1.

Az ajtót bámultam. Percekkel később, hol Anne távozott, nagy lendülettel a bátyám rontott be. Az ágyamon ültem zihálva, a kriptából kapott ajándékom előttem feküdt. Peter meredten bámult hol rám, hol a lándzsára.

– Megint mi történt, hugi? Lehetne végre egyszer egy olyan éjszaka, amikor egyszer csendben maradnál? Azt ne mondd, hogy Anne megint itt volt?

Ránéztem a lándzsára.

– Itt volt. Akár hiszed, akár nem, de ismét meglátogatott. Másodszor ezen az éjszakán. – megfogtam a lándzsát és a bátyám felé nyújtottam. – ezt hozta ajándékba számomra, abból a kriptából ahol nekem is a nyughelyem lesz.

Peter nevetni kezdett és undorodva, két ujjal fogta meg.

– Hugi, maradj már! Idejött az éjszaka közepén és ezt ajándékozta neked, egy kriptából, ami állítása szerint, a te fekhelyed lesz? Ha elhunytál, megírom a nekrológodba. – Jót nevetett a saját hülyeségén. – Erre fogom feltűzni a koszorúdat. Azt írtam rá: Huginak emlékül, ki meghalt a saját idétlensége és hiszékenysége miatt.

Mérgesen hozzávágtam a párnámat.

–Neked teljesen elmentek itthonról. Órákkal ezelőtt te is ott voltál a konyhában, amikor ő is ott volt, és odaadta a levelet.

– Ott voltam. De nem hittem el, és most sem hiszek abban, hogy Anne megjelenik neked. Fejezd be, mondtam már. Ideje lenne visszatérned a munkádhoz. Anne meghalt, és a halottak nem járnak vissza.
- Talán, ha nem égetted volna el a levelet. Az volt a bizonyíték, hogy Anne igenis kommunikál velem. És ott a másik bizonyíték a kezedben. Mi kell még ahhoz, hogy végre higgy nekem?

Ordítottam rá a testvéremre.

– Na és? Úgy is te írtad!

– Nem hiszem el, Peter. Ott voltál, láttad! Elégettél egy bizonyítékot.

– Az nem bizonyíték és ez sem. – vágta a padlóra a lándzsát, ami nagy csörömpöléssel gurult az ajtóig. – fejezd be. Hideg fejjel kell gondolkodnunk és rájönni az igazságra, Anne halálával kapcsolatban. És itt lenne az ideje újból felvenni a kapcsolatot az ördögeinkkel.

Nem tudtam válaszolni, mert a szobám ajtaja újból kivágódott. A következő éjszakai látogatóm az anyánk volt. Arca feldúlt és kialvatlan volt. Az ajtót bevágta.

– Mondjátok már meg, mi a jó francot csináltok az éjszaka közepén?

Anyu végig nézett rajtunk, majd a tekintete megakadt a padlón heverő lándzsán. Lehajolt és felvette, és megforgatta a kezében.

– Ez mi? Hogy kerül ide egy kriptából egy lándzsa?

Forgatta meg előttünk a barátnőm ajándékát. Mélyet sóhajtottam. Kikaptam a kezéből.

– Semmi. – dobtam rá az ágyamra. – Beszélgettünk Peterrel. – Peter lefogta a kezem. – Talán tilos beszélgetnünk? Sem ő, sem én, nem tudunk aludni, így éjszaki csevejt folytatunk erről és arról.

– Valóban? Úgy kiabálva, hogy még a szomszédok is ezt hallgatják?

Peter rám nézett. Azt hittem hallgatni fog. De tévedtem. Nagyobb volt irántam a dühe, minthogy elhallgatott volna.

– Tudni akarod az igazat, anyu? Akkor elmondom. Minden úgy éjfél körül kezdődött. Meghallottam, hogy a kisasszony megint magával viaskodik odalent a konyhában. Állítása szerint, Anne ott áll mellette. Majd levelet adott oda nekem, miszerint Anne írta neki. Nem hittem el neki, hogy Anne ott áll mellettünk, mint azt sem, hogy Anne írt neki, vagyis nekünk, mert az egyik címzett én voltam. Elégettem a levelet. – anyu kíváncsian nézett rá. – Nagy nehezen megnyugtattam, igaz jól összevesztünk, de mindketten aludni tértünk. De ő folytatta. Berontottam és az ágya tetején ült egy lándzsával, hogy Anne hozta számára ajándékba, abból a kriptából, ahol majd az ő nyughelye is lesz. Véleményem szerint, ideje lenne visszatérni közénk, jót tenne neki a munka.

Anyu felém fordult és megrökönyödve nézett rám. Hápogott és a fejét fogta. Ha kettőjükön múlna a sorsom, már rég beszáradtak volna a bolondok közé.

– Kislányom, a halottak nem járnak vissza. Meghaltak, eltemettük őket és már csak az emlékeinkben élnek. Anne sem jár vissza,nem ír neked levelet és nem hoz ajándékba kriptarészt.

– Akkor még egyszer világosan elmondom nektek. – mutattam rájuk. – Anne itt jár köztünk, üzeneteket küld számomra, mindenféle formában. Ha nem hisztek nekem, az a ti bajotok. Majd Mr. Morgan igazat ad nekem,ugyanis ,ő is hisz a szellemek létezésében, és ő is látta vagyis érezte Anne jelenlétét.

– Morgan? Maradj már, hugi!

Megfordultak és az ajtónál tartottak, amikor Peter után szóltam.

– Peter! Légy szíves, holnap szólj Mr. Morgannak, hogy beszélni szeretnék vele személyesen.

Nem szólt semmit, csak bevágta maga után az ajtót. Az óra elütötte az éjjel kettőt, amikor is a ház lakói végre nyugovóra tértek. Ennek ellenére három alak mozgolódott odakint. Az utca kihalt volt, de így is igyekeztek elkerülni a lámpák fényét. Nem jószántukból álltak odakint. Kötelességüket teljesítették mindhárman, amit egyrészt a szervezet, másrészt az egyik tag megkívánt tőlük. Egy házat néztek. Feladatuk szerint a nap huszonnégy órájában kisírják a ház lakóinak minden mozdulatát. 

2.

Alig tudtam elaludni. Kavarogtak a gondolatok a fejemben. Forgolódtam és a lelkem ne tudott nyugodni. Már csak egy valakiben bízhattam meg igazán. Aki velem együtt hisz és látja a szellemeket. Mr. Morgan. Csak remélni mertem, hogy a bátyám szól neki. Kora őszi éjszaka volt, és fülledt meleg. Reméltem, hogy Anne, a mai éjszakán már békén hagy és nem ajándékoz meg több túlvilági ajándékkal. Felkeltem és az ablakhoz sétáltam. A redőnyt az éjszaka ellenére, csak félig húztam le. Úgy döntöttem, hogy nyitott ablaknál próbálok elaludni.

Kinyitottam az ablakot. csak egy pillanatra tekintettem ki az utcára, de az is épp elég volt ahhoz, hogy észre vegyem a házunk előtt ácsorgó három alakot. A függöny mögül lestem feléjük. Jó öt perce bámultam a három titokzatos alakot, mikor is, még egy alak csatlakozott hozzájuk. Furcsa mód köszöntötték egymást, de kezet nem fogtak egymással. Utoljára érkezett férfi és a középben álló, valahogy ismerősnek tűnt, de nem tudtam volna megmondani honnan. Láttam, ahogy egymással beszélnek, és azt is, hogy a házunkra mutogatnak. Nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy az éjszakai látogatóink a szervezet tagjai.

Elléptem az ablaktól és a bátyám után kiabáltam. Mint egy hurrikán, úgy száguldott vissza a szobámba, majd fellökve engemet. Arca érzelmekkel teli volt. Legfőképpen a haragtól.

– Mi van már megint?

Nem szóltam semmit, megfogtam a kezét és az ablakhoz húztam. Kimutattam. a négy férfi még mindig a házunk előtt álltak és bámulták.

– Vagy egy félórája láttam meg, hogy itt állnak előttünk!

– Kik ezek?

– Véleményem szerint, a szeretett sátánistáink! Azt hiszem, hiányolhatnak minket. De nézd azt a kettőt. – mutattam rá a középen álló és a baloldalon álló férfiakra. – olyan ismerős mindkettő.

Peter megnézte a két férfit. Megvonta a vállát.

– Hát nem is tudom. Ebben a sötétben nem tudom eldönteni.

Megmozdultak és a lámpa alá álltak. Mindketten felkiáltottunk. A középen álló férfi arcába világított a lámpa fénye. Most már semmi kétség afelől, hogy a szeretet barátaink látogattak meg minket. A férfi nem más volt, mint az, aki fogadott minket azon az átkozott estén. Asmodeus volt az egyik leselkedő.

– Minek jöttek ide, Peter?

– Gondolom azért, hogy utánunk kutassanak. Mi másért. Ezt neked jobban kellene tudnod. Fel kellene végre fognod, hogy vissza kell térned a munkádhoz.

– Még nem jött el az ideje, Peter. Most mit csináljunk?

– Semmit. Ideje aludni, térni.

Megfordult.

– Azért szólj reggel, Mr. Morgannak. Légyszíves!

Bólintott és kilépett. Nyugtalansággal a lelkembe feküdtem vissza az ágyba. Azok odakint, tovább lesték a házat.

3.

Alig köszöntött be a hajnal, Peter már talpon volt. Alig hunyta le a szemét az éjszaka. Hol a plafont bámulta, hol pedig az utcát, és nézte az odakint ácsorgókat. Levánszorgott a lépcsőn, felvette a kocsi kulcsot, és félálomba fogyasztotta el a kávéját.

Levánszorgott a lépcsőn és kilépett. Alig ért a kocsihoz, amikor megakadt a szeme, a túl oldalon ácsorgó két férfin. Megmert volna esküdni rá, hogy azon a négy férfi közül, kettő, akik az éjjel a házuk előtt állt. Beszállt az autóba és elindult London irányába. Amint besorolt, a háta mögé bevágódott egy limuzin. A visszapillantó tükörben meglátta a nyomában járó autót. Tudta, hogy követik őt, és a követői nem mások, mint a kedvenc ördögei. Lassított. A másik autó szintén. Elhaladt a rendőrség épülete előtt és lefordult a mélygarázs irányába. Megállt és hátra fordult. Még látta egy pillanatra az elsuhanó limuzint.

Berohant az épületbe és egyenesen Mr. Morgan irodájához rohant. Mindenféle jó modort félretéve, úgy rontott be a nagyember irodájába. Megrökönyödésre, az irodában találta a másik Petert és Neilt.

