1

 Amikor beköszöntött az augusztus, közülünk senki sem gondolta, hogy tragédiával kezdődik és temetéssel zárul. Anne, a legjobb barátnőm, bevett egy csomó altatót, nyugtatóval keverve. Öngyilkosságot követett el. Édesanyja és testvére találtak rá. Még búcsúlevelet sem hagyott maga után. Miért tette? Senki sem tudta megmondani, sejtésünk volt csupán. 

Egy borús tavaszi napon kezdődött minden. Anne egyik napról a másikra megváltozott, magába fordult, zárkózott lett, nem beszélt senkivel, még velünk sem. Állandóan a gép előtt ült, a közösségi és a társkereső oldalakat bújta. Hiába próbáltunk beszélni vele, nem hallgatott egyikünkre sem, ment a saját feje után. Rám mindig hallgatott. Most nem. Teltek a hetek, és újabb fordulatot vett a viselkedése. Egyszerűen jókedvű lett. Kidobta az összes ruháját, amelyeket mindig oly gondosan megválogatva vásárolt, mert nem volt mindegy, milyen anyagból készült, és milyen minta volt található rajta. Alig tudtuk édesanyjával, és a bátyámmal, Peterrel megmenteni őket. Vidám, színes ruháit felváltotta a fekete. Sosem válogatta meg a barátait, hisz rajtunk kívül nem igazán beszélt senkivel. Ám ezek az idők elmúltak, és időről - időre el - eltűnt otthonról. Rövidebb, végül egyre hosszabb éjszakákra maradozott ki. Estéről - estére lejátszódó eltűnések, filmekbe illő jelenettel fértek össze. Menetrendszerűen, pontba 22. órakor a ház előtt megállt egy fekete színű limuzin. Mindig három férfi érkezett. Magasak voltak, az öltöny, amit viseltek, a legdrágább anyagból készült. Kettő barna hajú volt, míg a másik szőke. Az esti óra ellenére, napszemüveget hordtak. Magabiztosan, mosoly nélkül álltak az autó előtt. Sosem köszöntek Anne-nek. Anne beszállt az autóba, majd ahogy érkeztek, úgy távoztak a házuk elől.

– Nem lesz ennek jó vége, Anne, hidd el. – Mondtam neki oktatóan, pedig nem akartam. – Tönkre fogod magad tenni, hogy állandóan ezeket az odalakat, bújod. De Anne, továbbra is a képernyőt bámulta. – Miért nem olvasol könyvet? Bezzeg régen, alig vártad, hogy hétvége legyen és elmenjünk, biciklizni, kirándulni vagy a standra a fiúkat bámulni. – Nem válaszolt. Pár perc elteltével levette a tekintetét a monitorról, felém fordult. Barna szeme rideg, üres, de egyben parancsoló volt. Hangja érzéketlen, érződött rajta a lenézés.

– Békén hagynál végre, Barbara! Idegesítesz! Azt csinálok az életemmel, amit akarok. Ha tönkre akarom tenni, akkor tönkre is teszem. Olyan, vagy mint az anyám. Mindenbe beleszólsz. Ahhoz tartsd magad, hogy nem otthon vagy, hanem nálam. Én nem vagyok a testvéred. Vele beszélhetsz így, de velem nem. – visszafordult a monitorhoz és tovább bámulta a képet. A képről a démonológia egyik ismert figurája nézett vissza ránk. Maga behemót.

– Kérlek!

Nem mondtam neki többet. Ránéztem, ő vissza rám semmi jót nem olvastam ki a tekintetőből. Egyszóval, beszélhettem volna neki órák hosszat, akkor sem tudtam volna kiábrándítani a virtuális világából, amibe begubózódott. Becsaptam az ajtót. Lesiettem a lépcsőn. Forrt bennem a düh. Egy pillanatra megálltam, és mély levegőt vettem. Miután egy kissé sikerült lenyugodnom, beléptem a konyhába, ami kékre volt festve, most valahogy idegesített. Alapjába véve semmi gondom nem volt e színnel, de most nem tudtam elviselni. Valószínű a körülmények miatt. Barátnőm édesanyja, kit szintén Anne-nek hívtak, ott ült az egyik széken, magába zuhanva. Amikor beléptem, rám nézett. A szeme könnytől ázott.

– Na? – Kérdezte elcsukló hangon.

– Semmi. Nem tudok mit kezdeni vele. Véleményem szerint, belekeveredhetett valamibe, az interneten keresztül. Nem ismerek rá. Durva, goromba... most is beszólt. Nem ismerek rá.

– Ugye? Nekem is ez volt az érzésem. Valamibe belekeveredett az istenverte interneten keresztül. – szipogta a mondatokat Mrs. Strong. – Március óta ez megy. Teltek a hetek, és a munkahelyéről is elküldték, annyit hiányzott igazolatlanul. És most, ezek az éjszaki eltűnései, reggel jön haza. Te is láttad, hogy milyen férfiakkal távozik.

– Ugyan már, Mrs. Strong. Nem kell rögtön elméleteket gyártani. Láttam én is, hogy kikkel távozik. De ha nem vigyázz, elrabolhatják, és prostitúcióra kényszeríthetik, és ha megszolgált, megölik. – Kissé erőteljesen vágtam hozzá a szavakat, és mindegy kisgyerek, akit megszidtak, megszeppenve és rémülten hallgatott. – Fiatal lányok, tizennyolc év alattiak, persze vannak köztük velünk egyidősek is. Jön az Amszterdami éjszaka, vonaglanak a kupi ablakában, ha nem keresnek annyi nekik. – Húztam el a kezem a nyakamnál. Jelezve, hogy végzik. Amit nem kellett volna, mert erre, Mrs. Strong, még jobban ideges lett. A kezét tördelte.

– Jajj, Istenem. Nem maradnál itt? – könyörgött. – Úgyis mindjárt elmegy, és körülnézhetnél a szobájában.

– Végül is, maradhatok. Holnap szombat, nem dolgozom.

– Nem is olyan rossz hely, az a rendőrség.

– Mikor hogy. – válaszoltam. Azért egy pszichológus élete sem tejfel.

Ahogy Mrs. Strong megjósolta, Anne a szó szoros értelemben elhúzta a csíkot. Közben a bátyám, Peter is megérkezett. Kivételesen ő sem volt szolgálatban ma. 

2.

Bátyámmal ellettében, Neil, ha szagot kapott, nem volt számára megállás. Ügyes nyomozó volt, nem volt hozzá semmi kétség. Ráadásul vonzó, jóképű, aki mellett nem tudtam meglenni egy percet sem. Vonzódtam hozzá, mint tű a mágneshez. Be kellett vallanom magamnak, amit nehezen tettem meg. Szerelmes voltam belé. Mindhárman a rendőrség kötelékében dolgoztunk. A bátyám Peter informatikus volt, Neil a bűnügyieknél nyomozó, míg én pszichológusként szolgáltam. Neil 190 centi magas volt, vékony testalkatú, barna szemű és hajú sármos pasi. Ha be akart jönni az ajtón, le kellett hajolnia ahhoz, hogy beférjen rajta.

– Jó estét. – Köszönt belépve, majd egy lapot lobogtatott meg előttem. – Felírtam a rendszámot. Audi volt, a lányok szívét megtörő két jóképű pasival. – rám kacsintott, de nem tudtam mire vélni a dolgot. Kikaptam a kezéből a lapot, megnéztem, megvontam a vállam.

– Majd odaadom a bátyámnak. Hát tud valamit kezdeni vele. Csak nehogy az legyen a dolog vége, amire régóta gondolok, vagyis sejtek. Ne hogy az erdő közepén találjunk rá, egyszer, egy gödör mélyén. – Halkan súgtam oda neki az utolsó mondatot, hogy Anne, ne halljon belőle semmit. Így is totál maga alatt volt.

Ha nem is az erdőben, de három hónappal később holtan láttam viszont, a saját ágyában. Megköszörültem a torkom, és félmondatban szóltam Neilnek hogy jöjjön utánam. Vagyis a barátnőm szobájába.

–Neil. Akkor talán, mi be is megyünk a szobájába, és körül nézünk egy kicsit, hátha több szem többet lát, olyat is, amit én eddig nem vettem észre. – Mrs. Strong nem szólt semmit, szerintem nem is hallotta a mondatomat. Ült, és a kékre festett plafont bámulta. – húztam magam után a nyomozók gyöngyét, és úgy vetettem még hozzá a szavakat. Nem tudta mire vélni a dolgot, nem ilyennek ismert. – Úgy nagyjából tudom, ismerem azokat az oldalakat, amelyeket előttem is bámult.

Felértünk az emeletre, és beléptünk a meghitt szobába. Rendezett, mindig pedáns kisszoba, nem mutatta felénk a szörnyű titkát. A falak itt kivételesen, halványzöldre voltak meszelve, az ágy középen volt elhelyezve, szembe vele egy hatalmas plazma tv nézett vissza ránk. Belépve az ágy jobb oldalán hatalmas gardrób volt beépítve a falba. Füstölő illata terjengett a szobában. Finom, indiai füstölőt égetett, a lelépése előtt. A kis íróasztal az ablak elé volt helyezve, kilátást nyújtva az utcára.

– Biztos vagyok benne, hogy vannak olyan oldalak, amelyeket, nem előttem nézett. Gondolok itt, a sátánnal, szektákkal, öngyilkosságokkal foglalkozó oldalakkal.

– Akkor álljunk neki. Jobb lenne ha, a testvéred már ideérne,végülis a gépek feltörése, az ő területe.

– Az előbb hívtam. Mindjárt itt lesz. De én nem akarom, hogy feltörjük.

– Végül is akkor mit akarsz?

– Csak megnézni, hátha van valami, amin elindulhatnánk.

Megvonta a vállát, biztos hülyének nézett. Megfogta, felnyitott, és bekapcsolta a gépet. Vártuk, hogy betöltődjön. Amíg erre vártunk, megérkezett a bátyám is, és én körül néztem, az annyira ismerős szobában, aminek minden zugát olyan jól ismertem. Hátha látok valamit, amit eddig nem vettem észre. De minden ugyanolyan volt, leszámítva azt, hogy nem mostanában takarított. Elindultam a könyvespolc felé, mikor Peter szólt, hogy menjek oda, a gép készen áll a titok felfedésére. Nekiálltunk a keresésnek.

Ahogy rákattintottunk a keresőre, az eredmények, amelyeket rögtön behozott, az ütő majdnem megállt bennünk. Rámentünk az egyikre, és szembe találtam magam egy ismerős rondasággal, amelyet nem is olyan rég nézett előttem.

– A sátán? – Kérdeztem a fiúkat óvatosan. Testvérem válaszolt, majdnem magabiztosan.

– Szerintem nem. Vagyis majdnem telitalálat hugi. Annyira nem vagyok jártas a démonok világában, de szerintem ő Mammon.

– A ki? – kérdeztünk vissza Neillel.

– A sátán fia. Az Antikrisztus, ha úgy jobban tetszik. Annyira nem vagyok jártas benne. De úgy tudom, hogy amikor megszületett Krisztus, megszületett a sátán fia: Mammon is. Állítólag, amikor Jézust keresztre feszítették, vele együtt feszítették őt is. Továbbá azt is beszélik, amikor majd bekövetkezik a végítélet, újból megjelenik. – Mikor befejezte, grimaszt vágott hozzá. Meglepetten néztem a testvéremre. Sosem gondoltam volna róla, hogy ilyenekről olvas titokban.

– Hol olvastad ezt a zöldséget?

– Arra már nem emlékszem, Barbara. Furcsállom, hogy nem hallottál róla, hugi. Pedig te bújod az ezzel foglalkozó újságokat.

– Én?

– Te hát! Neked a mániád, mindenféle zöldséget összeolvasni, a világot érintő katasztrófákról. Csodálom is, hogy nem futottál össze vele, mikor is, minden baromságot összeolvastál a Maja naptárról, és December huszonegyedikéről. Kisipákolt nekem otthon napokkal az állítólagos dátum előtt, hogy jövőre már nem ünnepeljük a Karácsonyt? – nem szóltam vissza neki, mert igaza volt. Ő pedig folytatta a kioktatásunkat. – Úgy tudom, hogy a századfordulóra, vagyis kétezerre várták, az Antikrisztus megjelenését, mint Jézusét is. Erre az időpontra tették a világvége időpontját is, csak közben valaki benyögte a Maja Naptárat, és egy picit csúszott a világvége időpontja. És mi van? Az sem jött be. – Gúnnyal a hangjában, fejezte be a mondatát.

– Ja, hogy innen fúj a szél. Tudod, én bűnözőkkel foglalkozom, nem pedig az üstjüket kavargató ördögökkel. – vettem neki oda mérgesen. Neil a hátam mögött próbálta visszatartani a kirobban nevetését. Bátyám az asztal szélén könyökölt és úgy válaszolt nekem, belőle is lassacskán kirobbant a nevetés.

– Szerintem a kettő nem zárja ki egymást. Démonok, ördögök, angyalok, kik földöntúli szépségűek.

– A vámpírok, tudtommal. Ők földöntúli szépségűek. – kinyújtottam a nyelvem rá.

Erre már nem válaszolt semmit, visszafordult a gép elé, és tovább bámultuk a rondaságot. Megnyitottuk az email fiókját, hátha találunk utalást, vagy elmentve valamit ezekre a dolgokra vonatkozóan. Semmi eredményt nem hoztak, lévén mert nem tudtuk a jelszót. Kivéve a közösségi oldalt, mert oda kivételesen tudtam a jelszót. Mert csak egy lökött adjam meg jelszónak a vetélésnek a dátumát. Két évvel ezelőtt történt a dolog, épp hogy vége lett a kapcsolata, otthontakarítás közben elcsúszott a vizes szőnyegen, megütötte magát és megtörtént a baj. Akkor tudta meg, hogy pár hetes terhes volt. Hogy ez is közbejátszott-e abban, hogy viselkedés megváltozott, belekeveredett-e valamiben, majd később a halálhoz, talán örökre rejtély marad.

– Nézzétek. – mutatott Peter a monitorra – Végestelen végig, mint szektákkal foglalkozó oldalakat böngészett. Nem tudok nagyon belépni, regisztrálni kell. Mindenesetre felírtam őket, holnap bent jobban körbejárom a témát. Körbenéztél? – Kérdezte tőlem.

– Néztem már, de semmi. Minden úgy van, ahogy eddig is. Leírom én is magamnak, hátha közelebb kerülünk valamihez.

3.

Két nappal később, mielőtt elindultam volna a munkába, a telefon hirtelen megszólalt. Összerezzentem. Lesiettem a lépcsőn, de valaki megelőzött. Megálltam az utolsó lépcsőfoknál és hallgatóztam. Édesanyám idegesen beszélt valakivel. Az utolsó mondat elhangzása után, már tudtam, ki hívott minket. Kikaptam a kezéből a kagylót és beleszóltam

- Mrs. Strong? Barbara vagyok!

- Jaj, Barbara, de jó hogy még elértelek. Szombat este óta, hogy itt jártatok, a lányom nem jött haza. Nem mertem szólni nektek. Egész hétvégén idegeskedtem. Ma hajnalban,  egy autó gumijának csikorgására ébredtem fel. Gyorsan leszaladtam a lépcsőn, és vártam, hogy végre kinyíljon a bejárati ajtó, és Anne megmagyarázza a távollétének az okát. Ugyan azzal az autóval érkezett, amelyikkel eltávozott pénteken. Belépett. Rám sem nézett. Egész végig mosolygott. Én furcsának találom. Ja, és igen jókedvű. Éppúgy, mint régen.

Nem tudtam hova tenni a dolgot.

– Furcsán? Ezt hogy érti?

– A mosolya. Nem tetszik a mosolya, ezt így nem tudom neked elmondani, látni kell.

– Mosolya? – Kérdeztem vissza meglepetten. Ilyet még nem hallottam, hogy valakinek egy másik ember mosolya furcsa. – Most nem tudok odamenni, majd munka után átugrom.

Sloughban laktunk, a London roudon, egymás mellett. Szerettem volna átmenni most, de ha átsietek, elkések a munkából.Letettem a kagylót, anyu kíváncsian nézett rám.

– Azt mondta, Mrs. Strong, hogy Anne, péntek óta most ért haza, és furcsa a mosolya.

– Furcsa? S miben furcsa valakinek a mosolya?

– Nem tudom. Kezd furcsa lenni ez az egész. Elindultam dolgozni, délután felugrom Anne-hez.

