megállt előtte néhány lépésnyire.

- Igen - motyogta bizonytalanul.

- Rendben - bólintott a nő. - Ez a sziget az egyik erődünk. Bármennyire is nem bővelkedünk időben, mégsem ronthatunk fejjel a falnak, ész nélkül. Tervet kell készítenünk, felkészülni, feltölteni a készleteinket. Rád is rád fér egy kis átalakítás.

Argoul nem egészen értette, milyen átalakításra gondolhat a tábornok, és nyilván az arcára lehetett írva a félénk tanácstalansága, mert a nő halkan felnevetett.

- A hajad szála se görbül, kölyök! - mosolygott halványan a thyraki. - Apropó, néhány apróság. A parton mögöttem jössz az őrökkel. Nem beszélsz, nem kérdezősködsz, nem maradsz le. Körülnézhetsz menet közben, de ne bámulj feltűnően, azt nem szeretik! Odakint és mások előtt Kölyöknek foglak hívni. Nem lenézésből, egyszerűen csak jobb, ha minél kevesebben tudják az igazi neved. Azt mindenki látja, hogy nem vagy katona, viszont így azt is tudni fogják, hogy nem vagy fogoly sem, hanem bizonyára terveim vannak veled. Egyelőre ennyi. Majd a maga idejében elmondom a többit is, amit tudnod kell. Mindjárt kiszállunk. Készülj!

Argoul megborzongott, ahogy megindult a kísérői nyomában lefelé a pallón. Az oroszlán barlangjába menetel éppen önként. De valami megmagyarázhatatlan módon mégis egyfajta nyugalmat érzett a thyraki háta mögött. Talán a kisugárzása tette, pedig semmit sem csinált, még csak egyenruhát se vett magára. Mégis áradt az egész lényéből valamiféle megfoghatatlan erő. Pedig ránézésre most sem volt félelmetes a külseje. Csak egy vörös bőrű nő, a kis szárnyaival, melyek bizonyára alkalmatlanok a repülésre, aki inkább tűnik kecses és ártatlan lánynak, mintsem lelketlen gyilkológépnek.

De ahogyan az a zeloni óriás feküdt a kocsma padlóján, összetörve, véresre szabdalva, az a kép örökre beleégett a fiú elméjébe. Csak órákkal később tudatosult benne, hogy nem is látta a nő mozdulatait. Milyen reflexekkel rendelkezhet, milyen erőt birtokolhat, ha erre képes volt?

Argoul a partot kezdte pásztázni a tekintetével. Óvatosan, nehogy túlzott kíváncsiskodásnak vegyék. Akármit is mondott a nő, ő továbbra is félt a katonáktól. Amilyen hírnevet szereztek maguknak a háborúban, ez talán nem is csoda. A szárazföldön makulátlan rend vette körül őket. Minden fegyelmezetten zajlott, senki sem rohangált vagy kapkodott, gyakorlott mozdulatokkal tették a dolgukat mindannyian.

Útközben egy-két tiszt a tábornok mellé szegődött, valószínűleg jelentést tettek neki, majd távoztak a kapott paranccsal vagy a beleegyezését jelző bólintással. Semmi felesleges formaság. Kanyargós út vezetett fel a kikötőből a sziget belseje felé. Az emelkedő tetejéről végre a bázis újabb részei tárultak a fiú szemei elé. Fegyverek, járművek, itt-ott gyakorlatozó katonák. Embereket és számos másféle lényt látott, igencsak vegyes társaságot. Úgy tűnt, mintha egy percre sem pihennének. Talán ettől olyan átkozottul hatékonyak.

Balra fából ácsolt barakkokat vett észre. Valószínűleg a legénységi szállások. Vajon hányan lehetnek a szigeten? Az út balra kanyarodott, majd háromfelé ágazott. Balra vették az irányt, a barakkok felé. Odaérve a thyraki könnyedén belökte az egyik ajtaját. Egy közepes méretű, nagyjából tíz fő elszállásolására alkalmas helyiségbe jutottak, egyszerű, földszintes ágyakkal. A bent tartózkodó három katona (két ember és egy démonszerű lény) felpattant, és kihúzta magát a felettesük láttán.