– Elnézést, Mr. Morgan! Azt hittem egyedül van!

– Csak nyugodtan, fiam! Ülj le közénk! Csak pár dolgot beszéltünk meg egymás közt!

– Mr. Morgan. Négy szem közt szeretnék beszélni magával. Ha lehet. Kérem!

A másik kettő felállt. Neil arcról a megvetés íródott le. Peter megállította a másikat. Halkan odasúgta neki, hogy beszélni szeretne majd vele. Peter egy fejbólintással jelezte,hogy megértette.

– Ülj le, fim! Gondolom, hogy a húgosról akarsz beszélni velem.

– Róla is, uram! És valami másról is.

Morgan komótosan hátra dőlt a székében és rágyújtott egy szivarra.

– Igazi Kubai. Még a tavaly nyáron kaptam egy rokontól. Nos, mi a probléma Barbarával?

– Egyrészt, uram, állítása szerint, Anne megjelent előtte és ajándékba a karót hozott neki, abból a kriptából, ahova majd ő is kerül, miután meghalt.

– Talán lándzsát. A kriptákat általában lándzsák veszik körül.

– Igaz, tényleg azt kapott. De előtte egy levelet is. Ott lebegett a szemem előtt. – Morgan nem szólt semmit, csak nézett rá. – Nem hittem el neki, biztos, hogy ő találta ki az egészet. Kiabált, arra ébredtem fel. Ott volt a konyhában és veszekedett magával. Ő azt állította, hogy Anne is ott van. A levél lebegett a levegőbe. Az állítólagos Anne, azt írta benne, hogy higgyek a testvéremnek. Annyira mérges voltam, hogy elégettem a levelet.

– Rosszul tetted. Én már figyelmeztettelek arra, hogy a húgod igazat mondd. Nekem sem hittél. Akár tetszik, akár nem, Barbara látja az elhunyt barátnőjét. Én is láttam. Látom a halottakat.

Neil visszaosont az ajtóhoz és hallgatózni kezdett.

– De, uram. A halottak nem járnak vissza. És az lenne a legjobb, ha visszatérne a munkájához, de nem akar.

– Majd eljön annak is az ideje. Maradjon csak otthon. Majd elcsodálkozol, hogy mennyire igazunk volt a testvéreddel. Majd nem győzöl bocsánatot kérni. Valamit még szerettél volna mondani?

– Hogyne! Még visszatérve a halottakhoz. Én nem hiszek bennük, ők nem térnek vissza közénk. Abban sem hiszek, amit többen állítanak, hogy mi szerint, jártak odaát, de vissza kellett térniük erre a világra, mert még nem jött el az ő idejük. Meghalunk és kész. A halál után nincs semmi. Csak a végtelen sötétség.

Neil a szemét forgatta a hallottaktól. Megfordult és röhögve távozott. Senkinek sem tűnt fel, hogy az ajtó előtt ácsorgott és hallgatózott. Ellépet és a lényeget nem hallotta.

– Te tudom, fiam. Mi volt még annyira fontos?

– Uram! A húgom azt szeretné, ha a mai nap folyamán, Katrinnal meglátogatnák őt. Én személy szerint ellenzem, azok után, ami idejövet felé történt velem. Illetve az éjszaka folyamán, nálunk.

Morgan előre dőlt, szeme csillogott a kíváncsiságtól. Még a szivarját is elfelejtette megszagolni.

– Semmi akadályát nem látom. Mégis? Mit történt? Olyan feldúltan és idegesen léptél be. Még az is látszódott az arcodon, hogy meghökkentél Neil itt létén.

– Neil-nek semmi köze hozzá. Miután a húgom lecsillapodott, azt hittem végre nyugovóra térhetek. Nem így történt. Újra kezdte a műsort. Nem is ok nélkül. A házunk előtt három férfi állt. Majd egy negyedik is csatlakozott hozzájuk. Kettő ismerősnek tűnt a sötétben is.

– Ezek szerint, már kémkednek utánunk. Nem is csodálkozom rajta. És kiket ismertél fel?

Peter nyelt egy nagyot.

– Az egyik, biztosan az a férfi volt, akit Asmodeus név alatt mutatkozott be, az első találkozásunk alkalmával, majd a későbbiekben, mikor kirándulást tettünk a kastélyban. Ő volt, ki fogadott minket.

Peter elhallgatott és a szőnyeget nézte. Nem mert ránézni Mr. Morganra.

– Nos? Ki volt a másik férfi, akit felismerni véltél?

Továbbra is a szőnyeget bámulta a fiú.

– Peter? Kérdeztem valamit? Ki volt a másik férfi, kit felismerni véltél?

– Lényegtelen, uram!

– Egyáltalán nem az! Ki vele? Ki volt az?

Peternek minden bátorságát összekellet szednie ahhoz, hogy válaszolni tudjon. Ránézett a férfire.

– Neil Nielsen!

– Tessék?

– Jól hallotta. Neil Nielsen! Megmernék rá esküdni, uram!

– Akkor ezért... az képtelenség...

– Pedig elhihető,hogy volt az! Addig nem nyugszom, míg rá nem jövök az igazságra. Ha pedig megtudom, hogy a kis mitugrásznak köze van Anne Strong halálához, a két kezemmel fojtom meg.

– Nem akarom elinni! Ő...

– Bánom, hogy felhoztam! Kérem, akkor Katrint hozza el hozzánk! Továbbá a halottak visszatérésében, akkor sem hiszek.

Felállt és ott hagyta a megdöbbent Mr. Morgant.

4.

Neil bevonult a mellékhelyiségbe, és magára zárta az ajtót. Hívni kezdett egy számot. Hosszan kicsengett, mire a vonal másik végén egy érdes férfihang válaszolt. Neil a hang hallatán meglepődött, és majdnem kiejtette a telefont a kezéből.

– Add a főnököt!

Percekkel később, lágy, dallamos és megnyugtató hang szólt bele. Neil megnyugodott.

– Mi a helyzet, fiam? Sikerrel jártatok?

– Mindent úgy tettünk az éjjel, ahogy parancsoltad! Kétlem, hogy a házban lakók észrevettek volna minket. Ellenben, még mindig ugyan az a helyzet a lánnyal, mint akkor, amikor hívott.

– Tehát, még mindig azt beszéli, hogy Anne Strong megjelenik előtte!

– Pontosan! Most a bátyjával vitatkozott az éjszaka. Peter továbbra sem hisz neki.

– Honnan tudod ezt?

– Miután távoztam az irodából, visszamentem az ajtóhoz és kihallgattam a beszélgetésüket.

– Gratulálok! Arra nem gondoltál esetleg, hogy valaki észre vesz?

– Ugyan már! Legfeljebb improvizáltam volna!

– Nem vagyok nyugodt! Egyáltalán nem vagyok az! Amint tudsz, gyere ide!

A férfi bontotta a vonalat. Neil mérgesen zsebre vágta a készüléket. Mélyet sóhajtott és kinyitotta a mellékhelyiség ajtaját. Fütyörészve elhagyta az épületet.

Mr. Morgan abban a pillanatban zárta be az irodájának ajtaját, amikor Neil Nielsen távozott az épületből. A Scotland yard főnöke egy szó nélkül hagyta el, szintén az épületet. A két férfi nem vette észre egymást.

5.

Neil leparkolt a háztól nem messze. Szemét nem vette le a házról. Félóra eltelte után, egy ismerős autó fékezett le a megfigyelt ház előtt. Felült az ülésben, hogy mindent jól lásson.

Nem akart hinni a szemének, mikor két nagyon is ismerős személyek szálltak ki belőle. Az egyik durcás volt, míg a másik jóságos nagybácsiként igyekezett a máikra hatni. Letekerte az ablakot, kellemes őszi meleg csapta meg az arcát. A beszélgetésből csak félszavakat hallott, de az is épp elég volt számára.

– Maga megörült! Se szó, se beszéd, kirángat a biztonságot jelentő szobából, beránt az autójába és idehoz?

– Nyugodj meg, Katrin! Okom van rá, hogy ezt tettem. Hidd el, én sem örülök annak, hogy ide kellett hozzalak.

– Remek! És kinél teszünk megtiszteltető látogatást?

– Annál a lánynál, aki megmentett téged!

Katrin arcán percekre mosoly jelent meg. Nem szólt semmit, csendben követte Mr. Morgant.

Neil kiszállt az autóból és addig nézte a két személyt, míg azokat el nem nyelte a bejárati ajtó. Újból a telefonjáért nyúlt és tárcsázott.

– Nocsak, fiam. Nem tudsz nélkülem meglenni?

– Bocsánat, uram, hogy megint zavarni merlek, de olyat mondok, hogy még a szád is tátva marad!

– Valóban? Akkor halljam!

– Miután beszéltünk telefonon, iderohantam ismét a házhoz.

– Minek?

– Nem tudom, így láttam jónak! Míg várakoztam egy autó érkezett a házhoz.

Frank egyre kíváncsibban hallgatta a fiút. Nem szólt közbe. Biztosra akart menni.

– Ismerős volt az autó, és még ismerős az a két alak is, akik kiszálltak a járműből. Most már biztos az, hogy a mi kis szeretet Katrinunk, a vendégeinkkel távozott hetekkel ezelőtt. A pártfogoltja pedig maga, Mr. Morgan.

– Nem lehet igaz? Szóval megszöktették! Be kell menned a házba és szépen elhozod a lányt!

– De, Frank! Katrin ismer!

– Légy ügyes! Megtudod oldani!

A hívott fél bontotta a vonalat. Neil idegesen csengetett be.

6.

Épphogy leültettem a vendégeimet, ismételten megszólalt a bejárati csengő. Vállvonogatás közepette kinyitottam az ajtót. A meglepetéstől, majd fenékre ültem. A váratlan vendég szívszerelmem: Neil Nellisen volt.

– Hello! Bocs a váratlan látogatásért, pont erre jártam, és arra gondoltam benézek hozzád.

Kitártam az ajtót és beengedtem.

– Nem számítottam rá, hogy megfogsz látogatni.

Betereltem a konyhába, ahol a két kedves vendégem, anyu társaságában beszélgettek. Ránéztem Katrinra. Ledermedve ült a széken. Lassan, óvatosan fordította a fejét felénk. Ami az arcán tükröződött, leírhatatlan volt. Éppúgy, mint Mr. Morgan arckifejezése, miután meglátta a velem belépő Neilt-t.

– Váratlan vendég!

Neil helyet foglalt Katrin mellett. A lány arrébb húzódzkodott tőle. Nem értettem a lány viselkedést.

