1.

Gyönyörű augusztus végi nap köszönt ránk. Hívott a napfény, a meleg. Semmihez sem volt kedvem. Annyira magam alatt voltam barátnőm halálától, hogy képtelen voltam bármit is csinálni. Mióta megtörtént a baj, itthon vagyok. Ma éreztem először erőt ahhoz, hogy valamit kezdjek is magammal. Hónapokkal ezelőtt rendeltem egy Agatha Christie könyvet, nem volt rá időm hogy a kezembe fogjam. Hosszan bámultam, azóta is az asztalon hevert úgy, ahogy meghozták. Csalogatott a nyár. Megfogtam a könyvet, kimentem a kertünkbe, leültem a székre, és nekiálltam volna olvasni.

Augusztus huszadika volt, hétvége. Nem messze tőlem, találhatók a szőlőlugasok. Éreztem, hogy valaki les engem. A bizsergés a bőrödön, a hideg is kirázott tőle. Felnéztem a könyvből, és árnyékot láttam a szőlők között! Azt hittem, hogy káprázik a szemem, felálltam, az ismerős árnyék, ott állt középben. Nem, nem lehet! Én nem hiszek, soha nem hittem az ilyen dolgokban. Felismertem az árnyékembert! Anne! Felém intett, hívott, és én menni akartam utána, olyan állapotba kerültem, mint, akit hipnotizálnak! Bár csak kicsit sikkantottam, de anyu a konyhában így is meghallotta.

- Mi történt?

- Anne! Anya! Itt volt az előbb, és hívott, hogy menjek utána! A halálba!

- Ugyan már! Sosem hittél az ilyen dolgokban, nem léteznek szellemek. Kikészültél a halálától! Úgy halt meg, hogy a mai napig nem tudjuk miért tette, nem tudjátok feldolgozni, és ő jár az eszedben! És ide képzeled!

- Lehet! Igazad van, és minden rezdülésben őt látom!

Visszafordultam, de már nem láttam ott az árnyékot! Tovább olvastam! Nem telt bele félóra, amikor újra megjelent, ugyan ott!

- Anya! Itt van!

Kirohant a konyhából.

- Hol?

- Ott? Nem látod? Pont rám néz, hívogat! - mutattam arra a pontra, hol áll.

- Nincs ott semmi, és senki!

- De, igen ott van és engem néz. És sír, anya, sír!

- Hidd el, nincs ott semmi, csak a szőlők!

Megfordult és visszament lángost sütni.

2.

Visszaültem a székbe. Megbolondultam és kész. Nincs ezen mit vitatkozni. Láttam őt, a két szememmel láttam Annet. Ott állt, és felém intett. Lehet, anyunak lesz, igaza? Majd ha túl leszünk a temetésen, ő is megnyugszik, és visszatér, oda ahova már tartozik. Az én lelkem is megnyugvást fog találni, nem fogom őt mindenhol látni. De minden egyre rosszabb lett, éjszakáról, éjszakára, nappalról, nappalra. Nyugtatni próbáltam magam, nem rég úgy döntöttem, még az előtt, hogy Anne megváltozott volna, és meghalt, hogy jógázni kezdek. Nagyon jó érzés hazaérsz, a munkából, s egy kicsit kizárod magad a külvilágtól. De akkor még nem álltunk kapcsolatban azokkal. Elhelyezkedtem a székben, bár nem tudom, hogy székben lehetséges-e ez a gyakorlat, de megpróbáltam. Kényelmesen elhelyezkedtem a székben, becsuktam a szemem, vettem egy mély levegőt s nekiálltam a nyugtató légző gyakorlatnak.

Be -ki, be- ki újból és újból. Öt perc eltelte után, megnyugvás hatott át. Addig- addig csináltam, míg elaludtam. Különöset álmodtam. Anne a szobámban volt, rajta ült az ágyamon, kezében a kedvenc plüssmacimmal. Nem csak tőle, de magamtól is megijedtem. Az egész lány átlátszó volt. Szemrehányóan nézett rám, mozgott a szája, de nem hallottam, a szájáról olvastam le a mondatot.

Felírattam. Anyu rázta a vállam. Akkor vettem észre, hogy az egész arcom vizes. Sírtam álmomban.

– Mi a baj, Barbara? Elaludtál! Csak szólni akartam, hogy kisütöttem a lángost. Jobb lenne, ha végre ennél valamit. Mióta Anne meghalt, alig eszel, alszol, lassan úgy nézel ki, mint egy csontváz. Még az is jobban néz ki nálad.

Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek.

– Köszi, anyu! Amúgy épp változtatni akartam a hozzáállásomon, itt az ideje, hogy felébredjek. Igazad lesz abban, hogy kikészültek az idegeim. Majd ha meglesz a temetés, ő is megnyugszik, rájön, hogy semmi keresni valója ideát, és megbarátkozik a gondolattal, hogy az ő élete már odaát van. Persze én is megnyugszok végre.

– Jól beszél, bár nem ismerek rád! Téged sosem érdekelt ez a téma. Egyikünk sem hitt benne, hogy van élet a halál után. Egyébként sírtál álmodban.