Úgy estem be a munkahelyemre, a reggeli csúcsforgalom kitett magáért. Épphogy leültem a székemre, és elővettem az asztalomra tornyosult papírokat, Peter kopogott be hozzám. Végig mértem a testvéremet, s meg kell jegyeznem, kivételesen ezen a reggelen kitett magáért. Egyszóval mondva, a bátyám jóképű volt ezen a hajnalon. Pár évvel volt nálam idősebb, egyedülálló, mint én, pedig minden ujjára jutna egy lány. Egyformán magasak vagyunk, barna a hajunk és szemünk, nekem a hajam hosszú, neki tüsis, és mindig zselézi. De egyben hasonlítottunk. Mindketten szemüvegesek voltunk, épp az aktuális divatnak megfelelő keretet hordtunk. Mielőtt szóhoz jutott volna, letámadtam , és egy szuszra elmondtam, mi történt reggel.

– Mielőtt eljöttem volna otthonról, volt egy telefonom.

Nem tudtam folytatni, mert Neil esett be az ajtón. Most őt bámultam nagy odaadással, nem tudtam levenni róla a szemem. A szívem hevesen dobogni kezdett, és mélyet sóhajtottam, mi a két fiú figyelembe is vett, de egyikük sem szólt. Neil, hasonlóan a testvéremhez, a mai reggelen, elképesztően vonzó volt. Farmert, pólót viselt, sportcipőt hozzá. Frissen volt borotválva, megcsapott az arcszesz illata. Végem volt.

– Épp azt kezdem mondani, hogy mielőtt eljöttem volna otthonról, Mrs. Strong telefonált. – nagy figyelemmel néztek rám, de egyikőjük sem szólt. – Anne, a péntek esti távozása óta, nem járt otthon. Ma reggel érkezett meg, és furcsán viselkedik. Mrs. Strong szerint, a mosolyával van valami. Nem tetszik neki. – Neil szólalt meg.

– Mosolyával? Ezt hogy érti?

– Nem tudom. Azt mondtam neki, hogy munka után átmegyek. Remélem Anne, addig még otthon óhajt maradni. Korán bejöttetek? Csak nem találtatok máris valami lényegest?

– Találtam. De legalább már vagy tízszer kerestelek. – szólt hirtelen meg Peter. Előkotortam a táskámból a telefont, és tényleg. Tőle volt a legtöbb elmulasztott hívás, és kétszer keresett Mrs. Strong.

– Tényleg. Kicsit késtem, betett a csúcsforgalom. És Mrs. Strong is keresett. Szóval, mit találtál?

– Az autó, amellyel Anne pénteken távozott, egy bizonyos Frank Rossié. Londonban élő, olasz üzletember. De nem tartózkodik az országban. Elvileg. Sőt. Olaszországban sem. Egyszóval, elnyelte a föld. A cége, mint itt is, Olaszországban informatikával foglalkozik. Rossi§ Rossi. Ennyi.

– Ismered?

– Nem én! Az életemben nem hallottam róla.

– Lehet, hogy fantomcég. – Szólalt meg váratlanul Neil, aki eddig hallgatag ült. – Nem az én asztalom. – Váratlanul felállt és elbúcsúzott.

– Mi legyen? Hisz a saját szakállunkra nyomozunk.

– Azért utána kellene nézni ezeknek az oldalaknak. – Mondtam. – Persze, ha nem lesz annyi dolgunk, előbb is elmehetnénk Annehez. Megnézhetnénk azt a fenemód furcsa mosolyát.

Összenéztem a testvéremmel. Egyre gondoltunk. Szavak nélkül is értettük egymást. Ő volt közülünk az első, aki megszólalt.

– Mr. Morgan, tökéletes lesz. Ő Morgó a hét törpéből, de aranyszíve van.

Megvontam a vállam, felálltam és kiléptem az irodából. Összeszedtem minden bátorságomat,és bekopogtam a morgó medvéhez. Dörmögő hang válaszolt rá. Benyitottam. Az öregúrhoz, bátorság és türelem kellett. Igaz, már rég nyugdíjba kellett volna vonulnia, de a hivatása mindennél fontosabb volt számára. Kissé pocakosodó,kopaszodó férfi volt, inkább keltette egy jóságos nagyapó benyomását, mintsem rendőrfőnökét. Valójában a mogorva külső, vajszívet takart. Meg kell jegyezni,ki nem állhatta, ha korán reggel zavarják, utálta azt is, ha nem pontban ötkor hozták a teáját.

- Tessék?

Benyitottam az irodába. A tölgyfa íróasztal mögött ült, ami pont szemben állt az ajtóval. Méreg drága szőnyeggel volt borítva a padló, amire senki, sem mert rálépni. Számomra undorító volt a bordó színe, és olyan volt a tapintása, mint egy perzsamacskának. Mivel perzsaszőnyeg volt a kedvence. Kár hogy nem nyávogott is hozzá. Két oldalt, szintén tölgyfából faragott hatalmas könyvespolc állt.

– Á, Nicsak. Miben lehetek a szolgálatára, így korán reggel, MS. Robson? – mivel nem kínált ülőhellyel, nem ültem le, hanem tisztes távolságból, megállva a szőnyegszélénél beszélni kezdtem, feltártam előtte a valót.

– Tudja, uram volna egy kis problémám. – Kezdtem bele félszegen.

– Valóban? Érdekes. Nekem is sok problémám van, ha sorolni kezdeném, ítéletnapig itt állhatnánk, kedvesem.

– Nem olyan problémával jöttem önhöz, uram. Rendőrségi üggyel kapcsolatban, zavartam meg, az ön reggeli áhítatát. – kissé félrehúztam a számat, és felszisszentem, tudtam, hogy kényes pontját érintettem a főnöknek. De legalább hatásos volt, mert érdeklődéssel a szemében rám emelte a tekintetét. Felállt, kimászott a hőn szeretett íróasztala mögül, és elém állt. Azt hittem, kapok a fejemre, a számon kicsúszott mondat miatt.

– Rendőrségi? Itt csak olyan üggyel találkozik, kedvesem. Vagy talán, valamelyik üggyel akadt problémája?

– Nem, uram. Máshonnan fúj a szél. Úgy vélem, nagyon - nagy probléma lesz, vagyis már van szerintem.

– Talán üljön le, kérem, és mondja el, ami a szívét nyomja. – mutatott a székre, és én meglepetten néztem rá. Nem ismertem rá. Félve léptem rá a szőnyegre, előtte megtöröltem a lábam a láthatatlan lábtörlőbe, úgy merészkedtem rá. – Na, nem ül le, Ms. Robson? – leültem és mesélni kezdtem.

– Egy barátomról van. Jaj, de kínos. Nem is tudom, hogy mondjam el, és hol kezdjem. – mondtam szerényen.

– Talán az elején. Nincs mitől tartania, azért jött hozzám, hogy tanácsot kérjen. Így van?

– Így van. Minden márciusban kezdődött. Állandóan az interneten lógott, a különféle társkereső oldalakat bámulta, majd egyszer nem rég, a napokban észrevettem, hogy egy ocsmány kinézetű démon nézett vissza rám. Megváltozott a viselkedése. Már nem az a kedves, okos lány volt, akivel együtt felnőttem.

– Gondolom, mint szociális munkás és pszichológus figyelmeztette.

– Így van. Semmire sem mentem vele. A szó szoros értelmében, elküldött a fenébe. Befelé fordulóvá vált, nem beszélt senkivel, annyira maga alá került, hogy már csak ezeken az oldalakon létezett. Szabályosan a rabjává vált, még a munkahelyéről is kirúgták, mert nem járt be dolgozni. Nem rég, állandó jelleggel eltűnt otthonról. Titokzatos autók jöttek érte, rossz kinézetű pasikkal távozott. Péntek este ott maradtunk, a testvéremmel és Neil Nielsennel. Akkor is figyelmeztettem, de mindhiába. Eltűnt ugyanúgy, ott maradtunk, kutakodtunk, csak ezekre a honlapokra bukkantunk. – Tettem eléje a lapot. – Mindenhova be kell regisztrálni. Nem tettük meg. Aztán ma reggel, mielőtt elindultam volna dolgozni, édesanyja telefonált. Ma jött haza péntek óta. És a viselkedése megváltozott, furcsa. Főleg a mosolya.

– Érdekes, felettébb érdekes. Hogy értsem, hogy furcsa a vigyora?

– Nem tudom. Én sem értettem. Annyit mondtam, Mrs. Strong. Hogy furcsán vigyorog. Ellenben, felírtuk tegnap a kocsi rendszámát, és Peter utána nézett. Egy bizonyos Frank Rossié, akinek itt is, és Olaszországban is van egy informatikai cége. Olaszországban született, de itt él Londonban. Azt mondta a bátyám, sehol nem találják. Elnyelte a föld.

– Kislány! Nem néz maga túl sok krimit? – Dörmögő hangon felnevetett.

– Látok itt épp eleget, Mr. Morgan. – Rámutattam alapra. – Ezeket a honlapokat bámulja folyamatosan. – rámutattam egy-kettőre. – Ezek amolyan társkereső oldalak, amiben nem vagyok annyira biztos. Szerintem valamiféle másik oldalakat takarnak. Többi, mint sátánnal, szektákkal, öngyilkosságokkal foglalkozó oldalak. Erősen kétlem, hogy pont abban adna tanácsot, hogyan kerüljük el az öngyilkosságot.

Rám nézett, megértés tükröződött a szemében. Gondolkodott. Hol a lapra nézett, hol rám.

– Egyszóval arra kér tőlem engedélyt, arra vonatkozóan, hogy beregisztráljanak ezekre a honlapokra, és nyomozzanak?

– Igen. Ezt szeretném kérni, öntől. Illetve azért is, mert szeretném kérni az engedélyét, hogy a bátyám és Neil, segíthessen nekem. Mert hát ugye, én nem nyomozhatok. Elmehetnék most Annehez?

– Rendben van. Kifejezetten megkérem rá. Amíg meg nem oldódik az a rejtély, ami most már engem is igazán kíváncsivá tett, feloldom önöket minden kötelesség alól. Minden nap beszámol a fejleményekről.

Bólintottam, felálltam és elindultam az ajtó felé. Már megfogtam a kilincset, s az ajtót nyitottam ki, mikor utánam szólt. Visszafordultam.

– Pillanatra, Miss. Robson. Ígérje meg, nagyon vigyázz magára. Nem szeretném holtan látni. Pláne nem a két főnyomozót és a kisfiút! Megígértem az apjának hogy a szemem mindig rajta lesz. Az anyja az egyik legkiválóbb rendőrünk

– Megígérem, uram

4.

Engedéllyel a zsebünkben, visszaindultunk Sloughtba. Útközben a frissiben érkezett Peternek felvázoltam a helyzetet. Csöndben hallgatott engem. Semmit sem szólt hozzánk.Miután befejeztem a mondanivalómat, csak bólintott, jelezve tudomásul vette.Mielőtt elindultunk volna Mr. Morgan behívatta magához, és nagyban felvázolta előtte a helyzetet, így volt fogalma arról miről karattyolok. Leparkoltunk előttünk, majd átballagtunk Annekhez. Csak reménykedni tudtunk abban, hogy időközben, nem lécelt le otthonról. Szerencsénk volt, épp otthon tartózkodott, és ahogy az anyja mondta, eléggé furcsán viselkedett. Nem tudom leírni, vagy elmondani, ahogy ránk nézett, és a mosolya? Olyan volt mintha valaki egy erős ragasztóval odapasszírozta volna. Egyfolytában vigyorgott, és pofázott. be nem állt a szája. Göndör vörös haját összefogta lófarokban, ahogy néztem az arcát, még egy furcsaság szemen ütött. Túlságosan erősen ki volt sminkelve. Ami rá egyáltalán nem volt jellemző. Aztán még jobban végig mértem. Eddig nagyon jó alakja volt, még mellben is. Én is sovány vagyok, meg kell hagyni, de ő túltett még ezen is. Iszonyúan sovány volt. Kilátszódtak a fekete póló alól a csontjai. Pár hét leforgása alatt, iszonyú. mennyiségű súlyt vesztett. Bekergetett minket a szobájába, de nem nézett ránk. A Hatalmas gardrób előtt állt, szétterpesztett lábakkal, és a ruháit dobálta a válla felett. Egy jó nagy kupac már tornyosult előttünk. Édesanyja egy hang nélkül jött be a szobába. Úgy rezzentünk össze mindhárman, amikor megszólalt a hátunk mögött. Hangja összetört és halk volt.

– Amióta hazajött, ezt csinálja. Nem gondoltam volna, hogy hamar el tudsz szabadulni a munkahelyedről, és eljössz. Főleg az lepett meg, hogy mindhárman itt vagytok.

– Én sem gondoltam volna. Itt volt dolgunk, és gondoltam, ha már erre járunk, beugrunk. – Összenéztem a fiúkkal, rájuk kacsintottam, szerencsére vették alapot, és bólogatásba kezdtek, és rám kacsintottak. Arról hallgattunk, hogy erre a hazajövetelre, engedélyt kaptunk. Hadd higgye azt, Mrs. Strong, hogy az aggodalom hajtott haza minket. Amiben persze volt igazság, mert igenis nagyon aggódtunk Anneért. A jelenlétünk, megnyugvásként hatott az asszonyra. Megköszörültem a dolgot, és úgy egyszeriben letámadtam a kérdéssel a barátnőmet.

– Mondd, Anne. Mit csinálsz?

Ő pedig mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, tovább dobálta a ruháit, még rám is jutott belőlük. Egyszerűen és közönyösen hozzávágta. Még azok is a kupacba kerültek, amelyeket nem olyan rég vásárolt, még az árcímke is rajtuk volt.

– Pakolok. Úgy döntöttem, ruhatárat cserélek. A mester szerint, rég kiment a divatból a színes, mintás ruházat. Vissza kell térnünk a múlthoz, ahol nem volt más, csak a sűrű sötétség, ezért kell feketét viselni, egy alapszín. Jót kell cselekedni, mondá a mester. Ki jót cselekszik, jutalomban részesül.

– Aha! Szóval inkább hallgatsz a fekete ruhásokra, mintsem ránk. És lelkiismereted? Nem szólalt meg, a jó cselekedett közepén? – kissé gúnyosan és lenézően beszéltem. Rám nézett, egy percre a vigyor a képéről leolvadt, és undorodva nézett rám.

– Neked is jót tenne egy kis változás. A mester biztosan szívesen látna. Bár, ha jobban belegondolok, te kilógnál a sorból. Lelkiismeret? Olyat mi nem ismerünk. Nincs az embernek lelke, így furdalása sem lehet. Csak egy igaz hitt van, amit a mester hirdet. És a hitünk szerint, a fekete a divat, elfedi a jót és utat mutat a rossznak. Kinyíljanak a kapuk, hol ő belépjen az életünkben, mert csak ő létezik. Áldassék a neve.

Bámultunk rá, az anyja ott zokogott a fiúk mellett. Egyszeriben nem ismertem rá a barátnőmre. Ha szépen akarnék fogalmazni, azt mondanám, elment a maradék esze is, ami volt neki. Anne meghibbant.

– Neked elmentek otthonról, Anne! – mutattam neki, hogy értem. Amit nem kellett volna, mert mint egy dúvad támadt rám. Föl nem tudtam fogni, honnan van benne ennyi energia és erő. – Nézz magadra. Hogy nézel ki. Csont sovány vagy.

– Semmi közöd hozzá. A mesternek így tetszem, és kész. Azazszelnek és a többinek. – Valahol az alagút végén fény gyulladt bennem. Mintha már valahol olvastam volna ezt a nevet.

– Mibe keveredtél?

– Semmibe. – eresztettel az ingem gallérját, és én a földre estem. – Ruhát? – nyújtotta felénk. Csak a fejünket ráztuk. Újra kiült az arcára a furcsa vigyora. Nem sokáig, mert Mrs. Strong közbeszólt. A kezét összekulcsolva, rimánkodott a lányának.

– Kislányom, mit művelsz? Azok a drága a ruhák... spóroltál, hogy meg tudd venni őket, hogy örültél nekik..

– Mrs. Strong kérem. Ez nem a legalkalmasabb pillanat. – Neil odalépett hozzá, és gyengéden húzni kezdte a lánya elől az asszonyt. Igaza volt. Nem ez volt a megfelelő pillanat. Ha arra van kedve hogy a ruháit kidobja, akkor ki is fogja.