– Bocsánat még egyszer, hogy így váratlanul idejöttem. De aggódtam Barbara miatt. Az este telefonon beszéltünk, és úgy ítéltem meg, hogy aggódni kell a kislányért.

Rám vicsorította, mind a harminckét fehér fogát.

– Annyira nem komolyan venni. Már elmúlott. Ó! Még nem is ismeritek egymást. Ő itt a barátnőm Moszkvából. Katrin. Ő pedig a kollégám, Neil.

Neil, Katrin felé nyújtotta a kezét, rezzenéstelen arccal. Katrin undorral nyújtott kezet neki.

– Nem is baj, hogy Neil is itt van, hisz ő is részese a kis magánakciómnak. Annak ellenére, hogy a kastélyban nem volt velünk.

– Ó! Ő lenne az a lány, akit kimentettetek onnan? Nem is az orosz barátnőd?

– Igen! És valóban, nem az orosz barátnőm. Mielőtt megjöttél volna, már váltottunk pár szót. Azért kértem meg Mr. Morgant, hogy hozza ide, hogy beszámoljon nekünk a kastélyban zajló dolgokról és magáról Anne-ről. A két lány nagyon jóban volt egymással, mint tudjuk.

Mindenki az egyre idegesebbé váló lányra szegezte a tekintetét. Katrin megmakacsolta magát. Szorosan összezárta a száját, éppúgy, mintha rátapasztották volna. Vártak csendesen, de az orosz lány nem szólalt meg. Váratlanul felállt, és kiment a ház elé. Utána néztek, de egyikük sem állt fel. Félóra eltelte után Neil elbúcsúzott tőlük, és sok munkára való hivatkozással távozott a házból.

7.

Katrin az utcát jelzőtáblán ült, magába roskadva. Amióta a kis megmentő csapattal meglépett a kastélyból, soha többé nem fog találkozni azokkal, akik oly sokszor tönkretették minden téren. Arra sem gondolt, hogy a mai nap folyamán az egyikkel összefog futni. Ha megszólalt volna, az a végét jelentette volna. Viszont így is, a végzete felé haladt. Tanácstalanságban alig vette észre, hogy Neil feléje közeledik. Akkor vette észre a háta mögött álló férfit, amikor megsimogatta a hátát és szemrehányóan felsóhajtott.

Katrin megdermedt. Nem nézett hátra. Gúnyos hangról és a hanglejtésről tudta ki áll a háta mögött. Megijedt, pedig tudta, hogy befog következni. Nem tudta, honnan jött az erő, mely arra késztette, hogy felálljon és menekülni kezdjen a szomszéd utca irányába. A férfisorosan a nyomában lihegett. A nyakában érezte a forró leheletét.

Neil hamar utolérte. Megragadta hátulról és nagy tenyerével befogta a száját. A lány remegett a férfi kezében. Riadtan tekintett körül az utcán, de ebben a forró őszi nappalon, senki sem tartózkodott az utcán. Hiába próbált minden erejével, szabadulni a férfi szorításából, nem sikerült neki. Neil erősebbnek bizonyult nála. Mire felocsúdott a döbbenetből, már ismét ott voltak, ahonnan elszaladt előle. Neil átszaladt vele az autóhoz.

– Örülök, hogy ismét a karmaim közt vagy! Hogy mit fogsz kapni Farnktől, te kis nyavalyás! Kijátszol minket, elszelelsz a vendégekkel, aztán kifecseged a dolgot, és azt, amit igazán jól tudsz. Szerencsésnek érzem magam, hogy időben jöttem. Mi lett volna, ha kinyitod a szád.

Kinyitotta a kocsinak a csomagtartóját, és kivett belőle egy zsákot és lány fejére húzta és megkötötte a kezét és a lábát, majd egy laza mozdulattal bevágta a csomagtartóba. Beült a volán mögé és bevette a kanyart, majd a kastély irányába hajtott.

8.

Ültünk némán az asztalnál. Mindenki az óráját nézte. Némán is megétettük egymást. Nem értettük Katrin viselkedését, miután a kolléga megjelent a színen. Félóra eltelte után felálltam és kimentem az utcára. Körbenéztem. A lány nem volt sehol. Elmentem a buszmegállóig, ami nem messze volt tőlünk. De semmi. Irányt váltva, visszafelé indultam, majd a mellettünk lévő utcán befordulva, elhaladtam a játszótér mellett és kiértem a nem rég nyílt lengyel boltig. De semmi. Katrint elnyelte a város. Visszarohantam. Zihálva vettem a levegőt. Mindenki rám nézett.

– Ő, sehol sincs.

– Ki? – kérdezte értetlenül anyu.

– Katrin. Ki más, anyu. Elnyelte a város.

– Elfutott volna? Akkor elég nagy butaságot csinált?

– Nem tudom, Mr. Morgan! Remélem én is, hogy nem csinált ostobaságot. Nem értettem, miért viselkedett ridegen Neil-lel szemben?

– Én sem értettem. Nekem olyannak tűnt, mintha ismernék egymást.

– Ugyan már, uram! Honnan ismernék egymást?

– Csak egy feltevés, Barbara! Az viszont, tényleg eléggé furcsa, ahogyan viselkedett, miután Neil megjelent. Ezért gondolom azt, hogy ismerik egymást. Mi másért viselkedett volna, annyira ridegen vele szemben?

– Talán nem volt számára szimpatikus.

Épphogy kiejtettem a számon az utolsó szót, hűs fuvallat szalad keresztül a lábamon. . Mr. Morgan rám tekintett. Tudtam, ugyan azt érzi, mint én. Egy bizonyos pontra szegeződött a tekintetünk. A konyhaajtóra. Ott ugyanis maga, Anne állt, szomorú tekintettel és könnyekkel a szemében. Megjelenése sosem hozott jó dolgot. Vagy velem volt baja és a kriptájába invitált, vagy... arra gondolni sem mertem. Mint utóbb kiderült, megjelenésével a hullák száma szaporodott. Egy hang nélkül szólt hozzánk. Könnyű volt leolvasni a szájáról: Halál.

Ahogy jött, úgy távozott. Aztán megkezdődtek a problémák.

9.

A kastély ormótlan vaskapuja tárva – nyitva állt, hívott és hívatlan látogatók előtt. A férfi az autóval berobogott a kastély udvarában. Kiszállt az autóból, és a félig ájult lányt könnyed mozdulattal, kikapta a csomagtartóból.

A bejárati ajtón is könnyen betalált, mert az is nyitva állt és nem ült a helyén az őr. Körbetekintett, a kastély kihaltnak tűnt, de tudta, hogy ez csak a látszat. A nyitott ablakon keresztül behallatszott egy távoli monoton kántálás. A frissen szerzett csomagot ott hagyta a küszöbön és elindult a hangok irányába.

A régi temetőbe lépve megállt. Nem ment közelebb a kis csapathoz. Megvárta mire befejezésre kerül a szertartás. Köpenybe burkolt, arctalan alakok vonultak el mellette. Azazel megállt mellette és kérdően tekintett rá.

– Nos? Minden rendben?

– Csomag szállítva!

– Nocsak? Ezek szerint, minden simán ment?

– A legsimábban! Katrint, maga a nagyfőnök szállította Barbarához! Úgy tűnik, hogy az öregúrnál bújtatták. Ledermedt, miután meglátott. A többiek, nem tudták hova tenni a kislány viselkedését. Távozott. Kint ült, én utána mentem. Igaz menekült előlem, de sikerült elkapnom.

– Helyes! Vidd vissza a szobájába és egy kicsit várakoztassuk! Vizet és kenyeret kaphat!

Csöndben visszaballagtak a kastélyba. Neil megfogta a lány testét és felvitte az emeletre. Mindent úgy csinált, ahogy a mester kérte. Két hétig csak ő érintkezett a lánnyal.

10.

Két héttel később kezdődött el a rémálom. De, mielőtt megtörtént volna a dolog, csupán kisebb tárgyak tűntek el nyomtalan. Még a féltve őrzött kripta lándzsámnak is lába kelt. Este még az ágyam lábánál volt, reggel már nem találtam sehol. Még Petert is kérdőre voltam, hogy ő volt a ludas a féltve őrzött ajándékom eltűnésében. Ráadásul a születésnapom kis közelgett. Ennyire szörnyű elő szülinapi ajándékot még nem kaptam.

Folytatódott azzal, hogy a kutyám, Jerry egyik reggelre eltűnt. Hiába kerestük, sosem került elő. A tizenegyedik születésnapomra kaptam. Aranyos kutya volt, igazán a szívemhez nőtt. Neil jelenléte enyhítette a fájdalmamat. Nem tudtuk megérteni, hogy tudott volna valaki bemászni hozzánk. Volt még egy gyönyörű cicám is. Házi és a perzsamacska keveréke volt. Féltve őrizte mindenki. Szerencsétlen macska nem tudta mire vélni, mi az a nagy sürgés – forgás körülötte. Féltünk, hogy ő is nyomtalanul eltűnik. 

10.

Két héttel később kezdődött el a rémálom. De, mielőtt megtörtént volna a dolog, csupán kisebb tárgyak tűntek el nyomtalan. Még a féltve őrzött kripta lándzsámnak is lába kelt. Este még az ágyam lábánál volt, reggel már nem találtam sehol. Még Petert is kérdőre voltam, hogy ő volt a ludas a féltve őrzött ajándékom eltűnésében. Ráadásul a születésnapom kis közelgett. Ennyire szörnyű elő szülinapi ajándékot még nem kaptam.

Folytatódott azzal, hogy a kutyám, Jerry egyik reggelre eltűnt. Hiába kerestük, sosem került elő. A tizenegyedik születésnapomra kaptam. Aranyos kutya volt, igazán a szívemhez nőtt. Neil jelenléte enyhítette a fájdalmamat. Nem tudtuk megérteni, hogy tudott volna valaki bemászni hozzánk. Volt még egy gyönyörű cicám is. Házi és a perzsamacska keveréke volt. Féltve őrizte mindenki. Szerencsétlen macska nem tudta mire vélni, mi az a nagy sürgés – forgás körülötte. Féltünk, hogy ő is nyomtalanul eltűnik.

A születésnapom hajnalán, mikor boldogan felkeltem, és felhúztam a redőnyt, és kinéztem, hogy megnézzem a csodás napfelkeltét, de a napfelkelte helyett a macskám nézett vissza rám. Szegény Döncös cicámat karóba húzták, pontosan arra a lándzsára, amelyet ajándékba kaptam, hajdan volt barátnőmtől. Nem vagyok épp gyenge idegzetű, idegrohamot kaptam. Ennél rosszabb születésnapom még nem volt. Neil délután érkezett hozzám. Ott ült az ágyam szélén és a kezével simogatta a hátam. Azzal a kézzel...