- Itt lesz a szállásod, kölyök! - intett körbe a nő. - Ők a harminckettesek, a gondjaikra bízlak. Ismerkedjetek meg! Eligazítanak az itteni dolgokban. Később majd beszélünk. Érted fogok küldeni valakit. Harminckettesek! A Kölyök mostantól a csapat tagja. Nem katona, ám fontos része lesz a következő akció előkészítésében. Bánjatok vele eszerint, és vigyázzatok rá! Rád bízom őt, Ramor!

- Igen, tábornok! - vágta rá a démonszerű, a hangjából ítélve nőnemű lény.

- Köszönöm! - biccentett a thyraki, majd sarkon fordulva távozott, magára hagyva Argoult az ismeretlen kellős közepén.

*

Iszonyúan kényelmetlen érzés volt itt lennie, vadidegenektől körülvéve. Mintha csupaszon állna ott közöttük, és mindenki őt bámulná. Nem találta a helyét, azután sem, hogy a tábornok távozott. Sőt, talán így még kevésbé, hiszen őt legalább már úgy-ahogy ismerte. De ezeket itt? Az sem segített, hogy pontosan tudta, valószínűleg mindhárman ugyanolyan könyörtelen gyilkosok, mint az odakinti társaik. Szerencsétlenül álldogált, és minden pillanattal egyre csak rosszabb lett a helyzet.

- Ide tedd a holmidat! - szólt rá a Ramor nevű egy üres ágyra mutatva, s bár a hangja nem volt barátságtalan, de barátságosnak se bírta volna nevezni.

Szót fogadott hát. Azzal is időt nyer.

- Gyere velem! - intett a démonnő, és Argoul jobb híján követte. Végigmasíroztak a barakk belsején, és a nő különféle ajtókat nyitott ki előtte. - Ez a személyes edzőtermünk. Ez a mosószoba, a ruháink tisztán tartására. Ez a fürdőnk.

Minden egyes helyiség tiszta volt és puritán. Az ágyak körül néhány személyes tárgyat pillantott meg, de nem merte jobban szemügyre venni őket. Ahogy az újdonsült szobatársait sem.

- Mi leszünk az egységed - vonta magára a figyelmét ismét a nő, akinek fekete arcát fekete hajkorona keretezte. - Rajtunk kívül még hárman tartoznak a csapathoz. Veled együtt összesen heten leszünk. Az első lecke: a csapat a család! Együtt nyerünk, együtt vesztünk, és csapattársat soha nem hagyunk hátra! Mindenki kész akár az életét adni a többiekért. Te nem vagy katona, de ettől még akkor is meg kell tenned mindent, amit csak tudsz a társaidért. Értesz engem?

- Igen - nyögte ki megszeppenten Argoul. A nő egy bólintással nyugtázta.

- Az a hallgatag fickó tőled balra Walsh - intett az egyik férfi felé. - Keveset beszél, de halálos. A másik Csonttörő. Közelharcban alig akad párja. Én Ramor vagyok, a Harminckettesek vezetője. Majd a többieket is megismered, miután visszatértek. Ha kérdésed van, kérdezz! Ha bármi gondod van, beszélj! A csapat a család, együtt megoldunk bármit. Most pedig beszéljünk a házirendről!

A démonnő lazán Argoul ágyának támaszkodott.

- A szigeten nincs kószálás! Oda mégy, ahova küldenek. Csak akkor hagyhatod el, ha valamelyik parancsnok engedélyt ad rá. Reggel hatkor ébresztő. Utána edzés. Nem fogod bírni a kiképzést, de egy kis kondit magadra kell szedned, ha életben akarsz maradni. Nyolckor közös reggeli. Azután azt csinálod, amire beosztottak. Ebéd a szolgálat első felének végén. Este közös vacsora, tízkor takarodó. Teszed, amit én vagy egy magasabb rangú tiszt parancsol. Ha valamit nem értesz, elsőként tőlünk kérdezel! És ne feledd: ne legyél soha rossz helyen!