– Semmi közöd hozzá anya, mit csinálok a ruháimmal. – feldúltan ordibálni kezdett, majd a ruhákat, amelyek épp a kezében voltak, az anyjához vágta. Aki erre még jobban hisztizni kezdet. Neil jobbnak látta, ha kivonulnak a szobából, és maga után kezdte húzni a nőt, aki megmakacsolta magát, és nem akart távozni. Peter segítségével, kivonszolták. Hálás voltam a két fiúnak, főleg a kimagasló lélekjelenlétükért. Mert én teljesen leblokkoltam.

– Megmondanád hova mászkálsz éjszakánként, és hova tűnsz el napokra? Mert, hogy nem a kedves nővérkehez, abban biztos vagyok. – förmedtem rá. Rá néztem, és abban a pillanatban sajnálatot éreztem iránta. Szemei beesettek voltak, mély sötét karikák árkot húztak a szeme köré. A furcsa vigyor is eltűnt az arcáról. Ijedt tekintettel nézett rám, a ruháit magához szorította. Nem tudom honnan jött az ötlet, de egyszer csak felkiáltottam. Bevillant egy remek ötlet.

– Tudod mit, Anne. Tartsunk turkálót. Ha megtetszik egy ruha, ha akarod, elviszem. A többivel meg azt csinálsz, amit akarsz. – Nevettem rá. Úgy látszik remek ötlet volt, mert egy kis idő után felengedett, és mint egy kisgyerek, ugrándozni kezdett a szoba közepén, a méreg drága ruhákon. Úgy tartottam helyesnek, részt kell venni a játékában, még ha a megbomlott agy szüleménye is. Azt akartam vele elérni, hátha így megnyílik előttünk, és feltárja a valót. Nem sikerült. Másfél órán keresztül, ruhákat pakoltunk és cseréltünk. Mutatott nekem, egy ronda sárga csíkos, mély kivágású blúzt, ő szerinte, már ajánlotta nekem, és tetszett is számomra. Ráhagytam. Elvettem tőle. Eszem ágában sem volt hordani. Színes ruháit, felváltotta a fekete.

5.

Egész úton, visszafelé tartva a rendőrségre, egyikünk sem szólalt meg. Ültünk az autóban és gondolkodtunk a történteken. Ölemben tartottam pár ruhadarabot, melyeket sikerült megmentenem a sorsától, arra gondoltam, ha majd egyszer észhez tér, visszaadom majd neki. Eszemben sem volt olyan gondolat, hogy neki majd egyszer sohasem lesz rá szüksége. Mert ahova kerülni fog, más divatot követnek. A dugó kellős közepén, váratlanul megszólalt az informatikusok gyöngye, vagyis a bátyám.

– Most mit csinálunk? Mert amit ma láttam, túltesz minden képzeletemen. Az életben nem gondoltam volna róla, hogy ennyire meg fog változni. Kedves, aranyos, vidám lány volt. Most már bevallom, gyerekként bele voltam esve, és azt terveztem elveszem feleségül. - döbbenten meredtem rá. Sohasem mondta nekem, hogy szerelmes lett volna Annebe. – Szerintetek ki az a mester? – fordult hátra, és a lámpa pont akkor váltott zöldre, és a hátunk mögött dudaszó hangzott fel. Visszafordult, és araszolni kezdett.

– Nem tudom. Mondott egy nevet. Azazel. Mintha már valahol hallottam volna. – ők hárman  csak a vállukat vonogatták. – Hogy mit csinálunk? Főnöki utasításra, beregisztrálunk ezekre a weboldalakra. Azazel. Biz' isten hogy valahol már hallottam.

– A társkeresővel kezdjük. Csak ki kellene találnunk valami jó nevet. Ütőset, amiről nem jönnek rá elsőre, hogy kamu és hogy kik is vagyunk valójában. – kezdte a kioktató szövegét Peter. – Jó lenne tudni azt is, hogy Anne, milyen név alatt regisztrált be.

Olyan sokat nem is kellett agyalnunk rajta. Próba szerencseként véletlenül beütöttem a becenevét és a születési évének utolsó két számjegyét. A jelszó is adta magát. Rég elhunyt kutyájának a neve volt. Első körben, a társkereső oldalra regisztráltunk be. abban a pillanatban, ahogy jóváhagytuk, a megerősítő üzenetet, megérkezett az első üzenet. Meg sem lepődtem az üzenet küldőjének nevén, úgy éreztem telitalálat volt. És a megérzésem, hogy ezzel a bizonyos névvel már találkoztam, még jobban megerősítette azt a gyanúmat, amit már hetek óta, vélni gondolok. Nem telt el öt perc, és egy újabb üzenet futott be. Összenéztem a fiúkkal, akik kérdőn néztek rám. A felhasználói név, melyet az üzenetet küldték, adta magát. A másik küldő, Anne volt.

– Bingó! Most semmi kétségem az felől, hogy Anne, milyen alakokkal szűrte össze a levet. A mester és Azazel. Most már értek mindent. Ez egy nem minden napi társkereső oldal az fix. Vagyis, ez nem társkereső oldal, hanem csupán annak a látszatát akarja kelteni.

– Nem értem. Dögöljek meg, ha én ezt most megértem. – az okoskodó bátyám, végre valamihez nem értett.

– Az informatikus mindenedet. Te törsz fel tesztelés céljából, honlapokat, és nem érted meg a lányegét? – Ez egy híveket toborzó oldal, nem pedig társkereső, ahogy hirdeti magát. Ha egy ártatlan személy, aki társat akar talán magának, és beregisztrál jobbra-balra, belebotolhat ebbe, és nem veszi észre, hogy csapdába esett. És mire rájön, késő, pupák. – Most kivételesen Neil volt a kioktató.

– Jól van már. Értem. Ki az az Azazel, és huncutka?

– Mondtam már, hogy valahol mintha már olvastam volna ezt a nevet. Azazel a sátán egyik katonája. Főördög, ha úgy jobban tetszik. Vagy maga a főördög, és neki vannak a katonái. Várjál, nem. Ő maga a főördög.

– Ne haragudjatok, de eszembe jutott, hogy fel kell hívnom az anyám.

Kiment a szobából, a másik oldalon azonnal felvették a telefont. London külvárosában, egy elhagyott kastélyban Azazel kinyomta a telefont. Belezbub kérdőn nézett a mesterére. Magas, kisportolt testalkatú, divatosra nyírt hajú, és öltözetű " ördög" szólásra kért engedélyt.

– Asmodes telefonált, mester?

– Úgy van. Úgy tűnik, újak játszanak a csapatban. Vagyis szeretnének. Most ismerkednek a sátán tanaival. Anne-nek légy szíves üzenj. Hogy a sátán arra kéri őt, fejezze be az írogatást. Az urunk nem nézi jól szemmel, hogy állandóan a chat-en lóg. Készüljön fel testileg és lelkileg a beavatásra. Eljött az ő ideje, hogy végleg közénk tartozzon.

Belezbub meghajolt, majd távozott.

Csak bámultuk a képernyőt. Anne nem lacafacázott, hanem a dolgok elejébe vágott. Közben Neil is visszatért közénk.

– Nézzétek. Most már egészen biztos vagyok abban, hogy ő, ami Anne-nünk. – Olvasni kezdtem a szöveget, néha elcsuklott a hangom, a sírás fojtogatott. "Ma itt jártak a barátaim, feltűnt nekik hogy mennyire jókedvem van. De átvertem őket, ahogy mondtad Mester. Minden ruhámat kidobtam, ahogy parancsoltad, új ruháim kérésedre fekete, a maradék pénzem, letétbe helyzetem." Egyszerűen, nem tudom felfogni, hogy ez az értelmes, okos, segítőkész, mindig visszahúzódó lány, ennyire nagy örültségét kövessen le. Nézzétek. Azazel üzent nekünk és válaszra vár.

– Én sem tudom felfogni, hogy ilyenre lenne képes. Vajon mi késztette? Mi volt a motiváció? Sőt mondok jobbat. Valakinek mindezt tudatosítania kellett számára, mind ezt. Átmossa az agyát, és lelkesítse. – Gondolkodott hangosan a bátyám, és valahol igazat adtam neki, mert mindenben igaza volt.

– Én ebből most inkább kimaradok, mert alig ismerem. – mondta Neil. – Arra még nem válaszoltál, hogy miért hívathatja magát Huncutkának?

– Mert az iskolában, mindig így hívták a tanárok. – Válaszoltam. – Válaszolni kellene, Azazelnek. Úgy látom, vonalban van. Azazel vagyok, a sátán egyik katonája. Szeretnélek titeket jobban megismerni, úgy látom, képesek lehetnétek befogatni az ördög tanításait. Köszöntünk az oldalunkon. Csak ő képes arra, hogy híveit a megfelelő útra terelje, és megtalálják társaikat. Üdvözlégy sátán. – Bátyám gondolkodott egy pillanatot. majd diktálni kezdett.

– Írd! Azazel! Mily dicső számunkra, hogy végre megtaláltunk titeket, a társainkat. Rég nem hiszünk Istenben, nagyot csalódtunk az ő tanításában. Sosem hallgatott meg minket, elfelejtette azt, hogy mi létezünk. Állandó kudarcok értek minket, és elfordultunk tőle. A vigaszt számunkra már csak te jelented nekünk. Kérünk hallgass meg, és fogadj be minket.

Azazel arcán nagy mosoly jelent meg, mikor megérkezett az üzenet Barbara jóvoltából. Mefisztó lépett be.

– Dicsőség a sátánnak. Hívattál, mester?

– Ó igen, kedves, Mefisztó. Úgy tűnik, újak játszanak a csapatban. Dicsőség a sátánnak.

– Dicsőség! Mily öröm számomra, hogy egyre többen, megtalálnak minket, és befogadni kívánják a sátán tanait.

– dicsőség! Fel kell készülnünk az újak érkezésére. Te leszel a beszervező.

– Igen, mester. Miért én? Miért nem Asmodeus?

– Neki más dolga lesz. Anne. Ő fogja felkészíteni a beavatásra. Eljött az idő, hogy végre közénk tartozzon. Végleg. És a többi kedves testvérünk, akik végleg nálunk maradtak? – Kis gúny érződött a kérdésben.

– Igen, mester, ahogy kérded. 666 méterrel egymástól, ötágú csillag alakban. – S felnevetett, vele együtt nevetett a mester is.

– Mefisztó? A nevemben járj el az újakkal. Minél előbb látni szeretném őket.

– Ahogy parancsolod.

Mefisztó meghajolt és távozott. Azazel válaszolt az üzentre, mi pedig tűkön ültünk az idegtől. Ekkor lépett be a főnök titkárnője. Húszas éveinek elején járó, szöszibaba. Vékony testalkatú, hosszú hajú, kék szemű lány volt. Mini kiskosztümben libbent be, minden reggel. ráadásul szűk volt, és feszült a hátsótájékán. Haját állandóan dobálta. Megfordultunk, és a bögyökét bámultuk. A fiúk szemei, jojóztak, majd kiestek a helyükről. Kihúzta a mellkasát, csípőre téve a kezét, a fiúkkal kacérkodva közölte, miért is tette be hozzánk a lábát. Úgy véltem, mind ez, miattam csinálja, főleg Neil miatt. Hangja parancsoló volt, és hallatszott rajta, kissé féltékeny a kislány. Úgy látszik, bögyöskének Mr. Morgan az ideálja.

– Ó! Szóval, ti vagyok az Anne Strong csoport? Mindjárt gondolhattam volna. Kire is bíznának egy ekkora horderejű ügyet. Mi az az Anne Strong ügy?

– Semmi közöd hozzá! – vágtam hozzá feldúltan. Nem tetszett neki a válaszom, felhúzta az orrát. – Miért is küldött hozzánk Mr. Morgan?

– De nagy lett a szád, Barbara! Mr. Morgan vár titeket az irodájában, ezzel az üggyel kapcsolatban akar veletek beszélni.

Megfordult, bevágta az ajtót, hogy a szemöldökfa is beleremegett. Összenéztük, megrántottuk a vállunkat, és besétáltunk Mr. Morgan irodájába.

6.

Anne, Azazellel szemben állt, London külvárosában, egy kastélyban. A vezető rámutatott egy székre, és kérte a lányt, hogy üljön le. Anne kissé megijedve helyet foglalt Azazellel szembe.

– Asmodeus, minden elmagyarázott, hogy viselkedj a szüleiddel és a barátiddal szemben?

– Asmodeus mindent elmagyarázott, mester.

– Amint hallottam, kissé túljátszottad a szerepedet.

– Bocsáss meg, mester.

– Én megbocsájtok. De nem ezért hívattalak ide. Belezbub, beszélt veled?

– Csak annyit mondott, beszélni óhajtasz velem.

Azazel közelebb hajolt Annehez. megpaskolta az arcát, a keze nyoma helyén, kissé piroslott az arca.

– Anne! Elérkezettnek, látom az időt, hogy végérvényesen a testvériséghez csatlakozz!

A lány arca felderült, a szeme reménnyel és fényességgel telt meg. A hír hallatán, eltűnt a bánat a pofikájáról.

– Dicsőség a sátánnak! Végre, hozzá tartozom majd, őt szolgálom!

– Asmodeus, mindenben a segítségedre lesz. Remélem, hamar megérkezik. Mindent el fog mondani, mi fog történni.

Azazel felállt, és otthagyta a kábult lányt.

7.

A szőnyeg szélén álltunk. Neil, egyik lábáról a másikra állt. Ideges volt, nehezére esett az álldogálás. Volt egy olyan érzésem, hogy nagyon mehetnéke lett hirtelen. Mr. Morgan telefonon beszélt valakivel. Szokásához híven, ordibált. Én továbbra is a szőnyeget bámultam, és ugyanazon a véleményen voltam, mint órákkal ezelőtt. Ha jobban fülelek, a csodaszőnyeg nyávogni is tud. Mr. Morgan köhécselésére riadtam fel.

– Jöjjenek, fiatalok, jöjjenek. – Invitál minket az öreg. Felléptünk a nyávogó szőnyegre, és leültünk.

– Hogy haladnak? – Én válaszoltam

– Annyit már sikerült kiderítenünk, uram, hogy megtaláltok azon honlapokat, amelyben beregisztrált. Az egyik egy társkereső honlap, ami valójában, nem az, csak kamu. Beregisztráltunk, és már reagáltak is rá. Egy bizonyos, Azazel.

Mr. Morgan felkapta a fejét.

– Azazel? Az ki?

– A sátán egyik főcsatlósa. Vagy az egyik neve. Ő a vezető. Közben Anne kapcsolatba lépett, e honlapon keresztül, ezzel a bizonyos Azazellel. Közölte, hogy ott voltunk nála, és a parancsa szerint, úgy cselekedet velünk szemben, ahogy elvárta tőle. – Elhallgattam, mert az öreg nem rám figyelt. Valaki másra figyelt. Arra fordítottam a fejemet, amelyre ő nézett. A tekintetem megállapodott Neillen. Aki, amióta bejöttünk, egyfolytában ideges volt. Már a lába is járt az idegtől. Észrevette, hogy őt nézzük, s abbahagyta a rángatózást, és kajlán vigyort vágott.

– Mondja, Mr. Nielsen, talán valami baj van, hogy ennyire ideges? - Kérdezte Mr. Morgan. Neil szája széle rángatózott most az idegtől, alig tudott egy értelmes mondatot kinyögni.

– Nem, uram, de az édesanyám... ha... izé... ha...

– Nyögje már ki, fiam!

– Elmehetnék, uram? Ők majd elmondják nekem, mire jutottak... de az édesanyám.

Tátott szájjal, kis nyögések közepette bámultunk, az eddig mindig magabiztos nyomozóra. Mr. Morgan széttárta a karjait, és meglepetten nézett Neilre. Ő sem így ismerte őt.

– Meg vagyok lepve magán, fiam! Nem ilyennek ismerem, aki szíre-szóra idegessé válik, mert megjegyzem, amióta beléptek, az ajtón, maga egyfolytában a körmét rágta, és jár a lába. Mint most is. – Meglepetten néztünk rá. – Azért, mert telefonáltam, felmértem a terepet. Láttam hogyan léptek be hozzám. Menjen!

Neil, szabályosan felpattant, még a széket is felborította, nem is reagált rá, úgy vágtatott ki az ajtón. Peter tette vissza a helyére a széket.

– Ezt meg mi lelte? – kérdezte tőlem Peter, elég halkan, de Mr. Morgan hallása olyan éles volt, mint egy tigris körme. Meghallotta a sutyorgásunkat.