Neil és a többiek elmentek, és én ott maradtam magamba zuhanva a szobában. Még az ajándékok is ott hevertek kibontatlanul az íróasztalomon. A falat bámultam, és vártam. Nem tudom mire, de vártam. Tudtam, hogy jönnie kell. Fél percenként lestem az órámat, a percek csigalassúsággal teltek. Nagy nehezen a falióra a konyhában elütötte az éjfélt.

Úgy libbent be a nyitott ablakon keresztül, ahogy a kísértetek című könyvben megvan írva. Jó nevelt kísértethez méltóan csendben várt, míg tudomás szereztem a jelenlétéről és ránéztem. Csípőre tett kézzel, durcás arccal és a halotti pongyolában állt előttem, és idegességében a lábával a padlót verte.

– Nem is tudtam, hogy a kísértetek idegesek is tudnak lenni! Nem olvastam erről, a kézikönyv kísértetek című könyv útmutatásaiban.

Nem szólt semmit, szúrós tekintettel nézett rám. Így telt el tíz perc némaságba burkolva. Felkeltem és eléje álltam.

– Minek jöttél? Ha azért, hogy bámuljál, akkor távozhatsz is. – mutattam az ablak felé. – Vagy esetleg jöttél magyarázatot adni a tetteidért, amit megközelítőleg két hete borzolod az idegeimet? Mire volt jó? Tudd nagyon jól, hogy imádtam a macskám? – folytak a könnyeim. Nem hatotta meg. – Miért tetted? Válaszolj!

– Nem figyeltél rám, mindhiába. Hiába mutattam rá a hibákra, fittyet hányva tovább

Léptél a rossz útra. De úgy látom most sem figyeltél a jelekre. Térj már észhez, kövesd a fényt, lesd szavam. A parkban a sírokban találod az első jelet. Keresd a boszorkány szöget.

Ahogy jött, úgy távozott. Mire észbe kaptam már nem volt a szobámban. Boszorkány szög? Az életben nem hallottam ezt a kifejezést.

11.

Katrin már két hete volt ismételten a kastély fogja. Az ágyon ült, a két kezét az arcába temette, de már sírni sem tudott. Összefolytak számára a napok, nem érdekelte semmi. Szüksége lenne az alvásra, de képtelen rá. Számtalanszor átgondolta a dolgot, ha akkor kitálal a fiú előtt, lehet minden másként alakult volna. Hidegvérrel kellett volna viselkednie. Barbara és a többiek jót akartak neki, de dacolt ellenük.

Az egyetlen kapocs, közte és a külvilág között, maga Asmodeus volt. A fiú napi szintén beállít hozzá, szűkszavúan válaszolt a kérdéseire. Annyi emberiség volt benne, hogy a nagymester tudta nélkül be – becsempészett számára finomabb ételeket.

Bezárásának mások hetének a végén, Asmodeus könyörtelenül kirángatta az ágyból, és egy durva mozdulattal a falhoz vágta a lányt. A hajánál fogva rángatni kezdte. Katrin a fájdalomtól sírni kezdet, majd elájult. Miután magához tért, az ágyban találta magát. Hirtelen felült és megszédült. Körülnézett, ugyanúgy sötét volt bent, mint az elmúlt hetek alatt, mióta visszahozták erre a szörnyű helyre. Asmodeus az ágya mellette aludt egy széken.

Kicsusszant a paplan alól, óvatos létekkel megközelítette a szobája ajtaját. Nem vette észre, hogy a fiú a háta mögé lopózott. A fiú a vállára tette a kezét. Katrin ledermedt. A szíve a torkában dobogott. Nem mert megfordulni.

– Hova,hova ,kisanyám! Azt hitted, alszom, és megtudsz lépni?

Visszarántotta a szobába.

– Vagy azt hitted, megúszod, és nem vonlak felelősségre a tetteidét?

A lány nem válaszolt. Riadt tekintettel nézett Asmodeusra. Hátrálni kezdett, és ráesett az ágyra. Asmodeus szemében a düh tüze lángolt.

– És most, szépen elbeszélgetünk egymással. Elmondod, hogyan tudtál megszökni, és hogyan tudtál volna, egy szemvillanás alatt árulni a szervezetet.

– Mintha nem tudnád! Jobb kérdésed nincs? – undorral nézett a fiúra, majd szembeköpte. Nigel erre egy pofonnal válaszolt. Az arcán égett a tenyerének nyom. – Ha megölsz, sem fogok válaszolni neked. Csak azt nem értem, hogy Barbara és a másik kettő, valamint Mr. Morgan semmit nem vett észre abból, hogy kivel is dolgoznak együtt.

– Ehhez viszont neked nincs közöd! Biztos vagyok benne, hogy tudod, hogy halt meg Anne!

– Valóban? És ha tudom, hogy rájöttem, minként halt meg az egyetlen személy, aki támaszom volt ebben a kócerájban? Mit teszel? Engem is megölsz, mint azokat, akik a temetőben fekszenek?

– Ha jól viselkedsz, talán nem! Még visszajövök, addig gondolkodj el, mit fogsz válaszolni nekem.

Neil bezárta maga után az ajtót. Katrin magába zuhanva egyedül maradt a sötét szobában..

12.

Éjfél körül járt az idő, amikor Katrin felébredt. A szeme kisírt volt és fájt a feje. Valaki járt bent azóta, hogy őt elnyomta az álom, mert az ágya melletti kis asztalon étel volt elhelyezve. Nem nyúlt az ételhez. Amíg aludt, arra az elhatározásra jutott, hogy ismét megszökik.

Felállt, villanyt nem kapcsolt. Tapogatózva haladt előre, térdével neki ment a szoba közepén álló széknek. A keze fémet érintett. Majdnem felkiáltott a meglepetéstől. Mobiltelefont érintett a tenyerével. Nem is volt kétsége afelől, hogy ki hagyta a szobájában. Nem is várt. Itt volt a lehetőség. Most vagy soha.

Hátat fordított a széknek, a szeme alkalmazkodott a sötétséghez és kitudta venni a tárgyak körvonalait. Felmászott az ágyára és egy nagy ugrással, feltornázta magát az ablakpárkányra. Nem kellett nagy erőfeszítés, hogy kinyissa az ablakot. Az eső szakadt, mintha a dézsából öntötték volna. Az eső a szövetségesévé vált. A riadt lelkét némi öröm járta át az eső láttán. Az ereszcsatornán lecsúszott. Mire leért, a tenyerén a bőr cafatokban lógott.

Pillanatra rátekintett a kastélyra. Teljes sötétségben pompázott az egész épület. Kivéve egy szobát, ahol égett a villany. Azazel ezen az éjjelen, még nem hajtotta álomra a fejét. Szemével megkeresett még egy ablakot, ami kissé távolabb volt a másik szobától és az ő szobájától. A szoba sötétségbe borulva állt. Asmodeus vagy nem tartózkodott ott, vagy már mélyen aludt.

Megfordult és a temető irányába futott. Nem mert kockáztatni, hogy a főkapun távozzon. Jól ismerte Azazel észjárását. Képes é őrt állít a bejárathoz. Nem vette észre az árnyékot, ami a nyomába szegődött, ahogy elindult a temető felé. A régi ajtó tárva nyitva állt. Berohant, majd megsüllyedt egy, az eső által áztatott hanton. Lenézett. A hant igen frissnek tűnt. A szíve a torkában dobogott. Reszketett, de nemcsak a félelemtől, hanem az eső áztatta ruháitól is. Bőrig ázott. Nyomban leszállt róla. Körbetekintett, hiába az esőfüggöny, most tűnt fel számára a sírok elhelyezkedése az itt léte óta először. Pedig annak már jó két éve, hogy csatlakozott a csoporthoz. A sírok szabályos Baphomet formát alkottak. Ha lett volna türelme meg is számolta volna, mennyi centiméterre helyezkednek el egymás mellett a hantok. Feleslegesnek tartotta, biztos volt benne, hogy 666 méterrel fekszenek egymás mellett.

Háta mögött ág reccsent. Összerezzent. Körbetekintett, de senkit sem látott. Hideg szél futott végig a lába közt. Nem gondolt semmi rosszra. Megfordult, és a kőkerítés irányába indult. Ismét ág reccsent mögötte. Hátra fordult, de az árnyékot, aki továbbra is követte, mindig nem vette észre. Először úgy hitte, hogy csak a szél süvít a fülében, lágy dallamos hangon. Megmert volna rá esküdni, hogy egy női hang énekel a szélben. Ha a hang tulajdonosát nem is látta, de a hang nagyon is ismerős volt számára. Futni kezdett a sáros talajban megcsúszott és hasra vágódott. A hang ott keringett felette.

– Vigyázz, te lány,

Ha nem vigyázol,

Úgy jársz, mint én.

Menj, menekülj,

így lesz esélyed a

Túléléshez.

Menj, keresd meg Barbarát,

Kérj menedéket, ő majd

Segít.

De ha nem jól lépsz,

Egy kéz a sírból

Utánad nyúl,

És a mélybe húz.

Felpattant és ordítozni kezdett.

– Hagyj engem békén, Anne. Ha szólsz, hozzám mutasd az arcod. És ne fenyegess rímbe szedett versekkel. Majd én azt tudni fogom, mit tegyek. Megörültem. Nem szólhat hozzám, hisz halott. – nyelt egy nagyot. – Halott vagy. Halott, így nem is szólhatsz hozzám.

Szaladni kezdett, nem nézett hátra. A kerítésen hamar átért. Futni kezdett a sötétségbe. Már hajnalodott, mire visszatalált Barbaráékhoz. Akkor vették észre az eltűnését, amikor megnyomta a bejárati csengőt és Barbara kitárta előtte az ajtót.

13.

Asmodeus éjjel egy körül belépett a szobába. Körbenézett a szobába. Nem kapcsolt villanyt, ezért neki ment a széknek, ami még mindig a szoba közepén állt. Felszisszent. Visszabotorkált az ajtóhoz és abban a pillanatban egy hatalmas villám hasította meg az eget és bevilágította az egész szobát. A férfinak villanyt sem kellett kapcsolnia ahhoz, hogy pillanatnyi világosságban felmérje a helyzetet. A lány nem volt a szobában.