Ramor láthatta a fiú arcára kiülő egyre mélyebb rémületet, mert kísérteties mosolyra húzta a száját, kivillantva tűhegyes fogait.

- Ne szarj be, Kölyök! A gondjainkra bíztak, és mi megvédünk, ha kell. Ráadásul téged maga a tábornok hozott ide. Nincs senki a szigeten, aki ne tudná meg ezt egy órán belül. Ennél erősebb védelemre talán nincs is szükséged. Ami a nevedet illeti...

- A nevem...

- Nem érdekel! - vágott a szavába Ramor. - Itt nincs jelentősége. Egyelőre Kölyöknek fogunk hívni. Ha majd kiérdemled, kaphatsz rendes harci nevet. Fújd ki magad! Egy óra múlva ebéd, azután kiviszlek a terepre.

Argoul nagyot nyelt ennek hallatán. Hogyan fog ő itt akár csak egyetlen napot is túlélni?

*

Végül csak túlélte az első napot. Igaz, izomláza volt és majd' leszakadt a lába. És még csak nem is kellett szinte semmit se csinálnia hozzá! Látott a közelharcot gyakorló katonákat (lenyűgözte az erejük és a gyorsaságuk), látta a tenger felé meredő energiaágyúk sokaságát, melyek éberen őrizték a sziget külső biztonságát. Látta a kikötőben horgonyzó csapatszállító hajókat. Sok mindent látott, bár csak a látottak egy részét értette. Idegen volt ő itt, akinek ezen a helyen semmi keresnivalója, és még kevesebb haszna.

A szigetet a szürke tucatnyi árnyalata uralta. Argoul sosem látott még katonai tábort belülről, így nem lehetett összehasonlítási alapja. Nem úgy festett, mint a régi filmeken, amiket még a "boldog békeidőkben" láthatott. Nem olyan látványos és izgalmas, mint az azokban szereplők, mégis puszta megjelenésében is fenyegető. A magasból látta a parti sziklákat csapdosó hullámokat, a sziget egyik nehezen megközelíthető oldalának szikláin fészkelő sirályokat. Élet és halál jól megfértek egymás mellett ezen a helyen.

A viszonylagos "nyugalom" nagyjából az ebédig tartott. Együtt ettek valami szabadtéri, könnyűszerkezetű, csak tetővel rendelkező helyen Ramor, a szótlan Csonttörő, és a még nála is szótlanabb Walsh társaságában. Körülöttük mások is étkeztek kisebb-nagyobb csoportokban, és Argoul magán érezte a katonák kutató pillantásait. Nem mert megbizonyosodni arról, hogy valóban őt bámulják-e, zavarában az ebédjébe temette a tekintetét.

Az ételt ízletesnek és táplálónak találta, úgy tűnt, a legjobbak valóban a legjobbat kapják. Valamiféle hús, szósz és zöldségek, meg egy ismeretlen összetételű leves. Az italukról sem tudta megállapítani, pontosan mi lehet benne. Az biztos, hogy nem tiszta víz és nyilván nem is alkohol. Érdekes élmény volt, mind az ebéd, mind pedig az, hogy egyáltalán itt lehet.

Egy-egy rebbenő szempillantást mert csak vetni a többiekre. Az egyik legvegyesebb társaság vette körül (még ha foghíjasan is), amit valaha látott, beleértve a határvidék sötét lebujainak kétes hírű közönségét. Emberek, szárnyas és szárnyatlan démonok, marakalok (rémisztő arcú, oroszlánsörényes fejű izomkolosszusok), halvikok (gyíkszerű, pikkelyes testű lények, akik zavarbaejtően ritkán pislogtak hideg tekintetükkel), és szinte bizonyos, hogy nem is találkozott még mindennel. A jelek szerint a diaboniták kiválasztásánál nem a faj, sokkal inkább az egyéni képességek lehettek az irányadók. Akárkik is voltak, azt senki sem vonta kétségbe, hogy ők e világ valaha élt leghatékonyabb gyilkológépei, melyet immár hosszú évek óta bizonyítottak a harctereken. Argoul soha nem hallott még olyan háborús történetet, melyben - ha feltűntek - ne ezek a szörnyetegek arattak volna véres győzelmet. Nevük ellenfeleik számára egyet jelentett a biztos vereséggel és rendszerint a biztos halállal. Egyetlen név akadt csak ezekben a mesékben, amely még az övékénél is félelmetesebben csengett.