– Ez kiváltképp engem is érdekelne, hogy a mélyen tisztelt kollégát mi lelete!

– Tudja Mr. Morgan, amikor az interneten keresgéltünk, feltűnt számomra a viselkedése. Egyszer csak kiment, azt mondta telefonálnia kell az édesanyjának. Bő negyedóra múlva tért vissza hozzánk. Azóta megváltozott a viselkedése. Mi legyen a továbbiakban? – Tártam fel a tényállást a jóságos nagybácsinak.

– Érdekes! Felettébb érdekes! Hogy valakinek a viselkedése az egyik percről a másikra megváltozzék.

– Pedig van ilyen! – Mondtam. – Szelíd, kedves ember, akit mindenki félénknek és visszahúzódónak ismer, megváltozik és az addig nyugodt ember, agresszívvé válhat. Gondolom, van otthon valamiféle probléma, ha nekünk nem is mondja, ezért lehet ennyire ideges.

– Meglehet, kollegina! Annyit kérek maguktól, nagyon vigyázzanak magukra, és állandó jelentést kérek.

Utunkra bocsájtott az öreg.

8.

Kifelé mente az ajtóban beleütköztünk bögyöskébe. Az utunkat állta, mint egy testőr. Nem teketóriáztam, és átgázoltam rajta, egyszóval félrelöktem az útból. Mr. Morgan a hátunk mögött, jót rötyögött az egészen. Jó napot okoztunk a főnökünknek. A tea, amit a kezében fogott, frissiben vásárolt kosztümére ömlött. Zsebkendőjével próbálta felitatni róla, a szája bőgésre görbült. Csöppet sem tudtam sajnálni a kisasszonyt.

Berobogtunk az irodámba, és bekapcsoltam a gépet. Nekiálltunk a keresésnek. Bár a főkutatási területem az úgy nevezett okkultista szekták, agymosó szektákkal, akik nagy szeretettel fogadnak be lelkileg tönkre ment, öngyilkosságra hajlamos gyerekekkel, fiatal felnőtteket. Viszont nem volt még dolgom az interneten terjedő sátánista szektákkal. Inkább jobban a boszorkánysággal, fekete mágiával foglalkozó szekták érdekeltek. Ezek a fiatalok úgy érzik, jobb nélkülük a világ.

– Ha már ilyen szépen belegabalyodtunk ebbe az egészbe, jobb, ha utána nézünk a dolgoknak, nehogy hülyének nézzenek az ördögeink. – jelentette ki, a bátyám és rám mosolygott. Én pedig vissza rá. – Ha ezt anyu megtudja?

– Teljesen mindegy, így is eleget tud már. Gondolom Mrs. Strong teletömte a fejét, mindenféle baromsággal. Többféle szektacsoport létezik, a miénk, vagyis a sátánista, az úgy nevezett okkultista csoportba tartozik. – Fogtam bele a magyarázatba. bátyám úgy nézett rám, mint az elsős a tanító nénire matekórán. – Persze, vannak újonnan létrehozott vallási csoportok: Zenre épülő, UFÓ hívők, Krisna hívők, és persze a Jehova tanúi, és a többi... és a többi... és kiket szippantanak be? – tettem fel hirtelen a kérdést. Tesóm széttárta a kezét.

– A bajba jutott emberek? – Kérdezte.

– Úgy van. Persze ott vannak azok is, akik teljes mértékben elhiszik azt, amit terjesztenek. Mert hát bajba mindenki kerülhet, és nem mindegy milyen háttér áll a hátuk mögött. Család, barát. Jön az utolsó segélykiáltás a részükről és későn értelmezzük őket, bekövetkezik a baj. És legközelebb már csak a temetésén látjuk viszont őket, ahonnan már nem tudjuk kirángatni őket. Reméljük, hogy Anne,nem tervez vagy késztetik rá hogy öngyilkosságot kövessen el.

Pár napra rá megtörtént a találkozó Azazellel, legalább is mi azt hittük. 

9.

Anne, a kertben sétált, eljutott a kastély olyan részére, amiről eddig nem is tudott. Úgy érezte sétát kell tennie, és leszámolnia a múltjával, mielőtt testileg és lelkileg átadja magát a sátánnak. Egy régi kapuhoz ért, régies kilinccsel. Asmodeus ezekben a pillanatokban lépett be, és meglátta a sétáló Annet. A lány nagy nehezen kinyitotta a kaput s belépett rajta. A férfi követte.

Kikövezett ösvényen haladt a lány, körbe-körbenézett, régi sírkövekkel találta szembe magát, ezer éve kihalt családok sírboltjai voltak azok. Ment tovább, és újonnan kiásott sírhantokra bukkant, ismeretlen nevekkel. Megtorpant, mert a hantok furcsa elrendezésben találta. Annyira belemerült a felfedezésének bámulásába, nem hallotta meg, a halk lépteket a háta mögött. Kezével számolni kezdte a sírokat, megállt és újból szemügyre vette azokat. Valamire emlékeztették őt, de nem jött rá, mire. Néhány perces töprengés után villant be számára egy kép, a falról, ami Azazel irodájában, és az ők szerényen berendezett szobájuk falán díszelgett. Az ötágú csillag, a sátán kedvenc szimbóluma. Hirtelen egy erős kéz megmarkolta a vállát, és egy halk sikítás hagyta el a száját. Megfordult, és szembe találta magát, Asmodeussal.

– Mit keresel itt? - kérdezett rá durván, megrántotta a lányt, és kifelé taszigálta a temetőből. – Ezt azonnal jelentem Azazelnek. Megmondtuk hogy tilos a ház, ezen részén kóborolni a tagoknak.

– Hu, most aztán nagyon megijedtem. Ha nem ismernélek régóta, azt hinném, hogy egy elmeháborodottal hozott össze a sors. Életbe nem gondoltam volna, hogy ennyire erőszakos is tudsz lenni, Asmodeus. Hogy maradjunk a hivatalos formánál. – Gúnyos megjegyzésével sikerült felbőszítenie a férfit.

– Jobb, ha befogod a lepénylesődet, Anne. Mindenről tudok, végig olvastam a kis megjegyzésedet a honlapon. Gratulálok. Kedves kis közös ismerőseink neked köszönhetően, nyomozni kezdtek. Nagyon vigyázz magadra, és legfőképp arra, hogy mit teszel, és mondasz. Húzzál befele.

Asmodeus belökte Annet, az ajtón, térdre esett, sikeresen lehorzsolva azt. Alig nézett fel a padlóról, a tekintete megakadt két krokodilbőrből készült lábbelin. Felnézett, egyenesen bele, Azazel két szép szemébe.

– Nagyon sok baj van veled, lányom! Nem lesz ez így jó! Csak bajt hozol ránk. – Csóválta a fejét Azazel, szeme szikrákat szórt a dühtől. – Hányszor, de hányszor kértelek titeket, ne mászkáljatok a kastély bizonyos pontjain. Azt hiszem, előbbre hozom a felavatásodat. Belezbub mindenről felvilágosít a kellő időben. Most menj, beszédem van, Asmodeussal.

Anne nem teketóriázott tovább, sürgősen elhúzta a csíkot, de nem annyira hogy le is lépjen. Egy ocsmány figurát ábrázoló szobor háta mögött húzta meg magát, tisztességes távolságban a két férfitól, hogy mindent jól lásson.

–Nyomozni kezdtek. Peter egy pár dolgot talált rólad, Azazel. Bár, fogalmuk sincs róla, ki lehetsz. Biztos, hogy ezt akarod?

– Hogyne! Úgy intézd a dolgaidat, hogy rád, az égvilágon senki sem gyanakodjon. Velem ne foglalkozz! Senki sem fog rájönni a kilétemre. Találkozóra Belezbub megy el, az én személyemben, és te is ott leszel, velük.

– ahogy akarod, Azazel! Vele mi legyen?

– Felavatjuk, és a kellő időben likvidáljuk, ha kell!

Anne az utolsó mondatot nem hallotta, zaklatott lelkiállapotban, rohant fel a szobájába.

10.

Egy héttel később.

Nigel eltűnt, pontosan egy hete. Nem lehet elérni, még a telefonját is kapcsolta, ami rá sosem volt jellemző. A kismadarak azt csiripelték, beteget jelentet. Amin tényleg meglepődött mindenki, mert Nigel sosem volt betegszabadságon.

Peterrel elmentünk hozzájuk, hiába csengettünk, egy teremtet lélek sem reagált a csengő erőszakolására. Csak egy pillanatra néztem rá, az utcára néző ablakok egyikére, a középsőre, ahol édesanyja aludt. Megrebbent a függöny. Oldalba böktem a bratyót. Szemével jelezte, ő is észrevette a függöny félrelibbenését. Vállat vontunk, és visszafurikáztattuk magunkat a rendőrségre, ahol nem kis meglepetés várt minket kedvenc ördögeinktől.

Lehuppantam a gépem elé, amit elfelejtettem kikapcsolni, visszanyomtam a monitort, ami követelőzően villogott. jelezve, üzenetem érkezett. Nehezen ránéztem, és nem hittem a szememnek. Egy bizonyos Asmodeus küldött üzenetet számunkra. Intettem Peternek, hogy jöjjön ide. Bólintott, majd elrobogott Mr. Morganért.

Dirre-dúrral megérkezett, háta mögött az elmaradhatatlan kísérőjével, aki lépten-nyomon mindenhova követte. Bögyöske. Fontoskodva megállt mellette, kisfüzetét elővéve, felkészült a jegyzetelésre. Minket a semmibe vett.

– Történt valami, Miss. Robson?

– Igen, Uram! Üzenet érkezet, számomra, egy bizonyos Asmodeustól.

– Asmodeus?

– Igen! Az egyik neve a sátán katonájának, avagy az egyik neve, magának a sátánnak. – Ránéztem Mr. Morganra, aki kíváncsian tekintett rám. Folytattam.– Meghívást kaptunk egy találkozóra, csak hogy Nile nincs itt. Csak azért kérettem, hogy szóljak, és tudjon arról, hol leszünk. Ma délután lesz a találkozó.

Bögyöske, tátott szájjal bámult hol rám, hol Mr. Morganra. Nem tudta eldönteni átverés részesévé vált, vagy kitört rajtam az elmebaj. Sandítva nézett, az Istenként titulált főnökre, mert úgy tűnt számára, hogy imádata tárgyán is kitört egy idegenes elemzavar.

– Rendben van, Miss. Robson. Találkozzanak a sátánnal, vagy a katonájával, és járjanak utána mi történt a barátnőjével. Csak kérem, nagyon vigyázzanak magukra. Ha lehet, óránként vagy két óránként jelezzenek nekem. Neil, nem jelentkezik nekem sem. Remélem nincs komolyabb baj.

Felállt és egy mozdulattal kitessékelte asszisztensét a szobából, aki mindig döbbent képet vágott.

Ugyan ezekben a percekben, Asmodeus a gép előtt ült, és várta a visszajelzést. Kárörvendve nevetett fel. A kongó üres szobában, vízhangot vert. Asmodeus lecsapta a lapotpot, és felkészült élete egyik nagy feladatára. Felavatni, Annet. Sosem gondolta volna, hogy egyszer ő lesz az aki, lépre csalja a kis csajt.

Anne, meztelenül, kifeküdve, az ötágú jelképen "feküdve" várta a megtisztulást. Merev és banga tekintettel bámult a semmibe. A drog megtette hatását. Semmire sem emlékezett a szertartásból. Mire magához tért órák múlva, a szobájában találta magát, az ágyához kötözve.

Izgatottan, ültem a kávézóban, fészkelődtem a széken, alig bírtam magammal. Valami baljós érzés kerített a hatalmába.

Belezbub, Azazel kérésre, megjelent a kávézóban. Parancsára, ma neki kell eljátszania, Asmodeust. Egy órával, a megbeszélt időpont előtt megérkezett. Újságba temetkezve figyelte az érkezőket, eddig egyik sem felet meg, a leírásnak. Míg egyszer csak, két ismerősnek tűnő pár lépett be a kávézóba. A kezében tartott újságon lapozott egyet, és két képpel találta szemben magát. Bólintott. Megérkeztek, akiket várt.

Leltünk, megrendeltünk a kávénkat, ami hiába jó volt jó, és nagyon jó illatú, nem éreztem egyiket sem. Annyira ideges voltam. Körbe-körbetekintettem, de elmúlt tíz percben senki sem jött oda hozzánk. Egyszer csak, a sokadik kávénk után, megállt valaki a hátunk mögött, és megköszörülte a torkát. Hirtelen fordultunk hátra Peterrel, és szembe találtunk magunkat, egy jóvágású és jól öltözött, harmincas éveinek közepén járó férfivel. Legújabb divat szerinti öltönyben, amit tutira nem a piacon vett. A hangja kellemes, és nyugtató volt, de valahol parancsoló is. magas, vékony, fekete szemű és hajú férfikezet nyújtott mindkettőnknek. A szorítása a határozott volt.

– Asmodeus vagyok. A mester, engem küldött, hogy megismerjelek titeket, és beavassalak benneteket a családunk rejtelmeibe. – Lehajtotta a fejét, és valami imába fogott. Miután abbahagyta, leült, annak ellenére, hogy nem kínáltuk ülőhellyel. Mit tehettünk, követtük a példáját. – Nos! Mélyen meghatott minket, hogy újak jelentkeztek hozzánk. Mindig örömmel fogadjuk a hozzánk csatlakozni kívánó katonákat. Megköszörültem a torkom. Peterrel úgy beszéltük meg, ő hallgat, én beszélek.

– Mint már írtuk, ha jól emlékszem, hogy az életünk megváltozott. Teljesen magunk alatt vagyunk, úgy érezzük, kívülállók vagyunk, semmibe vesznek minket, átgázolnak rajtunk. Már az öngyilkosság gondolata is megfogalmazódott bennünk. Mintha a sátán irányította volna a kezünk, hogy rátok találjunk. Nagyon boldogok vagyunk, hogy rátok találtunk. - hatásszünetet tartottam. – Remélem nem baj, hogy letegeztelek?

– Egyáltalán nem gond. - Ördögüknek felcsillant a szeme. ­– A Mester, kimondottan örült annak, hogy újak játszanak a csapatban. Ezért,meghív titeket egy bemutatkozó estélyre.– A zakója zsebében keresgélni kezdett, majd egy boríték bukkant elő,és felénk nyújtotta. Peter nagyokat nyelt közben, mint utóbb kiderült, gondolatban engem átkozott, hogy mibe rángattam bele. A boríték fehér volt, aranyozott, cirádás betűkkel állt a nevünk rajta.

11.

Belezbub miután az újakat beavatta a sötét titokba, örvendezve rohanta a mesterhez. Megtorpant a nagy tölgyfaajtó előtt, egyrészt örült, mert végre levethette magáról Asmodeus gúnyáját, sosem szerette a nagyképű fiút. Minden-hájjal megkent kis senkinek titulálta. Bekopogott. bentről egy határozott "szabad" kikiáltás hangzott. Benyitott. Azazelt dühösnek állapította meg. Jól következtetett a mester, nagyon dühös volt, forrt benne a méreg Anne iránt.

– Valami baj van, Azazel? - érdeklődött tőle nagyon félének. jobb ilyenkor nem feldühíteni.

– Baj? Csak azok vannak mostanában. Kedves kis Anne-nünk látogatását tett a kastély tiltott részébe. Szerintem felfedezte a temető részét az udvarnak. Kénytelen voltam lépni. Anne a felavatásra vár.

Belezbub előrébb lépett, leült az egyik székre, és közelebb hajolt a mesterhez.

– Annál van egy jobb ötletem! Késztetni kell arra, hogy minél előbb vessen véget az életének. Asmodeus is hamarosan itt lesz. Nem kell senki más hozzá, csak ő. Benne bízik meg a legjobban. – Széles mosollyal várt helyeslésre. – nem véletlenül.

– Hol van?

– Szerintem a szobájában. Mondanom kell....

Azazel egy intéssel elhallgattatta. A telefon a szobában hosszan kicsengett, már épp le akarta tenni a kagylót mikor álmosan beleszóltak. Bő negyed órába telt, mire az igazi Asmodeus megjelent a színen.

– Bocsáss meg, Azazel de aludtam! Muszáj volt aludnom! Egy ideg vagyok, félő hogy egyesek rájönnek a kilétemre. Szemhunyásnyit sem aludtam, napok óta.