Felforgatta a szobát. De a lány valóban nem volt a szobába. Kinézett a nyitva felejtett ablakon. Az esőfüggöny miatt nem látott ki a parkra. Lemászott az ágyról és rohanva elhagyta a szobát és Azazelhez rohant. Vett egy mély levegőt és bekopogott. Mire leért, leverte a víz. Halk igen hallatán belépett. Meghajolt a mester előtt. Azazel ránézett, majd hellyel kínálta.

– Idegesnek látszol, fiam. Történt valami?

– Történt! Katrin...... Katrin újfent lelépett!

Azazel felugrott és felborította a széket.

– Hogy történhetett?

– Nem tudom. Igaz elborult az agyam, kiakartam szedni belőle, hogy tudott meglépni, és hogy volt képes elárulni a szervezetet. Attól is féltem, hogy elárulja ki is vagyok valójában. Eldurrant az agyam és megütöttem.

– Biztosra veszem, hogy téged nem árult el. Nem úgy beszéltek veled a barátaid, mint akik jól ismerik a féltve őrzött titkodat. Nem. Az pedig, hogy ismét megtudott szökni a te hibád. Rád volt bízva. Biztos, hogy megszökött? Nem lehet, hogy itt van valahol a kastélyban?

– Igazán sajnálom, uram, hogy ez történt. De nincs a kastélyban vagy a parkban. Véleményem szerint. Az őrök már biztosan jelezték volna, sőt már el is fogták volna a lányt. Mit tehetnék?

– Nem tudod? Pedig pofon egyszerű a válasz. Visszamész dolgozni és a nyomukban jársz majd. Természetesen minden napszámot fogsz adni nekem.

– Előbb utóbb lefogok bukni. Ha nem, akkor viszont Anne fog a kezükre juttatni.

Azazel rosszalló pillantással nézett a férfire.

– Még mindig elhiszed azt, amit a lány állít? Miszerint Anne megjelenik előtte? Ugyan már drága fiam. Aki meghalt egyszer, többet már nem tud visszatérni ide közénk. Anne, már a mesterünk mellett van. Hisz oda is való, a pokolba. A jutalom nem marad el. Ő megsegít téged az utadon.

Asmodeus meghajolt a mester előtt, majd távozott. A szakadó eső ellenére útnak indult. Ideges volt, hogy ismét elrontott valamit, amit nem kellett volna. Nincs több hibázni valója. Ha még egy hibát vét, ő is a kastély temetőjében végzi 666 méterrel a bejárattól.

14.

Vártunk. A percek lassan teltek Az ablakban álltunk és kifelé néztünk. A hívás óta több mint két és fél óra telt el, de Katrin még nem érkezett meg. További egy óra eltelte után egy árnyékot pillantottunk meg a villanyoszlop alatt. Az árnyék idegesen topogott a fényben és körbe – körbe tekintett. Az árnyék átrohant a házhoz, és idegesen nyomta a csengőt. Lerohantam a lépcsőn, kinyitottam az ajtót és berántottam az idegességtől kezeit tördelő Katrint. A kezét fogva és szó nélkül magam után húzva betessékeltem a szobámba. Nem nézett rá a két fiúra. Észre sem vette őket. Zokogva borult a számítógép asztalra. Nemcsak az idegtől remegett, hanem átázott az idejövetel alatt. Nem szóltunk hozzá. Vártunk. Vártunk arra, hogy kissé megnyugodjon. Jó negyedóra eltelte után felnézett.

– Ne haragudj rám, Barbara, hogy így rád telefonáltam és betörök ide az éjszaka közepén. – Hangja monoton volt, tekintete üveges. Nem szóltunk semmit, csak néztünk rá.

Miután a lány magához tért, első pillanatban nem tudta hol van. Kábán nézett körbe, amikor a vállának rázása vált erősebbé, tér magához. – Mi történt? Hol vagyok? – Nézett körbe riadtan.

– Nálam, Katrin! Közel egy órája érkeztél hozzánk, telefonáltál, hogy idefogsz jönni. Csak pár mondatot mondtál, majd hirtelen letargikus állapotba estél, és nem szóltál semmit.

– Valóban? Meglehet! Barbara? Lefürödhetek? Utána mindent elmondok.

Egy törülközött nyomtam a kezébe, majd megmutattam a fürdőszobát. Míg vissza nem tér közénk, nem szóltunk egymáshoz, csak ültünk némán egymás mellett. Míg Katrin visszatérésére vártunk, megszólalt a telefonom. Követelőzve rezgett és szólt. Lassan és unottan nyúltam érte. A szám ismeretlen volt, de belese szóltam a hang azonnal megszólalt a másik végen.

– Barbara Robson! – a vonal másik végén szuszogás hallatszott, suttogta elnyúló hangon egy mondatott mondott a vonal másik végén egy férfi: – Meg kell halnod, Barbara Robson. – majd búgás hallatszott. Mire válaszolni tudtam volna, a hívó fél letette a telefont. Testvérem és Peter kíváncsian néztek rám. Éreztem, hogy az arcom verejtékben fürdött. Szólni nem tudtam, mert épp akkor lépet be Katrin a szobába. Sápadt arcomra, erőltetett mosolyt varázsoltam.

– Köszi, Barbara! Most már sokkal jobban érzem magam. Hideg zuhany jót tesz a szervezetnek. Nekem legalábbis mindig jót tesz. Két hete alig fürödtem.

– Megjegyzem! – hangom ideges és egy kissé gúnyos volt. Egyikük sem vette észre. – Ülj le és mesélj! Mi történt, miután kirohantál innen?

Katrin majdnem elsírta magát.

– Itt ültem az utca elején, az utcát jelző táblán. Minden olyan hirtelen történt. Épphogy összeszedtem magam, visszaakartam jönni Megállt mellettem az autó és a másik pillanatban már a kastélyban ébredtem.

– Aha! Megláttad Nigelt és abban a pillanatban leléceltél. Mindenkink abban a pillanatban úgy tűnt, mintha ti ketten igenis jól ismeritek egymást. Hogy került hozzád a telefonja?

Katrin felugrott.

– Honnan kellene ismernem? Sehonnan! Itt találkoztam vele először. Telefont pedig menekülés közben találtam. Lényegtelen az előzmény, lényeg az, hogy amikor magamhoz tértem a szobámban nem volt senki. Felmásztam az ágyra és onnan az ereszcsatornán át a temetői részig. Ezt ti is tudjátok. – bólintottunk. Hogy ne emlékeznénk a látogatásunkra és a szökésünkre. – Évek óta ott tartózkodtam és részt vettem a temetőben több misén is, és most tűnt fel a sírok elhelyezkedése. – felkaptuk a fejünket. – Mind egyformán helyezkedik el: 666 méterrel egymástól, ötágú csillagformában elásva. Friss hantok is vannak. Az egyikbe majdnem belesüllyedtem. Az eső miatt meglazult a föld. De... a menekülés közben történt valami, Barbara. Valami, amiben én sem hittem soha, annak ellenére, hogy sátánista szekta tagja voltam. Sosem hittem abban, hogy egy szellem megfenyegessen engem és hozzád irányítson, hogy életben maradjak.

Kíváncsian néztem rá a lányra. Elsőre úgy tűnt számomra, hogy félre értettem, amit a lány mondott. Akcentussal beszélte az angolt. A mondat, amit kiejtett a száján, el is felejtette velem azt, hogy hogyan került hozzá Neil telefonja. A testemen borzongás futott végig.

– Hogy?

– Mondom, ötágú...

– Nem,nem! Mit mondtál a végén?

– Amikor a temetői részben voltam, valaki szólt hozzám. Egy rímbe szedett verssel. Mindenhol hallottam a hangját, mintha hangszóróból szólt volna. Ott keringett körülöttem. Nem láttam, csak hallottam. Ő volt az. Anne. – Katrin elmondta a verset.

Felugrottam a székről, dühösen néztem rá. Pedig nagyon jól tudtam miről beszélt. Anne már másokat sem hagy békén, hogy engem megőrjítsen. A két fiú rideg tekintettel nézet ránk, ennek ellenére a bátyám arcán vigyor jelent meg. Feltudtam volna pofozni érte.

Peter gúnyos tekintettel elfordult tőlünk és az ablak felé fordul, majd percekkel később kiabálni kezdett. Odarohantunk az ablakhoz és kinéztünk rajta, mi az, ami ennyire megrémítette. Egymásra néztünk. Nem hittünk a látottaknak.

15.

A fekete autó úgy siklott a hajnalodó utcán, mint egy kígyó a sivatagban. Megálltak kissé arrébb az utcától, a három fekete kabátban és kalapban lévő férfik megálltak a ház előtt, és rátekintettek.

Neil ezekben a pillanatokban érkezett meg. Leállította nem messze a másik autótól a sajátját. Kiszállt, és elhaladt a másik jármú mellett. Megállt és hátra pillantott. Hajnalodó tájban ismerősnek tűnt. Megvonta a vállát és futni kezdett az ömlő esőben a ház irányába. A nagy sietségben nem vette észre a lámpánál álló férfiakat és majdnem nekik ütközött volna, ha a háta mögött egy elhaladó autó nem dudál rá. Elbújt egy fa mögül és onnan leste a három társát, Nem tudta hova tenni társai megjelenést, pláne nem azt, hogyan kerültek ilyen hamar ide, és mit keresnek vajon itt? Pedig be kell jutnia a házba, akármi is történjen. Összehúzta magán a kabátot, jobban a fejébe húzta a kalapot és lehajtott fejel elindult a bejárati ajtóhoz. Nem nézet a társaira, a tócsákat bámulta.

A három férfi észrevette a közeledő férfit. Ránéztek, majd levették róla tekintetüket. Nem ismerték fel őt. Neil megnyomta a csengőt.

Ott fent összerezzentek. Meglátták az érkezőt. Katrin amint meglátta az érkezőt hisztizni kezdett.

16.

Elléptek az ablaktól. Katrin könnyes arccal és könyörgő tekintettel nézet rájuk. A csengő újból

– Kérlek! Könyörögve kérlek titeket, bújtassatok el!

– Ugyan, Katrin! Mi történt? Mi a baj?

- Bújtass el,csak ennyit kérek!

Bár Barbarának nem fűlött rá a foga, megfogta a kezét a lánynak, és maga után húzta. Beterelte a bátyja szobájába, ráültette az ágyára. Kezével jelezte, maradjon csendben és addig ne jöjjön ki, míg Neil el nem megy.