- Most pedig jöjjön egy könnyű, átmozgató séta! - csapott a vállára Ramor, amitől Argoul szinte belesüppedt a masszív fából készült székébe. - Egy kicsi mozgásba nem halsz bele.

Tíz perccel később a fiú ebben már nem volt egészen biztos. A démonnő egyedül vitte őt magával egy általa könnyű sétaútnak minősített ösvényen, amin Argoul majd' kiköpte a tüdejét a kanyargós emelkedőkön. Ramor nem szólt semmit, csak a fejét csóválta néha, és a kényelmesnél néhány fokozattal erősebb tempót diktált. Ettől eltekintve már-már barátságosnak hatott. Argoul teljesen elvesztette az időérzékét. Nem értette, mi történik vele, hiszen gyalogolni máskor is szokott. Talán a szokatlan tempó, vagy a még szokatlanabb terep (esetleg a lehető legszokatlanabb társaság) lehettek a felelősek a szenvedéséért. Ott még nem tartott, hogy visszasírja a zeloniak vendégszeretetét, de kezdtek kétségei támadni, hogy túléli-e a diaboniták emberséges bánásmódját.

Ramor egy örökkévalóság után kegyelmezett meg neki, és hagyta egy ivókút mellett a földre rogyni. A fiú a halálán volt. Legalábbis meg mert volna esküdni rá, hogy neki harangoznak, és a part mentén vijjogó sirályok valójában a feje felett köröző keselyűk. Alig bírta lenyomni az ivókút csapját, hogy néhány korty vizet erőltessen cserepes ajkai közé.

- Nem vagy túl jó erőben - állapította meg a lazán a kút oldalának támaszkodó démonnő. Hangjában tárgyilagos megállapítás csengett. - Nem lesz belőled sose katona, de valamennyit muszáj erősödnöd. A mi világunk nem a gyengéknek való. Akármilyen akcióban számít is rád a tábornok, csak akkor lehetsz a hasznunkra, ha legalább valamennyire lépést tudsz tartani velünk. Ezért minden nap edzeni fogsz velem, amíg itt vagy. Majd kitalálok egy könnyű programot neked, ami megdolgoztat, de nem halsz bele. Viszont teljes együttműködést várok el tőled. A csapat élete múlhat minden egyes tagján, és most már csapattag vagy. Felelősek vagyunk érted, és te is a csapatért. Talpra tudsz már állni? Helyes. Igyál még egy kicsit! Visszamegyünk a táborba és kapsz egy kis pihenőt. De az eddigi kényelmes életednek vége, itt más szabályok érvényesek.

Argoul erőtlenül bólintott. Talpra kecmergett, ivott, aztán követte Ramort a táborhelyre. A barakkban bezuhant az ágyába, és álomtalan álomba merült. A beígért kis pihenésből végül talán órák lehettek. A többiek nem keltették fel. Estefelé járhatott az idő, mire felébredt. A barakk kezdett megtelni, lassan szállingóztak vissza a szállásukra a csapat eddig még nem látott tagjai. Mikor nagyjából magához tért, Ramor bemutatta nekik. Két férfi és egy nő alkotta az egység hiányzó részét: egy sebhelyes arcú ember, egy démonszerű lény, és egy örökké hűvös tekintetű halvik. A nevüket képtelen volt megjegyezni.

Szerencsére nem sokat törődtek vele. Zavartalanul társalogtak a feje felett és időnként ugratták egymást, ahogy az bajtársak közt általában szokás. Argoul szíve szerint kihagyta volna a közös vacsorát, de Ramor hajthatatlan volt. Kell az erő a holnaphoz, ezzel nem tudott vitába szállni. Talán sikerül életben maradnia itt, ha beleolvad a környezetébe, és teszi azt, amit ők, legalábbis azt, amit elbír.