– Előfordulhat, hogy lebukik a kilétet ő előttük! Benne van a pakliba, barátom! Elvileg ott kellett volna lened ma a találkozón, de a kérésemre nem jelentél meg.

– Szerencse! Nem is tudtam volna, hogyan viselkedjek előttük, és ő előtte. - mutatott rá Belzebubra.

– Természetesen, avagy fapofával. De most hallgassuk meg Belezbub beszámolóját, utána mondok valamit.

– Minden a legnagyobb simán ment. Asmodeus felkortyant. A másik kettő nem foglalkozott vele. – Átadtam a meghívót. Holnap este, ideérkeznek a bemutatkozó estélyre, ahogy kéred.

– Helyes! Te pedig egész este és éjjel nem mutatkozol. Más feladatot kapsz!

– Nem is állt szándékomba mutatkozni a jelenlétükben. Mi lenne az ?

– Természetesen Anne-ről van szó! A múltkori eset kapcsán, ahogy szépen sétált a kertbe, és felfedezte a temetőt.

– Még mindig itt tartunk? Úgy tudom megkapta a büntetését. Be van zárva a szobájába!

– Azóta változott egy kicsit a helyzet! A kisasszony a felavatásra vár. - mindhárman gúnyosan felnevettek. – Belezbubnak egy remek ötlete támadt. Én teljes mértékbe támogatom. És ez a te feladatot lenne. Miután a kisasszony átesik a " tisztítótűzön" - újból gúnyosan elnevették magukat- nem áldozzuk fel az oltáron a temetőbe. Hanem szépen beleülteted a bogarat a fülébe, hogy ő maga vessen véget az életének.

Asmodeusnak egyből elszontyolodott a kedve. Megtörve szólalt meg.

– De hát Anne... Anne a barátom!

– És ismeri a kilétedet. Habár amilyen elmeállapotba került, azon sem csodálkoznék, ha ő saját magát nem ismerné meg. Holnap este vigyázol rá, míg a kedves barátai betekintést nyernek a birodalmunk életébe. Addig beszélsz hozzá, míg meg nem fogja tenni. Úgy irányítsd, hogy mind ezt, a saját otthonába tegye meg. Ja! Igen! Tüntesd el a nyomokat.

Katarin, Anne egyik barátja, kihallgatta a beszélgetést. Habár a lány szobájába nem tudott bemenni, egy szobának viszont megszerezte a kulcs másolatát. Be kell jutnia Asmodeus szobájába. Ha még az életével játszik is,megmenti barátnője életét.

12.

Asmodeus minden egyes parancsot igyekezett végrehajtani, amit Azazel reá-bízott. Nagyon nehezére esett megtenni ezt a parancsot, mert Anne nagyon közel állt hozzá. Máskor remekül hatott a rábeszélő készsége, belenéztek a szemébe, mely megnyugvást és bizalmat árasztott, nem volt nehéz dolga a másikakkal. Egy szó nélkül teljesítették a kérést, és önként és dalolva mentek és áldozták fel magukat a sátánnak. Felballagott a lépcsőn. Megállt Anne szobájának ajtaja előtt. Töprengett, majd mély levegővétel kíséretében bekopogott az ajtón. Egy halk igen válasz hallatszott bentről. Kihúzta a zsebéből a kulcsot, a zárba illesztette, kettőt fordított rajta, és belépett. Anne kisírt szemekkel ugrott a nyakába.

– Jaj de jó hogy itt vagy! N...

– Ki ne mondd a nevem. Egyszerűen Asmodeus vagyok, úgymint a többieknek is. Ehhez tartsd magad.

– Olyan nehéz megszoknom, hogy évek óta ismerjük egymást!

– Tudom! Nézd meg mit tettél! Hányszor mondtam neked, hogy engedelmeskedj! Látod, mit tettél? Ha nem csatangolsz el, nem lennél bezárva.

Anne ellökte magát a férfitól.

– Mi az a hely, amit találtam? Régi sírhalmok, és újak. Furcsa elhelyezésben?

– Semmi közöd hozzá! Nem kellett volna kíváncsiskodnod, nem kerültél volna ilyen helyzetbe. De ahogy a mondás is tartja, aki kíváncsi hamar megöregszik.

– Hogy voltál képes olyan durván bánni velem?

– Nincs kivétel! Mindegyik testvérre így bántam volna, ahogy veled.

– Kösz szépen, megnyugtat a tudat! Mindenre számítottam, csak erre nem! Mikor elmesélted anno nekem, hogy milyen szervezetben vagy tag, ittam minden egyes szavadat. Azt hittem, hogy megtalálom a helyemet végre ebben az undok világban. Ehelyett mit kapok? Verést és bezárást, mert véletlenül sétáltam a parkban.

– Sétáltál ez tény, de olyan helyre léptél ahova neked tilos a belépés. Az így van rendjén. Ez egy szervezet, ahol szabályok vannak. A szabályokat be kell tartani, és ki vét ellene megbüntetik. Így jártál te is. Egyébként élvezned kell a társaságomat, úgy 36 órán át. Együtt fogunk raboskodni pár órát. S míg együtt töltjük ezt a kis időt, beszélgetni fogunk egymással.

– Tessék?

– jól hallottad, Anne.

– De miért? Akkor bűnt követtem el a szervezettel szemben, hogy testőrt állít mellém?

– Ó nem egészen! Mint hallottam Mefisztótól, elérkezett az idő arra, hogy felavassanak a szervezet tagjává. Én leszek az, aki bevezet téged a titkok világába, így ez által hasznos része legyél a testületünknek.

Anne arca felvidult. Semmi hátsó szándékot nem érzett Asmodeus szavai mögött. ha jobban odafigyelt volna rá, nem sétál bele a jól felépített csapdába.

– Ez így van! A mester megígérte, hogy végre felavassanak engem is. De arra nem számítottam, hogy te leszel a felkészítő. És miért leszünk bezárva ennyi ideig?

– Új tagok érkeznek hozzánk, és megismerkednek velünk egy estély keretében.

Anne csodálkozva nézett rá.

– Új tagok? És miért nem mutatkozhatunk? Nem értem!

– Nem tudom! Ez a parancs!

Anne gondolkodni próbált, de nem talált magyarázatot rá. Ilyen még sosem fordult elő, hogy újak érkezésénél, nem lehetnek jelen.

13.

Ahogy teltek az órák egyre jobban idegessé váltam. De nemcsak én, hanem Peter és Mr.Morgan is. A fejünkben nemcsak az esti találkozó zakatolt, hanem Nigel eltűnése is. Napok teltek el, hogy utoljára láttuk őt. Otthon sem tartózkodott, édesanya sem tudott hollétéről. A telefont egyáltalán nem vette fel, vagy a legrosszabbra gondolva, nem tudta felvenni. Erre gondolni sem akartunk. Legalább betelefonált volna, hogy bocsi fáj, a fejem ne várjatok, nem jövök be, talán front van, és ezért odavagyok egy kissé. De semmi. És ilyenkor mire gondol az ember? A legrosszabbra. Bár édesanyja megjegyezett egy olyat, hogy nem először fordul elő, hogy napokra eltűnt egy szó nélkül. Mi a vállunkat rángattuk, mert itt a munkahelyén nem fordult még el elő, hogy egy szó nélkül nem jelezte volna, hogy nem jön. Sosem hiányzott egy percig sem. Kivéve mikor betegen feküdt otthon.

Mr. Morgan irodájában búsultunk. Lassan indulnunk kellett, de nem tudtunk felállni. A lábunk egyfolytában járt az idegtől. Mr. Morgan köhintett egyet, mi ránéztünk.

– Gyermekeim! – nem tudom mi ütött belé, sosem hívott így minket. Biztos az ideg teszi. a hangja megremegett az érzelmektől, érződött rajta hogy sírását próbálja visszatartani. – Nagyon nehezen tudom magukat elengedni. Legalább azt megengedték volna, hogy valaki, közülünk a távolból leste volna minden mozdulataikat.

Előrehajoltam, mélyen a szemébe néztem.

– Mr. Morgan! Rendőrök vagyunk, tudunk magunkra vigyázni. Ha valami történik velünk, az az én felelősségem lesz, mert én kértem rá engedélyt arra, hogy utána nézzek barátnőm megváltozott viselkedésének. Az álmomban nem gondoltam volna, hogy egy szekta tagjaivá váljunk. Nem az én területem a beépülés. De most arra készülök. Nyugodjon meg, semmi bajunk nem lesz.

– Hadd menjek magukkal!

– Szó sem lehet róla, Mr. Morgan!

– Jó,jó csak egy ötlet volt! Mindenről felvilágosítást kaptak?

– Mindenről, Mr. Morgan!

– Nigel? Semmit sem tudnak róla továbbra sem?

– Nem, Mr. Morgan! Édesanyja sem tudott felvilágosítást adni a fia távollétéről! Annyi bizonyos, hogy néha szó nélkül távozott napokra, de itt mindig megjelent, sosem hiányzott egy napot sem. Kivéve, ha beteg volt. De akkor otthon is feküdt.

– Mind a maga barátnője!

– Pontosan! De Anne, nem járt be a munkahelyére, és el is küldték! És Nigellel alig ismerték egymást. Néha,néha találkoztak, akkor ha Nigellel mi is együtt voltunk, és összefutottunk valahol. Véletlenül. Igazából köszönőviszonyba voltak egymással. De ezt maga sem gondolhatja..

– Megfordult a fejemben! De egy kósza ötlet volt csupán, mint az is hogy elmenjek magukkal. Szóval elhessegettem ezt a gondolatot, most maga is megerősítette ezt, Barbara.

– Nekem ugyan nem. Mennünk kell Mr. Morgan!

Felálltunk, és Mr. Morgan erősen megszorította mindkettőnk kezét,jó erősen. Olyan volt mintha búcsúzna, mert úgy érezte utoljára látjuk egymást. Elindultunk kifele, kinyitottam, és Bögyöske különös pozícióban álldogált az ajtóban. Felállt, felvetett állal megfordult,majd arrébb riszálta magát. Lenézően ránk nézett az asztal mögül, én kinyújtottam rá a nyelvem, és Peter nevetésének kíséretében elindultunk a végzetünk felé.

14.

Berohantam a mosódóba, magamat zártam az ajtót. Jól megráztam a kilincset. Zárva volt. Elmosolyogtam egy pillanatra. Mielőtt bementem volna, láttam, hogy bögyöske kíséri minden lépésemet, nem túl feltűnően. legalább is ő azt hitte. Láttam megbújni az egyik sarokban egy hatalmas pálma alatt. Mosolyogva csuktam be az ajtót, rágondoltam arra, ha meglátja, hogy jövök ki onnan.

Félóra elteltével végig néztem magamon. Nem ismertem rá önmagamra. Még mindig a tükörbe bámultam, mikor meghallottam Peter hangját.

– Mi van már? Rosszabb, vagy mint egy menyasszony! A tesód egy ideg! Meg én is! – Ismét dörömbölt az ajtón. Én csak a vállam vonogattam. Magamra terítettem a bolerót, gyorsan belenéztem még egyszer a tükörbe, majd megindultam kifelé. Kiléptem. Az állam felemeltem, és úgy mentem el mindenki mellett, nagyképűen, magabiztosan. Láttam hogy mindenki utánam fordul, bögyöske tátott szájjal bámult utánam.

– Na végre! Indulhatunk végre?

– Hát hogyne!

Peter belém karolt, és kivonultunk az épületből. Épp hogy beültünk az autóba, zuhogni kezdett az eső. Mintha az ég is minket siratna.

Jó háromnegyed órás után megérkeztünk a kastélyhoz. A zuhogó esőben hirtelen bukkant fel előttünk az épület. Testvérem alig tudott fékezni. Majdnem beleszaladtunk egy hatalmas kapuba. Széles kovácsolt vaskapu tárva - nyitva állt, mintha az elkésett vendégeket várta volna. Bátyám átlavírozott a kapun, a kavicsokon csikorogtak a kocsi gumijai. Félő volt, hogy megcsúszunk és kikötünk egy bokorba, ami mellett épp elhaladtunk. Peter megnyomta a dudát, így érkeztünk meg a kocsifeljáróhoz. Ahogy megálltunk elhallgatott az autó motorzaja, kinéztünk, de sehol sem látunk senkit. Mondjuk nem ilyen fogadtatásra számítottunk. Persze a zuhogó eső nem volt tervbe véve. Néhány perces várakozás és zuhogó esőbe bámulás után, mint egy látomás, kinyílt a kastély ormótlan ajtaja, és kilépett rajta egy esernyőt tartó férfi. Mikor az autóhoz ért, ismertük fel benne, Asmodeust. Behajolt az ablakon, melyet időközben leengedtünk.

– Jó estét! Azt hittem nem fogtok megjelenni! Aggódtunk a mesterrel! Igaz, ez az időjárás nem volt terve véve, de urunk a sátán, imádja ezt az időt. Mindig kedvez számára. Sorba kiszálltunk, az arcát néztem a pasinak. Ugyanolyan fapofával vigyorgott, mint az első találkozásunkkor az étteremben. A langyos eső a fejünket verte, a ruhánkról már nem is beszélve, ez a néhány perc is elég volt hozzá, hogy bőrig ázzunk. Ő csak állt az esernyővel a kezében, úgy látszik ördögöknél nem divat a jó modor. Úgy látszik észbe kapott, mert egy hirtelen mozdulattal a fejünk felé emelte a hatalmas esernyőt.

– Ó! Elnézést! Kissé meg vagyok zavarodva! Nem minden nap fogadunk, előkelő vendégeket! Erre menjünk. Körbe álltunk és elindultunk az ajtó felé.

Beléptünk. Még a szánk is tátva maradt a látványtól. Nem is tudom, minek nevezzem hatalmas terembe találtuk magunkat. Inkább nevezném egy hatalmas lovagteremnek. Egyszerűen a látványa, belénk fojtotta a szót is. Lenyűgözött. Homályból egy kút közvetlen közelébe hatalmas fából kifaragott trón díszelgett. Trón háta mögött két turulmadár állt, mintha magát a trónt akarták volna átölelni. Közvetlenül a trón háta mögött lépcső vezetett a semmibe. A trón bal oldalán hatalmas tölgyfaajtó volt található. Hasonló, mint Mr. Morgan irodájának ajtaját láttam volna. A világítást a fáklyák lángjai biztosították. Ha nem tudtam volna hova érkeztem, és miért, azt hittem volna belecsöppentem egy középkorban játszódó szerelmes könyvbe. sokáig nem romantikázhattam, mert a tölgyfaajtó kinyílt és kilépett rajta egy nagyon jóképű férfi. Maga Lucifer.

15.

Szánkat tátva bámultunk az elénk lépő férfit. Ha most ezt az egészet álmodnám, nem akarnák felébredni az álmomból, addig, míg valami szörnyű nem történne benne. A férfi olyan volt, mint minden lány álmában, gyermekkorában, akihez hozzámenne hófehér ruhában. Ha ő nem is hófehér lovon érkezett közénk, mosolya földöntúli volt. Ha írásra adnám a fejem, ilyennek képzelném el a történetem főgonoszának, gonosz mosolyát.

Jó negyvenes éveinek közepén járó férfi, mint egy jóképű színész egy szappanoperából, úgy állt előttünk. Méreg drága öltönyben pózolt, karját kitárva, mintha mindegyikünket magához akarná ölelni. Úgy zökkentem ki az álmodozásomból, mikor kedves, nyálas, mézédes, csalogató hangján megszólított minket.

– Drága, Gyermekeim! Sátán hozott titeket szeretett közönségünkbe! Alig vártam titeket hogy végre megismerhesselek titeket. Asmodeus ódákat zengett rólatok, mióta a találkoztatok vele. Így alig vártalak titeket. Ránézésre is, hasznos tagjaivá váltok a közönségünknek.

Majdnem elhánytam magam a szövegétől. A testvérem és Peter sem volt másként ezzel. Elindult felénk, majd egy éles kanyart vett a kút és a trón között. Asmodeus, akkor még nem tudtuk, hogy hivatalosan maga Belesbub kísérgetett minket a kastélyon belül, lágyan meglökött minket, hogy induljunk el Azazel után. Elindultunk. Gyanúsan méregettem a tárgyakat, amelyek mellett elhaladtunk. Főleg a kút szúrt szemet nekem. valahogy nem illett bele a képbe. Elhaladtunk egy lépcső mellett. Korlát szépen kifaragott fa volt. Nem mentünk fel. Mentünk vagy száz métert, mikor megtorpantunk. Majd belerohantunk a férfibe. Ismételten egy hatalmas tölgyfa ajtó előtt álltunk. Azazel kitárta előttünk az ajtót. Hatalmas bálteremben találtuk magunkat.