Leszaladt a lépcsőn. Vett egy mély levegőt és kinyitotta a fiú előtt az ajtót. Neil felemelte a fejét. Barbara egy pillanatra megrémült, ahogy belenézett a szemébe. Neil szemeiből a gyűlölet és megvetés sugárzott. Becsörtetett a lány után, nem is köszönt neki, mint aki otthon van, egyenesen a lány szobájába futott. Berontott. Meglepetésére a két fiúval találta szembe magával. Barbara félrelökve, bevonult a szobájába.

– Mégis? Ezt most mégis, hogy képzeled? Beállítasz az éjszaka közepén? És ha aludtam volna?

Neil nem válaszolt neki.

– Hol van?

– Ki?

– Ne játszd az éretlent! Katrin! Róla kérdezek!

Neil megragadta a lányt és rázni kezdte. A két fiú rávetette magát Neilre. Alig tudták leszedni a lányról. Katrin a szomszédszobából mindent jól hallott. Nagy nehezen tudta visszatartani magát, hogy kijöjjön a szobából és átmenjen a mellette lévőbe, és behúzzon egyet Neilnek. Peter a gallérjánál megfogta a kabátot és kifelé ráncigálta Neilit és végig ordította a házat.

– Ha még egyszer rá mersz támadni a testvéremre, és idetolod a képed vagy a rendőrségre, nem állok jót magamért. Takarodj innen! Ezek után azon sem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy azok közé tartozol. takarodj innen.

Neilt kilökte a szakadó esőbe. A társai most vették észre, hogy ő volt az a férfi, ki belépett a házba. Neil megfordult, de elmenekülni ár nem tudott, és később sem tudott Azazelnek választ adni a tetteire.

Nem is látták sem őt, sem pedig az ördögöket egészen Karácsonyig. Anne is hallgatott, egészen Szentestéig.

17.

Hónapokkal Anne halálát követően és Neil távozása után, békében és nyugalommal teltek a napok. Barbara is visszatért a munkába. Katrin tovább élvezte Mr. Morgan védelmét.

De Karácsony estéjén minden megváltozott. A Karácsonyfa már feldíszítve pompázott, minden vendég megérkezett, és a vacsorához terítettek, amikor történt valami. Barbara telefonja megszólalt. Kíváncsian tekintett a kijelzőre, ugyan ki az, aki ilyenkor zavarni meri. Meglátta a számot. A telefon majdnem kiesett a kezéből. Az arcára kiült a meglepettség.

– Mi van kislányom?

Nem válaszolt az anyjának. Felvette. A hang mélyről jött, eltorzult volt.

– Segíts, Barbara, segíts!

Hirtelen bontotta a vonalat.

- A telefon! Én nem értem az egészet! Olyan mintha mélyről, nagyon mélyről jött volna a hívás, de az biztos, hogy női hang! De a felét nem értem. Olyan mintha segítséget kérne, csak a zajok, olyan furcsák. Anne! Ez Anne! Higgyétek el! Miért nem hiszitek el?

Testvére rámordult.

- Jajj húgocskám! Neked, mint pszichológusnak tudnia kellene, hogy ezek a dolgok nem léteznek, hogy ezek csak egy bomlott elméjű agyszüleményei az ilyen dolgok. Te dolgozol ilyen fazonokkal, akik állítása szerint egy hang hatására cselekedtek, hogy megszólalt a fejükben egy bizonyos hang, és arra késztette őket, hogy öljenek. Anne meghalt, és ahova ő került, onnan nincs visszaút. Honnan tudna telefonálni? Onnan? Ugyan már. Téves volt a hívás. Pont Karácsonykor kelljen veled, ez miatt összevesznem. Azt hittem, már elfelejtetted.

– De hát ő hívott! Arra kért segítsek neki! Miért nem hisztek nekem?

– Nem hívott, mert nem hívhatott! Értsd már meg!

– De igen ő volt, hidd már el!

– Hagyjátok már abba! Karácsony van! Ezerszer megbeszéltük már, hogy nem tudod feldolgozni a halálát, és ezért képzelődsz!

– Jó anya! Akkor nem ő hívott, és kész!

Mr. Morgan és Katrin a fejüket kapkodták, hol az egyikőjükre néztek, hol a másikukra. Barbarát nem hagyta nyugodni a dolog Egy szó nélkül felállt és kíváncsi tekintetek kísérelve felrohant a szobájába. lerogyott az ágyára és remegő kézzel nézte meg a fogadott hívások listáját. Víz csurgott a hátán, a szeme vibrált a kijelzőn látottakon. Magában motyogott:

– Anne! Ez Anne telefonszáma, ez volt az ő száma. Egykor. De ha meghalt, hisz meghalt, ott voltam a temetésén. A helyszínelésnél is ott voltam. Láttam. Halott volt. Halott volt. Akkor hogyan tudna hívni? Fel kell hívnom Petert. Nincs mese. Kiakad, akkor kiakad. Legfeljebb holnap nem jön el.

Tárcsázta a fiú számát. Peter hangja vidáman csengett a vonal másik oldalán, ahogy meghallotta Barbara hangját.

– Barbara! Nem tudod kivárni a holnapot?

Nem válaszolt neki, hanem a mondat közepébe vágott.

– Idefigyel Peter! Anneről van szó!

Peter nyelt egy nagyot. Két hónap óta a nyugalmas napjait élte Anne nélkül, és most ismét kezdődik Barbara agymenése.

– Már megint kezded? Csak azt ne mondd, hogy megjelent neked?

– Most nem! Máshogy próbálta felvenni velem a kapcsolatot! Telefonált, és segítséget kért. Hidd el ő volt! – hangja könyörgő, de egyben reménykedő is, hogy most talán egyszer Peter megérti őt. Tévedett.

– Édes istenem, mit tegyünk még veled, hogy az egyszer megértsd! Anne meghalt, ő nem tudd visszajönni és hívni sem tud! Szép Karácsony estét okoztál nekem. Ennél szebb ajándékot nem is vártam tőled!

– Miért nem hiszel nekem? Miért nem hisztek nekem? – Peter nem válaszolt. - Hallgass csak nyugodtan, akkor is ő volt az. Megnéztem a híváslistán. Semmi kétségem felőle, hogy valaha élt legjobb barátnőm hívott engem és a segítségemet kérte.

– Az ég szerelmére, Barbara! Gondolkodj már egy kicsit! Mondanám, hogy Neil és barátai szórakoznak veled, velünk. Mert mint akkor mondtam és a testvéred is mondott, semmi kétségünk, hogy drága volt kollégánk az pajtásuk. Bár, az utóbbi időkben őket sem láttam.

– Mondjuk, ebben igazad van! Bár én akkor nem hittem nektek. De Katrin viselkedésének sok köze lehetett és van is a mai napig Neilhez. De én akkor sem tudom hozzájuk kötni.

– Eltudnám képzelni! Most már sok minden egybevág, ami eddig homályos volt. Én azon sem lepődnék meg, ha Anne halálhoz köze lenne drága barátunknak! Visszatérve rád és a hívásodra. Nyugodj meg, ne gondolj rá. Felejtsd el. Karácsony van.

– Nem tudok, nem rá gondolni! Itt hallom a fejemben a hangot, amely könyörög, egészen mélyről.

– Holnap találkozunk, s megnézem neked a telefonodat, hogy ki hívott. Békés estét.

Letette a telefont. Barbara percekig nézte az elnémult készüléket. Gondolkodott. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy egykoron élt barátnője valamire ráakarja vezetni őket. Valamire, aminek köze lehet vagy van a halálához. Esetleg, a halála előtt eldughatott valamilyen papírokat, amik esetleg kapcsolódnak a szektához. Ez lesz a titok nyitja. Azért maradt a mi síkunkon, mert elmaradt ügye van itt a mi síkunkon. Nem tud addig nyugodni és visszatérni oda, ahova ő már dolgozik, míg meg nem oldódik a dolog. Egy név járt az eszébe, amit Anne folyton emlegetett számára az elején. Egy temető nevét. Hát persze! Highgate! Hiszen az egy olyan titokzatos egy hely.

Ránézett a laptopra és megnyitotta a levelezéseit. Döbbenten bámulta az előtte megjelenő egy szem üzenetre. 

18.

Ideges voltam. A telefonbeszélgetés után, fel – alá mászkáltam a szobámban. Leültem a laptop elé és megnyitottam a levelezéseimet. Csak egy pillanatra nem figyeltem, és mikor visszafordultam a gép elé és ránéztem a képernyőre, a süteményt amelyt közben rágcsáltam félrenyeltem. A képernyőről egy nagyon is ismerős címről érkezett üzenettel nézetem farkasszemet. Remegő kézzel nyitottam meg az üzenetet.

Segíts, nekem Barbara kérlek! A titok nyitja a Highgate temető. Vigyázz, vigyázzatok, ezek mindenre képesek. Boldog karácsonyi Ünnepeket Kívánok. Anyunak is, add, át kérlek.

Felálltam és kikiabáltam az ajtón. A hangom az érzelmektől volt tele. A könnyeimet nyeldestem.

– Anya, apa, Peter! Azonnal gyertek a szobámba, ezt látnotok kell.

Az ajtót kinyitottam előttük. Megtorpantak az ajtóm előtt és kíváncsian néztek rám. Testvérem volt az, aki először megszólalt.

– Mi van? Mi történt?

Megfordultam, lassú cammogó lépekkel megindultam előttük. Kérdő tekintetek kíséretében követtek. Leültem a székre, felvettem a laptopot és feléjük fordítottam. Belebámultak a monitorba.

– Ma jött! Nekem nem mondjátok, hogy nincs odaát. Most már hisztek nekem?

– Nem lehet! Képtelenség. – mondták egyszerre. – Te csináltad?

– Nem én küldtem magamnak, higgyétek el! Ő volt, ő küldte! Higgyétek már el?

Mr. Morgan és Katrin ekkor lépett be a szobámba. Mr. Morgan hangja hideg volt.

– Higgyetek neki! Hinnetek kell! Visszajár közén, mert dolga van még ideát. Addig nem vissza az övéi közé, míg a dolgát el nem végzi.

Döbbenten néztek rá.

– Na, de, Mr. Morgan?

– Ne erőltesse, Mr. Morgan! Úgysem fognak magának hinni! Nekem sem hisznek sosem! Szent meggyőződésük, hogy meghalunk és annyi. Most már én elhiszem azt, hogy van élet a halál után.

– Ezt most fejezzük be, lányom! Akkor sem hiszem el, mert nem tudom felfogni ezt az egészet!

– Jaj, anya, hagyjál már! Nincs kedvem Karácsony estéjén megbeszélni veled a túlvilág kérdését.

Anyja nem válaszolt. Belebámult a kísértett által küldött, túlvilági üzenetbe.