A barakkba visszatérve utolsónak maradt a fürdéshez. Igyekezett megfigyelni, ellesni a többiek viselkedéséből a helyes itteni magatartást. Egy pár perces zuhany a sztenderd, neki is igyekeznie kell ezt tartania. Csak ne legyen hideg a víz! Szerencsére nem volt az, bár forrónak se mondta volna, egy kicsit csipkednie kellett magát. Nem is bánta. Talán megússza ép bőrrel az első napot. A tábornok nem küldött érte. Bizonyára más dolga van, vagy meg is feledkezett a kölyökről, akit egy koszos határvidéki lebujban szedett össze. Valami azt súgta, hogy ennek a valószínűsége azért csekély. Talán csak arra kíváncsi, sikerül-e túlélnie az első éjszakát.

Az ágya szélén gubbasztott, hallgatta a szobatársai beszélgetését. Óvatosan figyelte őket. Walsh és a halvik nő jobbára hallgatott. A sebhelyes arcú férfi szemlátomást szerette ugratni a társait, folyamatosan beszólogattak egymásnak Csonttörővel, amihez a démonszerű lény is csatlakozott időnként, hol az egyiknek, hol a másiknak téve egy-egy csípős megjegyzést. Ramor rájuk hagyta. Bár nem éreztette, hogy ő a csapat vezetője, de érezhetően megadták neki a tiszteletet. Nem alázatoskodva, csak mint egyenlőnek az egyenlők között.

- Vörösödik a sebhelyed, Brandt! - emelte meg a hangját a démonszerű élcelődve. - Csak nem kellemetlenül érint a téma? Érzékeny pontra tapintottunk Csontival?

- Dugulj el, Roshak! - dörmögte a férfi.

- Nem mondod, hogy félsz a mocsártól?! - nevetett fel Csonttörő öblös hangon. - Azok a fránya moszkitók! Állítólag akkorák, mint a fél öklöm.

- Ha akkorák volnának, akkor neked is lenne okod félni tőlük! - szúrt oda neki Roshak.

- Féljenek tőlük a békák! Kérdezd meg Mirant, milyenek! - intett a halvik nő felé.

- Finomak - vont vállat amaz közönyösen. - Kicsit rágósak.

- Fúj! - összegezte a véleményét Roshak.

- Miért? - pillantott rá lustán a halvik. - A tavaringaiaknál ez ünnepi csemege.

- Betegek azok! Minden szart megesznek. Még embert is.

- Ez csak ostoba legenda! - szólt közbe Csonttörő.

- Nem az - hallotta Argoul Walsh halk hangját, aki talán most szólalt meg először az este folyamán. - Én ott voltam, láttam.

- Na, ezt jól megcsináltad, Roshak! - fakadt ki a nagydarab fickó. - Most hallgathatjuk takarodóig Walsh háborús kalandjait!

- Mi a bajod velük? - emelte fel a fejét Miran.

- Az, hogy a könyökömön jönnek ki! Már bocs, Walshy! Tudom, te vagy itt a rangidős, majdnem veterán, aki szinte minden nagy csatában ott voltál, de már halálosan unom a sztorijaidat.

- Talán az új fiút érdekelné a híres tavaringai csata - bökött a háta mögé Miran, mire Argoul még kisebbre húzta össze magát az ágyon.

- Ha megint elmeséli, én a tengerbe vetem magam! - tettetett kétségbeesést Csonttörő.

- Aztán az a partra mossa a büdös hulládat, hogy nekünk kelljen eltemetni?! - háborgott Roshak. - Szó se lehet róla! Akkor már inkább az emberevők és a moszkitók!

- Vegyetek vissza! - szólt közbe (talán egy elfojtott mosollyal) Ramor. - Senki sem kíváncsi századszorra is a tavaringai esetre, ami egy kapitális katonai kudarc volt, ugyebár. Akárki akármit mond, csoda, hogy bárki is túlélte azt a baklövést, aminek közismerten csak két pozitívuma volt. Az egyik, hogy a pocsék esélyek ellenére sikerült nyolc katonának - köztük Walsh barátunknak is - sebesülten, de élve eljutnia a kimenekítési pontra. A másik, hogy pár évvel később ez vezetett el a rohamosztag létrehozásához.