Invitál befelé minket, majd hellyel kínált minket. Leültünk vele szembe. Ránéztünk. A szeme lángban égett. Mitől? Nem tudtam rájönni. Az izgatottságtól-e vagy a benne felgyülemlett indulatoktól, miattunk. Akkor még nem tudtuk mit tervez ellenünk, és mire akarja kényszeríteni Annet, és ki lett a halálának főkolomposa.

– Rendkívül örülök annak, hogy itt vagytok velünk. De mielőtt megismerkednénk egymással, kérlek egyetek. Vacsorát készítettem számotokra egy kis vacsorát.

A vacsorát betolták, és felszervírozták. Az életemben nem láttam még ennyi minden finomságot egy helyen. Minden volt, ami szem -szájnak ingere. Nemcsak a vacsora volt a leggazdagabb, hanem a világ legdrágább pezsgői sorakoztak a zsúrkocsikon. Egy dolog már nem volt kétség. A pasi és a közösség, úszott a rengetek pénzbe. Annyi pénzük lehet, amit szavakba sem lehetne elmondani. Ha az egész életemet végig dolgoznám, se lenne annyi a nyugdíjas éveimben majd. Meglepetésemre a vacsora meghitt hangulatban telt. Csendesen beszélgettük, míg Azazel addig terelte a beszélgetést, hogy kénytelenek voltunk bemutatkozni.

Még a falat is megakadt a szánkba. Mindent megbeszéltünk, részletesen átbeszéltünk. Egyet kihagytunk a számításból. Ha be kell mutatkoznunk. Összenéztünk és nagyot jeltűnk.

– Nos! Azt hiszem itt az idő, hogy megejtsük a bemutatkozást. – Rám nézett és mutatta kezdjem el a bemutatkozást. Nyeltem egy nagyot.

– A nevem Barbara Robson. – mosolyogtam. Eltudtam képzelni micsoda buta képet vághattam. Összenéztem a két fiúval, ők is megdöbbent, sőt megijedt képet vágtak. Őket, is mint engem váratlanul ért a felkérés. – Ő.... ta..tanár vagyok. Történelmet tanítok. Bár belekóstoltam a pszichológiába is, de maradtam a katedra mellett. Imádok tanítani. 34 éves vagyok, és még hajadon. – Ránéztem a főördögre. Nem tudom mit gondolt, elhitte-e azt, amit állítok magamról, minden esetre csupa mosoly volt. Annyira nem hazudtoltam meg önmagam. Mindig is történelmet szerettem volna tanulni, tanárnak készültem, régésznek. Miért lettem szociális munkás majd pszichológus? Magam sem tudom. Csak egyet nem adtam fel. Egyszer még régész leszek.

– Fiatalurak! Rajtatok a sor hogy bemutatkozzatok.

Bátyám és Peter összenézett. Azon tanakodtak ki fogjon hozzá a hazugsághoz. Később elárulták zakatolt az agyuk, mit mondjanak és hogyan a főördögnek. Mi lenne a legmegfelelőbb álca a színjátékhoz. Ami színjátéknak indult, végül élet halál játék lett. S nincs, a barátnőm ki végig vezessen az úton, biztos, hogy mi is egy névtelen sírhely alatt aludnánk örök álmunkat.

– Peter Robson vagyok. A Kis hölgy bátyja. – mutatott rám a testvérem. Programozóként végeztem, és vele, Peterrel van egy kis számítástechnikai boltunk.

Én csak a fejem csóvált bátyám lódítása miatt. Még jó hogy a gépet be tudja kapcsolni. Peter is kérdően nézett rá. Szerencsére a főördög nem vett észre semmit. Legalább is azt gondoltam abban a pillanatban.

– Peter King vagyok! Informatikus vagyok! Ugyan abban az iskolában tanítom a számítástechnikát, ahol Barbara történelmet. Úgy van. Van egy kis számítástechnikai boltunk a kis hölgy bátyjával. Gépeket szerelünk stb...

– Ez remek! – tapsikolt örömében, mint egy kisgyerek. – Fantasztikus tagjai lesztek a kis csoportunknak. Engedjétek, meg hogy pár szóban elmondjam a mi kis történetünket. Közel húsz éve alapítottuk ezt a csoportot, azok számára kik eltévedtek az úton, megújulást keresnek, vagy egyszerűen el szeretnének tűnni egy kicsit a világ szeme elől. Amikor alapítottuk a szervezetet, én ugyanolyan voltam, mint ti. Hosszú tanulás útján értem el a csúcsra. Sajnos pár évvel ezelőtt az alapító tag és a csoportvezetője elhalálozott. Én kerültem a helyére.

– Bocs hogy közbevágok, de elárulná nekünk a társkereső lényegét? – vágott a pasi szavába a testvérem. – Nem azért, de nagyon örültünk, hogy végre rátaláltunk erre a lehetőségre, hisz régóta szerettünk volna egy ilyen szervezet tagjává válni. Hisz írtuk is hogy mennyire magunk alatt vagyunk, és már az öngyilkosság is megfordult a fejünkbe.

– Ó! Ez az én zseniális ötletem volt. – nevette el magát. – Mindkettő honlap. Bevált. Sok sorstársatok talál ránk, és találja meg a helyét és a számítását nálunk. Ezért örülök két informatikus megjelenésének. Tovább fejlesztitek számunkra a rendszert. Persze, lassan mindent megtudtok. Beolvadtok a tagok közé, majd eljön a nap, és felavatásra kerültök. – ránézett az órájára. - No lám! Hogy elszaladt az idő. Jó társaságba hamar eltelik. Azt hiszem, ma már ne induljatok útnak. Mefisztó megmutatja a szobátokat. Holnap reggel pedig körbe vezetlek titeket a kastélyon.

Nagyon örültem neki. Nem erre számítottunk. 

16.

Asmodeus egy helyben toporgott Anne szobájában. Nagy nehezen sikerült megnyugtatnia a lányt, aki nagy nehezen el is aludt. Nyugtalanul forgolódott az ágyban.

Ideges volt, gyomra egy idegben. Megfogadta, hogy nem leselkedik, nem néz utána a történéseknek. Pedig nagyon szerette volna tudni, hogy alakulnak a dolgok. Talán nem lesz baj, ha egy pillanatra magára hagyja a lányt, és hallgatózik egy kicsikét. Végül is az ő sorsai is a tét. Bár neki épp Annet kellene felkészítenie a felavatásra, és a dicsőségre, ami rá vár. Ránézett, a lány mellkasa most egyenletesen emelkedett fel és le.

Kinézett az ajtón. Senkit sem látott a közelben. Ránézett az órájára. Világító számlapja szerint mindjárt éjfél. És az exkluzív vendégek még nem hagyták el a kastélyt. Itt az idő, hogy még idejében cselekedjen, hogy meghallja, miről csevegnek egymással, azok hárman és a mester.

Elindult a lépcső irányában, megtoppant. Négy ismerős hang ütötte meg a fülét. Barbara és a két Peter valamint Mefisztó monoton hangja. Gyorsan elbújt a szobor takarásába, még az ott égő fáklyát is eloltotta hirtelen, hogy árnyéka, amely rávetült a falra ne keltsen megrémisztést. Ennek ellenére égett szag terjengett a levegőbe.

Azok négyen nagyon közel jártak már. Vidám hangok szálltak a folyosón. Cseppet sem hitt abban, hogy ők hárman ennyire jókedvűek lennének. Pláne nem Barbara.

Ott mentek el mellette, beleszagoltak a levegőbe.

– Érdekes! Ilyen idő tájt nem szokás eloltani a fáklyákat! Erre gyertek, erre találhatóak a lakrészek, ahol a testvérek hajtják fejüket álmokra, hogy urunk vigyázzon reájuk minden éjjel. Még veszünk két kanyart és máris ott leszünk. Erre gyertek tovább.

Lépteik és hangjuk elhalkultak. Asmodeus úgy döntött lassan, óvatosan követi őket. Majdnem elállt az ütő, mikor meglátta hova lettek elszállásolva azok. Szomszédjai lettek.

Pedig a mester megígérte, hogy a közelébe sem mennek hozzá, ne hogy baj származzon belőle. Ránézett az órára. Félórája hagyta el Anne szobáját. Itt volt az idő, hogy visszatérjen a lányhoz. Egyáltalán nem örült az új fejleménynek. Amint ideje engedi, beszélnie kell Azazel-lel.

17.

Vártam tíz percet. Lassan peregtek a percek, lassan haladt a mutató. Az idegeim a pattanásig feszültek. Nem így volt eltervezve, erre egyikünk sem számított, nem voltunk felkészülve arra, hogy itt éjszakázzunk. Ahogy Mr. Morgant ismerem, fel-alá járkálhatott az irodájában. Most már nagyon bánom, hogy nem adtam neki abban igazat, hogy legalább ő elkísért volna minket.

Nem bírtam tovább és kilestem az ajtón. Síri csend honolt az egész kastélyban. Legalább is én így láttam, hallottam. Kimentem. Megtorpantam. Visszanéztem a lépcső irányába. Egy szobrot láttam, a jó előbb fel sem tűnt, hogy elhaladtunk előtte. Csak egy pillanatara lestem oda, de a szemem sarkából úgy tűnt valaki áll ott. Sziluettje ismerősnek tűnt. Becsuktam a szemem, majd újból kinyitottam. Már nem láttam ott semmit. Valószínű csak képzelődtem az idegtől.

Bekopogtam a bátyjám szobájának ajtaján. lassan, óvatosan nyitotta ki az ajtót. Meglátott, megkönnyebbülés látszódott az arcán.

– Te vagy az! Azt hittem már valamelyik ördög! Kár hogy nincs nálam a fegyverem, aludni sem tudok.

– Én meg azt bánom, hogy nem engedtük meg Mr. Morgannak, hogy utánunk jöjjön. Én sem tudok aludni. Egy idegben vagyok. Az előbb olyan furcsát láttam.

– Mit?

– Épphogy felérünk az emeletre, a lépcsőnél áll egy szobor. Mikor jöttünk fel sem tűnt számomra. – testvérem megrázta a fejét. Ezek szerint neki sem tűnt fel a szobor. – Odapillantottam, valaki állt a szobor takarásában. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy olyan ismerős volt a sziluettje.

– Szerintem képzelődtél. ideges vagy, jár az agyad! Vagy az egyik ördögünk lesett minket, hogy újonchoz híven, megfelelően viselkedünk - e.

– Ugyan már! Fel kell hívünk az öreget. Szólni neki hogy itt ragadtunk, valahogy hozzon ki minket.

– Reggel tutira elmehetünk!

– És ha nem? Én a saját ágyamban óhajtok aludni!

– Mintha én nem! Ha már itt vagyunk, körül kellene néznünk, nincs e itt valahol Anne. Ahogy beléptünk az ajtón, bizseregni kezdett a testem, Anne-nek itt kell lennie.

– Mi vagy te? Valami jós a tévéből? Először felhívjuk az öreget, majd átgondoljuk a lehetőséget. Peternek is szólni kell.

– Nem vagyok jós! Egyszerűen érzem, hogy a szállak idevezetnek.

– Ezt eddig is tudtuk!

– De most bebizonyosodik az igazunk! Van nálad mobil?

– Nincs! Neked?

– Nem hoztam magammal! Ott maradt az irodában! De azt hiszem, Peternek van! Láttam nála, akkor mikor elindultunk ide.

Lépnünk sem kellett, Peter a telefonnal a kezébe lépett be.

– Mindent hallottam! Parancsoljatok a mobilom! Nem is vastagok ezek az ajtók. Már át akartam lépni hozzátok, miután magunkra hagytak. De nem mertem kilépni. Azaz igazság, hogy én félek. Ti nem?

– Még egyszer ne haragudj rám, hogy Mr. Morgan belekevert téged ebbe az ügybe.

– Hagyd már! Ezen már túl vagyunk! Hívod már az öreget?

Hívtam! Azonnal felvették.

– Mr. Morgan? Itt Barbara Robson!

– Na, végre! Azt hittem már feláldozták magukat, valamilyen oltáron, és holnap mehettem volna ki a helyszínre azonosítani magukat. Rémképek gyötörnek.

– Nyugodjon meg, Mr. Morgan egyben vagyunk... eddig. Viszont van egy kis baj.

– Tudtam! Az én atyai szívem megérzi azt. Aggódom magukért, ha valami bajuk esik, hogy számolok el a szüleik felé.

– Mr. Morgan, most már belátom, igazat adok abban magának, jobb lett volna, ha utánunk jött volna.

– Tudtam! De nem hallgattak rám. Jegyezzék meg, mindig halogassanak az öregebbre.

– Fejben fogjuk tartani, Mr. Morgan! Uram, hiba csúszott a számításunkba.– Mr. Morgan hallgatott. – Mindent részletesen átbeszéltünk, átrágtunk, csak egy dolgot nem vettünk számításba.

– Éspedig?

– Itt ragadtunk éjszakára. 

18.

Csönd volt a vonal másik oldalán. Hiába halloztam Mr. Morgan nem válaszolt. Vonal volt, nem kapcsolt szét, és nem is tette el. A szívem hevesen kalimpált odabent. Ha Mr. Morgan-nal megszűnik a kapcsolatunk, elvesztünk az éjszakában. Öt perc hallozás után végre megszólalt a kedves brummogó hang, mely máskor ereszkedtem, most megnyugvásként hatott rám. Már szét akartam kapcsolni a vonalat.

– Kicsit vacakol a vonal, Barbara! Mindent hallottam. Nos, a javaslatom a következő!

A telefont eltartottam a fülemtől, hogy a fiúk is jól hallják Mr. Morgant.

– Próbáljatok kilopózni az éjszakába, nézzetek, körül ahol csak tudtok!

– De Mr. Morgan, nem vagyunk úgy öltözve! Kisestélyibe nem mászkálhatok egy idegen kastély kertjében?

– De! Mászkálhatsz, Barbara! Próbáljatok valami utalást találni arra,hogy a barátnőd ott tartózkodik a kastélyba.

– Az meglesz, uram! Mr. Morgan? Kérdezhetek valamit?

– Parancsolj!

– Tud már valamit Neil Nilsenről?

– Az égvilágon semmit! Az anyjával is csak telefonon tudtunk beszélni. Állítja, hogy a fia betegen fekszik otthon.

– Úgy legyen! Tudja uram, a jó előbb elég furcsa... nem is tudom, minek nevezzem látomásnak voltam tanúja. Nem messze a szobáinktól áll a lépcső fordulójában egy szobor. Úgy láttam, hogy áll ott valaki. Én nem akarok semmire se utalni, de megmernék rá esküdni, hogy Neil sziluettjét láttam volna. Tudom, hogy ez nem lehetséges. Sőt. Biztos, hogy csak képzeletem játszott velem.

Fiúk kikerekedett szemekkel néztek engem. Mutogatta, hogy magyarázzam már meg, miről is beszélek.

– Biztos vagyok benne, hogy mind ez az idegek játéka. Menjetek ki, nézzetek körül. Még valami! Próbáljatok nagyon vigyázni magatokra! Igyekszünk odaérni.

Megszakadt a vonal. Legalább egy megnyugvást hozó mondat vigyázott ránk. Ide fognak jönni.

– Mr. Morgan, mióta tegez minket? – Kérdezte Peter.

– Ő is ideges! Mi másért! – válaszoltam.

– Mondd, hugi! Kit is láttál a sötétben? Nekem csak annyit mondtál, hogy ismerős volt az árnyéka.

– Most ezzel fogsz piszkálni?

– Mi lenne! Kimegyünk! – holt nyugodtan, két vállrántás között válaszolt Peter.

Lassan, félelemmel a lelkünkbe elindultunk Mr. Morgan utasításának megfelelően körülnézni a kastélyba. A vér lüktetett a fejemben. Leértünk oda, ahonnan elindultunk A trónterembe. Legalábbis én így hívtam magamban.  A fáklyák alig-alig égtek, szinte csak pislákoltak:kísérteties hangulatot árasztottak. A terem titokzatosságot sejtetett, az egész kastély abban a pillanatban üresnek tűnt. Legalábbis mi azt hittük. nem vettük észre,hogy ketten is a nyomunkba szegődtek.

Katrin és Asmodeus útnak indultak utánuk,miután elhagyták a biztonságot jelentő szobáikat. 