– Highgate temető? Olyan kísérteties az a hely.

– Neked melyik temető nem az anya! – rájuk nézett. Rátámaszkodott a szék karfájára. – Én nem akartam nektek mondani, de egyszer, már nem emlékszem, egy éjjel, Anne ott állt az ágyamnál és engem nézett. Nem értettem kristálytisztán, mint mondd, de most már igen. Ezt a temetőt említette.

Mintha meg sem hallotta volna szavaimat, tovább folytatta.

– Hol is van ez a temető?- kérdezte anyu

– Hampstead része. Vagy az melletti! Ebben nem vagyok biztos. Aztán rá nézett a testvérére, aki elég halkan mondta ki a szavakat, úgy olvasta le a szájáról: – mibe keveredtünk? –Erre én sem tudtam a választ, csak a fejemet ráztam, és a vállamat vonogattam. Mellém lépett és a fülembe súgta a kérdését.

– Ugye nem gondolod komolyan, hogy szólsz anyjának?

– De. Pedig ezt fogom tenni.

Így is tettem. Kivonultam a szobámból, le a konyhába. Csak azt nem tudtam, hogyan adjma elő Mr. Strong számára, hogy a lánya a másvilágról Karácsonyi üdvözletét küldi.

19 .

A kagylót szorongattam a kezemben. Filóztam. Mindenki ott állt a hátam mögött és a pillanatra vártak, hogy végre tárcsázzak. Anyu fogta magát és beütötte a számot helyettem. Mire észbe kaptam, már búgott vonal és a másik pillanatban már meghallotta Mrs. Strong elkeseredett hangját.

– Strong lakás- mondta.

– Mrs. Strong! Itt Barbara Robson.

– Ó! Barbara! De jó hallani a hangodat!

Nyeltem egy nagyot és köhintés közepette kinyögtem, ami miatt hívtam.

– Azért telefonálok, hogy a szüleim és a bátyjám nevében is Békés Ünnepeket kívánjak.

– Ó! Nagyon köszönöm!

– Nincs kedve esetleg átjönni hozzánk, mondjuk holnap? Ne legyen egyedül?

– Köszönöm Barbara! Át fogok menni!

– Mrs. Strong! Lenne itt még valami. – nyögtem egy nagyot. ­ ­­– Csak az a baj, hogy nem tudom, hogy mondjam el, mert számunkra is még hihetetlen. Tudja, nem akartam magának megmondani, de nagyon sokat álmodom Anne-nel. És tudnia kell azt is, hogy én eddig nem igazán hiszek a szellemekben, meg miegymásban. De ma történt ismét egy különös dolog velem. Én nem akarom megijeszteni, attól tartok, ha elmondom magának, ezek után lehet szóba sem áll velem majd többé. De tudnia kell, hogy ma kaptam üzenetet Anne-től, és arra kért adjam át önnek Karácsonyi üdvözletét.

Csend, csend és csend a vonal túlsó végén.

– Mrs. Strong, kérem?

– Itt vagyok, csak egyszerűen nem tudom felfogni a hallottakat. Az én kislányom meghalt, öngyilkos lett, ahova került, ott csak a csend van már. Alussza örök álmát.

– Higgye el, mi sem akartuk elhinni. De tudnia kell még valamit. Hogy ma nem csak e-mailt kaptam tőle, hanem fel is hívott, segítséget kért tőlem. Jöjjön, át holnap kérem.

– Át megyek- és letette a telefont.

És én hosszú percekig bámultam a kagylót és hallgattam a búgást. Gondolatok kavarogtak a fejembe. Biztos voltam benne, hogy Mrs. Strong ebben a pillanatban elmebetegnek tekint, ki a mai napig nem volt képes felfogni barátnője halálát, és azóta is hallucinál. Csavargatni kezdtem a hajam végét, ami nálam az idegesség legyűrését jelentette. Így nyugtatom magam. A töprengésemből anyu zökkentett ki.

- Mit mondott? – kérdezte anyu.

– Azt, hogy holnap átjön.

– És az e-mailre, és a telefonhívásra?

– Semmit! Illetve annyit, hogy Anne meghalt, és ahol ő van, ott csak a csend található.

– Hát ott valóban csend van. Halotti csend. Más nem is lehet egy temetőben. – mondta ki bölcsen a bátyám.

Nem is sejtettük mi vár ránk holnap. Mindenki korán ágyba került. A Karácsonyi hangulatomat és az estémet, de nemcsak az enyémet, hanem a többiekét is elrontotta Anne. Alig várom, hogy végre eljöjjön ez a nap. Miután beléptünk az Adventi időszakba, minden megváltozik. És most minden megváltozott percek leforgása alatt. Jobb lett volna, ha befogom a számat. 

20.

Nagyon nehezen aludtam el, többször is megnéztem az e-mailjeimet, a közelemben tartottam a telefonomat, de újabb jelenségre úgy látszik már nem kellett számolnom. Éjszaka felriadtam többször is, mindig arra a pontra bámultam, ahol meg szokott jelenni, de semmi. Elaludtam. Elég hamar beköszöntött a reggel, és kialvatlanul ébredtem. Lebotorkáltam a lépcsőn, anyu már a konyhában tüsténkedett. Alig huppantam rá a székre, mikor megszólalt a bejárati csengő. Ránéztem az órára. 7:30 – at mutatott. Összerezzentem a hangjára. Elevenen élt még bennem a hónapokkal ezelőtti éjszaka emléke. Neilt azóta sem láttuk, hogy Peter kidobta innen. Végig néztem magamon. Pizsamában és köntösben volt, elmondhatom akárki is jött hozzánk, nem fogom szalonképesen fogadni. Az ajtóhoz tántorgottam és kinyitottam. Első meglepetésként Mrs. Strong állt, a második meglepetés azután ért, ahogy belibbent mellettem. Háta mögött Peter King állt széles mosollyal az arcán. El is feledkeztem Mrs. Strongról, én csak Petert néztem. A szívemet melegség járta át, a lábam remegett, ahogy hozzámért. Becsuktam az ajtót.

– Ebédre vártunk!

– Annyira felcsigázta a kíváncsiságomat a tegnap esti telefonod, é úgy döntöttem sokkal előbb eljövök és megbeszéljük az állítólagos üzenetedet.

– Ó! Azóta új fejlemények vannak. Nem sokkal azután, hogy beszéltünk, e-mailt is küldött nekem. Képzeld. Boldog Karácsonyt kívánt Mrs. Strongnak és megemlítette azt a titoktatos temetőt.

Peter megrúgta a bokám, és az állával az asztal felé bökött. Odanéztem. Az asztalán Mrs. Strong nézett ránk kisírt szemekkel. El is felejtettem barátnőm édesanyját.

– Ó! Mrs. Strong, elnézését! El is feledkeztem magáról! Amint látom, anyu a szárnyai alá vette. – Mrs. Strong előtt kávé gőzölgött. – Én... el is felejtettem, hogy ma idejön.

– Ne haragudj Barbara, hogy ilyen korán rátok török, de az az igazság, hogy alig tudtam aludni az éjjel. Állandóan az járt a fejemben, amiket mondtál. Mindig nem tudom elhinni.

– Mi sem. Illetve csak én és Mr. Morgan hiszünk benne. A többiek nem hisznek nekem. – Szúrós tekintettel néztem rájuk. Lehajtott fejjel nézték az abroszt. – Bár azóta más valakinek is megjelent, olyan valakinek, aki szintén nem hitt a szellemek létezésében. Bár ennek több hónapja. Azóta eltelt időben Anne most jelentkezett újra.

Egymásra néztünk, de egyikünk nem szólt semmit. Kis idő eltelte után felálltam.

– Lehozom a gépem.

Senki nem szólt semmit.

A lépcsőn siettem fel, de a szobámig már nem jutottam. Megtorpantam és a szobám előtt álló jelenségre néztem. Gyönyörű volt. Gyönyörűbb, mint életében volt. Úgy látszik, a túlvilágon is adnak az öltözködésnek. Gyönyörű fehér ruhában állt elöltem, haja lófarokban összefogva, arca kisimult. Csak a szeme volt szomorú. Csupán egy valami hiányzott a fényességéből. Glória a feje körül. Igyekeztem türtőztetni magam, úgy tettem mintha ott sem lett volna. Az ajtófélfának támaszkodtam, becsuktam a szemem, és mire kinyitottam a jelenség eltűnt. Berontottam a szobámba, bekapcsoltam a gépet, beléptem a levelezésbe és nem akartam hinni a szememnek. A tegnapi e-mail, amit Anne küldött, nem volt sehol. Felkaptam a gépet, és lerohantam a konyhában. A helyzet odalent nem változott semmit. Ugyanúgy az asztalt bámulták, amíg odafent jártam. Mrs. Strong előtt ugyanúgy állt a kávéscsésze, ahogy anyu odatette. Bátyjám rám nézett és kérdezett.

– Történt valami?

Erre felkapták a fejüket és néztek engem. Leültem, beléptem a levelezéseimbe, és megmutattam nekik az e-mailjeimet. Ami még tegnap ott volt és látták, ma már nincs ott. Hápogtak, kivéve Anne édesanyját.

– Eltűnt! És nem én voltam. Eszem ágában sem lett volna kitörölni, és nézzétek nincs meg. Igaz?

– Tudjuk, hogy volt egy üzenet Annetől, olvastuk! Most nincs! Azt ne mondd, hogy az éjszaka közepén Anne újból megjelent, belépett a postafiókodba, és kitörölte az általa küldött üzenetet? – kiabált Peter.

Anyu és Mrs. Strong csitítani próbálta, bár neki nehezére sikeredett. Legszívesebben lekevertem volna bátyámnak egy nagyot, de a vendégekre való tekintettel visszafogtam magam.

– Fejezzétek be! Legalább Anne édesanyjára legyetek tekintettel!

– De ha egyszer nem hisztek nekem? Sosem hisztek nekem!

Ránéztem Mrs. Strongra és elmondtam neki a fejleményeket. Míg beszéltem, nem vágott a szavamba.

– Szépen, lassan és boldogan készültünk tegnap az estére. Mielőtt még telefonáltam volna önnek,történt valami,valami amiről ön sem tud. Jóval azelőtt, még hogy megkaptam volna a lányától az üzenetet, megszólalt a telefonom. Ő hívott. Mélyről jött a hívás, alig ismertem rá a hangjára. Könyörgött, hogy mentsem meg. Majd ezek után kaptam egy e-mailt Annetől. Amiben hivatkozik a Highgate temetőre, és Boldog Ünnepeket kívánt magának. Ezt akartam megmutatni, de nem tudom, mert eltűnt. Valaki kitörölte, de nem én voltam.