- Ja, meg egy kis hadnagyból két hét alatt kapitányt csinált! - dünnyögte az orra alatt Roshak.

- Fél éven belül meg alezredest - vont vállat Ramor. - Két évre rá pedig tábornokot. Walsh szívesen elmeséli a részleteket.

- Csak azt ne! - nyögte a démon szenvedő arckifejezéssel.

- Miért ne? Izgalmas sztori, nem? - jegyezte meg csípősen Miran.

- De nem most! - állt fel Ramor. - Ideje a fölös energiáitokat a pihentető és szépítő alvásra fordítanotok. Úgyhogy takarodó! Nem kéne már az első este halálra rémítenünk a Kölyköt.

- Arra holnap is lesz nap - dünnyögte Csonttörő.

- Így igaz! - vágta rá a démonnő. - Alszol, vagy esti mesét is mondjak neked?

A választ az izomkolosszus csak az orra alatt dünnyögte. Ramor leoltotta a lámpákat. Lassan elcsendesedett a barakk. Argoult csak nehezen nyomta el az álom. Rosszul aludt. Egész éjszaka menekült. Emberevő, tenyérnyi moszkitókról álmodott.

*

Belehalhat az ember a reggeli tornába? Argoul úgy érezte. Egy pocsék éjszaka után, evés és legfőképpen kávé nélkül... Ramor egészen türelmes volt vele, és keresett egy olyan helyet, ahol csak kevesen láthatták a megaláztatását. Így is akadtak arra járó szemtanúk, ez a szigeten elkerülhetetlen volt, de szerencsére nem bámészkodtak sokáig, mindenki ment a maga dolgára.

A gyakorlatok nem voltak nehezek (a démonnő szerint), a fiú mégis csak gyakori pihenőkkel tudta teljesíteni a töredéküket. A reggeli idejének eljövetelére már csak szédelgett. Komoly erőfeszítésébe került, hogy ne tömje magába az ételt, amit némileg megkönnyített az, hogy alig bírta felemelni a karját. Talán a zeloniaknál már túl lenne mindenen. Igaz, valószínűleg kevésbé volna életben.

Evés után kapott egy kis pihenőt Ramortól. Egyedül szédelgett a barakkjuk felé, hogy végre végigdőljön újra az ágyán.

- Látom, kezdesz beilleszkedni - hallott egy ismerős hangot oldalról.

A thyraki ott állt az épület mellett, könnyedén a durva fagerendának támaszkodva, és egy almát rágcsált. Vörös bőrén meg-megcsillant a napfény. Most sem viselt egyenruhát, ugyanúgy egyszerű civilnek látszott, mint megismerkedésük óta minden találkozásukkor.

- Nem feledkeztem meg rólad, de muszáj tartoznod valahova, ha közöttünk élsz - folytatta a nő. - A Harminckettesek régi harcostársaim, bennük megbízom. Ramor jó tanítómestered lesz, és vigyázni fog rád. Walsh úgyszintén. Roshaknak és Csonttörőnek nagy a szája, de a bajban mindig számíthatsz rájuk. Brandt kicsit babonás fickó, és egyben egy műszaki zseni. Miran elég félelmetes, mint minden halvik, ám lenyűgöző az anatómiai tudása, ami közelharcban és a harctéri sebesülések ellátásánál kincset ér. Látom, hogy pihenni szeretnél, de azzal még várnod kell kicsit. Gyere velem!

A fiú elcsigázottan követte a nőt, aki a sziget eddig ismeretlen része felé vezette őt, de szerencsére sík terepen. Lassan lépkedtek, a thyraki alkalmazkodott az ő tempójához. Itt is voltak gyakorlóterek, az egyiken néhány katona valamilyen furcsa közelharcot gyakorolt. Argoult lenyűgözte a mozdulataik finomsága és gyorsasága.

- Ez a mahtaka - intett feléjük a thyraki. - Egy különleges, ősi harcmodor. Eredetileg fegyvertelen küzdelemre találták ki, de akár botokkal, különféle szúró- és vágófegyverekkel is végezhető. Rendkívül hatékony és kifinomult eszköz, már-már művészet, ami az önvédelemben is jó szolgálatot tehet. Ha hosszabb ideig velünk maradnál, Ramor vagy Miran megtaníthatnak az alapjaira. Milyen volt az első nap?