Töprengtünk merre is induljunk el. Egy kis gondolkodás után a bejáratot vettük célba. Remélni tudtuk, hogy ilyen késői órán nyitva találjuk. Megfogtuk a kilincset lenyomtuk, nagyon meglepetésünkre az ajtó könnyűszerrel kinyílt nyikorogva, éppúgy, mint egy félelemmel teli krimi történetemben, mikor a gyilkos lecsapni készül. Az eső megállíthatatlanul zuhogott, mint megérkezésünkkor órákkal ezelőtt. Megbabonázva bámultunk kifelé a zuhogó esőbe. Addig bámultunk, kifelé míg meguntam a bámulás, és ki nem rázott a hideg. Megborzongtam, majd jött a szúrós érzés. Tudtam valaki les minket.

– Nem akarom elrontani a buli hangulatát, de valaki les minket, a trón körül. Ne nézzetek hátra.

– Gondoltam én, hogy nem tudunk árnyékként kiruccanni innen. – mordult fel a bátyám. – Biztos a főördög. Most mi lesz? Amúgy is szakad az eső!

– Mi lenne? Semmi! Szépen könnyű léptekkel kilépünk az ajtón, és úgy teszünk, mintha nem tudnánk róla hogy követnek minket. Foglalkozol vele? Legfeljebb megfázunk. Nyár van, az esővíz meg langyos.

– Még jó hogy ennyire optimista vagy, húgi!

– Na menjünk.

Kiléptünk az esőbe. Azon nyomban megéreztem az arcomra landoló eső első cseppjeit. Gyomromban a vacsora fel-alá ugrált az idegtől. ha nem vigyázok, még itt fogok kitraccsolni.

A szemünk nehezen alkalmazkodott az északi viszonyokhoz. Lassan de biztosan felismertem a körülöttem lévő tájat és szobrokat. Egy kósza ötlet arra sarkalt induljak el balra. Ők ketten ott ügettek a hátam mögött, és az a valaki ki nyomunkba volt a trónteremben is. 

19.

Katrin meghúzódott a turulmadár mögött. Alig tudott megmaradni az izgalomtól, mindenáron beszélnie kell azzal a hárommal, akik est folyamán Azazel vendégei voltak, és a vendégszeretetét élvezték épp. De hogy mit mondjon nekik még nem találta ki. Egyet akart beszélni, megkérni őket vigyék el innen.

Asmodeus a másik oldalon meglapulva leste a három betolakodót, akik épp kifelé igyekeznek az esőbe. Töprengett, mit csináljon. Menjen utánuk, a lebukás lehetőségével. A kísértés nagyon volt, hogy kövesse azt a hármat. Nagyon szerette volna tudni, mit csinálnak, miről beszélnek. Bár a kísértés nagy volt, még is úgy döntött nem kockáztat. Lesz még épp elég ideje kilesni őket Azazel tudta nélkül.

Katrin egyre idegesebb lett. Nagyon szerette volna már, hogy az utálatos Asmodeus eltűnne már végre a látóköréből. Sosem volt számára szimpatikus a férfi. Látszott rajta hogy utálattal van iránta. Nagyképű, beképzelt ficsúrnak tartotta. Azazel körül ugrándozott, leste minden mozdulatát, kit tehetett bemártott nála.

Asmodeus megfordult, és ahogy érkezett úgy távozott. Katrin felsóhajtott. Szabad volt az út utánuk. Körbe nézett még egyszer. A fáklyák pislákoló fényénél kívül, mely kissé misztikussá tette a helyiséget.

Kinyitotta az ajtót éppúgy, mint a másik három, percekkel ezelőtt. Kilesett, az esőt nézte. Amazok már eltárolódtak az ajtótól. Hallani lehetett az esőben ázott járdán a távolodó lépteiket. nem teketóriázott. Ő is balra fordult és utánuk eredt.

20.

Csak mentünk lassú léptekkel előre. Fogalmunk sem volt hol lyukadunk ki, de mi határozott léptekkel haladtunk előre. Lábunk csattogott az eső áztatta betonon.

Felnéztünk a hatalmas kastélyra. Így sötétbe is félelmet ébresztett bennünk. Már csak néhol égett a villany néhány ablakban.

Elgondolkodtam egy pillanatra, vajon Anne, melyikbe hajtotta fejét álomra. ha egyáltalán helyes-e a feltevésem hogy itt van e falak között. Minden jel arra mutatott, hogy valahol itt rejtőzködik. Újra elindultunk. Aki követett minket, ott járt a nyomunkba.

Nem sokra rá, egy régi kapuhoz értünk. Nyitva állt. Beléptem, utánam a fiúk is. A kapun egy jól kifaragott angyalka fújta a trombitáját vidáman a boldog feltámadás reményében. Gondolkodnom sem kellett, hogy a kapun túl mit lelünk. az angyalka felhívta rá a figyelmünket. Csak valahogy nem illett bele az elméletembe, az angyalka egy olyan helyen, ahol a pokol urának csatlósai élik a mindennapjaikat.

Beljebb akartunk lépni, de egy félénk hang megállított minket.

– Ne menjetek be! Nem szabad! Oda nekünk sem szabad belépni, csak a vezetőknek!

Megfordultunk Egy agyon ázott megszeppent lány állt előttünk. Hosszú haja az esőtől a szembe lógott.

– És miért nem? - kérdeztem vissza kíváncsian.

– Meg van tiltva! Ez mindenkinek tilos, még az újaknak is! Nem mondták?

– Valahogy elfelejtették közölni velünk! Épp felfedezzük hova kerültünk!

– Tilos! Úgy is körbe vezetnek titeket! Nem szabad ilyenkor csatangolnunk a kastélyban és annak környékén. Az éjszaka arra való, hogy elmélkedjünk, és közelebb kerüljünk őhozzá!

– Igazán? - úgy éreztem ez a lány még nagy segítségünkre lehet. Be kell cserkészni, valahogy közelebb férkőzni hozzá, bizalmunkba fogadni. – Ahhoz képest te sem teszel mást, mint mi?

– Az más! – tudtam nem véletlenül követ minket. Valamit akart tőlünk. De azt nagyon. A véremben van, hogy ráérezzek az ilyesmire. Szakmai ártalom. Kezet nyújtottam neki és bemutatkoztam.

– Hello! Barbara vagyok!

– Katrin. - erős kézfogása volt, de remegett a félelemtől.

– Miért is követsz minket?

– Én, nem követlek titeket!

– Dehogy is nem! Percek óta a nyomunkban vagy! Mit akarsz tőlünk?

Hiába esett az eső, így is láttam, rajta hogy könnyezik. Sírt.

– Még elengednek titeket reggel! Vigyetek el innen valahogy.

Ledöbbentünk. Ilyenre egyáltalán nem számítottunk.

– Hogy?

– Kérlek! Nem maradhatok itt! Vigyetek ki innen! Már megbántam, hogy..

Értettem mit szeretne mondani. Ha sikerülne kicsempészni innen, aduász lenne a kezünkbe.

– Valahogy megoldjuk!

Most nem érdekeket a két értetlenül rám bámuló fiú. Az agyam lázasan kattogott. Még az éjjel le kell lépnünk innen. Remélni mertem, hogy Mr. Morgan mihamarabb ideér.

– Mit rejt a temető?

– Halottakat! Mi mást!

– Miért kerültek ide?

– Mert meghaltak!

– Azt mindjárt gondoltam! Ha elmondasz mindent, talán tudunk semmit.

Vad tiltakozásba kezdett, és egyfolytában csak a magáét fújta, hogy vigyük el innen. Valahogy akkor is be kell jutnunk a temetőbe, mielőtt felvirrad a Nap.

21.

Az eső tovább verte a fejünket. Már mindenünk csurom víz volt. Legszívesebben itt levetkőztem volna. Mint nem adhattam volna érte, ha belecsobbanhattam volna egy forró kád vízbe. Még várnom kellett erre, és Mr. Morgenre, mire ideér, csak imádkozni tudtam, hogy addig érjen ide, mielőtt a Nap első sugarai izzani kezdenek az égbolton. Tudtam, hogy a gonosz gyűlöli a szikrázó napfényt, égeti a bőrét. Ő csak a sötétséget kedveli, a dohos helyeket, ahol nem bánthatja a testét a világosság. Míg itt vagyunk, veszélyben vagyunk, sötétség az ő oldalán áll. Mi oldalunkon a világosság. A két örök szimbólum. A gonosz nem létezhet a jó nélkül, és a jó nem létezhet a gonosz nélkül.

– Hiszel a gonoszban? – kérdezte tőlem váratlanul. Sem az idő, sem az alkalom nem volt alkalmas arra, hogy filozófiai kérdésekre válaszoljak. Megvontam a vállam.

– Egyes felfogások szerint, így például a dualista világnézet szerint a kettőjük harca vagy megléte mozgatja a világot, a jó csak a gonosszal együtt tud csak létezni, ha egyikőjük meghalna, megszűnne velük együtt a világ.

– A gonosz itt van köztünk!

Úgy gondoltam itt az ideje visszatérni a materiális valóságba.

– Azért jöttünk ide, Katrin, hogy megküzdjünk vele, hogy megszabadítsunk titeket a hatalmából. – felcsillant a szeme a reménytől.– mindent megteszek azért, hogy kijuttassunk innen téged.

– Bármire kész vagyok! Már felavattak! Mire rájöttem az igazságra késő lett. Meg fognak ölni, mint ahogy tették azokkal is, akik itt fekszenek a sírkövek alatt, a jéghideg földben. Szobafogságra ítéltek csak azért, mert a lábam-tettem be a parcellába. A barátnőm is veszélyben van.

Most az én szemem csillant fel. Valahol belül éreztem, hogy Anneről van szó. Nem mondott nevet, mégis tudtam.

– Ki az?

– Nem rég jött ide! Valamikor a tél végén! Annyira hatalmukba került, hogy tavaszra átformálták az egész lányt! Velem nem tudták megtenni, ellenálltam sokszor, meg is vertek érte. Próbáltam már megszökni, de nem sikerült. Mindig visszahoztak. Ha most megpróbáltok lelécelni, utánatok fognak menni. Addig nem nyugszanak, míg rátok nem találnak, és megölnek titeket, mert engedetlenek voltatok.

Megfogtam a vállát.

– Hamarosan jön értünk valaki, aki elvisz innen minket. Meg fogunk szökni, és ha nem használod ki ezt a lehetőséget, itt fogsz meghalni, hát nem érted?

– Ti nem értitek! Ezeknek az ódon falaknak szemei vannak és fülei. Akkor is figyel, ha te nem is veszed észre. Kiléptek az ajtón, vagy átmásztok a falon, máris tudni fogják és a nyomotokba szegődnek.

– Mit ér az élet, kockázat nélkül, nem igaz?

– Elengednek titeket reggel, akkor meg?

– Valószínű! Idefigyelj, kislány! – ráztam meg erősen. – most velünk jössz és kész. Ha nem jössz el velünk, lehet, utoljára látsz minket, de akkor már késő lesz.

Nem tudom mennyi idő telt el azóta hogy sikerült kapcsolatba lépni Mr. Morgannal, és mennyi ideje kóvályogtunk kint az esőben, mert megrezdült a telefonom a zsebemben. Mr. Morgan volt a hívó.

– Mr. Morgan! Végre!

– Megjöttünk! Amint tudnak, lépjenek le!

– Kint vagyunk az udvaron,Mr. Morgan! Egy ősrégi temető kapujában! De akadt egy kis probléma!

– Mi lenne az?

– Lesz egy utasunk!

– Mi? Ki? Hogyan? Csak nem...

– Sajnos nem, Mr. Morgan! Katrin a neve... aduász lehet a kezünkben.

– Egye fene! De siessenek!

Megfogtam a lány kezét, a sártól lucskos füvön keresztül húztam magam után. A fiúk futottak utánunk. a nagy sietségtől már szúrt az oldalam. Állandóan hátra néztem, féltem attól hogy valamelyik bokorból vagy szobor mögül előugrik egy ördög és megakadályozza a szökésünket.

Tíz perc múlva az autóban vacogtunk. A szökésünk után hetekig nem hallottunk felőlük, és lassan beköszöntött az augusztus. 

Az eső elállt, a Nap első sugarai bíborvörösre festették az égboltot. A kastélyban az élet, mint egy méhkas, életre kelt. Mindenki tette a dolgát, szorgoskodott, készült a reggeli.

Azazel a kastély konyhájában járt éppen, és a hatalmas autokláv mellett haladt el, mikor Asmodeus rontott be a helyiségbe zihálva.

– Történt valami?

– Ők... nincsenek... ők elmentek! – fújta ki a levegőt Asmodeus. Azazel kérdően nézett rá, nem értett semmit.

– Ők? Kik? Nem értem mit akarsz mondani! Hamarosan villásreggelivel várom őket, majd útjukra bocsájtom, és a kellő időben újra felvesszük velük a kapcsolatot. Menj. Szólj nekik.

– Nem tudok szólni nekik! Ezt próbálom neked elmondani! Hogy nincsenek a szobájukba, és a kastélyban sincsenek4 eltűntek.

Azazel a kezében tartott kristálypoharat a földhöz vágta.

– Hogy mondta, édes fiam? Nem értettem kristálytisztán!

– Szerintem nagyon is jól értetted! Hogy még nagyobb örömet okozzak neked korán reggel, Katrin is felszívódott az éjjel.

– Az hogy lehet? Annyira aprólékosan kidolgozott rendszer alapján élünk, hogy innen megszökni egyszerűen lehetetlen. Az volt a dolgot..

– Hogy Anne-re vigyázzak, nem pedig rájuk. Az éjjel sétára indultak, körülnézni. Megbújtam az egyik szobor háta mögött. A lovagteremig követtem őket. Tovább már nem tudtam, vissza kellett mennem Anne-hez. Én mondtam, hogy ez lesz! Egyébként nem kellett volna a kastély azon részére beköltöztetni őket, ahol én is lakom. Nagy volt az esélye hogy összetalálkozzunk. Ha megtörtént volna, mit mondtam volna nekik?

Dühös Azazel próbált megnyugodni. Valahol meg igaza volt a fiúnak. Ő hibája volt, hogy arra a helyre tette őket, nagy volt az esélye a lebukásnak.

– Az én hibám, belátom. Meg kellett volna beszélnem veled, hogy őket odaköltöztetem. De te Anne mellett voltál, vagyis kellett volna lenned, ezért tettem azt, amit tettem. De úgy látszik, te magad is parancsot szegtél, mert utánuk jártál.

– Jól van! Igazad van! Nem kellett volna a lányt ott hagynom! Fenemód érdeklődött utánuk, hogy ő miért nem találkozhat velük. Alig tudtam elaltatni. Meglepett, hogy itt tartod őket.

– Így láttam jónak! Katrin?

– Nem tudom! Nem is láttam egész este!

– Na, mindegy! Igaz, nem így terveztem! Most nem megyünk utánuk, várunk egy kicsit és kapcsolatba lépünk velük. Menj vissza a dolgozni, és vágj fapofát!

Asmodeus távozása után, újabb kristálypoharat vágott a földhöz. Nem szerette ha nem az ő terveinek megfelelően alakulnak a dolgok.

23.

Napokkal a kastélyból való lelécelésünk után, nyugtalanító, meg nem szűnő érzés kerített a hatalmába. De nem csak engem, hanem a többieket is. Katrin, Mr. Morgan vendégszeretetét élvezte, de nem volt hajlandó beszélni. Ő is, mint mi, rettegett. Ő azét, hogy a szökését felfedezve, utána jönnek, rátalálnak, és megölik.

Nem tudtuk garantálni neki azt, hogy örökre feledésbe marad az ördögök számára. Egyikünk sem sejtette ki játszik össze a gonosszal. Még bögyöske viselkedés felénk, kissé jó irányba változott, ami engem zavarba ejtett, mert nem értettem a célját. Vállat rántottam és igyekeztem a munkába menekülni, hogy eltereljem a figyelmemet az ördögökről.

Egy héttel a kastélyból való távozásunk után történt a dolog. Újabb perspektívát igyekeztem kidolgozni, hogy Katrint szóra tudjuk bírni, mikor kinyílt az ajtó, és vidám fütyörészések közepette belépet Neil.

Mindenki tátott szájjal nézett utána. Neil, megállt előttem. Gondterhelt képpel bámultam rá.

– Hello, kislány! Mi újság?