Mrs. Strong felkapta a fejét.

– A Highgate temető? – kérdezte Mrs. Strong. De hiszen, soha életében nem járt ott. Mindig is irtózott az ilyen helyektől.

– Pedig ezt a nevet említette, többször is.

Láttam bátyám fürkésző tekintetét. Biztosra vettem, hogy látszik rajtam, hogy valami történt velem. Odajött és kérdezett.

– Történt még valami? Igaz?

– Történt. Csak Mrs. Strong előtt nem akartam mondani, mert biztos vagyok benne hogy nem hisz nekem, mint ahogy ti sem hittetek nekem. Eddig.

– Mi történt, nyögd már ki végre!

– Ahogy igyekeztem fel a gépemért, megtorpantam a szobám előtt. Nem tudtam bemenni, mert valaki az utamat állta. Igazi égi jelenség volt, és gyönyörű, gyönyörűbb, mint életében volt. Ott állt az ajtóban, becsuktam a szemem és mire kinyitottam a jelenség szertefoszlott.

Ahogy gondoltam, Mrs. Strong az asztalra borult, és zokogott.

– Na, ezért nem akartam elmondani.

Aztán nálam is eltört a mécses. Próbáltak vigasztalni, még Mrs. Strong is.

– Nem hittem, soha nem hittem a szellemvilágban, miért engem szúrt ki magának? Ki vagyok tőle készülve teljesen. Ez megy a halála óta. Kikészülök tőle idegileg. Ne haragudjon Mrs. Strong, hogy ezt mondom.

Rám nézett, könnyektől áztatott arcát törölgette zsebkendőjével. Szipogott és értetlenül nézett rám, majd a többiekre. Ők nem szóltak, én viszont könnyedén válaszoltam neki.

– Hogy mondod? Anne már többször megjelent előtted?

- Halála óta folyamatosan. Én nem akartam elmondani, de most már elegem van belőle. Miért csak én látom őt? Amikor augusztusban először megjelent kint a kertünkben, akkor is csak én láttam. Anyu is ott volt, és semmit nem látott, csak én. Hívott! Azt mondta, magával visz a halálba. Aztán elkezdett traktálni, ezzel az istenverte temetővel. Éjjel, nappal, hol itthon, hol a munkahelyemen.

És ahogy az utolsó szavakat is elmondtam, megszólalt a telefonom. Nem kellett odanéznem, tudtam én a nélkül is, ki telefonál. Anne édesanyja csak sikított és csak sikított. Remegő kézzel nyúltam a telefon után, felvettem és kihangosítottam. Ugyan az a mélyről jövő hang, mint tegnap. Halk volt ugyan, de így is hallottuk.

– Segí...ts Barbara, Segíts. A Highgate... temető... papírok... keresd meg..... ség... át... Aza.... vele..ázz.. ssi ... neve... a vonal megszakadt.

Mindenki egymást nézte, még Anne, vagyis Mrs. Strong is elfelejtett tovább sírni. Tátott szájjal bámulta a telefont. Azt hittem lefordul a székről. Arca meglepett volt és zihálva vette a levegőt. Két nyögés közepette mondta.

– Anne! Ez a kislányom volt. Megismerem a hangját! Mit akart mondani? Olyan volt a hangja, mintha egy kriptából jött volna. Segítséget kért, tőled! Valami papírokat említett?

– Azt! Tudnám, mit akar jelenteni. Szerintem valakire figyelmeztetni akart! De kire? – tettem fel a költői kérdést. Olyan ismerős volt az eleje..

Aztán hirtelen a homlokomra csaptam. Hát persze, én milyen hülye vagyok. A főördög.

– Azazel!- mondtam ki hangosan. – Hát persze.

– Az ki?- kérdezték egyszerre.

Mi csak hallgattunk. Az asztalt bámultuk. Ők nem tudtak semmit a hónapokkal ezelőtti kirándulásunkról, azt sem tudták, hogy Neil itt járt két hónappal ezelőtt és ki lett dobva innen és azt sem, hogy azóta dolgozni sem jár be. Felnéztem. Majdnem felkiáltottam. Mrs. Strong háta mögött egyetlen leánya állt. Felemelte bal kezét és a kijárati ajtó felé mutatott. És két szót mondott: A temető és egy Amanda nevű nő nevét emlegette. El is feledkeztem mindenről és hangosan kérdeztem rá a nőre.

– Ki az az Amanda?

Csodálkozva rám néztek. Peter és a bátyám követték tekintetükkel a mozdulatomat, majd Mrs. Strong feleszmélt a kábulatból és a lányát kezdte el szólongatni. De Anne fittyet hányt az anyjára. Ő csak velem kommunikált.

– Ki az az Amanda?- kérdeztem tőle újra.

– Halottlátó! Médium. Segíteni fog. Azazel! Nagyon vigyázzatok vele.

A jelenség szertefoszlott.

– Na, jó kis ünnepek. - Mondta ki hangosan a bátyjám. – Bocs! Ki az az Amanda?

– Azt mondta, médium.

– Halottlátó? – kérdezte anyu.

– Elméletileg az!

– Nem mondta, hogy hol található?

– Nem!

– Sosem hittem az ilyen dolgokban. Egyszer régen néztem valahol hasonló műsort a TV-ben. Ki is nevettem a nőt. Valami híresebb jós volt, vagy lehet médium. Akkor azt mondtam rá, sarlatán! – kissé megkönnyebbült hangon szólt Mrs. Strong. – Én sem hittem sosem ezekben a dolgokban. Remélem, egyszer nekem is megjelenik a lányom. Ha még egyszer, egy pillanatra láthatnám. Ki lehet az az Azazel?

– Az utolsó felvonásnál úgyis megjelenik! Jobb, ha nem tudja, ki is ő valójában!

– Mondtál valamit?

– Semmit. – Mondtam kissé zavarodottan.

Peter váratlanul szólalt meg.

– Vége lesz az Ünnepeknek, megkeressük ezt az Amandát.

– Az jó lesz! Legalább megmondja, mit akar tőlem Anne, és miért állandóan csak előttem jelenik meg.

Havazni kezdett. A sűrű hóesésben három férfi jelent meg a túloldalon. Egyikük kezében csomagot tartott. Körbetekintett, majd a házhoz sietett. Letette az ajtó elé a csomagot és bekopogott. Mire Barbara kinyitotta az ajtót,ők már eltűntek a havazás közepén.

21.

A kopogásra felrezzentünk. Felálltam és az ajtóhoz siettem. Feltéptem az ajtót és kitekintettem a hóesésbe. Nem láttam semmit, kijjebb léptem és megbotlottam valamiben. Térdre estem, egyenesen rá arra, amiben megbotlottam. Hallottam, hogy apu kiabál, hogy jöjjek már be, mert kiengedem azt a csöpp meleget, ami bemelegíti a konyhát. felálltam, levertem a havat és felvettem a kis dobozt, ami az ajtónk előtt volt.

Bementem és rádobtam az asztalra. A kisdoboz Peter előtt landolt. Felemelte, megnézte és körbeadta, végül újból nem landolt.

– Ez volt az ajtónk előtt! Belebotlottam!

– Bontsd ki! – mutatott rá a bátyám.

Kissé undorodva nyúltam hozzá. Könnyen bontottam ki a csomagolásból, de a tartalmától megdöbbentem és hányinger kapott el, épp úgy, mint a többieket, akik szájuk elé kapták a kezüket. A doboz tartalma nem volt vidám. A sátánizmus jelképe mellett, egy levágott gyűrűsujj is díszelgett. Összenéztünk. Mindhármunk szíve dobogott az izgalomtól és a félelemtől. A pecsétgyűrűről ráismertem kinek az ujjával ajándékoztak meg kedvenc ördögeink. Felnéztem és már meg sem lepődtem, hogy Anne áll velem szemben. Potyogtak a könnyei. Hallottam a hangom és a kérdést. Mélyről, nagyon mélyről törtek fel a szava a számból.

– De miért? Miért pont ő, amikor annyira tiszta és igazságos volt?

Anne nem szólt semmit, a többiek értetlenül néztek rám. Mrs. Strong elájult. Lefordult a székről.

22.

Mire fellélegezhettünk volna, újból megkopogtatták az ajtót. Mire kettőt pislantottak volna, már ki is nyitottam az ajtót. Megkönnyebbülésemre Mr. Morgan állt az ajtóban. Beengedtem. Láttam, amint végig néz a társaságon. Apu épp Mrs. Strongot pofozta életre, anyu a székén ülve zokogott, bátyám és Peter idegesen mászkáltak az asztal körül. A csomag tartalma az asztal közepén díszelgett. Mr. Morgan meglátta az asztal közepén díszelgett ajándékokat, nem tudott szóhoz jutni. Tátogott, mint egy hal, és mutogatott rájuk. Erre anyu még jobban rákezdett a bömbölésre. Mi tagadás, ennyire pocsék ünnepeink még nem volt. Fel nem tett kérdésére válaszoltam.

– Nos, Mr. Morgan, mielőtt jött volna, ezt a kis ajándékot kaptuk. Kopogtak. Mire kinyitottam, már senki sem állt az ajtóban. Szó szoros értelemben belebotlottam. Elestem. Felbontottuk és ezeket találtuk benne. Az ujj – vettem halkabbra – egykori munkatársunké, Neil Nilsenné. Abban a pillanatban, mint megláttuk a doboz tartamát, megjelent Anne. Potyogtak a könnyei. Hiába tettem fel a kérdést, hogy miért pont ő? Nem válaszolt. Viszont előtte mondott egy nevet. Amanda!

– Csak nem a médium?

– Ismeri?

– Mint a rossz pénzt! Számtalanszor volt már a segítségünkre! Senki sem tudja, hol lakik, egyszerűen megjelenik és felajánlja a segítségét. Nem csodálkoznék azon, hogy órák múlva becsenget.

– De hát...

– Mint már mondtam, senki sem tudja! Azt pedig sürgősen el kel tüntetni az asztalról.

Odaléptem, felemeltem a sátán szimbólumát, de Mr. Morgan megfogta a kezem.

– Nem azt! Hanem az ujjat tüntesd el. A szimbólumra még szükség lesz.

Hoztam egy zacskót, beletettem a bűnjelet és elrejtettem az egyik hűtőnk mélyére. És vártunk. Anyuék nem kérdeztek semmit, mogorván ültek. Mr. Morgan jóslata órák alatt valóra vált.