- Túléltem - motyogta Argoul.

- Ebben nem is kételkedtem - mosolyodott el halványan a nő. - Kaptál ízelítőt a csapathangulatból is?

- Este, egy kicsit. Zrikálták egymást.

- Bizonyos határok között az jót tesz a csapatszellemnek. Nem lehet az életet mindig véresen komolyan venni, különösen a halál árnyékában. Most min vitatkoztak össze?

- A tavaringai csatán.

- Már megint! - sóhajtott a thyraki. - Pedig az nem csata volt, hanem egyszerű mészárlás. Egy ügyes csapda, amibe a felderítésünk és a vezérkarunk hibái miatt belesétáltunk.

- Ramor is ezt mondta. Maga is ott volt?

- Ott. Walsh nem mesélte?

- Nem. A többiek nem hagyták.

- Hála az isteneknek! Nem a legkedvesebb emlékem.

- Mi történt? - győzött végül a kíváncsiság a fiúban.

A thyraki egy futó pillantást vetett rá, mintha hezitálna, hogy mondjon-e neki bármit is.

- Egy csomó baklövés - mondta tompán. - Ledobtak minket, két osztagot a tavaringai mocsárvidéken. Háromnapi járásra a kimenekítési ponttól. Egyszerű, rutin akció. Legalábbis odafent azt hitték. Nem is kellett volna harcba bocsátkoznunk az ellenséggel. Már ha nem vártak volna ránk. Valaki nagyon benézett valamit, nekünk viszont az életünk múlott rajta. Belesétáltunk a csapdába. Kilőttek minket. A két osztag többsége és az összes tiszt elesett a legelején. Akik még éltek, szinte mindenki megsebesült. Az a mocsárvidéken jóformán egyenlő a halálos ítélettel. Két hadnagy maradt életben, az egyik sebesülten. Vadásztak ránk. A túlélőknek hat nap alatt sikerült eljutniuk a kimenekítési pontra. Csoda, hogy megvártak minket. Kilencen jutottunk el oda.

- Ramor szerint nyolcan - kotyogott közbe a fiú.

- Én voltam a kilencedik - húzta el a száját a thyraki. - És mivel már nem nagyon számítottak ránk, nem várt ránk elég gép. Úgyhogy nem fértem fel a többiek mellé. Azt mondták, elviszik a sebesülteket, és azonnal visszajönnek értem. Azt mondták, bírjon ki valahogy még egy fél napot, Karpa hadnagy. Persze éppen akkor jött egy vihar, és két napig nem szállhattak fel a gépeink. Élvezhettem tovább a mocsárvidék vendégszeretetét.

- Hogyan...? Mi történt?

- Semmi. A vihar után, két nap múlva értem jött egy gép, bár tudták, hogy mennyi esélyem van a túlélésre egyedül. Valószínűleg jobban meglepődtek, mint én. Aztán hazavittek.

- Ennyi? - kérdezte csodálkozva Argoul. Valami zavaróan hiányzott neki ebből a történetből.

- Nem, nem ennyi, Kölyök! De azt nem én fogom elmesélni neked - felelte határozottan a nő. - Elég annyit tudnod, hogy a tavaringai küldetés csúfos kudarc volt, sok-sok értelmetlen és elkerülhető áldozattal. Ma már mégis mindenki csak arra emlékszik, hogy ez csinált Tarsin Karpa hadnagyból kapitányt, és a tavaringai mocsárban született meg a Vörös Halál legendája. Gyere, megérkeztünk!

Argoul kóválygó fejjel bámulta a vele nagyjából egyforma magas, vörös bőrű nőt, és hagyta, hogy a thyraki betessékelje egy fából ácsolt kisebb épületbe.

- Íme, a tábornoki "főhadiszállásom" - mutatott körbe a nő. - Helyezd magad kényelembe, és beszéljünk egy kicsit a fontosabb dolgokról!