– Meggyógyultál? Többször kerestünk téged otthon, de sosem találtunk ott. – arról elfelejtettem szólni neki, mikor utoljára ott jártunk, függöny libbenésnek voltunk tanúi a szobájának ablakán.

– Meg-meg! Igyekeztem! Kissé kibuktam idegileg! Hogy miért? Azt nem tudom, de akkor aznap Mr. Morgan irodájában úgy éreztem, ha nem megyek el egy kis időre pihenni, biztos, hogy az eleme osztályon kötök ki.

– Tényleg? Hát jól eltűntél a színről! Itt a szokásos szürke hétköznapokat éljük!

– Barátnődről van valami hír?

– Az ég világon semmi! Hetek óta nem tudunk róla semmit!

– Borzasztó! Ha tudok ismét valamiben segíteni, csak szólj!

– Feltétlen! – Nem tudom miért, de valahogy úgy éreztem, utálatot és undort érzek iránta.

Neil telefonja megszólalt. Körbenézett, s miután senki sem figyelt rá, belépett a mosdóba.

– Mi akarsz? – szólt bele nem túl udvariasan. A vonal túl végén, ideges és sürgető hang válaszolt.

– Ezek szerint visszatértél a munkahelyedre!

– Vissza! Hisz így beszéltük meg, nem?

– De! Hogy reagáltak?

– Eddig egyedül csak Barbarával beszéltem! Igaz a többieknek is tátva maradt a szája, mikor vidáman belibbentem az ajtón. De semmi! Átlagosan fogadták a megjelenésemet!

– Helyes! Annet hamarosan visszaengedem az anyjához! Órák kérdése. Biztos meg fog keresni. Vedd rá, hogy végezzen magával.

– Én?

– Te! Bizony te!

A vonal megszakadt. Neil idegesen vágta a zsebébe a telefont. Tervet kellett kovácsolnia, hogy mielőbb, és észrevétlenül kell távoznia a munkahelyéről.

24.

Neil kisomfordált a mellékhelyiségből. Az agya zakatolt a kéréstől. Hogy tudná rávenni a lányt, hogy végezzen magával. Sosem így végeztek a nem kívánatos személyekkel, és Anne-nel nem ez volt a terv.

Végül is magának köszönheti, hogy idáig jutott és ez lesz a vége. Túl akadékos, kíváncsi volt, és felhívta magára a figyelmet. A viselkedésével kihívta Barbara a bátyja, valamint a szülei és testvére figyelmét. Pedig hányszor el lett mondva minden tagnak, óvatosan viselkedjenek, ne hívják ki maguk ellen a sorsot. Ő megtette. Ha az anyja nem hívja fel rá Barbara figyelmét barátnője új és furcsa szokásiról és viselkedéséről, minden másként lenne. Nem kellene magának is rettegnie, hogy rájöjjenek ki is ő valójában.

– Á, Mr. Nielsen! Látom meggyógyultunk!

– Mr. Morgan! Igen, már meggyógyultam! Azt hiszem! Bár még kissé gyengének érzem magam.

– idővel elmúlik! Konkrétan, mi is volt a baj? Olyan hirtelen és váratlanul pattant fel, már azt hittem én mondtam magának valami rosszat!

– ÖÖ... hát ööööö... nem már akkor reggel rosszul éreztem magam. Én sem értettem mit miért tettem. Akkor úgy éreztem, fel kell állnom onnan, és az orvoshoz mennem. Lehet, hogy még nem kellett volna bejönnöm.

– Hát, így magára nézve, már elég jó bőrben van!

– Valóban? Örülök, Uram hogy maga így látja! Én meg pont az ellenkezőjét érzem.

– Hát akkor, fiam, isten hozta a fedélzeten! Segítsen Barbarának továbbra is a barátnője eltűnésének ügyében.

– Mr. Morgan!

Titokzatos fekete autó állt meg Anne -nék előtt. Dél felé járt már az idő. A Nap nagyon erősen szúrta a sugarait. A lány lefogyva, kimerülve tántorgott be a lakásba. Édesanya át akarta ölelni, de Anne ellökte magától. Felvánszorgott a lépcsőn, és rádőlt az ágyára.

Édesanya sírva tárcsázott egy számot.

Ültem a lap felett, ceruzavégét rágcsáltam, gondolkodtam. Most főleg Neil megjelenésén, jó persze beteg volt, de vannak fehér foltok hetekből. Legyintetem egyet, és katrin-re koncentráltam. Percekkel később a telefonom követelőzően rezegni kezdett.

– Mrs. Strong? Történt valami?

– Itthon van! – felpattantam a székből, mely a gravitációnak engedelmeskedve felborult. – Nincs negyedórája hogy hazaért. Ugyan olyan autó hozta haza, amivel, tavasszal távozott, minden este napi szinten. Ugyan olyan rossz kinézetű férfiak tették ki az autóból. Nem volt rám kíváncsi, felmászott a szobájába, magára zárta az ajtót. Rosszul néz ki, Barbara. csont sovány, beesett és sápadt arc. Ide tudsz jönni?

– Nézze, Mrs.Strong, én most nem tudok innen elmenni, de amint végzek a munkával és hazaértem, átmegyek.

Némi gondolkodás után hívtam a bátyámat, elújságoltam neki, hogy Mrs. Strong felhívott, közölte Anne milyen körülmények közt, és milyen állapotban ért vissza. Megállapodtunk, hogy szól, Peter Kinggel megvárnak, és együtt indulunk Anne-ékhez.

Azokban a percekben mikor Barbara Anne édesanyjával beszélt, tőlük nem messze Neil, ismét telefonbeszélgetést folytatott.

– Anne, hazaért! Ne lepődje meg, kissé nincs magánál. Könnyű lesz becserkészned. Tedd azt, amit megbeszéltünk.

Neil körülnézett. Fütyörészve távozott az épületből. Senki sem foglalkozott vele. Beült az autójába, és Anne-ék felé furikázott. 

25.

Lefékezett, és kipattant az autóból. Mind, aki jól végezte a dolgát, besétált a lakásba. Körülnézett, de Mrs. Strongot nem látta sehol. Felügetett a lépcsőn, megállt Anne szobája előtt és kopogás nélkül benyitott.

A lány holtsápadtan, összegörnyedve feküdt az ágyon. Zokogott. Asmodeus rázni kezdte a vállát. Felnézet rá, és sikítani próbált, de az erős férfikéz, befogta a száját.

A férfi szemében az őrület lángja égett, és a túltengett hormonoknak nem tudott parancsolni. A kezét továbbra is a lány száján tartotta, fulladozott az erős férfikéz alatt. Ruháját tépni tette és egyetlen mozdulattal magáévá tette a lányt.

Anne tovább zokogott, próbálta magát eltakarni a paplannal. Sosem gondolt arra,hogy valaki egyszer az életében megerőszakolja,és pont az a férfi,kiben annyira megbízik.

– Ne bőgj már! Előbb vagy utóbb úgyis megtörtént volna. Örülj neki, hogy én voltam, és nem valaki más a szervezetből. Mondjuk Azazel. Kinézett magának. Nagy bajban vagy Anne. Nagyon nagy hibát követtél el. De ezt úgyis tudod.

– Takarodj innen! Húzz ki a szobámból! Ezt még nagyon megkeserülöd!

– Nem megyek sehova, egészen addig, míg meg nem teszed azt, amire Azazel kér!

Asmodeus a nadrágjáért nyúlt, belenyúlt a zsebébe és egy zacskót vett ki belőle. Annenek

– Azazel küldi szeretettel! Tudod mi a dolgot.

Rádobta az ágyra.

– Isten veled,Anne! Csak egyre kérlek. Foglalj helyet számomra a pokolban. A sátán legyen veled!

Anne pár perc gondolkodás után a zacskó után nyúlt, lesietett a konyhába, kinyitotta a konyhaszekrényt és a tálért nyúl, melyben a gyógyszereket tárolják, Levette a tetejét és kivett belőle még egy adag nyugtatót. Felment a szobájába és bevette az összeset.

Mrs. Strong késő délután talált rá lánya testére.

25.

Délelőtt nem jutottunk el Annehez, pedig Mrs. Strong könyörögve kérte. Késő délután volt már, és hazafelé igyekezve rohantam a postára, fontos levelet akartam feladni. Észrevettem, hogy eltévéztettem a címet, így hazarohantam. Szólni akartam anyunak, hogy elmegyek, a postára mindjárt jövök. A konyhában tartózkodott épp rejtvényt fejtett. Jót nevettem magamon, majd ő is hahotázni kezdett a bénaságomon. Gyorsan kijavítottam, aztán annyit mondtam neki, ne nevessünk, mert ma még sírni fogunk. Ha tudtam volna, hogy az ördögöt festem a falra, és igazam lesz, nem mondtam volna ilyeneket. De mielőtt elindultam volna, furcsa dolog játszódott le előttem az előszobában, olyan dolog, amelyben sosem hittem, a pénztárcámmal szöszmötöltem, szél sem fújt, amikor egyszer csak, az előszobaajtó kinyílt, mintha valaki bejött volna rajta, és ugyanúgy be is csukódott, mintha valaki a belépés után becsukja az ajtót. Még a hűs, hátborzongató érzést is éreztem, amikor arról számolnak be egyesek, amikor szellemmel találkoznak. Nem is szóltam semmit anyunak, csak annyit hogy elindultam a postára. Mit sem sejtettem arról, hogy Mrs. Strong épp engem keres telefonon, mert szörnyű dolog történt.

- Robson lakás!

- Briana? Itt Anne! Barbara otthon van?

- Nincs! Épp az előbb ment el a postára. Történt valami? Izgatottnak hallatszik a hangod, és olyan mintha mindjárt sírnál?

- Anne! Holtan találtam nem rég!

- Tessék?

- Már itt van a rendőrség! Szerintük öngyilkos lett. Az én kislányom soha nem csinálna ilyet. Soha nem lenne öngyilkos, soha!

- Nyugodj meg! Előkerítem Barbarát.

- Történt valami?– lépett be a konyhába Peter.

- Igen történt. Kerítsd elő a húgodat, menj autóval. Akárhol van, szedd fel, és vidd Annehoz. És légy vele kíméletes, amikor közlöd vele, hogy Anne meghalt.

- Tessék?

- Öngyilkos lett. Itt nem vettetek észre semmit? Ugye többször voltatok náluk.

- Semmit anyja, az égvilágon. Csak az a pár furcsa dolog, amit elmondtunk neked.

- Ugye nem keveredtetek bele semmibe?

- Ugyan már!

Hazafelé tartottam, amikor megpillantottam a bátyám autóját. Szélsebesen fékezett le mellettem. Én csak annyit szóltam:

- Mi van? Megyünk valahova?

- Szállj be! Meghalt Anne!

Hirtelen nem is tudtam mit válaszoljak, fel sem fogtam, el sem jutott a tudatomig mit mondott. Egészen addig, míg meg nem érkeztünk hozzájuk. Ott volt a helyszínelő rendőrök között, Mr. Morgan is.

Kiszálltunk az autóból, megrázkódtam, és hullani kezdtek a könnyek a szememből. Mr. Morgan odajött hozzánk.

- Talán nem kellene bemenniük. Tudom, hogy a barátjuk volt, de nem kellene látniuk. Szerintem jobb lenne, ha úgy maradna meg az emlékezetükben, ahogy utoljára látták.

- Nem Mr. Morgan. Beszeretnék menni. Az édesanyja kérte, hogy jöjjek el. – mondtam neki.

- Hagyja Mr. Morgan! Tudja, hogy milyen makacs!

- Tudom! Lehet ez a baj! Hol tartanak a nyomozásban? Csak tudjam, meddig kell még aggódnom maguk miatt? Esetleg mikor kell a temetésüket megszerveznem...

- Ne fesse az ördögöt a falra uram. Húgomnak is ez a baja. Idefel jövet, állandóan ezt mondta, hogy az ördögöt festette a falra. Azt mondta, hogy édesanyánkkal jót nevettek a bénaságán,ő csupán annyit mondott neki viccből, ha annyit nevetünk, az ördögöt fogjuk a falra festeni. Most tiszta lelki beteg miatta. Amúgy csak az van, ami eddig is volt. Most várjuk, azt az üzenetet, amely arra invitál minket ismét, tegyünk látogatást a pokol bugyrában. Nem semmi fazon ez az Azazel. Miért van nekem olyan érzésem, hogy ez a bizonyos Azazel, vagyis a sátán, maga a titokzatos körülmények között eltűnt, Frank Rossi.

- Túl nagy a fantáziája édes fiam.

- Miért? És ha igazam van?

- Ugyan már! Szerintem jobb lesz, ha mi is bemegyünk.

Alig mertem bemenni a házba. Féltem. Mindentől. De legfőképp Anne látványától. Egyáltalán nem akartam megnézni, de úgy láttam muszáj lesz, mert Mrs. Strong, Anne szobája előtt állt összetörve. Ilyenkor természetes hogy senkit nem engednek be. Amikor meglátott, szabályosan nekem ugrott, bele a nyakamba, majdnem felborultunk.

- Kérem! Mrs. Strong. Elesünk.

- Ne haragudj Barbara, de ez annyira, szörnyű. Fel sem tudom fogni az egészet. Érthetetlen számomra ez az egész. Miért csinálta?

- Kikérdezték már a kollégák? – kérdeztem tőle.

- Ki!

- Akkor nekem is mondja el, ugyan azt, mint nekik. Kérem.

- Muszáj?

- Kérem Mrs. Strong.

Mr. Morgan és a bátyám akkor értek be a házba, és odajöttek hozzánk.

- Mrs. Strong. Ő a főnököm Mr. Morgan. Nyugodtan beszélhet előtte, mindenről tud. Ő adott engedélyt, többek között, hogy Anne dolgai után kutassunk. Azok után, ahogy viselkedett, és amiket művelt.

- Tessék?

- Tudom szólni kellett, volna, de nem akartam még ezzel is terhelni. Bocsásson meg.

- Ó! Semmi baj!

Mrs. Strong mesélni kezdett.

- Nagyon megváltozott az utóbbi időkben. Ezt ti is láttátok. Magába fordult, zárkózott lett, egyszerűen nem is értettem mi történik vele. Három, négy napra is, de ezt úgyis tudjátok! Most hetekre eltűnt, ma reggel jött haza. Azért is telefonáltam neked, hogy gyere el, és nézd meg. Lefogyva, összetörve.... én nem is tudom elmondani.. mint egy élőhalott,pontosan úgy nézett ki.

– Eltudom képzelni. – megjelent előttem Katrin arca. Pontosan úgy nézett ki, mint ahogy Briana lefestette szűkszavúan Annet.

– Mondja, tovább kérem!

– Meg akartam ölelni, de ellökött magától. Felrohant a szobájába, de nem állt velem szóba, hiába kérleltem. Sajnos nem tudtam itthon maradni, muszáj volt elmennem. Azt nem gondoltam, hogy sokáig elleszek. Hazaértem, rossz érzés kerített a hatalmába. Beléptem és szűnni nem akaró fájdalom nyilat belém. Furcsa csend, hideg csapott meg. Valami arra késztetett jöjjek fel, és nyissak be a szobájába. Aztán megláttam... ő nem ilyen...nem tenne ilyet.... mit tett?

- Majd az orvos, a boncolás után megmondja.

- Boncolás?

- Igen! Muszáj lesz felboncolni, sajnálom. Én nem akarom magát megijeszteni, Mrs. Strong, de azt hiszem, és hisszük, hogy Anne, az interneten belekeveredett egy szektába, és nagy a gyanú rá, hogy egy olyan szektába, aminek nagyon nagy köze van, az ördöghöz, de a legjobban attól tartok, hogy olyan szektába keveredett bele, amely öngyilkosságra ösztönzi a tagokat. Sajnálom.

Bementünk a szobájába. Még nem vitték el, ott feküdt élettelenül az ágyán. Mintha csak aludna. Odamentünk, és megnéztük. Semmit nem láttunk rajta.

- Semmi! –mondta az orvos. Majd a boncolás után többet tudok mondani. Valószínű bevett egy csomó altatót.

Másnap közölte az orvos, hogy nagyon erős altatót, nyugtatót, és szintetikus kábítószert talált a szervezetében. Ezen kívül nemi erőszakra utaló nyomokra is rábukkant. Ugyan ezen a napon édesanyja is telefonált, hogy talált egy kiscicát az udvaruk eldugottabb részén, Anne macskája azon a napon tűnt el nyomtalanul, mikor a barátnőm. A kismacska vörös volt, és nagyon édes.