Beléptünk a konyhába.

– Te, anyu figyelj! Olyan különöset álmodtam. – leültünk, megcsapta az orrom a frissen kisült lángos illata, a gyomrom is megkordult, jelezve hogy igencsak elhanyagoltam az evést mostanában. Nem törődve semmivel mindennel megpakoltam, anyu rosszalló tekintetének kíséretével, tömtem magamba az egészet,egy morzsa sem maradt belőle. Nyúltam a következőért, teli szájjal kezdtem el mondani anyunak az álmomat. Ekkor lépett a konyhába bátyám mosollyal a száján.

– Tesó! Ez ám a meglepetés! Végre elszántad magad arra, hogy egyél!

Ő is a lángos után nyúlt, és nagy lendülettel be le is harapott. Elfordítottam a tekintetemet róla, anyu felé fordulva újból nekiálltam elmesélni az álmom.

– Szóval, azt álmodtam, hogy Anne a szobámban van, és rajta ült az ágyamon. Ami nem is lenne baj, hanem az, hogy az egész lány átlátszó volt. Olyanokat vágott a fejemhez... borzasztó volt. – bátyám ennek hallatán abba hagyta a csámcsogást mellettem, és tátott szájjal nézett rám. Nem törődtem vele, tovább mondtam. – Rám emelte az átlátszó kezét, hangja vádló volt. Azt mondta, mindennek én vagyok az oka, én kergettem őt a halálba, addig kínoz, míg én is az ő sorsára jutok. Úgy végzem, mint ő maga.

Anyu felállt és odajött hozzám. Vállamra tette a kezét, és próbált megnyugtatni.

– Nyugodj meg, Barbara! Négy nap múlva vége lesz mindennek! Eltemetjük Annet, az ő lelke is megnyugszik, és te sem fogsz ezen agyalni, megnyugszol, és újból tettre kész leszel. Gyújtunk egy gyertyát a lelkéért, talán megnyugszik.

Ebben a pillanatban a lámpa leesett az ebédlőasztalra. 

3.

A lámpa pontosan annak a tálnak a kellős közepébe landolt, amiben a szépen kisült lángosok soroztak. Majd egy hatalmas reccsenés és a csillár darabjaira hullott. És én megijedtem, mert a lámpa halálával egy időben, Anne megjelent. Rám mutatott, majd keresztülsuhant rajtam. A szívemet egy jég hideg kéz markolta, fulladozni kezdtem. Anne szemein keresztül láttam a konyhát, és a többieket. Gyűlölet kerített hatalmába, a levegőben a temető illatát éreztem, fejemben Anne súgott dolgokat. Ugyan azt, amit álmodtam, kint az udvaron a székben.

Amikor magamhoz tértem, a szívemről is eltűnt a jéghideg szorítás, bátyám a hátamat ütögette, anyu sápítozott mellettem.

– Mi történt, Anya?

– Egyszer csak, rosszul lettél. Sápadt, a szemed fennakadt, és fulladozni kezdtél. Nem tudok rá mást mondani, mint akit megszállt volna valami.

– Nem sokat tévedtél, anya! Valóban! Megszállt valaki!

Bátyám abba hagyta a hátam ütögetését, rám emelete a bal mutatóujját.

– Csak azt ne mondd... nem mert azt mondani..

Hirtelen álltam fel dühömben. A szék felborult, reccsenve adta tudtunkra, hogy a csillár sorsára jutott. Egyszerűen nem fért a fejem az, hogy nem értik meg, nem értenek meg engem. Nem képesek felfogni, hogy látom Annet és kommunikál velem. Végül bedugnak a zárt osztályra. Rámutattam a helyre ahol Annet láttam, miután a csillár ripityára tört. Ráordítottam Peterre.

– Ott... ott állt. - Mutattam rá az asztal szélére, ahol anyu helye volt- Miután darabjaira hullott a csillár, felemelkedett, és áthatolt rajtam. Jéghideg keze markolta a szívem, és úgy éreztem mindjárt megfulladok. – bőgtem el magam. Mindkettőjük tekintete azt árulta el, hogy Anne halála miatt látok rémeket. Bátyám megrázott, szinte kiabált velem!

– Barbara! Térj már észhez, kérlek! Anne meghalt, soha többé nem jönni ide, soha többé nem fogod őt látni! A halál után nincs élet! Meghalunk, és kész!

– De igen! Itt maradt ezen a síkon, és addig nem fog békén hagyni engem, míg el nem mondja azt, ami miatt kísért engem! És azért, mert állandóan azt súgja a fülemben, úgy járok, mint ő. Meghalok!

– Beszélsz hülyeséget! Ha végre eltemettük a szerencsétlent, a te lelked is megnyugszik, és csak a szívedben él tovább!

Kirohant, percekkel később visszajött egy gyertyával a kezében, és az enyémbe nyomta.

– Nesze! Gyújtsd meg a lelki üdvéért! Jobb lesz, ha lefekszel! Talán ha kialszod magad, jobban leszel.

A temetés után még rosszabb lett.